Pécsi Napló, 1899. július (8. évfolyam, 147-172. szám)
1899-07-30 / 172. szám
4 az álladalom számára átvett lovait Bum tábornok útján az illetővel megfizetette. Júlis 31-kén reggel 6 órakor indult el Petőfi az Újszékelen volt főhadiszállásra, de már ekkor a tábornok és táborkar útban volt Segesvár felé, hol akkor Lüders orosz tábornok állott 18 ezer ember és 48 ágyúval. Petőfi szekeren jött s minket csakis Hárjasfalván ért be. Reggel 7—8 óra között hallottuk az első előcsapati aprófegyvertüzelést s közben egy előőrsön állott 6 fontos ágyú hangját. Nemsokára előszáguld egy csapat huzár s a szokott formában jelentik, hogy Fehéregyháza felső végén előbb néhány kozák, később egy század előőtsre bukkantak, a kozákok elfutottak, a gyalogságot részint levágták, részint elfogták, az ágyú pedig egyszeri tüzelés után elvonta. Ez kissé különösnek tetszett előttünk, de meggondoltuk azt, hogy a támadást nem ez oldalon, hanem Maros Vásárhely fölött — hol Kemény Farkasnak kell vala támadnia — várták. Csakhamar leértünk Fehéregyházához, hol a csapatok felállítsa után azonnal megkezdettük a támadást. A legelső lövést egy 6 fontos ágyúból m tábornok tétette, ő maga czélozva lóhátról s ez ejte el a kémszemléző kozák tábornok Siámatint. Ezen jó előjelre a fiuk ingre vetkőzve kezdettek dolgozni ütegeik mellett. Fiuknak mondom, mert a velünk volt 14 ágyú legénysége kevés kivétellel 14—16 éves fiukból állott. Minden lövésére az orosznak a mieink hárommal feleltek s oly hévvel tüzeltek, hogy csakhamar két ágyunk elrepedt s hátra kellett vinni. Fehéregyháza még 1848. őszén levolt égetve s igy mi a romok között foglánk helyet, én hivatásommal — a sebesültek kötözésével — elfoglalva. Petőfi egy sütőkemenczére ülve belemerült a csatatér és táj szemlélésébe. Mi lőtávolon kívül valónk. Többször láttam Őt helyéről távozni, de mindig visszakerül és gyönyörködni látszott, miként szedik össze a székely fuvarosok a nem messze lecsapott golyókat. — Délután 4 óra felé a csata öldöklőbb kezdett lenni, a sebesültek szaporodtak. — Épen egy kocsi fuvaros félkarját metszem ketté — melyet egy golyó szétzúzott — mikor Petőfi mellettem elhaladott s a Fehérházán alól elfolyó patak hidjának karfájához dőlt. — Itt állott mintegy félóráig elmerengve — Tőle mintegy 200 lépésre dolgozott egy 6 fontos s lőtte az országút mellett felállított orosz lovasságot. — Hihető, sok kárt tett bennök, mert nem sokára is erősen kezdettek tüzelni s egy golyó Petőfitől alig 30 lépésnyire ütött a földbe, a felvert föld és por őt is ellepé s hihetőleg szemébe is jutott, mert azt zubbonya szárnyával hosszasan törölgette. — Ёкког helyét megváltoztatá, felénk közeledett s hátát a falu , apuszárjához vetve nézte a csatát és elmerült gondolataiban még pedig annyira, hogy a csakhamar hallott iszonyú zsibój, orditás, egy tömeg tele tüze sem volt képes,figyelmét azon helyre vonni, hol ez történt. — Én mellette futtam egy helyre, hogy annak okát megtudjam s míg kérdem tőle „mi baj, őrnagy ?“ ő nem felelt semmit. Előttem csakhamar kitárult a vész egész nagysága. Tőlünk alig ezer lépésre azon perezben bonta meg két ezred dsidás a tömeggé alakult zászlóaljat. A huszársága vrekedett de mit tehat eltang 800 annyi ellen. Rákiáltak Petőfire, odamutatok az eseményre. Ő oda maradt s csak annyit mondott „Potomság“. — Csakhamar az egész harczvonal megfutott. Én rámultok a balszárnyra, hol a tábornok is futott. Petőfi szemét odaveté, szónékül megfordult s futni kezdett. Én is csakhamar helyemre érve lovamat kézügybe kapva ráültem s száguldottam. A huszárság már mind elfutott volt, a tüzérség ágyúit odahagyá s melyek a balszárnyra voltak állítva, a gyalogság egy részével az erdőbe menekültek. Mi futottunk az országúton felfelé. Engem sorokat, melyeket Petőfi halálának ötvenedik évfordulója alkalmából Jókai Mór, Gyulai Pál, Vadnay Károly, Szász Károly (mint Petőfi kortársairól Kossuh Ferencz mondtak a fonográfba, helyismeretem rövidebb uton vezetett, utánunk a két ezred dsidás. Mikor a faluból már jól kijöttünk, láttuk hogy amig e két ezred támadó, egy más ezred a Küküllő mellett haladt felfelé egyenes vonalban s mikor már Fehéregyházát mintegy fél mérföldre elhagyta, jobbra fordult s egyenes szegletet képezve igyekezett átvágni az országutat s igy a menekülést. A lovasság nagy részének még volt ideje e körön kívül hatolni, de a gyalogságból csak az menekült, aki tartalékba volt állítva, azok, akik lázben voltak, bekerittettek. Akik a körben maradtak azok 60—70 sebesültet kivéve, mind elestek. Bégem lovam a körön kivül segített. Petőfi gyalog volt s igy a körben benne maradt. Egy dombra érve, visszamentem s Petőfit véltem felismerni. A helyet, hol láttam, e pillanatban is annyira képzelem, hogy rá tudnék mutatni s valahányszor melette elmegyek, önkénytelenül fölmerül előttem akkori alakja, amint fedetten fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonyával futni láttam. Ennyi, mit saját szemeimmel láttam Leirom azt is, mit aztán később hallottam. A sebesültek és halottik összeszedésével egy régismerős nyug. hadnagy Toldi is meg volt bízva. Tőle tudom, hogy azon a helyen, hol Petőfi eleshetett, K. Haydhe rendezi a halottak eltakarítását. Egy alkalommal a báróval találkozva, a beszédet a csatára vezettem s tudakoltam tőle Petőfiről. Tőle hallottam, miszerint igen jól emlékezett, hogy egy hegyes szakállu szőke egyént látott az országút mellett egy mellén kapósidaszurás miatt elesve s mint mondá, hogy talán neki ez alak fel sem tűnt volna, ha mindkét nadrág- és zubbonya zsebeit kifordítva nem látja s abból egy csomó összeirogatott papirt kibulva пвш lát. A helyet, hol ez Lhetet, megmagyarázva, bizonyos valók, hogy Petőfi volt, mert az alig volt 10Э lépéssel idébb, hol fólszor láttam, házában. Mantal tovább távozik az időben, annál nagyobbra nő az alakja. Félszázad múlt el azóta. Más embert eltemet az idő. Petőfit magasra emelte. Míg magyar él, haza ál!, éljen Petőfi dicső emlékezete. Ragyogja be a hazát és világot. Jókai Mór. Petőfi emlékezete. Fonográfba mondták: Jókai Mór, Gyulai Pál, Vadnay Károly, Szász Károly és Kossuth Ferencz. Július 31-én volt ötven éve, hogy a magyar nemzet lánglelkű lantosa. Petőfi Sándor a segesvári csatasikon befejezve életét és költészetét. Halála méltó volt életéhez: dicső az volt, dicső volt ez. Míg élt, költészet volt minden írása, költészet minden cselekedete, egész élete. Eszményi czélokért való hevülée és azok szolgálatából állt egész élete mindhalálig. A segesvári csatasíkon aluszsza örök álmát. Halóporát nem tisztelhetjük, mert sírját nem ismerjük. Csak költeményei maradtak fönn, azok előtt hódolhatunk meg. És meghódol, íme, az egész nemzet és megindul az országos mozgalom, hogy a nagy költő emlékére mielőbb fölépüljön a Petőfi-ház. Az országos mozgalom alkalmából a Bem-Petőfi körképtársaság buzgó titkára, Hegyi Jendön fonográfon összegyűjtötte Petőfi még élő író kortásainak, kik vele ismeretségben voltak, visszaemlékezéseit, kiegészítve ezt társadalmunk vezető férfiéinak mondásaival. Ez érdekes fonogrammokat a körképtársaság a Petőfitársaságnak ajánlotta föl, mely azt ereklye-gyűjteményében fogja megőrizni örök időkre. A körképtársaság az eddig összegyűjtött fonogrammokat átengedte közlésül a Magyar Szezonnak, hogy ennek révén is megismerje az ország közönsége azokat az érdekes epizódokat és emlék* * * Petőfi halála. Mintha most is előttem látnám azt a délezeg alakot, azzal a lágonló, sugárzó arczcal, dac jós fejjel. Mintha most is hallanám a hangját, azt a szívből jövő, szívig ható hangot, amely hűt kifejezője volt lelke indulatainak. Minden igaz volt nála. Szerelem, barátság, gyűlölet, harag, rajongás a hazáért és a szabadságért. Semmi sem volt hamis, semmi sem mesterkélt. Aki így tudott szeretni, így tudott gyűlölni, annak nem lehetett e földön megmaradni többé, amint nem volt szabad többé szeretni és gyűlölni. Olyan ifjú volt és mégis be volt fejezve az élete. Mint egész ember halt meg. Mi többiek tudunk még kettévágva, felnégyelve, darabokra tépve is élni, de Petőfi számára nem volt való az az élet, az a küzdés, hol lánczra vert két börtön falára karczolja keserű gondolatait. Neki meg kellett halni. Dicsőséget annyit szerzett rövid üstökös útjában, hogy nevét ott hagyta az égen fényszikrákban megörökítve, a melyek soha le nem hullanak. Nem is halt meg ! Hányszor feltámadott ! ? Ott él minden magyar szivében, * Petőfi és Arany. Petőfit és Aranyt épen oly nemes, mint őszinte barátság csatolta egymáshoz. A sors ugyan korán elszakíta őket egymástól, de a magyar nemzet emlékezete örökre összefűzi alakjait, mint egy kor ikerszülötteit, egymás kiegészítőit. Arany mint férfiú lépett a költői pályára; Petőfi kölői munkássága a férfikor küszöbén szakadt meg Arany ifjúságát a Petőfié pótolja, a Petőfi férfikorát az Aranyé. A magyar ifjú ajkán mindig hangzani fognak Petőfi szerelmi és szabadságdalai; a férfiú Aranyból fogja meríteni az élet küzdelmeinek eszméit, érzéseit, fájdalmát és vigaszát. Petőfi költészetéből századokra kihangzik a kardok csattogása, a trombita hangja, az ágyudörej, a diadal mámora Arany költészetéből a késő unokák is érezni fogják a hazafi könyét, gyászát, bilincseit, a legyőzött Magyarország sóhaját és,szenvedése erényeit. És mindkettő rajzaiban örökre fenmaradnak fajunk szellemi törekvései, nemzeti vágyai, jellemző sajátságai, hogy az újabb nemzedéket mintegy megóvják az elfajulástól. Gyulai Pál: Pécs» Napfétefc*, július 30.