Pécsi Napló, 1899. február (8. évfolyam, 26-48. szám)
1899-02-01 / 26. szám
VV. évfolyam. Szerda, 1899. február I. 18. (2173 ) szám. PÉCSI NAPLÓ Szerkesszfilés : Nepomuk-utcza 28. sz. (Szakváry-féle ház.) Telefon 109. sz. Kéziratok nem adatnak vissza Vaphivatal: Boltív-köz 2. Telefon 27. Felelős szerkesztő:inkei lajos. Elöltantssi Arak: Egész évre 12 fit. Fél évre 6 Irt. Negyed évre 8 írt. Egy hóra 1 Irt. — Egyes sírm Ara SkralesAr. — Nyilt-térben 1 sor 30 kr. A jó pap. Pécs, január 31. —v. Bármennyire hangoztatják az egyházak szószékeiről a köznép erkölcsi elfojtását, a papi hatalom és tekintély meglazulásit, a tapasztalat, az élet meg-megnyilatkozó igazsága a mellett szól, a mellett bizonyít, hogy ott, ahol jó pap tartja kezében a pásztorbotot, a nyáj követi lelkészének in tv. szózatát s nemcsak, hogy nem tér le az igazak útjáról, de mindenben jámbor és engedelmes hive, mint a próféta ihletett kijelentését, oly áhítattal hallgatja szavát s akaratát parancsként teljesiti. És így van ez jól; így kell, en■ek lennie. Valamint a nyáj nem képzelhető pásztor nélkül, azonképen lehetetlen a népet vezetők nélkül elképzelni. A lélek lévén minden emberi elhatározás, ténykedés, alkotás mozgató ereje, minden kétséget kizárólag a lelkész hivatása az emberek lelkületére hatni s azok gondolkozását, cselekvését, szellemi és fizikai életét helyes irányba terelni. Az aki lelkiekkel foglalkozik, aki a szellem, a szív és az ész szárnyán közlekedik, az képes legtöbb hatalmat, legtöbb tekintélyt biztosítani magának; a lelkész hivatása és föladata elsősorban az emberi művelődés nagy munkájának teljesítése, a népek életének, erkölcseinek és szokásainak alakítása. Amilyen a pap, olyan a népe. S ha egyátalán volt valaha alapja, jogosultsága ama föltevésnek, hogy a népek erkölcse hanyatlott, hogy a papság befolyása, tekintélye csorbát szenvedett; ennek az oka nem a népben, nem is az állami kormányzásban, hanem egyedül a papok egyéni hibájában keresendő. A szellemnek s az igazi erkölcsöknek mindig meg volt a fölénye. A jó pap kezéből soha se csavarta ki a nép a pásztorbotot. Meghunyászkodott előtte a jámbor félelemmel, szelídséggel, szeretettel követte papját. A nép meghajlik a szellemi fölény és tiszta erkölcs előtt s örömmel cselekszik jót és helyeset; de a mihelyt tehetetlen, gyarló s vele közös hibában leledző vezető veszi kézbe a kormányzás gyeplőjét, akkor megtagadja az engedelmességet s elvadul. Olyan, mint a medréből kicsapott árvíz, szilaj és romboló. Az ilyen nép nem ismer se Istent, se embert! Itt volt a példa, amily világos és könnyen érthető, és oly szomorú és egyúttal megdöbbentő. Itt vett a példa, Baranyavármegye néhány dunamelléki sokacz községe, ahol az egyébként békés lelkületű bocskoros atyafiak egy napon fölzendültek, elvadult és elvakult lélekkel támadtak a papiak, tanítójuk s a fönnálló rend ellen. Tajtékzó dühvel verdesve hatalmasan edzett mellüket, tele torokkal hangoztatták, hogy ők szoczialisták. Csendőröket katonaságot kellett a nyakukra küldeni s hónapokig tartott az ostomállapot, mig a háborgó népet lecsillapíthatták, mig a fegyveres hatalom föllépése, a szuronyok csillogása megfélemlítette ezeket a szerencsétlen embereket. Végre helyre állt a rend, a személy- és vagyonbiztonság, — de csak látszólag. Olyan volt ez a nyugalom, mint a hamu alá rejtett parázs, amely az első fuvallat leheletére lángra lobban. Továbbra vi daczoltak, megmaradtak konokságukban. Elmentek a templomba, de nem hallgatták meg a papot. Amint szószékre lépett a lelkész, tüntetve, zajongva hagyták olte latén házát , mir már szárnyra kelt a falr, hogy a darázsiak kitérnek a hitükből, elhagyják a katholikus anyaszentegyházat. Ekkor kaptak egy papot, a ki tud a nép nyelvén beszélni, a ki Miért válunk? — A „Pécsi Napló” eredeti térézája. — Bohémé asszonyokkal vitatkoztam a spiritizmus felett. A hölgyek mellette, én ellene. Végre is legyőztek. Egyedül lévén férfi a női társaságban, utoljára is megadtam magamat és csendes rezignáczióval hallgattam a kedvesen pergő nyelvecskék ingatag érvelését. — Én hiszek a spiritizmusban. — Én is. — Én is. — Hát az asztal kopogtatás ? — A szőke Miczinek a múltkor kikopogta a huszártisztet. — És? — Alig két hete, hogy kopogtattunk, és már is jegyben járnak. — Kopogtassunk mi is. — Helyes. — Pompás. Egy férfi négy elfogult hölgy ellenében, ha a bikali plébános ékesszólásával, vagy a sásdi jegyző bölcsességével bima is, biztos vereséget szenvedne. Igaz, hogy a vereség felérne aztán egy győzelemmel is, mert hát, tudja Isten, szép asszonynak rabjává lenni, még gondolatnak se épen kellemetlen. — Jó, legyen, kopogtassunk, — szóltam , — soha jobbkor. Pár percz még s éjfél lesz, a kisértetek órája. — A kisértetek órájában ? Brr ! Volt általános szörnyülködés és rémület. — Most nem. — Mit gondol? — Csak nem tesszük ki magunkat életveszélynek ? — Haha — kaczagtam — vallják meg őszintén, hölgyeim, hogy . .. hogy is mondjam csak . .. híjával vannak egy férfi szívben is ritka tulajdonnak, a bátorságnak. — Talán azt hiszi, hogy félünk? — Csak azért is. — Oha-hogy, csak a szivecske dobog valamivel hevesebben. — Csalódik. — Tehát kopogtatunk ? — Hogyne. Hamarosan előkerült a három lábú, könnyű, gömbölyű asztalka és mi körül ültük. Volt izgés-mozgás. Mindegyikük mellém akart ülni. Ne értsenek kérem félre, nem valami gyengéd érzelem szülte ám e szomszédsági előszeretet, de a félelem. Végre elhelyezkedtünk. Mondhatom, a lehető legjobban éreztem magamat szokatlan s nem kevsbbé nevetséges helyzetemben. Balról az ispánná, jobbról a kis fitos orrú doktornő, mellette egy igéző, mosolygó, csábosarczu özvegyke, mint velem szemben feleségem őrködött árgus szemmel hűségem foszladozó szirmai felett. Százat egy ellen, hogy a spiritizmusnak legelkeseredettebb ellensége is felcsapna asztalkopogtatónak — feleség© távollétében. Körülöttünk kísérteties csend uralgott s e némaságban oly jól esett a nagy fali óra monoton ketyegését hallanom és a kis doktorné parányi lábacskájának érthető kérdésére gyengéd lábjátékkal felelni. A hölgyek már türelmetlenkedni kezdtek, midőn az asztal megingott. Tehát a szellem megjelent. — Hány éves Tera nagysám ? — kérdém. — Ugyan, ilyen gyengédtelen kérdés, — neheztelt a kis csábos arczó özvegyie. Mindhiába, az asztal kopogott: egy . . . kettő . . . három . . . huszonhét. — Még csak huszonnégy leszek, — riposztozott az özvegy, — az asztal hazudik.