Pedagógusok Lapja, 1961 (17. évfolyam, 1-24. szám)
1961-01-05 / 1. szám
Nagykanizsa messze van Hajdúnánástól. Földrajzilag is, de még inkább a pedagógusok megbecsülése tekintetében — már ami a tanács hivatalos képviselőinek véleményét illeti. Másfél hónappal ezelőtt jártunk Hajdúnánáson, s akkor elszomorító képet festettünk a hajdúnánási nevelők étkeztetéséről. Annál szívesebben számolunk most be Nagykanizsáról, a kanizsai »pedagógus konyháról«, arról, hogy miként született meg, miképpen működik. Déli végeink neves városában 360 pedagógus dolgozik. A pedagógus konyha létrehozása előtt volt épp elég gond Nagykanizsán is. A szakszervezet akkoriban úgy döntött, hogy a maga erejéből oldja meg a súlyos problémát, s olyan konyhát szervez, amely valamenynyi oktatásügyi dolgozónak ebédet ad majd. Igen ám, csakhogy könnyebb az ilyesmit kigondolni, mint megvalósítani! De Nagykanizsán a helybeli tanács illetékes munkatársai — talán itt-ott még át is hágva egy-egy merev szabályt — magából az életből indultak ki, s így annyit segítettek kartársainknak, amennyit csak tudtak. Mindenekelőtt hozzájárultak mégpedig minden húza-votta nélkül, jó szívvel, szívesen —, hogy a konyha a kiszemelt helyiséget azonnal megkapja. S azután is segítettek mindig mindenben. A továbbiakban adjuk át a szót szakszervezetünk városi titkárának, Varga Gyulánéak, az Ady általános leányiskola igazgatójának és Horváth Jánosnénak, a pedagógus konyha gondnokának. — Konyhánkat négy évvel ezelőtt nyitottuk meg — mondja Varga Gyuláné. — Hogy mi volt azelőtt? Arra jobb nem is emlékezni. A háromszázhatvan kortárs közül tizenöt—húsznak jutott ebéd a tanács konyháján, a többiek pedig a népbüfébe jártak, azután pedig betértek a Csemege-boltba jóllakni — felvágottal ... Mi ezzel szemben napi 4,92-ért házi kosztot adunk a pedagógusoknak. — Hányan étkeznek a konyháról? — Annak idején hetven fővel kezdtük. Ma már körülbelül háromszázötven személyre főzünk. Közülük 210 pedagógus, illetve közoktatási alkalmazott, 70 valamelyik nevelő családtagja, van jónéhány nyugdíjasunk, s nem zárkózunk el attól sem, hogy »idegeneket« befogadjunk, természetesen csakis az összes pedagógus igény kielégítése után, így most van hetven »kinti« kosztosunk, ők egy ebédért hat forintot fizetnek. Azt mondják, meg vannak elégedve velünk. A 350 adagból egyébként 200-at házhoz visznek. — Nagyon nehéz volt az út idáig? — Hát bizony, nem volt könnyű. Szinte a semmiből kezdtük. Először a kollégiumtól kértünk kölcsön lábasokat, tepsit de még főzőkanalat is. De biztosak voltunk abban, hogy az, amit csinálunk, nélkülözhetetlen, s ez erőt adott. Ami a legfőbb: sikerült lelkes, odaadó gárdát összetoboroznunk konyhaszemélyzetnek. Nagyon szegényen kezdtük, de ma már nemcsak edényeink vannak, hanem van az étkezdének telefonja, mosógépe, krumplihámozógépe, tésztanyújtógépe is, az asszonyok szép egyenruhában dolgoznak. Az étterem pedig ragyog a tisztaságtól. — A szakszervezeti bizottság milyen segítséget nyújtott ehhez? — Városi bizottságunk évente ad 2—2500 forintot a konyha felszerelésére. Azonkívül szövetkezőink a Gépgyár sz. b.-jével, hogy az ő bábcsoportjuk előadásaira elvisszük a gyerekeket, s a bevételen osztozkodunk. Ebből is azonnal tányér, villa, abrosz lett. Ide került a műsoros estünk bevétele is. De ezenkívül sokmindent elvégzünk társadalmi munkában. Az ellenőrzést, a szerződések megkötését, az adminisztráció egy részét. Gyönyörűen gyarapodtunk, úgy hogy tavaly már tizenöt disznót (!) vághattunk ... Most arra készülünk, hogy — váltott műszakkal — ne csak tíz, hanem tizenkét hónapon át adhassunk ebédet a nevelőknek. Pillantsunk be a konyha kulisszái közé, az üzleti könyvekbe is. Ezeket Horváth Jánosné tárja elénk. — A nyersanyag-normánk egy fő után négy forint ötven fillér. Azon áll vagy bukik minden, hogy ezt mennyire tudjuk betartani. Mi ebből pompásan kijövünk. A pedagógusok 4 forint 92 fillért fizetnek, 58 fillérrel hozzájárul a tanács, ez együtt 5 forint 50 fillér. A fennmaradó egy forint megy a rezsire. — Mekkora a rezsijük? — A havi rezsi tízezer forint körül jár. Ebben azonban nincsenek benne a beruházások, ezekre részint a szakszervezettől kapunk pénzt, részint erre fordítjuk a pedagógusok által havonta és fejenként fizetett tízforintos kiszolgálási díjat s a kinti vendégeinktől kapott napi 50 filléres fenntartási hozzájárulást. Ezek után halljuk röviden a kosztosok véleményét is, milyen az ebéd, ízük-e a koszt? Versenyi Ilona tanár: — Nagyszerű a konyha, igen jó az ebéd. S ízléses, tiszta itt minden. Perjész Tamásné, a Vízművek alkalmazottja: — Hálásak vagyunk, hogy erre a konyhára kerülhettünk. Úgy mondják, a városban nincs ennél jobb koszt. S nem is egyhangú. Ugyanaz az étel csak négy-öt hetenként kerül újra elénk. S végezetül: hogyan válaszolnak az itteni tanács tisztviselői — Lukács József pénzügyi osztályvezető és Lampert Imre pénzügyi csoportvezető — arra a kérdésre, hogy miért segítik ilyen szépen a pedagógusok konyháját? — Ez kötelességünk — válaszolják —, hiszen a tanárok és a tanítók, meg a többiek végül is a tanács alkalmazottai. A saját embereinkről pedig gondoskodnunk kell... Nem is szólva arról, hogy ők tanítják a mi gyermekeinket... Hát, ez bizony másképp hangzik, mint a másfél hónappal ezelőtti válasz. Jó lenne, ha elhallatszana az ország túlsó felébe is. Firon András A Budapesti Pedagógus Kultúrotthon évről évre számossikeres tanfolyamot szervez. Nemrég ért véget a legutóbbi játékkészítő tanfolyam. Befejezésként a részvevők munkáiból kiállítás nyílt a VII. kerületi Hernád utca 42. sz. iskolában. A képen: a tanfolyam egyik részvevője, dr. Angyal Béláné »bemutatót« tart a látogatóknak Pedagógus akadémia Hajdú-Biharban (Levelezőnktől) A pedagógus szakszervezet Hajdú megyei bizottsága a megyei tanács művelődésügyi osztályával, az MSZBT-vel és a TIT-tel karöltve a megye nevelői részére pedagógiai, lélektani és politikai tárgyú előadássorozatot indított. A sorozat öt előadásból áll és párhuzamosan folyik Debrecenben, Berettyóújfaluban és Hajdúböszörményben. Az előadók egyetemi tanárok és a pártbizottság munkatársai. Elsőnek Bory István, a Pedagógiai Tudományos Intézet munkatársa ismertette a politechnikai képzés elvi és gyakorlati célkitűzéseit. Debrecenben 65, a két vidéki városban pedig mintegy másfélszáz pedagógus hallgatta meg az érdekes előadást, amely az utána következő vitával együtt, sok kérdést tisztázott. A második alkalommal dr. Jausz Béla egyetemi tanár, a Kossuth Lajos Tudományegyetem pedagógiai tanszékének vezetője tartott előadást az alkotás lélektanáról. Dr. Bonczos Lászlóné Műhelyi nevelés Párizs népes középiskoláiban 1914, Szociális reformok iskoláinkban 1918, A tanonckérdés megoldása 1919, Műhelynevelés 1939, Gyakorlati életre nevelés 1935, A toll és a szerszám harca 1934. Íme, csak néhány a sok cikk és könyv közül, amelyekben dr. Orel Géza az elmúlt fél évszázad során síkra szállt a termelés és az iskola kapcsolatának megteremtése mellett. Nem véletlenül nevezték a róla megjelent cikkek és kritikák többször is a technikai nevelés úttörőjének. Igaz, nem azokra az elvi alapokra építette fel reformterveit, amelyekre iskolarendszerünk továbbfejlesztésének mai Irányelvei épülnek, érdemeit mégsem lehet lebecsülni, hiszen ha az elvi alapok nem is, a következtetések mindenképpen egybeesnek mai célkitűzéseinkkel. »Vajon eljön-e az idő — kérdi már 1932-ben —, amidőn az ezrekre menő érettségizettek jövőjéről megtörténik a gondoskodás, amikor iskoláink ipari és mezőgazdasági műhelyekkel lesznek felszerelve?« Orel Géza 1896-ban szerzett tanítói, 1899-ben polgári iskolai, 1901-ben pedig tanítóképzőintézeti tanári oklevelet, később megszerezte a történelem-földrajz szakos oklevelet is, s végül — 1906-ban — bölcsészdoktorrá avatták. 1899- ben kezdett tanítani, s hoszszú tanári pályájának utolsó szakaszában — 1929-től 1939-ig, nyugdíjba vonulásáig — felső-, kereskedelmi iskolai igazgató-ként működött. Ma nyolcvanhárom esztendős. S ma is fáradhatatlan híve a műszaki gyakorlati nevelésnek, amelyért egész életén át küzdött. Az 1960-as esztendőben két nagy öröm érte. Az egyik: az iskolareform. Irányelvednek a megjelenése, hiszen az Irányelvek éppen annak a célnak adtak konkrét és korszerű keretet, amelyre ő is feltette szinte egész életét. A másik:: idén kapta meg az Eötvös Loránd Tudományegyetemen az aranydiplomát. Mi is köszöntjük az aranydiplomás Orel Gézát. Kívánjuk: 1961-ben is és még sok éven át lehessen tanúja annak, amint a magyar iskolák ezreiben mind kézzelfoghatóbban megvalósul az ő régi vágya: az oktatás és a gyakorlati élet széttéphetetlen kapcsolata, a technikai, műszaki nevelés. ----------------------------k (Varga (JT Margitnak ) Nálunk, nevelőknél szinte elválaszthatatlan a magánélet öröme a hivatásbelitől. Az 1960-as év mindkettőből juttatott nekem, s így igazán nem lehet különösebb panaszom — válaszolja a kérdésre. — Tizenöt éve, a felszabadulás óta dolgozom a Nógrád megyei Katalin-pusztán. Amolyan igazi eldugott hely ez, erdő közepén lakom, a legközelebbi falu. Szendehely, jó két kilométerre van. Harminc gyereket tanítok. Nemrégiben felügyelő látogatott nálam, s milyen büszkeség, milyen öröm volt, amikor úgy értékelte a hallottakat, hogy a gyerekeim tudása eléri az osztott iskolák színvonalát, sőt a másodikosaim előbbre is tartanak. Jól esik, hogy fölfigyelnek az ember munkájára akkor is, ha nincs »szem előtt«. Velem ez az óévben kétszeresen is megtörtént. A pedagógus napon, Salgótarjánban megkaptam »Az oktatásügy kiváló dolgozója«kitüntetést, novemberben pedig, a Pedagógusok Szakszervezetének VI. kongresszusán a központi vezetőség póttagjának választottak. Szeretem a szakszervezeti munkát — tíz éve vagyok a szendehelyi tantestület bizalmija, a járási bizottságban pedig én látom el az üdültetési felelős többnyire hálás, de néha kicsit nehéz tisztét. Most aztán kíváncsian és izgalommal várom 1961 első központi vezetőségi ülését ... — Hogy azért egy egészen »privát« örömről is beszámoljak, december utolsó napjaiban egy régóta dédelgetett vágyam teljesült, pontosabban én magam teljesítettem: vettem a lakásomba egy szép nagy velúrszőnyeget. Nem kis pénzbe került, de megéri. Most már a következő »lépés«, egy új rekamié megszerzése foglalkoztat, de hát erről majd jövő ilyenkor... --------------------- Székely Ödönnek A szakszervezeti megmozdulásokon gyakran látni egy pirospozsgás arcú, mosolygó szemű férfit, aki szorgalmasan villantgatja a vakut és fényképez. Aki nem ismeri, fotóriporternek gondolná, pedig a fényképezés csak magánszenvedélye. Hivatása, munkája egészen más: szakszervezeti megyei titkár. Mégpedig a legtevékenyebbek egyike. Így ismerik Székely Ödönt a Pest megyei pedagógusok, és ezt bizonyítja a Munka Érdemérem is, amelyet november 7-e alkalmából kapott még 1959-ben. Minden kitüntetésnek megvan a maga színes, izgalmas története. Székely Ödön esetében ennek a történetnek eszmei mondanivalóját így fogalmazhatnék meg: szakadatlan tanulás és munka az új, a jobb jegyében. Székely Ödön esztendői sohasem teltek üresen, mindegyik meghozta a becsületes munkával megérdemelt ajándékot. — Mit kapott az 1960-as évtől, amelyet épp az imént könyveltünk el a »múlt« rovatába? Amikor nekiszegezzük a kérdést, szinte látszik, hogy emlékezete vakujával bevilágítja az óesztendőt, s máris kész a kép: — A jól végzett közös munka örömét... — s már kérdezés nélkül konkretizálja is szavait. — Egyik legfontosabb feladatunk az volt tavaly, hogy eredményesebbé, gyakorlatibbá, önállóbbá tegyük a megyei bizottság tevékenységét. Ennek érdekében legelőször pontosan meghatároztuk minden egyes bizottsági tag munkakörét, s feladatait. A sok ülésezés helyett ki-ki elsősorban a területén végezte munkáját és kéthavonként beszámolt a bizottságnak az eredményről. Ezzel a szervezettséggel sikerült elérnünk, hogy 1960-ban megyénkben elevenebb lett a szakszervezeti élet. Ez annál örvendetesebb, mert a mi megyénk bizony nem könnyű terület. Majdnem 8000 pedagógusa van. Székhelye voltaképpen nincs is, területe pedig hosszan húzódik el a Duna mentén, nehéz közlekedési viszonyokkal. Végül egy személyes vallomást is: váratlan, s így annál nagyobb öröm és megtiszteteltés volt, hogy kongresszusunkon nemcsak a központi vezetőség, hanem az elnökség tagjává is megválasztottak. LEVÉLF UTÓIRATTAL »Tavaly vagy tavaly előtt még gondolkodás nélkül beküldtem volna észrevételeimet valamelyik pedagógiai lapnak, címmel és aláírással. Az utóbbi időben azonban, úgy érzem, olyan légkör kezd eluralkodni oktatásügyünkben, hogy jobbnak találom, ha az alábbiakat mégis név és cím nélkül írom meg. Atanítás nélküli’ munkanapok új rendszerét illetően lenne néhány észrevételem. Nem tudni milyen meggondolásból, október bizonyos heteire a tanácsok egyfolytában (!) 5 munkanapot jelöltek ki, melyeken főként a kirándulások lebonyolítása volt a feladat. A testületeknek már ahhoz sem volt joguk, hogy saját belátásuk és helyi viszonyaik szerint rendelkezzenek ezekkel a munkanapokkal. Október leghidegebb napjaiban, zuhogó esőben, valóságos népvándorlás lepte el a fővárost, kisebbnagyobb diákok tömegei hullámzottak az utcákon, járműveken, hurcolták őket Ferihegyre, a Jánoshegyre, Csillebércre stb. A múzeumokban, kiállításokon tumultuózus jelenetek játszódtak le. A bejáratoknál félórákat kellett várakozni az esőben, a teremőrök idegesen hajszolták az egyes csoportokat keresztül a termeken, mert ötpercenként újabb csoportok érkeztek, a gyerekek egymást taszigálták, rendetlenkedtek, kihasználva a zűrzavart. A szabadban tett kirándulásokon megáztak, összefagytak, mert az előzetesen jóváhagyott tervezeteket végre kellett hajtani. A szülők vagy haragosan háborogtak, vagy hamis igazolásokat gyártottak. Minden gondolkodó pedagógusban felvetődött a kérdés: mi a fontos, a gyermekek örömteli kikapcsolódása, vagy a lélektelen tervteljesítés? Tapasztalatból és meggyőződéssel mondhatjuk, hogy a májusi kirándulások megszüntetése és áttolása októberre, amikor már közismerten megbízhatatlan az időjárás, indokolatlan intézkedés. Egyfolytában öt nap szünetet adni a tanulóknak októberben, mikor a nyári szünet után éppen csak hogy újra megszokták az iskolai fegyelmet, magában véve is zavarja a nevelőmunkát. Sokkal indokoltabb a májusi háromnapos kirándulás, amelyen a már kifáradt tanulók — ez hosszú idők tapasztalata! — valósággal újjászületnek az ismétlések nehéz napjaiban. Októberre nem lehet megszervezni olyan országjáró kirándulásokat, amelyekhez a pénzt hetekkel előbb be kell fizetni, hiszen egyrészt az idő rövid, másrészt a szülőknek éppen szeptemberben van a legtöbb kiadásuk. Emiatt sok szép terv hiúsult meg, jól átgondolt, nevelő hatású kirándulások estek kútba. Ezért torlódtak tömegek a múzeumokban, kiállításokon, ezért vitték egyes tanárok osztályaikat 3—4 egymást követő délelőtt mozielőadásokra, minden nevelői cél nélkül, csak mert valahová el kellett őket vinni, ezért maradt atanítás nélküli munkanapok lezajlása után sok-sok gyerek emlékezetében csak kavargó káosz. Kár, nagy kár az elpocsékolt időért, a szülők pénzéért, az elszalasztott nevelőalkalmakért. Hagyják meg az iskoláknak a lehetőséget, hogy akkor menjenek kirándulni, amikor ezt megfelelőnek találják, a fölöttes szervek csak a napok számát szabják meg év elején! Ne üldözzék a tavaszi kirándulásokat, mert több kárt nem okoznak a fegyelemben, mint az októberiek. Ne vegyük el a gyermekektől — és a pedagógusoktól — az osztály évi perspektíváinak örömét, a közösséget összekovácsoló tervezgetéseket! Ne fosszák meg a takarékbélyeg-akciót leghatékonyabb ösztönzőjétől, attól, hogy a gyermekek a tavaszi kirándulásokra gyűjtenek. A tanárok továbbképzési napjait a kirándulásoktól függetlenül szabják meg. (Öt nap kiesés sok!) Ha pedig a szülők megterhelését el akarják kerülni, mondják ki, mi a felső határa egy-egy kirándulás költségeinek, vagy hogy a több napos kirándulás nem kötelező. De ne akadályozzák meg azoknak a számára az élménynyújtást, akik szívesen gyűjtenek, áldoznak erre egy tanéven át. Sok mindent elfelejt a volt növendék, de a szép kirándulásokat, azok nevelő értékét soha. Higgyék el a felsőbb szervek, hogy pedagógus munka nem képzelhető el lendület, szabadság és kedv nélkül. A korlátok halmozása éppen a legértékesebb egyedeket és a leglelkesebb kollektívákat töri le. Nem a minden rendelkezést vakon, gondolkodás nélkül teljesítő, vagy közönyösen vállukat vonogató pedagógusok szolgálják jól a közoktatást.C Íme a »valamelyik pedagógiai lap«, amelynek tavaly vagy tavalyelőtt a szerző még névvel és címmel küldte volna be a cikkét — most név és cím nélkül is helyet ad neki. Dehát miért közöl a Pedagógusok Lapja névtelen levelet? Mindenekelőtt azért, mert a levélírónak sok mindenben igaza van. Igaza van abban, hogy a tanítás nélküli munkanapoknak az idén bevezetett rendszere — mint ez a gyakorlatban bebizonyosodott, — nem jó. Sok gyakorló pedagógus véleménye ez, s a minisztérium a jövő tanévben változtatni is szándékozik az utasításon. Másodszor helyet kapott a levél a lapban azért, mert nem a szokványos, rágalmazó névtelen levelek fajtájába tartozik. A kemény, bíráló hangból is kicsendül írójának hivatásszeretete, a gyermek neveléséért érzett felelősségtudata. Ez pedig mindenképpen megbecsülésre érdemes. Végül közöltük a levelet, mert szerzőjének valamiben azért nincs igaza, s ezt más úton nem tudnánk neki megmondani. Nincs igaza abban, hogy mindezt névtelen levélben írta meg. Nem kellett volna az ismeretlenség »védőpajzsa« mögé rejtőznie, elmondhatta volna észrevételeit nyíltan is. A szocializmus rendjének, a párt politikájának elidegeníthetetlen törvénye, hogy a kritika, ha ésszerű, ha jószándékú, meghallgatásra talál. Nem pedig megtorlásra, amitől a levélíró láthatólag tartott. Pedagógusok és oktatásügyi vezetők — nem két külön, vagy éppen szembenálló tábor: egyet akarnak, egy célért dolgoznak. S ha közbecsúszik valami tévedés, nyílt őszinteséggel hamarabb megtalálhatjuk az orvoslás módját. A vezetés igényli — hiszen nem is nélkülözheti! — hgy munkjáról és munkájához rendszeresen jelzéseket kapjon »lentről«. Kis Péter tanítótól, Nagy Mária óvónőtől, Kovács János tanártól. De nem N. N.-től! Pedagógusok Lapja 3