Pedagógusok Lapja, 1979 (35. évfolyam, 1-24. szám)
1979-01-15 / 1-2. szám
Jubileumi emlékülés látkozott 1945. február 2-án, hogy kimondja a szakszervezet megalakulását. Az ideiglenes vezetőség 1945. február 17-én bejelentette a Szakszervezetek Országos Központjához való csatlakozást, ezzel is kifejezve, hogy a fizikai és szellemi munka művelői között a politikai és szervezeti kapcsolatok legteljesebb egységét vallja, és elítéli azt a nemzetellenes politikát, amely a dolgozó osztályok közé válaszfalakat emelt. Büszkék vagyunk arra, hogy a felszabadulás után a pedagógusszakszervezet minden fontos közoktatás-politikai feladat végrehajtásában kezdettől fogva tevékenyen részt vett. Tevékenységét a Magyar Kommunista Párt útmutatásaihoz igazította. Közreműködött az általános iskola megteremtésében, az első demokratikus tankönyvek megírásában és kiadásában, a dolgozók iskolájának megszervezésében, ott volt az iskolaépítési társadalmi akciókban, és gondozta, irányította a „Nevelj jobban” mozgalmat. Legnagyobb méretű és nyíltan politikai tartalmú akciójának az iskolák államosításáért vívott harcot tekinthetjük. Az ötvenes évek dogmatikus politikai vezetésének időszakában szakszervezetünk élete is elszürkült, megtört a felszabadulást követő évek lendülete. Az 1956- os fegyveres ellenforradalmi felkelés a mi szervezetünket sem kímélte. A pedagógusok általában nem vettek részt az ellenforradalmi eseményekben. Gondolkodásukat azonban az események, az akkor felszínre került, egymással össze nem egyeztethető nézetek alaposan megzavarták. A központi vezetőség 1956. november 20-án kiadott programja jól tükrözte ezt a politikai- ideológiai zűrzavart. Ám az 1957. március 25-i határozat leszögezi, hogy szükségesnek tartja a marxizmus-leninizmus elvi alapján álló szakszervezeti egység helyreállítását. A Magyar Tanítók Szakszervezete megalakulásának 60. évfordulóján szakszervezetünk tudományos emlékülést tartott a fővárosi pedagógusok Fáklya Klubjában, december 28-án. A tanácskozáson többek között részt vett dr. Kornidesz Mihály, az MSZMP KB osztályvezetője, dr. Csehák Judit, a SZOT tikára, dr. Gosztonyi János oktatási államtitkár, Szűcs Istvánné, a Magyar Úttörők Szövetségének főtitkára, valamint több idős pályatársunk, aki hazánk felszabadulása után tevékeny résztvevője volt mozgalmunk újjászületésének. Az alábbiakban néhány részletet közlünk dr. Voksán József főtitkár előadásából, valamint a korreferátumokból. Olvasóink figyelmét felhívjuk, hogy a jubileumi évfordulón elhangzottakat bővebben a Pedagógiai Szemle áprilisi száma közli. Ir. Voknán József: A hatvanadik évforduló Hatvan évvel ezelőtt, 1918. december 30-án az ország pedagógusainak képviseletében 630 küldött gyűlt össze, hogy harcos szervezeti formát adjon a jelentős múltra visszatekintő mozgalmi szervezkedésnek, s megalakítsa a Magyar Tanítók Szakszervezetét. Ezt a napot tekintjük szakszervezetünk születésnapjának. Ez a forradalmi fordulat nem előzmények nélkül következett be. A pedagógusmozgalom története a 18. század végéig vezethető vissza. Büszkén valljuk magunkénak az 1786-ban alakult kishonti tanítóegyesületet, amely a korszerű pedagógiát, az érdekvédelmet és a pedagógusok szólásszabadságát követelte. Magunkénak érezzük a Magyar Tanítók Első Egyetemes Gyűlését, mely már 1848-ban kimondotta az oktatáspolitika alapvető tételét: „Az oktatásban, a közoktatás-politikában a nevelés munkásai nélkül róluk és az iskoláról ne hozhassanak határozatot.” Nem feledkezhetünk meg azokról a forró hangulatú egyetemes tanítógyűlésekről sem, amelyek áttörték a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium által jóváhagyott programok korlátait, s felemelték szavukat a népoktatás elmaradott állapota, a pedagógusok nyomora és teljes létbizonytalansága, a politikai jogfosztottság, az egyéni szabadság korlátozása ellen. Út a forradalomig A századforduló táján a tanítók szervezkedése a munkásosztály szervezeteinek hatására vált országos méretű és politikai tartalmú tanítómozgalommá. A mozgalom történetének egyik legkiemelkedőbb eseménye a Somogyi Béla szerkesztette Új Korszak megjelenése 1906-ban. A lap felvilágosító munkájának is köszönhető, hogy már néhány hónap múlva megalakult a Magyarországi Tanítók Szabad Egyesülete. Az egyesület ragaszkodva „a szép és tiszta hangzású tanító” elnevezéshez, pedagógiai tartalmú érdekvédelemre szólította fel a tanítókat és tanárokat, hogy egyesült erővel lépjenek fel a közös érdekekért; az oktatásban a természettudományos eszméket képviseljék, a leghaladóbb politikai célkitűzést kövessék. A Magyarországi Tanítók Szabad Egyesületét és az Új Korszakot később betiltották. Az első világháború harmadik évében, 1917-ben már előrevetítette árnyékát a háború elvesztése, és a tűrhetetlenül felfokozódott nyomor újra felszította a mozgalmi szervezkedést a tömegekben. A Szociáldemokrata Párt támogatta a Városi Alkalmazottak Országos Szövetségének, a VAOSZ-nak megalakulását. Ennek keretében létrejött a pedagógus szakcsoport, és előkészítő bizottság fogott hozzá a Tanítók Szakszervezetének megalakításához. A szervező bizottság az osztályharc alapján állt, és azzal a programmal indult, hogy minden pedagógusréteget tömöríteni kell. Követelte a termelőeszközök magántulajdonának megszüntetését, a munka nélküli jövedelem eltörlését, valamint a szervezett szocialista termelést, az agrárreformot és a köztársaságot. A szakszervezet célkitűzésében szerepelt a nevelésnek, az oktatás tartalmának és módszerének megreformálása is. A szakszervezet lapja, az újból meginduló Új Korszak teljes mértékben a prófétai internacionalizmus elve alapján állott, és az újságban megjelenő cikkekben fegyverbe szólította, toborozta a pedagógusokat a Vörös Hadseregbe. A szakszervezet megalakulása után rövid idő múlva szervezetileg, eszmeileg is megerősödött. Létrejött az a központi szervezet is, amely a legfelső szervének ismerte el a Magyarországi Szakszervezeti Tanácsot. Az első küldöttközgyűlés összehívására 1919 augusztusában azonban már nem kerülhetett sor. Az ellenforradalom, a megtorlás, a véres terror ideje következett. A kegyetlen megtorlás, a negyedszázados ellenforradalom alatt is pislogott azonban a b őrláng, voltak illegális összejövetelek, ahova eltaláltak, akikre ma is tisztelettel gondolunk. És voltak nagyon sokan, akik végigszenvedték a terrort és az üldözést, de nem adták fel a reményt még akkor sem, ha nem látták az őrlánghoz vezető utat. Az újjászületés Még nem hallgattak el a fegyverek, amikor 1945 februárjában a pedagógus-szakszervezet már hallatta a hangját és azért fáradozott, hogy az iskolákban újra induljon az élet. Hiszen voltak — ha nem is sokan —, akik már az ellenforradalmi rendszerben világosan látták, hogy az országgyarapítást hirdető politika országvesztéshez, s ezzel együtt az oktatás szervezetének és tartalmának teljes lezülléséhez vezet. Ott találni őket azok között — mégpedig az élen —, akik mozgalmunkat új életre hívták. A pedagógus-szakszervezet fáradhatatlan szervezői, lelkes aktivistái lettek, akik nemcsak szervezték a mozgalmat, hanem felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak az oktatásügy vezetőinek is, hogy pótolhassák a háborús károkat, felszámolhassuk a fasizmus maradványait az oktatásban és a nevelésben egyaránt. Erre a hatalmas erőfeszítésre vállalkozni csak a 19-es elődök dicső példáját követve lehetett. Több mint száz pedagógus ta g szocializmust építve Az azóta eltelt két évtizedet joggal mondhatjuk a szakszervezeti mozgalom megújulási időszakának. A szocialista társadalom építése során az MSZMP vezetésével, jó politikai légkörben egyre határozottabban bontakozik ki és differenciálódik a szakszervezet szerepe, tevékenysége. Az elmúlt két évtizedben a magyar közoktatás történetében egyedülálló iskolareformot hajtottunk végre, amely alapvető változásokat idézett elő oktatási intézményeink életében az óvodáktól az egyetemekig. Nem kis része volt szakszervezetünknek abban, hogy a reformmunkálatok során a pedagógusok tíz- és tízezrei hallatták hangjukat. Mozgalmunk jelentős szerepet vállalt az 1972-es oktatáspolitikai határozat előkészítésében is. A szocializmus építésének körülményei közepette megváltozott szakszervezetünk viszonya az állami szervekhez. Közös célért, közös úton haladunk velük, a közoktatás és a pedagógusok érdekeit képviselve törekszünk az elvszerű kapcsolatok fejlesztésére. Közös szándékunk, hogy minden pedagógus személyes feladatának érezze közoktatásunk gondjainak enyhítését, vállaljon részt a közös erőfeszítésekből, mert, iskoláinkat csak így (Folytatása a 2. oldalon) Boldog úr Vörös Ferenc montázsa A személyiség varázsa AZ ELMÚLT HETEKBEN részt vettem a Kölcsey gimnázium jubileumi ünnepségén, aelyben pedagógusi pályám első és sorsdöntő éveit töltöttem. Mint a Pedagógusok Lapja is beszámolt róla, az egykori diákok nevében Vitray Tamás idézte fel az iskolához fűződő emlékeket. Nem szégyellem bevallani, hogy meghatódottan hallgattam, amint a közismert riporter, volt angol tanáruk, Berg Pál — egykori kollégám — alakját rajzolta elénk. Enyhe humorral az audiovizuális oktatás úttörőjekén mutatta be, mert — mint mondotta — mindenütt látták őt, rendkívüli szaktudással az órákon, síléccel a budai hegyekben, diákok gyűrűjében a tízpercek alatt, és hallották, pisszenés nélkül hallgatták műveltségtől átfűtött szavait. Úgy érzem, tömörebben nem is lehetett volna kifejezni a tanári személyiség varázsát. Képzettársítással hívta elő tudatomban ez az élmény az Élet és Irodalom egyik régebbi képzőművészeti kritikáját, amelyben ugyancsak egy egykori tanítvány, ma kritikus emlékezett meg Patkós tanár úrról, aki ugyan a művészetkritika ürügyén írt megemlékezés szerint egyenesen „utált tanítani”, de tanítványai „rajongtak érte”. Rajongtak, mert emberséget, európai műveltséget árasztott minden mozdulata, minden szerény szava. Ma, amikor a technikai eszközök és a módszerek bűvöletében élünk, érdemes elgondolkodnunk ezeken a megnyilvánulásokon. Tanulságos elmélkednünk azon, hogy még egyetlen híressé vált, volt tanítvány sem szólt arról, hogy valamikor milyen típusú órákat tartottak, milyen remekül kezelték a különböző oktatási gépeket emlékezetes tanárai, de azt már sokan leírták, hogy ,,a tiszta emberség példaképét” látták belznük. A PEDAGÓGUS A KATEDRÁN vagy a padok között személyiségével, emberi minőségével hat a gyermekekre. Műveltségével és világnézetével. Erkölcsiségével és magatartásával. És nem utolsósorban jelleművel. Minden mást elmos a szárnyaló idő, ezek kitörölhetetlen nyomot hagynak növendékeiben. A gyermekek, az ifjak panoptikum figurákként emlékeznek vissza azokra a tanáraikra, akik mindig csak velük szemben voltak igényesek, önmagukkal soha. Féltő szeretettel ápolják azoknak az emlékét, akik nem felettük, hanem értük és velük élték iskoláskoruk hétköznapjait, akiktől kaphattak tudást, akiknek az életben eligazító szavaira adniuk lehetett. Elmosódnak örökösen prédikáló, fegyelmező tanáraik emlékei, de örökké bennük élnek azok, akikre felnézhettek, mert szaktudásuk imponáló, emberségük vonzó volt. Saját diákélményeimre visszarévedezve is különbséget teszek tanáraim között. A nevüket se nagyon tudom felidézni azoknak, akik mindig a tökéletesség álarcát viselték ugyan, de elviselhetetlenné tették minden együttlétünket. Hálával gondolok azokra, akik néha daplina botladozással járkáltak közöttünk, de láttuk, éreztük rajtuk, hogy életük minden percében tudásuk, erkölcsiségük, jellemük tökéletesítését tartották egyik legfőbb feladatuknak. Beugrik emlékezetembe „gnóma” töpörödött, már-már nevetségesnek ható alakja, aki nevét onnan kapta, hogy órájára belépőként mindenkiek néhány görög közmondást, szólást kellett elfújnia. Csodálatos ember volt. Szerettük, nem a romantikus mesealakokat megillető édeskés érzelgősséggel — hiszen ettől irtóztunk —, hanem az érzelmeiket szégyellő és palástoló kamaszok fenntartás nélküli tiszteletével. AZ AUDIOVIZUÁLIS NEVELÉS egyik alapfeladatát abban látom, hogy a bambán néző embereket megtanítsam látni. De ha ezt el akarom érni, akkor ősi törvény szerint előbb önmagamnak kell látnom. Észreveszem-e, hogy körülöttem a nemzedékek stafétaváltásában új Berg Pálok, új Patkós tanár urak és „gnómák” tevékenykednek?. Vagy vezetőhöz nem illő „könnyedséggel” az osztályával kiemelkedő eredményt elérő képesítés nélküli nevelőt azzal a felelőtlen értékeléssel indítom a pedagógus pályára: „Szerencséd van, hogy ilyen jó osztályt kaptál jövőre majd másikat adok neked”. Nem elég, ha pedagógus napokon,saját szavunktól meghatódva elzengjük, hogy a pedagógus fáklya, „amely magát megemésztve másoknak világol”, ha vezetőkként nem lángra lobbantjuk a fáklyákat, hanem akarvaakaratian kioltjuk őiket. Nagyon nagy társadalmi felelősség pedagógusnak, még nagyobb pedagógusok vezetőjének lenni. Maugham szerint a legnagyobb vakmerőség mások életébe beavatkozni. De a pedagógusnak, a vezetőnek ez hivatásból adódó kötelessége. Személyiségével személyiségekre hat, és közben építi vagy rombolja jövőnket. Mindannyiunkéi. Azzal, hogy motiválja, értékeli, minősíti őket. Azzal, ha csak a hibáinkat veszi észre, de azzal is, ha érzékenyem képes reagálni minden eredményünkre. HA RÓLUNK, pedagógusokról esik szó, én mindig Németh Lászlóval értek egyet. Amikor az Elysiumról s benne megválasztható szobatársairól beszélt, úgy nyilatkozott, hogy pedagógusokat választana az iskola hétköznapi dolgozói vagy vezetői közül, de nem akármelyiket. Az igazi pedagógusi személyiségeket. Azokat, akik tanyán is képesek voltak a petróleumlámpa fénye mellett korszerű emberekként, korszerűen nevelni. Mellőzné azokat, akik a modern technika minden csodájával körülbástyázzák magukat, de gépeik, eszközeik és módszereik között Diogenész lámpájával kell keresni bennük a legnagyobb értéket: az embert. Ezt az évet gyermekévvé tette az ENSZ határozata. Kívánom gyermekeinknek, hogy az iskolában minél több igazi pedagógussal találkozzanak. A vezetőknek pedig azt kivárnám, hogy idejében ismerjék fel őket. Dr. Kerékgyártó Imre