Pécsi Napló, 1932. május (41. évfolyam, 98-120. szám)

1932-05-15 / 109. szám

10. oldal. sen fogadta, tervünket és mint elnökünk lelkesen segített annak megvalósításában. A sportünnepély hatalmas arányokban fényesen sikerült, az ország minden részéből, még a messze Erdélyből is jöt­tek versenyzők. A „Hattyú“ nagytermében több száz terítékű banketten ünnepeltük vendégeinket és azokkal együtt Zsolnay Vilmost, akit mindenki a szívébe zárt. A verseny előkészületei során a club nevében megkértem Zsolnayt, hogy ki adja a győ­ztes díját. Készséggel teljesítette a kérést és megkérdezte, hogy mit gondolok, mi legyen az. „Ezüst serleg, vagy talán ezüst babérkoszorú“, kockáztattam meg a választ. Nagy hibát követ­tem el, még ma is korholom érte magamat és nem felejtem neheztelő tekintetét. „Édes fiam”, mondta Zsolnay Vilmos, én elhiszem, hogy ilyen díjakat szokás adni, mert azok ezüstből valók, de az iparos előtt, ha egész tudását viszi alkotá­sába, a magáé legyen a legszebb, az legyen előtte a legértékesebb. Ezért az én díjam a gyáram munkája lesz!“ És saját tervei szerint egy gyö­nyörű, hatalmas majolika-tálat készíttetett és azt kapta selyemmel bélelt, díszes dobozban Philipo­­vich Emil budapesti gyógyszerész, a budapesti pécsi távverseny győztese, aki sajnos már szin­tén lefutott az élet versenypályájáról. Még egy érdekessége­ volt a régi sportidők ezen ünnepélyének. A club a kétnapos sport­­ünnepélyre egy emlékkönyvet adott ki. Én szer­kesztettem. a sportolók és a sport híveinek írásai gazdagították a könyv tartalmát. Дкког Kardos Kálmán volt Baranyavármegye és Pécs sz. kir. város főispánja. Ő ezt írta az emlékkönyvbe: „A gyorsaság nem boszorkányság, kerékpárosnak könnyűség.“ Porzsolt Kálmán, a „Pesti Hirlap“ Esti levelei­nek írója ezeket: „A legnehezebb sport úszni az ár ellen! “ írtak bele sokan és én, a könyv szerkesztője, az utolsó oldalra merészkedtem ezeket írni: „Legyen ezen emlékkönyv egy emléksor a magyar kerékpársport történetében­,!“, mert ha az apa az első oldalak egyikén jut szóhoz, akkor a fia legyen szerény. Ugyanis az édes atyám ezeket, a most különösen érdekes sorokat írta 38 év előtt a Pécsi Kerékpár Egyesület elnökeiről, Zsolnay Vilmosról és Kiss Józsefről az emlékkönyvbe: „Nem vagyok megalázkodó ember és így nem is űzöm a tekintélyimádás sportját, de az igazi nagy embereket tisztelem és megcsodálom nem­csak halálukban, de életükben is. Meghajlok előt­tük, mert lángeszük, teremtő szellemük, alkotó erejük, küzdő, forrongó szüntelenül munkálkodó lelkük imponálnak nekem, sőt egyenesen sodo­­latra késztetnek.“ Ilyen nagy ember Zsolnay Vilmos. Nagy mindenütt és talán nálunk is. Ezt a némi bizony­talanságot jelző szócskát használnom kell, mert Zsolnay Vilmos még él s én megelégszem azzal, hogy az ő nagysága Pécs kivételével, széles e világon elismertessék, ha Pécs elismeréséhez az ő élete van kötve, mert úgy kívánom, hogy soká éljen s ma még ne álmodjék arról, hogy" miként fogják polgártársai őt egykoron, halála után dicsőíteni. Aztán ő saját akarata szerint és jelle­mének nemes kényszeréből úgyis az akar itt maradni, ami mindig volt: egyszerű, igénytelen pályáira e városnak szerénye munkája a közügyek­­­nek, közharcosa a város fejlődését előmozdító törekvéseknek. Hagyjuk meg ezt az örömét s ezért ma ne a nagyságát hirdessük, ne alkotó szellemével és zsenialitásával dicsekedjünk, hanem az ő­lviven megőrzött és általa melegen ápolt polgári érzüle­tének nemességében gyönyörködjünk, hiszen az erényeinek köszönhetik a pécsi kerékpárosok is ezt, hogy ez az igazi nagy ember és ez a való­ban igénytelen polgár egyesületük élén áll. Aztán amíg az ő nagyságában vajmi kevesen osztoz­hatnak nálunk, a polgári kötelességek hű teljesí­tésében már elég munkatársra, sőt versenytársra is talál. Ilyen jeles társa neki Kiss József, az egyesület alelnöke a közhasznú tevékenység terén s lám igy lesz egyenlővé a nagy emberrel a kis is. De irt a könyv számára néhány sort Zsolnay Vilmos is. Megígérte, hogy i­ és egyik vasárnap délutánjára hívott ki magához, hogy emléksorait nekem tollba mondja. Azért vasárnapra, mert amint mondta, a hét napból hat a munkáé le­gyen. Zsolnay Vilmos emléksorai a következők voltak: „Az emberiség fő törekvése a mindent moz­gató őserőt megismerni és céljaira felhasználni. Az isteni szikra, a tudomány, mutatja az utat ehhez. A vágy a nagy célokat elérni adja az erőt és a bizalmat. A véletlen megfigyelése szüli a re­ményt, a remény a kitartást.” Ragyogóan szép gondolatok, de örök igaz­ságok is. A nagy elme csodás gondolatai. A következő évben, 1895-ben ismét nagy sportünnepély" színhelye volt Magyarország. Buda­pesten nemzetközi kerékpáros versenykorzót ren­deztek. Bécsből külön hajó hozta le a Wiener Bicycle Club 60 tagját és nagy kíséretüket. Mi, a szegény pécsi fiúk fapados vasúti kocsiban utaztunk fel s bár csak tizen voltunk, mégis éppen olyan ünneplésben volt részünk, mint a bécsieknek. Ők nyerték el az első díjat, mi a má­sodikat. A székesfőváros utcáin egy órán át tartott a felvonulás. I.ittke­renci vitte az egye­sület zászlaját. Zsolnay Vilmos öreg ember volt, tehát arra nem is gondolhattunk, hogy felvonu­lásunk megtekintésére és az egyesületünk kép­viseletében való felutazásra megkérjük. Ezért Sikorski Tádét, aki szintén az egyesület tagja volt, szerettük volna magunkkal vinni, de amint bizalmasan megsúgta, ehhez az öreg úr hozzá­járulása volt szükséges. Vele együtt mentünk be Zsolnayhoz és előadtuk kérésünket. A­ válasz rövid volt és nagy csalódást hozott: „Nem, Tádé fiam, te nem fogsz felmenni!” Ez volt az első eset, hogy kérésünket Zsolnay Vilmos megtagadta. Fájt az után, fájt a verseny alatt és fájt, mikor délben árván, magunkra hagyottan ültünk a bu­dapesti Vigadó hatalmas ebédlőjében sok száz más sporttársunkkal. Ámde hirtelen kitárult az ajtó és belépett Zsolnay Vilmos, a mi elnökünk és egyenesen hozzánk sietett. „Eljöttem, mondta, hogy együtt legyek az én fiaimmal és velük örüljek a sikerüknek, de eljöttem azért is, mert az elnökük vagyok és aki egy tisztséget vállal, vállalja annak kötelmeit is, még ha olyan öreg ember is, amilyen én vagy­ok.” Így csalódtunk egy csalódásunkban. Ilyen ember volt, így gon­dolkozott Zsolnay Vilmos, a munka embere, aki nem csak minden percét, hanem másodpercét, sőt pillanatát is a munkának szentelte. Mélyen tisztelt Uraim! Ezzel a néhány ecset­­vonással megrajzoltam és jellemeztem Zsolnay Vilmos egyéniségét, pedig csak apró jeleneteket mondtam el az életéből és csupán néhány jelleg­zetes mondását idéztem, amiket talán kár lett volna ajándékul dobni a felejtésnek. S ezzel le­­tehetném az ecsetet és le a palettát is, mert Zsol­nay Vilmos arcképe elkészült. Ámde még ne oltsuk el az emlékezés fáklyá­ját. Időzzünk még néhány percig Zsolnay Vilmos emlékénél és gondolkodjunk a nagy ember örök­becsű, különösen a mostani súlyos időkben a magyar jövőre annyira fontos szavain, mert van­nak kinyilatkoztatások és igazságok, melyek év­tizedek, sőt évszázadok alatt sem porosodnak be. Zsolnay Vilmos mondásai ilyenek: „Nekünk dolgoznunk kell, itt minden perc drágál” — mondta Zsolnay­ Vilmos és figyelmeztet most is. Igaza van. Ezt az országot csak a munka mentheti meg. Ne mástól, ne a külföldtől, ne egy nagyhatalom kegyétől várjuk a magunk és hazánk megmentését, jobb sorsát és boldogulását, hanem a saját erőnktől, a mindnyájunk egy akaratban való összefogásától. Ez az igazi nagyhatalom, az egyetlen, melyben bízhatunk és amellyel mindent elérhetünk! „Az iparos vigye egész tudását alkotásába, előtte a saját készítménye legyen a legszebb és a leg­értékesebb ■— mondta Zsolnay Vilmos és én úgy hiszem, az lesz mindenki előtt, ha a magy­ar iparosság Zsolnay" Vilmos szellemében dolgozik. Ámde a közönség és a kereskedő is vegye ki részét a munkából. Ne csak a magy­ar hét alatt pártoljuk a magyar ipart és vásároljunk magyar árut, hanem mindig s ha azt akarjuk, hogy a magy­ar gazda magyar géppel és magyar szer­számmal művelje a földjét, magy­ar papíron magyar toll rója a betűt, a csecsemő testét honi gyolcs takarja, akkor mindenki támogassa és segítse előre a magyar ipart. De a kereskedő is kutassa fel a magyar árut, mert ne feledjük, hogy a külföldi áruért adott pénz soha sem kerül vissza és aki magyar árut vásárol, az a magyar munkásnak kenyeret ad s hogy a magyar keres­kedők, munkások és a vásárló közönség össze­fogása a legnemesebb szövetség Magyarország iparának és kereskedelmének felvirágoztatására ! „ Aki egy tisztséget vállal, vállalja annak kötel­meit is !“ Ezt a közéleti működésre, a közért vállalt minden tisztségre értette Zsolnay Vilmos. Igen, a közzel szemben mindenkinek kötelezettsé­gei vannak, mindenki tartozik a közügyekért ön­zetlenül tenni, dolgozni és áldozni, mert ez haza­­fiúi és polgári kötelesség. Mindenki úgy szeresse városát és polgártársait, amint Zsolnay Vilmos szerette. Amint ő nem tett, mi se tegyünk kü­lönbséget, polgár és polgár között, mert olyan mindegy az, hogy valaki munkás, iparos, keres­kedő, hivatalnok vagy" más hivatást űző, ha jó hazafi és hit, dolgos, becsületes és hasznos pol­gára e városnak, hiszen egyenlőn élvezi min­denki, bármilyen vallásban imádja is, az isten kegyét! Ha tőlem függne, akkor minden pécsi család otthonában és ott a legdíszesebb helyen egy Zsolnay tárgy lenne, hogy a családfőt figyelmez­tesse : „Élj és dolgozz Zsolnay" Vilmos tanításai szerint.“ Zsolnay" Vilmos születésének évforduló­ján Zsolnay­-napot rendeztetnék a pécsi iskolák­ban és tanítójukkal elmondatnám a gyermekek­nek, hogy ki Volt Zsolnay" Vilmos. Megmutattat­­nám nekik a Batthyány-ucca 7. számú kicsiny házat, ahol a világhírű fazekasmester első mű­helye volt, aztán a hatalmas gyárat és annak ezerféle gy­öny­örű és hasznos készítményét, hogy megértsék, miért állított Zsolnay Vilmosnak szob­rot Pécs város hálás közönsége. Akkor, ha a gy­ár múzeumán végigvezetnék őket, s ott Zsol­nay Vilmos, a fia és az unokái munkáját meg­ismernék, igazat adnának nekem, hogy ha a munkának királysága volna, abban a Zsolnay­­család uralkodó dinasztia lenne és mert akkor a későbbi nemzedékek is meggyőződéssel hirdetnék Zsolnay Vilmos elévülhetetlen érdemeit, mikor majdan ő közülük egy veszi kezébe a Zsolnay­­serleget, mivel én bizakodón hiszem, hogy eljö­­vend az idő, mikor ez a serleg már csak a munká­nak ereklyévé lett kelyhe lesz ezen az asztalon és eltűnik végleg a keserűségek pohara, mely most mindenkinek ajka előtt van. Mélyen tisztelt Uraim! Midőn a tavaszi reggel mindent bearanyozó napsugarai keletről városunk felé jönnek, először Zsolnay­ Vilmos gyárához érnek. Mint annyi sok év óta mindig, most is mindenekelőtt kíváncsian a gyár ablakain pillantanak be. Megfürödnek a csodás eozinok ezerszám tükrében, megelégedéssel állapítják meg, hogy" minden rendben van, a gépek dübörögve járnak, a kohók izzanak, a munka folyik, az öreg úr és a fia helyén az unokák szorgoskodnak s mikor nem tudnak áttörni a gyár kéményeiből kigomolygó hatalmas füstfelhőkön, megsimogat­ják a fiatal gazdák gondterhes arcát és kis kerülő­vel felkeresik az öreg mester, az életének minden örömét és bánatát hűségesen megosztó hitvese és a derék Miklós fiuk örök pihenőhelyét s mikor ott mindenről híven beszámoltak, elmennek to­vább arra nyugat felé. Elmondják, hogy Zsolnay Vilmos békén aludhatja álmát, mert családjának minden tagja szorgosan ott dolgozik a nagy műnél. A munkás serényen pergeti a korongot, a dolgozó kezek agyagba gyúrják a nagy mester haló po­rait s ahova egy paránya is eljut, ott Zsolnay Vilmos, a most már csak a nevében élő nagy mester, a város első munkájának szelleme, a munka, a fáradhatatlan igyekvés és az erős aka­rat lelkét leheli belé. Zsolnay Vilmos elmúlása óta az emlékezés koszorúját fonja Pécs városa, annak minden intézménye, testülete és egész polgársága. Levél, levél mellé sorakozik. Legyen az én megemléke­zésem is egy szerény, de a szívünk hálaérzéseiből fakadt levél abban a koszorúban, melyet a Pécsi Polgári Casino minden tagjának igaz és mélysé­ges kegyelete jeléül ma én teszek le Zsolnay Vil­mos emlékére,­ a Mindenhatóhoz intézett azzal az imádságos könyörgésemmel: Sok ilyen derék polgárral és hazafival éd­dd meg Isten a magyart ! »! I­ !‘! ! PÉCSI NAPLÓ 1932 május 15. Rádió tulajdonosok! Bármily rendszerű hálózati vagy telepes legyengült, rossz rádióját szakszerűen, ol­csón megjavítom. Kérjen ajánlatot saját érdekében Molnár Artur SSSB technikusrádió-szaküzlete SSSn Pécs, Nádor szálló épületében. Ц iwmwmr­—r­imin­aiWWi—И'«...■■■■■■■ни ........

Next