Pécsi Ujlap, 1915. május (9. évfolyam, 100-123. szám)

1915-05-04 / 102. szám

IX. évfolyam — 102. sz. Kedd 1915. Május 4. „Az UJ LAP“ melléklete. A pesti „UJLAP“ és „PÉCSI UJLAP“ együttesen Negyedévre helyben . K 3’— I Negyedévre vidékre . K 4-80 Egy hóra „ . K 1-— 1 Egy hóra „ . K 1-60 A .PÉCSI UJLAP“ külön vidékre küldve 1 hóra K 1•— POLITIKAI NAPILAP. Felelős szerkesztő: LINDER ERNŐ. Szerkesztőség és kiadóhivatal: 222. Dunántúl Nyomda Részvénytársaság Pécs, Lyceum­ utca 4. szám.­­ Telefon 222. szám. A felelős szerkesztő telefonszáma : 650. Rovás Szemben a Pannónia Vendég­­fogadóval. (*) A Pannónia Vendégfogadó ismerte­tésének olvasása az eszemetársítás révén a gondolatoknak és az érzéseknek egész raját indította meg bennem. A Pannónia név hazám földjének neve. A „vendégfogadó“ név a francia­ „ho­tel“ és az eltorzított új magyar név „szál­loda“ helyett a magyarosság térfoglalásának kifejezője. Emellett a vendégfogadót H­a­­merli Imre építtette, akinek virágzó s fej­lődőképes messze hires kertyűgyára van Pé­csett. Ugyanaz a Hamerli Imre, akinek ér­telmes felszólalásai súlyt jelentenek Pécs törvényhatósági gyűlésein, ugyanaz a­ Ha­merli Imre, aki a városnak képviselőjelöltje volt. Egy ember, aki közel­múltjában és jele­nében az ipari kiválóságnak, a polgári eré­nyeknek, mai szellemi erőknek s a tevékeny munkásságnak számos jelét adta. Ugyanaz a Hamerli Imre, aki a munkásbiztosítónál vál­lalt elnöki állásával legalább is annyit igazolt, hogy neki, iparostársainak és a munkásság egyetemének közös ügye lelkétől nem távol eső idegen világ. Az a Hamerli Imre, aki tem­plomgondnokságával hitvallást tesz arról a bensőséges, katholikus életről, amely őt és atyafiságát olyan előnyösen jellemzi Pécsett. És mikor mindez a lelkemben összefor­rott és most, nehéz időkben, vagy pénzügyi válságok után egy újabb és szintén nagy üz­leti vállalat élén látom őt és látom azt is, hogy fiából, akit kitaníttatott, műveit emberré tett — nem akar „latainer“ embert, sem robotoló „bank fiút“ nevelni... akkor fölörült a lelkem reménységgel. Éppen úgy, mint Hamburgban, de akár Szászországban sőt Csehországban jártamban is, fölsirt szomorúságomban. Ak­kor azért sirt, mert hazám és fajom tőkesze­gény, ipari és kereskedelmi vállalkozásaiban hátramaradt állapotára gondoltam. Az Au­­sen-Alster csodálatos villasorai között, ami polgári, satnya, koldus, lelkiszegény keresz­tény keresked­elmi és ipari osztályunkra. Mi­kor meg azt a vendégfogadót látom, arról re­ménykedtem, hogy ime talán, talán megindul nálunk is ipari és kereskedelmi hagyomá­­nyokból táplálkozó jó módi­ intelligens polgári családok törzsökös fája. Bárcsak úgy lenne. Nem egy Zsolnay — már előre van, — hanem az Angszterek, Auberek, Schörtzok, Lauberek, Eizerek, Csarschok, Hamerliak sokan, sokan. Azt álmodom, hogy ezek nem­zedékről nemzedékre hagyományozva nevet, összeköttetéseket, vagyont, tekintélyt meg­alapozói lesznek az új, nagy, magyar és gaz­dag, keresztény Magyarországnak. Ezért tetszik nekem a Hamerliek ven­dégfogadói cégjegyzése s a fiatal Imre üzleti beállítása legalább is annyira, mintha vala­melyik iparos vagy kereskedő családunk le­származottja bírói vizsgát tesz vagy postás­nak, szolgabírónak, ülnöknek vagy egyéb ilyen tudományosnak mondott szellemi, de semmi különös tudományos elmélyedést nem kívánó robotmunkásnak áll be. Mert van abban igazság, hogy mikor a zsidó elhozta fiát egyik középiskolába imigyen okoskodott: „Ennek a fiúnak tanulni kell és valami hivatalnoki pályát választania, mert csak közepes a tehetsége, gyenge az akarat ereje. A másik az eszes, meg él a jég hátán is ... ezt kereskedőnek adom.“ A francia nemzet csatavesztése. Az élet próbája a halál, a béke próbája a háború. Mit gyűjtöttél életedben? Becsü­letnek, tisztességnek, erényeknek, istenféle­lemnek drágaköveit? Bizony mondom, soha azoknak koronája úgy nem díszíti homloko­dét, mint halálodban. Vagy bűnökben, gaz­ságoknak tüzes parazsait? Bizony mondom, soha azok úgy nem égetik fejedet, mint ha­lálodban. És a­mit valamely nemzet gyűjtö­getett békés időkben, abból van ereje és vi­gasztalása, abból van siralma és pusztulása a háború keserves napjaiban. Fájdalmas­­hírek jönnek a franciaorszá­gi csatamezőkről. Nem azért fájdalmasak, mintha vitéz szövetségeseinknek, a németek­nek veszedelmet jelentenék. Nem. Hisz a di­adalmas német seregek mélyen bent vannak Franciaországban és az ellenségnek minden lendület®, minden támadása erőtlenül törik meg a németek acélos kitartásán. De ugy­e, testvérek, ha ellenségünk is nekünk a francia, azért szabad fájdalmas részvéttel néznünk iszonyú vergődését és virágainak hervadását! Foglyok és sebesültek beszélik, hogy a fran­cia csatatereken az elesett hősök tetemei között folyton növekvő számban lehet igen fiatal halottakat látni. Tejarcú, pelyhesálló ifjak, apa, anya keze alól, iskolák padjairól alig kikerült fiatalemberek, a francia nemzet élete táján a legfrisebb férfihajtások, száz és ezerszámra omlanak földre a halál kaszajá­rása nyomán. Aratáskor pipacsos, búzavirá­­gos gabonában virág és érett kalász egyfor­mán zsákmánya az éles pengének, háború­ban az öreg, szakállas népfölkelők és ifjú önkéntesek válogatás nélkül öntik ki szívük meleg vérét a haza földjére, egyiknek is, má­siknak is sok köny kíséri pusztulását, de az, a­mi a franciáknál immáron kegyetlen szük­ség: a legfiatalabbak feláldozása, igen fáj­dalmas és igen tanulságos esete a háborúnak. A francia nemzet a béke évtizedeiben gyűjtögette vakmerő és szentségtelen kezek­kel azokat a parazsakat, a­melyek most hom­lokát égetik. A világtörténelemnek igen ko­­moly tanítása az, hogy egy nemzet sem élhet erős és egészséges életet erkölcsnek, vallás­nak, erénynek tisztelete nélkül, ők hűtlenek lettek őseik hitéhez. Eldobták maguktól az egyház nagy kegyelmi kincseit, lemondtak arról, hogy Krisztus ellnőrizze a nemzet lel­kiismeretét, a francia apák nem akartak apák lenni, a francia anyá­k gyilkosai lettek azon életnek, a­melyet Isten belőlük akart fakasz­tani. A­míg béke volt, úgy beszéltek, mint a Szentírás s mondja a bűnösről: „Vétkeztem, de hát történt-e velem e miatt valami?“ — most a háborúban pedig gyönge ifjak véré­nek kell ömölnie az apák és anyák bűneiért, mert az anyák nem szültek a haza védelmére elég katonát! Iszonyú büntetése a titkos bűn­nek, véres bánat a francia anyáknak, a há­ború férjeiktől is, meg kevés fiaiktól is meg­fosztja őket; üres a ház, teljes az özvegység, mert Franciaországban nincsenek apátián gyermekek, ott a békében gyermektelen apák voltak, most meg mindenhogyan árva anyák vannak. Két évvel ezelőtt Franciaországban 438 ezer férfigyermek született, férfihalál meg 408 ezer volt, a­mi annyit jelent, hogy minden ezer lélekre csak egy vagy két szü­letési többlet esik, míg Németországban 12 meg 14. A német nemzet évi szaporodása nyolcszázezerrel volt nagyobb, mint a fran­ciáé, következőleg ha a német férfiak közül a háborúban egymillió elesik is, a rettentő veszteség még mindig nem tudja megrokkan­tani a nemzet erejét, de a franciáknál egy mil­lió katona halála végzetes katasztrófa, pótol­­hatatlan veszteség, a­mely a nemzetet a hal­doklás szomorú ágyára teríti. Franciaor­szág már elvesztette a csatát. Nem a háború­ban, ahol fiai hősiesen harcolnak, hanem a bé­kében, amikor a családok meddők maradtak. Egy francia tudós, Lakassany, a lyoni orvosi egyetem tanára a Matin című francia lapban borzadva állapította meg, hogy a magzatel­hajtás Franciaországban valóságos üzletté, mesterséggé változott. Ezek a bűntények most már nem is rejtőzködnek; orvosok, gyógyszerészek, bábák, sőt egyesületek egé­szen nyíltan, az újságokban ajánlkoznak; nagy tőkékkel gyárak, részvénytársaságok alakultak, a melyek a csirázó emberi élet megfojtására alkalmas­ szereket gyártanak s azokat szabadon hirdetik, ajánlgatják. Egye­dül Párisban, a francia fővárosban a tudós számításai szerint évenként hetvenezer mag­zatelhajtás történik, az egész országban pe­dig félmillió! A­hol a gyermekáldás elől apák és anyák ilyen szörnyű bűnök bástyái mögé rejtőznek, alapjaiban kell megrendülnie ma­gának a családnak is. Gyermekeket Isten ke­zéből hálás szívvel és bízó lélekkel csak ön­megtagadó és önzetlen szülők fogadhatnak, a­kik nem félnek attól, hogy takarékoskodni­­uk, zsugorodniuk, nélkülözniük kell gyerme­keikért. A­hol nincs meg a lelkekben ez az önzetlenség és áldozatkészség, ott a házas­társak egymással szemben sem önmegtaga­dók, ott a férj nem tud lemondani felesége kedvéért esetleg költséges élvezetekről, a fe­leség nem tudja takarékossággal megbecsülni férje keresményét, a­minek megint mi a kö­vetkezménye? Elégedetlenség, gyűlölködés, harag, pereskedés és­­ elválás. Tíz év alatt Franciaországban megkétszereződött a há­zasságok polgári felbontásának száma s egyedül Párisban évenként kilencezer válási pert indítanak meg a törvényszéknél. Azért mondotta az egyik francia író: „A legjobb után vagyunk a házasélet felbomlása és a család romlása felé“. Sőt még most, a világ­háború borzalmai között sem akar Istent és erkölcsöt ismerni Páris bűnös népe, ennek az évnek három első hónapjában már 6445 házasságot bontottak fel a párisi törvény­székek. Fájdalmasak ezek a hítek, mert szo­morú bizonyságai annak a régi igazságnak, hogy a legnagyobb erkölcsi törvények ellen még a legnagyobb nemzetek sem vétkezhet­nek büntetlenül. A francia nemzet bűnhödése pedig intő példa legyen mindenkinek; nálunk is azoknak, a­kik a francia bűn elkövetésé­vel, terjesztésével vagy megtörésével vét­keztek Isten és a magyar nemzet ellen. Dr. V­a­s­s József.

Next