Pécsi Ujlap, 1915. május (9. évfolyam, 100-123. szám)
1915-05-04 / 102. szám
IX. évfolyam — 102. sz. Kedd 1915. Május 4. „Az UJ LAP“ melléklete. A pesti „UJLAP“ és „PÉCSI UJLAP“ együttesen Negyedévre helyben . K 3’— I Negyedévre vidékre . K 4-80 Egy hóra „ . K 1-— 1 Egy hóra „ . K 1-60 A .PÉCSI UJLAP“ külön vidékre küldve 1 hóra K 1•— POLITIKAI NAPILAP. Felelős szerkesztő: LINDER ERNŐ. Szerkesztőség és kiadóhivatal: 222. Dunántúl Nyomda Részvénytársaság Pécs, Lyceum utca 4. szám. Telefon 222. szám. A felelős szerkesztő telefonszáma : 650. Rovás Szemben a Pannónia Vendégfogadóval. (*) A Pannónia Vendégfogadó ismertetésének olvasása az eszemetársítás révén a gondolatoknak és az érzéseknek egész raját indította meg bennem. A Pannónia név hazám földjének neve. A „vendégfogadó“ név a francia „hotel“ és az eltorzított új magyar név „szálloda“ helyett a magyarosság térfoglalásának kifejezője. Emellett a vendégfogadót Hamerli Imre építtette, akinek virágzó s fejlődőképes messze hires kertyűgyára van Pécsett. Ugyanaz a Hamerli Imre, akinek értelmes felszólalásai súlyt jelentenek Pécs törvényhatósági gyűlésein, ugyanaz a Hamerli Imre, aki a városnak képviselőjelöltje volt. Egy ember, aki közelmúltjában és jelenében az ipari kiválóságnak, a polgári erényeknek, mai szellemi erőknek s a tevékeny munkásságnak számos jelét adta. Ugyanaz a Hamerli Imre, aki a munkásbiztosítónál vállalt elnöki állásával legalább is annyit igazolt, hogy neki, iparostársainak és a munkásság egyetemének közös ügye lelkétől nem távol eső idegen világ. Az a Hamerli Imre, aki templomgondnokságával hitvallást tesz arról a bensőséges, katholikus életről, amely őt és atyafiságát olyan előnyösen jellemzi Pécsett. És mikor mindez a lelkemben összeforrott és most, nehéz időkben, vagy pénzügyi válságok után egy újabb és szintén nagy üzleti vállalat élén látom őt és látom azt is, hogy fiából, akit kitaníttatott, műveit emberré tett — nem akar „latainer“ embert, sem robotoló „bank fiút“ nevelni... akkor fölörült a lelkem reménységgel. Éppen úgy, mint Hamburgban, de akár Szászországban sőt Csehországban jártamban is, fölsirt szomorúságomban. Akkor azért sirt, mert hazám és fajom tőkeszegény, ipari és kereskedelmi vállalkozásaiban hátramaradt állapotára gondoltam. Az Ausen-Alster csodálatos villasorai között, ami polgári, satnya, koldus, lelkiszegény keresztény kereskedelmi és ipari osztályunkra. Mikor meg azt a vendégfogadót látom, arról reménykedtem, hogy ime talán, talán megindul nálunk is ipari és kereskedelmi hagyományokból táplálkozó jó módi intelligens polgári családok törzsökös fája. Bárcsak úgy lenne. Nem egy Zsolnay — már előre van, — hanem az Angszterek, Auberek, Schörtzok, Lauberek, Eizerek, Csarschok, Hamerliak sokan, sokan. Azt álmodom, hogy ezek nemzedékről nemzedékre hagyományozva nevet, összeköttetéseket, vagyont, tekintélyt megalapozói lesznek az új, nagy, magyar és gazdag, keresztény Magyarországnak. Ezért tetszik nekem a Hamerliek vendégfogadói cégjegyzése s a fiatal Imre üzleti beállítása legalább is annyira, mintha valamelyik iparos vagy kereskedő családunk leszármazottja bírói vizsgát tesz vagy postásnak, szolgabírónak, ülnöknek vagy egyéb ilyen tudományosnak mondott szellemi, de semmi különös tudományos elmélyedést nem kívánó robotmunkásnak áll be. Mert van abban igazság, hogy mikor a zsidó elhozta fiát egyik középiskolába imigyen okoskodott: „Ennek a fiúnak tanulni kell és valami hivatalnoki pályát választania, mert csak közepes a tehetsége, gyenge az akarat ereje. A másik az eszes, meg él a jég hátán is ... ezt kereskedőnek adom.“ A francia nemzet csatavesztése. Az élet próbája a halál, a béke próbája a háború. Mit gyűjtöttél életedben? Becsületnek, tisztességnek, erényeknek, istenfélelemnek drágaköveit? Bizony mondom, soha azoknak koronája úgy nem díszíti homlokodét, mint halálodban. Vagy bűnökben, gazságoknak tüzes parazsait? Bizony mondom, soha azok úgy nem égetik fejedet, mint halálodban. És amit valamely nemzet gyűjtögetett békés időkben, abból van ereje és vigasztalása, abból van siralma és pusztulása a háború keserves napjaiban. Fájdalmashírek jönnek a franciaországi csatamezőkről. Nem azért fájdalmasak, mintha vitéz szövetségeseinknek, a németeknek veszedelmet jelentenék. Nem. Hisz a diadalmas német seregek mélyen bent vannak Franciaországban és az ellenségnek minden lendület®, minden támadása erőtlenül törik meg a németek acélos kitartásán. De ugye, testvérek, ha ellenségünk is nekünk a francia, azért szabad fájdalmas részvéttel néznünk iszonyú vergődését és virágainak hervadását! Foglyok és sebesültek beszélik, hogy a francia csatatereken az elesett hősök tetemei között folyton növekvő számban lehet igen fiatal halottakat látni. Tejarcú, pelyhesálló ifjak, apa, anya keze alól, iskolák padjairól alig kikerült fiatalemberek, a francia nemzet élete táján a legfrisebb férfihajtások, száz és ezerszámra omlanak földre a halál kaszajárása nyomán. Aratáskor pipacsos, búzavirágos gabonában virág és érett kalász egyformán zsákmánya az éles pengének, háborúban az öreg, szakállas népfölkelők és ifjú önkéntesek válogatás nélkül öntik ki szívük meleg vérét a haza földjére, egyiknek is, másiknak is sok köny kíséri pusztulását, de az, ami a franciáknál immáron kegyetlen szükség: a legfiatalabbak feláldozása, igen fájdalmas és igen tanulságos esete a háborúnak. A francia nemzet a béke évtizedeiben gyűjtögette vakmerő és szentségtelen kezekkel azokat a parazsakat, amelyek most homlokát égetik. A világtörténelemnek igen komoly tanítása az, hogy egy nemzet sem élhet erős és egészséges életet erkölcsnek, vallásnak, erénynek tisztelete nélkül, ők hűtlenek lettek őseik hitéhez. Eldobták maguktól az egyház nagy kegyelmi kincseit, lemondtak arról, hogy Krisztus ellnőrizze a nemzet lelkiismeretét, a francia apák nem akartak apák lenni, a francia anyák gyilkosai lettek azon életnek, amelyet Isten belőlük akart fakasztani. Amíg béke volt, úgy beszéltek, mint a Szentírás s mondja a bűnösről: „Vétkeztem, de hát történt-e velem e miatt valami?“ — most a háborúban pedig gyönge ifjak vérének kell ömölnie az apák és anyák bűneiért, mert az anyák nem szültek a haza védelmére elég katonát! Iszonyú büntetése a titkos bűnnek, véres bánat a francia anyáknak, a háború férjeiktől is, meg kevés fiaiktól is megfosztja őket; üres a ház, teljes az özvegység, mert Franciaországban nincsenek apátián gyermekek, ott a békében gyermektelen apák voltak, most meg mindenhogyan árva anyák vannak. Két évvel ezelőtt Franciaországban 438 ezer férfigyermek született, férfihalál meg 408 ezer volt, ami annyit jelent, hogy minden ezer lélekre csak egy vagy két születési többlet esik, míg Németországban 12 meg 14. A német nemzet évi szaporodása nyolcszázezerrel volt nagyobb, mint a franciáé, következőleg ha a német férfiak közül a háborúban egymillió elesik is, a rettentő veszteség még mindig nem tudja megrokkantani a nemzet erejét, de a franciáknál egy millió katona halála végzetes katasztrófa, pótolhatatlan veszteség, amely a nemzetet a haldoklás szomorú ágyára teríti. Franciaország már elvesztette a csatát. Nem a háborúban, ahol fiai hősiesen harcolnak, hanem a békében, amikor a családok meddők maradtak. Egy francia tudós, Lakassany, a lyoni orvosi egyetem tanára a Matin című francia lapban borzadva állapította meg, hogy a magzatelhajtás Franciaországban valóságos üzletté, mesterséggé változott. Ezek a bűntények most már nem is rejtőzködnek; orvosok, gyógyszerészek, bábák, sőt egyesületek egészen nyíltan, az újságokban ajánlkoznak; nagy tőkékkel gyárak, részvénytársaságok alakultak, a melyek a csirázó emberi élet megfojtására alkalmas szereket gyártanak s azokat szabadon hirdetik, ajánlgatják. Egyedül Párisban, a francia fővárosban a tudós számításai szerint évenként hetvenezer magzatelhajtás történik, az egész országban pedig félmillió! Ahol a gyermekáldás elől apák és anyák ilyen szörnyű bűnök bástyái mögé rejtőznek, alapjaiban kell megrendülnie magának a családnak is. Gyermekeket Isten kezéből hálás szívvel és bízó lélekkel csak önmegtagadó és önzetlen szülők fogadhatnak, akik nem félnek attól, hogy takarékoskodniuk, zsugorodniuk, nélkülözniük kell gyermekeikért. Ahol nincs meg a lelkekben ez az önzetlenség és áldozatkészség, ott a házastársak egymással szemben sem önmegtagadók, ott a férj nem tud lemondani felesége kedvéért esetleg költséges élvezetekről, a feleség nem tudja takarékossággal megbecsülni férje keresményét, aminek megint mi a következménye? Elégedetlenség, gyűlölködés, harag, pereskedés és elválás. Tíz év alatt Franciaországban megkétszereződött a házasságok polgári felbontásának száma s egyedül Párisban évenként kilencezer válási pert indítanak meg a törvényszéknél. Azért mondotta az egyik francia író: „A legjobb után vagyunk a házasélet felbomlása és a család romlása felé“. Sőt még most, a világháború borzalmai között sem akar Istent és erkölcsöt ismerni Páris bűnös népe, ennek az évnek három első hónapjában már 6445 házasságot bontottak fel a párisi törvényszékek. Fájdalmasak ezek a hítek, mert szomorú bizonyságai annak a régi igazságnak, hogy a legnagyobb erkölcsi törvények ellen még a legnagyobb nemzetek sem vétkezhetnek büntetlenül. A francia nemzet bűnhödése pedig intő példa legyen mindenkinek; nálunk is azoknak, akik a francia bűn elkövetésével, terjesztésével vagy megtörésével vétkeztek Isten és a magyar nemzet ellen. Dr. Vass József.