Pécsi Napló, 1905. szeptember (14. évfolyam, 200-225. szám)

1905-09-01 / 200. szám

1905. szeptember 1. ,Pécsi Napló* meg van fosztva az enyhe csalódhatás álma­­tag, szelíd bájától, letépni iparkodik a még csalódni tudó világ szeméről a fátyolt.. . De hát szabadé az emberiségnek csa­lódnia? — Nem feneketlen mélységek pók­­hálóin függő fantom hídján járunk-e egész létünkkel ? — Nem oly elkeseredett, könyör­telen egymás elleni küzdelem-e a nemzetek léte, hogy ott a hadállások egy pillanatnyi félre­ismerése milliók nyomorába és köny­ébe kerül?.. Biztosíthat-e tartós nyugalmat az oly béke, melyben a győzelmes Japán, ki meg­verte Oroszországot szárazon és vizen, meg­verte oly fölénynyel, amelynek mértéke a biblia azon képe, hol regéli: Saul megvert a házakat, de Dávid százezreket! . . . és mégis a diadalmas Japán nem kap semmit sem? — Béke e az oly béke, mely úgy kezdődik, hogy a legyőzött ellenfél megbízottja magán­­kivüli extázissal kiált föl: „Béke­­ béke­­ és nem fizetünk egy képeket sem ? . . Ki nem vette még észre, hogy az em­beriség élete is a természet élettörvényei szerint kénytelen igazodni? A természetben, ha a villám lecsap, az így támadt űrt orszá­got megrázó dörgéssel egyenlíti ki azonnal a levegő, mennél jobban merik a forrást, annál buzgóbban pótolja vizét; a kivágott erdő, mily kétségbeesett akarattal tör a magasba gyökérhajtásaival?... Japán győzött és­­ mégis vesztett. Oly csalódás ez, olyan ellent­mondás a természet törvényeivel, hogy ebben az ellentmondásban hamar eljövendő világbonyo­dalmak magvai rejlenek. Hol, a világ mely részén fognak e magvak a magasba törni, az ma még előre nem látható. De Európa nemsokára érezni fogja a portsmuthi béke­kötés ferdeségének hatásait ! Ebben a béké­ben jövendő nagy háborúk vannak elvetve... A béke 1... A béke !... Láttam egyszer a fényes, tiszta, irdat­lanul magas novemberi ég boltozata alatt egy magános sast keringeni. Fölnéztem rá, sokáig mulattam el az erős és szilaj madár kedvtelésen . . . Láttam fehér hasát, szárnyai belső fehérjét... a levegő lágy és tiszta, a sas tollazatának fehérsége enyhe, puha volt . . . lelkem érezte a szelídségek és a fehérség csendes hangulatát; de ah, a nagy madárnak más kedve telt, nagyot fordult a levegőben és hatalmas szárnyainak külső színe villant a szörnyű magasságból felém és a szárnya kívül félelmes, sötét, fekete volt... b­­. — Udvari gyász. Néhai Amália özvegyült bajor herczegné született spanyol infánsnő királyi fenségéért az udvari gyász, legfelső rendeletre, 1905. évi szeptember hó­­­től, péntektől, kezdődőleg tiz napon át szeptember hó 10 ig bezárólag változtatás nélkül fog viseltetni. — Kitüntetett kántortanitó. Ő Fel­sége Fülöpp János galántai római katholikus kántortanitónak, a népnevelés nevén kifejtett sok évi buzgó szolgálatai elismeréséül, a ko­ronás ezüst érdemkeresztet adományozta. — A városháza alapkövei. A város­háza alapköveit nem helyezték ma be az alapfalazatba. Az ilyen alapköveknek nincs építész statisztikai jelentőségük, csak arra valók, hogy valamikor leromboltatván az épület, a késő utódok valami regélő tárgyat találjanak apáikról, vagy dédapáikról. Azért is az ilyen alapköveket az épületek neveze­tes helyeire szokták elhelyezni, ahol azokat a hagyományosságnál fogva a utódok keresni fogják. Ma pedig még csak a Perczel utczai részen, ahol a mélyebb souterrain helyiségek lesznek, készítik az alapfalakat.­­ A régi megboldogult városházának is bizonyára voltak emlékszem alapkövei, még­pedig bizonyosan a néhai torony fundamentumában. De mivel a mostani építkezés jóval beljebb esik, ezen alapfalak nem emeltettek ki a földből. Az új városháza alapköveit két csi­szolt pécsi márványkő fogja képezni, melyek úgy lesznek kivárva, hogy egymás mellé il­lesztve befogadjanak és teljesen bezárjanak egy fémdobozt, melybe különböző tárgyak és egy irat lesz elhelyezve. A két alapkövet az uj torony alapfalába fogják beilleszteni és ezen aktus ünnepélyessé lesz avatva. — Most a Perczel utczai sarokban dolgoznak a mun­kások az alapfalakon, de a munka csak na­gyobb számú munkás beállításával fog kellő gyorsasággal előrehaladhatni. A kellő mun­kaerő beállításával — ami már csak napok kérdése — október hó végére az összes alap­falak kinn lesznek a földből. Ha az ősz kedvező lesz, a tél beállta előtt feljöhetnek az építkezéssel a második emeletig. — Szobrot egy tanítónak. A követ­kező felhívás közzétételére kérettünk föl: „Megértve a tanítóság szive dobbanását, átérezve azt a mély és elenyészhetetlen tisz­telet- és szeretettel párosult hálát,­a­mely­b. e. Schultz Imre, a legnagyobb magyar kath. tanférfiú tanítványainak keblében soha csak a különbségek iránti éles érzék fejlő­dött ki benne, hanem megérlelődött benne az a gondolat, hogy minden időnek, minden népnek, minden egyes embernek más és más igazságai, erkölcse és vallása van, a melyeket örökké valóknak hittek és hisznek s amelyek mégis gyorsan múló dolgok, amint minden e földtekén­­ keletkeznek, él­nek hosszabb-rövidebb életet s aztán átala­kulnak, elmúlnak, mint mi mindnyájan el­múlunk, azaz átalakulunk. S igy nincs örök igazság, nincs állandóan egyetemes erkölcs, a szent vallások földi emberek múlandó illúziói, minden viszonylagos és minden tü­nékeny s maga az élet sem más, mint az egyetemes illúziók folyton változó képei. Ez az ő szkepszisának forrása. Látta azt is, hogy az emberek, bár soha semmit nem tudhatnak, e múló káp­rázatok, ábrándok rabjai s miattuk szenved­nek s nyomorgatják, gyűlölik és rontják egymást s ez a tudat mély szomorúságot csepegtetett lelkébe. És ez mindig igy lesz : mindig áldozatai leszünk hiú ábrándképeink­nek s ha régi bálványokat döntünk le, akkor újakat fogunk emelni, amelyek épúgy szedni fogják áldozataikat, mint a régiek; innen származik pesszimizmusa. S ha nem fogunk belátni soha a terem­tés titkaiba ; ha sohasem fogjuk föllebben­t­­ni tudni a száiszi leplet az élet mibenlé­téről ; ha vakon és gyűlölködve kell botor­kálni hamis és tünékeny igazságokért, akkor mi lenne más a legbölcsebb élet, mint nem hinni sem a jóban, sem a rosszban; nem állítani föl hamis isteneket; nem köz­el nem múlhatik, hűséges tolmácsaivá sze­­gődve óhajtásaiknak, bizalommal és szeretet­tel kérjük a magyar népoktatásügy pótolhat­­­lan nagy munkásának, d. e. Schultz Imré­nek tisztelőit és volt tanítványait, szívesked­jenek folyó évi szeptember hó 3- án d. e. 10 órakor Pécsett, a felső kereskedelmi iskola I. osztályú termében, a nagy halott emléké­nek méltó megörökítése tárgyában tartandó bizalmas jellegű értekezleten megjelenni.“ Pécsett, 1905. augusztus 23 án. Schultz Imre volt tanártársa: Vörös Mihály s. k., igazgató-tan­ár. Schultz Imre volt tanítványa: Albert István s. k., a .Garay János tud. Irod. társ.d­r. tagja, a sásdi járási kör elnöke, községi tanító, Kis­v­ászáron. — A pécsi közigazgatási tanfolyam. Ma érkezett meg a belügyminiszter leirata, a melyben a pécsi községi közigazgatási tan­folyam igazgatói tisztével ismét Koszits Ka­­millt, Baranyavármegye alispánját bízta meg. Az alispán, mint a tanfolyam igazgatója, most fölterjesztést tesz a tanfolyam előadóinak megbízatása iránt. Eddig huszonhat hallgatót vett föl az igazgató. Ezzel a tanfolyam biz­tosítva van. A­mint az előadók megkapják, a belügyminiszter megbízatását, megkezdőd­nek az előadások. — A telefonkezelők figyelmetlen­sége. Mivel mi, mint újság, nem igen ju­tunk ahoz, hogy telefon­állomásainkról magánbeszélgetést folytassunk, mert min­denkor a közügy késztet a drágán megfizetett telefon igénybevételére, ezen ezimen mindenütt a művelt világon azon kedvezményben részesülnek a hírlap szerkesztőségek a telefonállomás részéről, hogy óhajaikat fokozott figyelemmel teljesí­tik, hogy valahogy meg ne zavartassák tele­fonjaink használata. Pécsett is ezt az előzé­kenységet tapasztaltuk már igen gyakran és ennek tudható be, ha a legtöbb esetben nem veszünk tudomást a kezelés lassúsága ellen gyakran hozzánk érkező panaszokról. Előzé­kenységet előzékenységgel viszonozunk. De mikor nálunk a központ, mint ez ma történt, délelőtt 10 óra tájban szerez arról tudomást, hogy telefonunk használ­hatatlan lett és kérve kérjük a központban és más állomásokról, javítsák ki a hibát; ködni azért, amit soha sem érhetünk el: hogy az igazságot megismerjük; lemondani azokról a hiú dolgokról, melyek szívünkben gonosz és kínzó érzelmeket támasztanak embertársaink ellen, elfojtani magunkban minden előítéletet és romboló szenvedélyt; belső életet élni, hogy annál kevesebb össze­ütközésünk legyen a külső élettel; előre megnyugodni a világ tökéletlenségében és egyenletes lélekkel hordani a kikerülhetlen bajokat; egyszerű és szerény módon élni, folyvást tökéletesítve magunkat, hogy minél teljesebben élvezhessük Epikureusz kertjének végtelen gyönyöreit, ahova őt szkepszise és iróniája vezette s melynek megtartásához a könyvek szeretete, szelídség és könyörületes­­ség kell. Ő ebbe a kertbe azzal a kis legendával lépett be, mely Szent Radegund, franczia királynéről szól s amelyet Anatole Francois Thibault az „igen szeretett apjának és any­jának“ ajánlva, kézirat után sokszorosítva csekély számban adott ki. Négy évtizede már, hogy abban a csak hivatottak előtt megnyíló kertben olyan csön­des és szellemi gyönyörökkel teli életet folytat, mint a­milyent éliszi Pirbon folytatott a Penejósz partján, aki képesnek tartja magát rá és vágyik a bölcs legválogatottabb szóra­kozásai után, ám kövesse őt ide és rábízva magát az ő vezetésére, élvezze azt a nyugodt örömet, amelylyel bölcs emberekkel való elmés és mély értelmű társalgás vigasztalhat ben­nünket az élet szükségszerű csalódásaiban és a tömeg bátor­eszélytelenségének szemlélése közepette tette megjelenését a társaságban, ahol néha találkozott álmainak senkitől nem sejtett alakjával. Ez az elfojtott, illetőleg csak ma­gába rejtett légies érzelem édességgel vegyes gyötrelmeket szerzett neki, s még deresedni kezdő hajakkal is, mikor visszaemlékezik arra az égető fájdalomra, mely szivét összeszorí­­totta, azért, mert az imádott hölgynek, aki megszólította őt és akinek igen értelmes és szellemes választ akart adni, kínos zavará­ban csak annyit tudott mondani: igen, lel­kem,­­ melankolikus mosoly játszik szeme körül. Vigaszt talált még­is a serdült kor e szokásos betegségére, amikor gyermekkorá­ban atyja sétái alkalmával megszokott uta­kon a Szajna- part már jól ismert faládáinak könyvei és régiségei előtt jelent meg s egy másik világ ködébe esett. Az ő folytatólagos mesterei, igazi mesterei aztán csak a régi holmik lettek. Mert beiratkozott ugyan az Ecole des Chartes-ba, ahol a kiváló Etiene Charavay segített neki terjedelmes, biztos és finom tudást szerezni, de vallomása sze­rint, azokból a kirakott könyvekből és régi holmikból szívta magába a legegészségesebb filozófiát, azokból a könyvekből és régisé­gekből, melyek elbájolt szemei előtt a múlt­nak változatos és a jelenétől eltérő széllé­mét, titokzatos formáit, az emberi gondo­latnak mindenféle értékes emlékeit tárták ki. S azáltal, hogy a múlt különböző ko­rainak szellemét, szokásait, viszonyait, em­bereit tanulta megismerni s megkülönböz­tetni egymástól s a modern szellemtől, szo­kásoktól, viszonyoktól és emberektől, nem .

Next