Pécsi Napló, 1915. október (24. évfolyam, 223-249. szám)
1915-10-17 / 237. szám
1915. október 17. „Pécsi Napló“ nevében hálásan köszönöm Önöknek, hogy ilyen szép számmal megjelentek első estélyünkön — és sikerre segítve azt — máris tetemes összeget juttatok a hadi jótékonyság oltárára, egyúttal arra is felkérjük Önöket, hogy későbbi háborús estélyeinktől se vonják meg szíves pártfogásukat! A jótékony cselekedet jóleső érzéséből fakadó szelíd elnézéssel és jóindulattal bírálják meg a szerény önerőnkből nyújtott szórakozást, egy-egy netalán előforduló gyengébb felolvasás, avagy más egyéb produktió resingnált meghallgatásánál gondoljanak Önök arra, hogy ezáltal lehetővé teszik minekünk, hogy megfelelhessünk kötelességeinknek és mentül több hideg ellen védő holmit küldhessünk katonáinknak mint mindannyiunk szeretetadományát. Fiaink a harctereken, mi meg itthon vívjuk meg a nagy csatát. Annak a háborúnak, ott, a Kárpátokon túl, és a déli harctereken vannak sebesültjei, vannak halottjai és vannak elpusztult falvai és városai. Ennek a háborúnak, amelyet itthon vívunk, ennek nincsennek sebesültjei, ez gyógyítani iparkodik azokat, melyeket a háború kénytelenségből üt. Ennek nincsenek halottai, ez teremt, alkot, és evvel a mai szép estével is egy olyan csatát nyerünk, melynek eredménye melegíteni, és szeretetünkről, együttérzésünkről biztosítani, fogja hőseinket, és úgy reméljük, hogy az Önök további segítségével sikerre fogjuk vinni Egyletünknek azta tervét is, hogy tavaszra mi is felálllíthatunk egy szerény hajlékot ott fönn a nemzet áldozatkészségéből újraépülő Kárpáti-falvakban, mely hirdetni fogja oda zarándokló késő utódainknak a mi önzetlen, tiszta honszerelmünket, mert hiszen ennek a nemzetnek, melynek fiai, asszonyai és leányai ily híven fogják fel e rendkívüli időkben hivatásukat, ennek a nemzetnek győznie és örökké élnie kell! Dardanellák: Szép ozmán szűz! mind leírásodra törnek, Kikre még a pillantásod sem vetetted! Piszkos kufárok osztoznak fölötted, Előre biztos számításba vettek. A „perfid“-had, a kalózok, brigantik, A vutki-horda, a nemtelen gárda, Koldus rongy nép, feléd csámcsogva sántít, Aljas csőcselék csókjaidra számit, Mind a markát tartja, mind jutalmát várja. Adnak-vesznek, — ám mind rejtett gyilokkal — Korpa között a szenzálok nyüzsögnek, Csörtetik a baksist nyálkás marokkal — S a disznók a vályúk felé röfögnek. Kedves barátkozás! De szent igazság ! A Cég szállítja egyre a birkákat, Kihajózza a nyájat, — lássa hasznát! — Viseli a világ legrutább harcát, Mig így venné meg a Dardanellákat! Az üzlet jó! Azért páncélt szerelnek A birkákra, — hátukra dárba kötve, Hogy jó előre bökjön — s neki mennek A birkák a falnak — testedre törve. S lábaid előtt mind rakásra hullnak -! Csupa színes, hajtott, gyarmati’állat — S Albion felé bégésvé kimúlnak, S a szenzálok, hátul, szörnyen búsulnak, Fogy, megcsappan a kereset-kínálat. S te szép ozmán szűz! fátylad meg se lebben S nem tör átal az arcodba szökött vér, Erősen állasz és bevehetetlen — Jó kezekben van sorsod a töröknél. S tested szelvényét bökdösik a mappán, Sedil-Bar száját, Gallipolidombját, Mely alatt, rombolva, keresztül hatvan, A Márvány- méhbe futna föl a patkány — Ez képezi az entente legfőbb gondját. S melyen még nem tört páncélos keresztül, Szivedhez férni nem fognak a balgák. Te szép ozmán szűz! szempillád se rezdül, Mig erődet a latrok próbálgatják. Mert nem náluk van Európa kulcsa — Van neked méltó, szép szál vőlegényed, Ki tisztességed megvédeni tudja, A ki urad lesz, felszabadít újra És diadalmas vérnászt ül: a német.ikelszky Géza: Őszi napsütés. Osijek, 1915. okt. 10. Végre megint kisütött a nap és kiülhetek a Regimentsgarten kopott piros padjaira. Nincs itt kívülem senki, csak messzebb még néhány beteg katona, akik szintén megérezték a rég várt kis meleget és szintén kiültek sütkérezni a délelőtti napra. Az utak már sűrűn be vannak szórva sárga és vörösszínű levelekkel, itt-ott már nagyon megritkult a lomb és cinkefészek látszik védtelenül az ágak között. Csak a nagy sötétzöld fenyők feketéllenek dúsan a túlsó oldalon s előttük mint valami pózna nyúlik a magasba egy elvirágzott aloe. Körülötte élénk piros caneaágy és néhány szépen rendezett virágszőnyeg, mely csak most lesz igazán szép az őszi háttérben. A levegőben néha megcsillan egy fényes pókhálószál, apró muszlicarajok szállnak ide a Drávapartról s közöttük zsong néhány vaskos nagy légy, rászáll a csukaszürke köpenyemre és nem hagyja magát elkergetni. Aztán reám is hull egy sötétvörös falevél s nem rázom le: olyan szép a napsütésben a szürkéskék alapon. S aztán hull még több is, halványsárga, égő narancs s én ülök bágyadtan a napfényben s elfelejtek köhögni is, hogy el ne ijesszem őket. Mert nem hiszem, hogy ezek a halott levelek csak úgy véletlenül hullanak reám... S aztán eszembe jut, hogy régen, diákkoromban hányszor ültem egy elmúló gesztenyelombok alatt és örültem, amint naponta vérpirosabb lett a vadszőllőlevél a kioszk mögött és vártam, amint az apró kis gyíkok előbújtak a napsütésre. És néztem, amint a vártemplom csillogó kőfalain lassan tovasiklott az árkádok vékony árnyéka, aztán a törpeivek kicsiny ajtaján kilépett a harangozó apró alakja, mint régi német toronyórák faragott bábui... S eszembe jutnak a kis játszó gyerekek, a Hangyás bácsi fényes nikkelpálcája, katonazene s leánynevetés szép szerda délutánokon s most különösen üti meg a fülemet egy horvát menetszázad extramarsa, melyet mintha a pancsovai diákok zenekara játszott volna a pécsi tornaversenyen... A tüzérkaszárnyában Fütterungot fújnak. Négyessorban vonulnak el előttem az önkéntesek s átintegetnek hozzám... A kardjukról bevillan a nap a szembe, aztán felkúszik a lombok közé s eltűnik a rések között... Fogok-e én is még megint masírozhatni közöttük, vagy ismét kiülhetek a pécsi sétatéren az őszi napra s hallgathatom a gyereknevetést és az odatévedt orgonahangokat?... F. A. Házam küszöbén, sírástól vörös szemekkel várt rám feleségem. Megcsókoltam bánatos homlokát, letörültem a könnyeket szép szeméről és, hogy megvigasztaljam őt, elmondtam néki látomásomat. De ő, ahelyett, hogy megvigasztalódott volna, kétszeresen érezte a bánat nyomasztó súlyát, megtörten borult lábaimhoz és zokogva kért tőlem tanácsot, miképpen enyhíthetné szíve sebeit. Megkérdeztem, hát barátaimat, ismerőseimet, hogy mit tévő legyek. Mikor pedig láttam, hogy élő ember nem tud választ adni, éjjelt nappallá téve bújtam a szent könyveket és a papok írását, a tudósok mondásait olvastam és bölcseknek szavait, de nem találtam egy mondatot sem, amivel megnyugtathattam volna feleségemet és felszánthattam volna könnyeit. De közben csodás világosság gyűlt elmémben, vigasztaló szókra nyíltak ajkaim és bánatot enyhítő igékre. Lázas újakkal mártottam a nádat a tintás szaruba és írtam le azokat, összefoglalva egy kis könyvben, melyet Duná ul Kulab-пак a Lélek írjónak neveztem, mert kimutattam benne, mi hiábavaló dőreség a szülőktől keseregni elveszett magzatjaik miatt, midőn úgyis találkoznak vele a túlvilágon, az örök boldogság fenséges honában. Amidőn könyvembevégeztem, felolvastam feleségemnek, és íme megnyugvást talált soraimban ő,és mindazok is, kiknek gyermekük halt meg és fölöttébb bánkódtak az ő elvesztésén. íme, itt következik a könyvem, ahogy azt én Libby, a Nagy Urnák lándsás vadásza leírtam saját kezemmel a magam és mások bánatának enyhítésére, kis leányom, Liti Lila halála után . . .“ A pergament „ rozsdavörös betűsorainak itt vége szakadt. Évekig kerestem Libby vadász könyvét; sok régi írás, avult fóliáns között kutattam, de mindhiába, a vigasztaló, a gyászt enyhítő sorokat nem találtam meg sehol. Azért leírtam az ócska pergamentnek tenyérnyi töredékét, hátha megleli valaki az Írást, ami után én annyit, hasztalan kutattam s behegeszti véle sok-sok elveszett gyermeke után vágyódó, szenvedő szülő szívnek fájdalmas sebét, most, amikor vigasztaló szóra oly igazán nagy szükség vagyon . . . Bodó Pál. Du aul Kulab. Egy régi fakult írású poros pergamentről, amelyet a távol Keletről hozott egy barátom, írom azokat, amik itt következnek: „Én Libby, a Nagy Urnák lándsás vadásza immáron hónapok óta bolyongtam, vadászgatva távol falumtól, midőn megtudtam, hogy egyetlen leányom, Lili Lila, halálos beteg. Véresre sarkantyúztam jó lovam oldalát, csakhogy hamarabb otthon legyek és láthassam egyetlen kincsemet. Midőn hazaértem, szegényke már a végét járta, Allah úgy határozott, hogy kis szolgálóleánya váljék el kedveseitől, repüljön fel a mennybéli Paradicsomba és hagyja itt mélységes gyászban, sötét vigasztalanságban az anyját és apját. Miután egy sudár pálmafa árnyékában örök nyughelyet vetettem neki, nap nap után meglátogattam sírját és forró könnyeket hullattam az ő elvesztése fölött. Amint egyszer — szokás szerint — sírja fölött térdepeltem, megjelent előttem az ő képe az esti szürkületben. Tőlem alig pár lépésre a homokban ült és mennyei mosolylyal arcán játszadozott. Dobogó szívvel ugrottam fel, hogy megöleljem, de Istenem a levegő volt csak, mit átfogtak karjaim, és homok, amibe ujjaim mélyedtek. Rémülettel vettem észre, hogy a jelenség csak káprázat volt és az ördög incselkedik velem, hogy szerencsétlenségbe sodorjon. Arcra borultam és buzgón imádkoztam az Egek Urához, hogy könnyítsen szenvedéseimen és enyhítse vigasztalan gyászomat. A pécsi 52. háziezred legénységi veszteségei. A 288. számú veszteségi lajstrom, mely október 9-étől van keltezve, ismét nagyobb számmal emlékezik meg a pécsi 52. Frigyes főherceg nevét viselő háziezred elesett és megsebesült legénységéről. Flestek : Bakó János II. gyal., 15. szd., Szebény 1893, elesett junius 21-én, Bosnyák Marko gyal., 15. szd., Petárda 1893, elesett junius 21-én, Cseh György gyal., 15. szd., Pécs, elesett junius 30-án, Csirzó József gyal., 15. szd., Pokrosi 1893, elesett junius 21-én, Frányó József gyal., 15. szd., Libickozma 1893, elesett junius 21-én, Harth Antal gyal., 11. szd., Dárda 1887, elesett július 20-án, Hohmann József gyal., 4. szd., Mágocs 1886, elesett julius 16-án, Inhoff Ádám gyal., 3. szd., elesett julius 18-án, Jokl Ádám gyal., 1. szd., Nagynyárád 1885, elesett julius 17-én, Kurucz Mikivos gyal., 13. szd., Dárda 1879, elesett julius 19-én, Leiszter Mihály gyal., 1. szd., Cseledoboka 1889, elesett julius 15-én, Márkus János gyal., 15. szd., elesett junius 21-én, Matevics Pál gyal., 3. szd., Hercegmárok 1885, elesett julius 18-án, Mátyás Imre őrv., IV. gépfegyverosztag, Pécs 1892, elesett julius 15-én, Papp Mihály szekerész, ezredtörzs, Peniszlek 1886, elesett julius 7-én, Radojcsics Vojan gyal., 3. szd., elesett julius 18-án, Simon József gyal., 15. szd., Nagyváty, elesett junius 20-án, Steigervald Mihály őrv., 14. szd., Bárányabán 1893, elesett julius 17-én, Sült Ferenc tizedes, 15. szd., Kisfalud,1885, elesett junius 20-án, Szabó Márton gyal., 15. szd., Rakóca, elesett junius 20-án, Szonmler Antal gyal., 1. szd., Szőke 1891, elesett julius 15-én, Szüle Gyula gyal., 15. szd., Vásárosszentgál, elesett julius 30-án, Takács József népi, gyal., 11. szd., Vázsnok 1881, elesett julius 17-én, Valakovics