Pécsi Ujlap, 1914. november (8. évfolyam, 250-274. szám)
1914-11-01 / 250. szám
Vili évfolyam — 250. sz. Vasárnap 1014. november I Az „UJLAP“ melléklete a pesti „UJLAP“ és „PÉCSI UJLAP“ együttesen Higye dérre helyben . K 3'— I Negye dérre vidékre . K 4 80 Egy hint , . K 1'— I Egy hárm . . K 1'60 A .PÉCSI UJLAP* külön vidékre küldve 1 héra K 1 — Felelős szerkesztő: IFJ. WESSELY KÁROLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: 222. Dunántúl Nyomda Részvénytársaság Pécs, Lyeewn-«ter 4. szám. :—: Telefon 222. szám. A letelő* szerkesztő telefonszáma: 222. A kenyér. Édes a honi kenyér, a szegény ember mégis fájó szívvel rágja. A spekuláció a szuronynál is gyilkosabb fegyvert szegez a magyar társadalom mellének, hogy még a redukált megélhetési viszonyok lehetőségétől is megfosszanak bennünket. Drága a liszt. Még drágább a kenyér. A szegény ember egyedüli nélkülözhetelen tápláléka, innen-onnan csakis nagy urak asztalára kerülhet, mint a szegény ember zsebéből ki nem fizethető, meg nem vásárolható élelmiszer Hazánk évi gabonatermését átlagosan kétezer millió korona értékre becsülik, melynek több mint felét itthon fogyasztjuk el és csak mintegy hétszáz millió korona értéket szállítunk külföldre. A honi fogyasztásra szánt mennyiség minden körülmények között biztosítva volt az idén is. És mégis. De a honi fogyasztás alá kerülő mennyiségek ára is egészségtelen emelkedést mutatott. A háborús veszély sokat megmagyaráz, azt is, amit nem igazol. A háború kitörésekor a kincstárnak óriási készletekre volt szüksége és pedig gyorsan. A hadsereg szállítókkal kötött szerződésben elment a 40 koronás határig, így ezek könnyen vehették a búzát 32—36 K.-ért. Természetesen ez lett a piaci árak átlagos irányzata. Az uradalmak nagy terméseit jobbára lefoglalták a kereskedők, akik ezenfelül bevásárlásaikra a németországi piacon akármily áron fedezetet találtak s abban a reménységben voltan, hogy a 36-40 koronás árak, főleg ha a termésmennyiség az ő raktáraikban lesz avagy kötéseikkel le lesz foglalva, még jobban emelhetők lesznek. Ez is megtörtént és pedig szövetségeseink Ausztria és Németország szükséglete révén. Kivitelre szánt gabonatermésünk nagy részét az osztrák piacok fogyasztják el, ami ezenfelül marad Németországba vándorol. Németországot békés állapotban főleg Oroszország látja el őket megfelelő mennyiségű gabonával. Ez a mennyiség jóval fölülmúlja a mi kivitelre szánt gabonánk mennyiségét, mivel Oroszország mintegy ezermillió korona értékű mezőgazdasági terményt szállít Németországnak. A háborús állapotok azonban Németország szükségletének kiegészítését Oroszország részéről megakadályozták, következéskép a német kereskedelemnek más piacok után kellett néznie. Mivel pedig ezekben a piacokban épen a háború miatt nem igen válogathatott, azért figyelmét a mi áruinkra fordította. A magyar gabonapiacokon olyan nagy bevásárlásokat tett Németország, hogy mire magunk körültekintettünk, még a saját szükségleteink födözésére föntartott mennyiség egy részét is lekötötte a maga számára. Mikor aztán az ország közvéleménye följajdult, hogy a magas gabonaárak miatt ínség veszedelme fenyegeti az országot, a kormány a gabonavámok eltörlésével akart a helyzeten javítani. A gabonavámok eltörlésétől azt remélték, hogy a romániai mezőgazdasági termékeknek szabad beömlési utat biztosítanak és evvel pótolják azokat a szükségleteket, amit a német piacok a saját könnyelműségünk és elővigyázatlanságunk folytán elvittek tőlünk. Hogy ezen reménységünk mennyire fog teljesedni, nem tudom. Azonban a gabonaárak emelkedésének jelei azt bizonyítják, hogy Románia elsősorban saját szükségletét kívánja biztosítani, és csak a fölösleg exportálására hajlandó. Attól nem kell félnie, hogy piacra nem talál, mivel a magyarországi piacokon kívül Szerbiában, Bulgáriában, Törökországban tárt kezekkel várják szintén Anyuki, édes . . . Irta: Baum Mária. Anyuka édes — szóit a kis Csitri Apuka mikor jön haza, Még mindig van sok dolga neki, Még mindig hívja a haza? Anyuka édes — ugye apus Hazajön már nemsokára Hiszen tudja, hogy kicsi lánya Olyan nagyon várja. Anyuka édes — mond miért sirsz? Mi van a levélben írva, Apuka irt, hogy siet haza? No, mond, ugye apus irta, „Apuka nem ir többé nekünk. Elment messze jobb hazába, S anyukádat meg kicsi lányát Apus most már ottan várja.“ Háborús élményeim Szerbiából — Oroszországba. Elbeszéli: Szabó József párttitkár. I. Hogy van? Mi újság? Volt háborúban? Megsebesült? És ezekhez hasonló kérdések százával ostromolnak meg ismerőseim és jóbarátaim. Pedig a viszontlátás örömének pillanatában nehéz mindenre kimerítő választ adni. Röviden válaszolni pedig nem tanácsos, mert az érdeklődők között hitetlen Tamások is akadnak és ha erre a kérdésre például: volt háborúban? azt válaszolom csak röviden voltam, hamar ráfelel az én Tamásom, persze álmában. Azért elhatároztam, hogy a „Pécsi Úrlap“-ban számolok be a háborúban szerzett élményeimről és észrevételeimről. A szerkesztő úr hagyhatja bátran ceruzáját, nem lesz kihúzni valója háborús titkot el nem árulok. Azon a bizonyos vasárnapon voltunk utoljára együtt, amikor az utca sarkokon piros és zöld falragaszok hirdették, hogy őfelsége a király legkegyelmesebben részletes mozgósítást rendelt el. Minthogy a 32-ik gyalogezred is mozgósítva lett, ott hagytam fűt-fát és a déli vonattal utaztam Budapestre. Annyi időm sem volt, hogy Pécstől kedvem szerint búcsút vegyek. Csak röviden mondhattam Isten hozzádot annak a kedves városnak melyben négy szép esztendőn keresztül annyi jó embert megszerettem, melynek munkás mozgalmaihoz hozzá forrott a lelkem. Másnap már egész új szép csukaszürkében és sárga bukkancsban nyomtam (ahogy nálunk mondani szokás) Budapest poros aszfaltos utcáit, öt nap múlva készen állott az ezredünk indulásra. Indulás előtt az Üllői úti nagy kaszárnya udvarára vonultunk. Megújítottuk eskünket: tűzön-vizén, árkon-bokron, stb. stb. Utánna megszólalt a zenekar s mi remegő szivvel hallgattuk a „Gotterhalte“ bas zenéjét. Most ez is sokkal szebbnek tetszett, mint máskor és úgy éreztük mintha az osztrák himnusz az „Isten áldd meg a magyar“-ral egyesült volna és azt zúgná most nekünk: Ti fiuk! Ti magyar fiuk egyesült erővel, férfias bátorsággal, magyar becsülettel induljatok harcba a közös ellenségeken megvédelmezni azt az édes magyar hazát, amelyért apáink vére folyt. Gotterhalte után harsány trombitaszó hallatszott, majd vezényszó: Zum Gebet! Mély csend lett csak a zene hallatszott, de az is oly halkan, mintha nem akarná megzavarni az imádkozó katonákat. Mert imádkoztunk. Meg vagyok győződve, hogy ebben a pillanatban a ferencvárosi csibész, a legvéresebb szájú szociáldemokrata velem imádkozott és az istentelenek akármilyen fajtájából való is volt az mind imádkozott. Átszellemültünk e percekben. A kedves nővérek által ajándékozott Mária érmecskéket oly tiszteletteljesen akasztottuk nyakunkba vagy tűztük a mellünkre, mintha eddig is egytől egyig valamennyien istenfélő emberek lettünk volna. Pedig ez a lelkek értesödésének kezdete volt. Vigan vonultunk végig Budapest utcáin s már mosolyogva. Istenbe vetett bizalommal néztük a siró anyákat, feleségeket s szivünk más hozzátartozóit. Boráros téri vasúti állomás előtt mégegyszer összeállítottak bennünket. Az ablakokból kendőket lobogtattak felénk és a civilek sokasága vett körül, kik virágokkal zászlókkal és egyebekkel kedveskedtek nekünk.