Pest Megyi Hírlap, 1974. május (18. évfolyam, 100-125. szám)
1974-05-01 / 100. szám
8 I*em ■*[/£?jr m xJuntm Munka után László Lilla tusrajza A NAPOKBAN régi gyerekkori barátommal találkoztam. Évek óta nem láttuk egymást, és mint ilyenkor lenni szokott, hosszú sétát tettünk... Beszélgettünk... Ő mondta el nekem ezt a történetet, Tóth Karcsi, az ökölvívó... Tudod, még nem voltam 14 esztendős, de már három éve bokszoltam, igazi egyesületben, a Fradiban. Esténként golyóztunk, verekedtünk pedig mi kispesti srácok. Nagy, soha meg nem történt élményeket meséltünk egymásnak. Már az elején titokzatos hangon elmondtuk a csattanóját a történetnek, amelynek középpontjában természetesen mindig az Én és egy nő állott. Egy ilyen beszélgetős estén ismerkedtem meg a nálam vagy nyolc évvel idősebb Németh Nándival. Úgy történt, hogy beválasztottak egy lábteniszpartiba az utca egyik lámpája alatt. Alig kezdtünk el játszani, amikor odajött egy férfi, ismertük, tudtuk, hogy tűzoltó — de amikor civilben és erősködve elzavart engem: — Menj haza, öcsém, majd én játszom ? Szó szót követett, végül kaptam két nagy pofont. Ekkor Németh Nándi beleavatkozott és igazságot szolgáltatott. Komoly verekedés lett belőle, s Nándi győzelmével ért véget. EZ A BARÁTOM és védelmezőm úgy tíz nap múlva azt mondta: — Te, Karcsi, holnap gyere velünk, megyünk kirándulni, lesz ott foci, ehetsz lekváros lepényt... — Nem lehet Nándi, suliba kell mennem. Ettől kezdve egy perc nyugtom sem volt, és hajnalra otthon a konyhában a vaságyon megszületett bennem az elhatározás. — Anya úgy fáj a gyomrom, azt hiszem, lázas vagyok — mondtam szegény jó anyámnak és bizonyításképpen, hogy nincs bennem iskolakerülő szándék, elővettem a füzetet és megmutattam valóban megírt leckémet. Anya elment dolgozni, és én pontosan hét órakor találkoztam a Nándival. Már több ismeretlen fiú és lány is volt ott, olyan egykorúak Nándival. Barátom messziről meglátott és hangosan odahívott: — Gyere, Karcsi! Hoztál virágot? — Milyen virágot? — kérdeztem csodálkozva. — Hát orgonát, ilyenkor az dukál. — Ne bántsd a fiút — szólt egy magas, fekete, szép lány , majd én adok neki. ELINDULTUNK, átmentünk a Margit-hídon, s aztán kilenc óra felé a hűvösvölgyi Villamos végállomásához értünk. Ismerősnek tűnt a hely, pedig sohsem jártam erre ... de a sokszínű zöldben pompázó és virágzó fák, bokrok mindenütt egyformák. Igazi tavaszi nap volt. Pompás világ. Menetközben beszélgettünk ... Én ugyan inkább csak figyeltem és szemlélődtem ... Tudtam, hogy ilyenkor, hétköznapon kevesen járják az utat és az erdőt, épp ezért meglepett, hogy mindenfelé csoportokkal, daloló emberekkel találkoztunk. A Nagyrétre értünk, ahol már jócskán voltak. Épekeltek és játszottak. Itt-ott fejelgettek, sőt, két helyen valódi focival egykapuztak. Előbb ettünk, aztán mi is játszottunk. A számomra ismeretlen csoportok külön-különtek le, néha egy-egy telepedvidám kacagó lány vagy fiú átkiabált ugyan, egyikük-másikuk ismerősre is talált, köztük én is, nagy meglepetésemre, apám barátjára — az is lakatos volt a Hofherrban. Megijedtem, hogy itt a baj, otthon majd elárul, de ő, szegény jó Blazsek bácsi észrevette szorultságomat, s csak annyit mondott: — Ne félj, nem szólok egy szót sem. „Ugyan miért nem szól az öreg?” — ötlött az agyamba és ezt rögtön meg is kérdeztem Nánditól, mi az ő véleménye erről, mi rejlik emögött? — Csigavér, Karcsi, csigavér. EGYSZER CSAK megjelent egy vékony fiú, kezében négy pár bokszkesztyűvel és el-,kiáltotta magát. — Ki akar bunyózni? győztesek egy pár virslit kapnak ... Rögvest odaszaladtam — odajöttek a többiek is, nemcsak a mi csopor tűnik, az egész rét —, nagy kört alkottak. Középen én és mások, a szintén bátor jelentkezők, általában nálam sebbek, sőt, két negyven időév körüli, hasas, nagy darab, kopaszodó férfi is. Két jóbarát lehetett, ahogy a tenyerüket néztem, biztos, hogy ková< esők voltak. Nagy vidámság közepette egy hátizsákra kirakták a díjakat, öt óra tájban feltűnt ké rendőr, bal kezükben markották hosszú kardjukat. Ekkor hirtelen elcsöndesedtük — éppen dalolgattunk —, akkor tanulgattam egy soha sem hallott dalt... A rét fel volt szórva a magunkkal hozott lila és fehér orgonákkal, és színes krepp-papírból készült rózsákkal. Nándi azonnal másba kezdett, emlékszem, nóták az, hogy „Debreceni kaszárnya... — meg, hogy „Márványkőbő márványkőből van a Tiszai éneke...” A két rendőr percekig bámészkodott, de végü is elmentek. Csak később láttam meg őket újra, a villamos-végállomásnál, amint ké férfit vezettek összeszíjazottan ... Erre mondta Erzsi: — Piszkos zsaruk... Megint lebuktak ketten ... Hát így történt. Estig még énekeltünk. Közben volt féngevés, meg zsákbafutás...leJa, azt majd elfeledtem, az ökölvívásban — mint ma mondanák — bronzérmes lettem. Legszebb harmadik helyem ez volt... VISSZAFELÉ Nándi fizette a villamosomat, otthon megvertek, bőgtem, úgy aludtam el. Reggel — újra iskola Este pedig edzés, talán még nagyobb örömmel mentem mint máskor. A fiúk közül senki semm különöset nem vett rajtam észre, csak én annyit magamon, hogy végre igazán, jó sikerültek a balegyenesek Úgy éreztem, mintha a ké rendőr állna velem szemben Balegyenes, balegyenes, közben a tegnap tanultat dúd dolgattam magamban: — Hej, te bunkócska, drága... KINCSES GYÖRGY: Balegyenes Ifjúság Kiss Attila rajza 1974. MÁJUS 1., SZERDA GALAMBOS SZILVESZTER [UNK] Tévészereplés A hőségtől kábán állt Droznicsek Árpád a villamosmegállóban, amikor megérkeztek a tévé munkatársai. Pont négy óra volt. — Megkérjük, nyilatkozzék, mi a véleménye a közlekedésiről? — kérdezte egy szimpatikus fiatalember, aki egy mikrofont dugott Droznicsek orra alá. A riportalany kissé zavartan dadogta: — Hogy is mondjam ... Ügy még soha sem volt, hogy valahogy ne lett volna. — Köszönjük. Az esti híradóban már megnézheti magát! — mondta a barátságos fiatalember. És Droznicsek taxiba hogy le ne késse az adást,ült. Este fél nyolckor — alig, hogy hazaért — felhangzott a Tv-híradó ismerős szignálja. Egy ferihegyi fogadás és egy új Zala megyei sertéshizlalda között Droznicsek tűnt fel a képernyőn. Felesége, Jolán, gyengéden simult Árpádhoz. — Milyen okosan beszélsz, szívem: „úgy még soha nem volt, hogy valahogy ne lett volna”. És olyan szép vagy a képernyőn, mint egy filmszínész. Ezt megünnepeljük. Vedd elő a dugipénzedet. Tudom, hogy ott rejtegeted zsírosbödönben. Ma este egy a tv-sztárral mulatok — mondta az asszony szerelmesen. Munkahelyén a portás reggel levett kalappal köszöntötte Droznicseket: — Gratulálok. Jól megmondta a véleményét az este. Kérek a noteszembe egy autogramot a kislányomnak. Gyűjti a híres embereket. Kollégái virággal és kisüsti törköllyel várták. A szép Platánfiné a köszöntőjében azt mondta: büszkék, hogy ilyen emberrel dolgozhatnak egy szobában. Aztán Droznicsek füléhez hajolt: „Maga már régóta tetszik nekem. Este hétkor várom a Hármashatárhegyen. A fő úttól jobbra, a negyedik tölgyfánál”. Délben az üzemiben hatalmas szelet, étkezdepuhára főtt, zsíros marhahúst rakott a tányérjára Teri néni, a szakácsnő. — Tudom, hogy ezt szereti, Droznicsek művész úr. Legközelebb milyen szerepben látjuk a tv-ben? — Nem tudom. De csak prózáról lehet szó. Az énekhangomat még képezni kell — mondta Droznicsek szerényen. Ebéd után az igazgató hívatta. Széles mozdulattal ölelte magához: — Gratulálok, ön a mi büszkeségünk. Nagyon tetszett az a magabiztosság, ahogy keményen odavágta: „úgy még soha sem volt, hogy vaalahogy ne lett volna!” Holnap minisztériumban fontos megbeszélésem van. Szeretném, ha velem jönne. Jó dolog ez a népszerűség. Egyetlen tv-szereplés és, íme, hárommillió néző ismeri az embert — dünnyögte elégedetten Droznicsek, amikor délután a közlekedési vállalat kocsit küldött érte. A központ egyik vezetője fogadta. — Köszönjük a tegnap esti tv-nyilatkozatát. Köszönjük a tárgyilagos, mérsékelt hangot, mellyel» az utazóközönség tudomására hozta: „úgy még soha nem volt, hogy valahogy ne lett volna!” Hálánk jeléül ebben a hónapban bliccelhet járműveinken! Ifjú kohászok Mohácsi Regős Ferenc metszete ———- az előérzetekben. Bélyegzés után nem tarszola HISZ I tott a fiúkkal. A gyárkapunál elköszönt tő--------------------lük és elindult a Keleti pályaudvar felé. Ott látta meg a lányt, tíz év előtti nagy szerelmét. A férfit először nem is vette észre. Oda akart sietni hozzá, amikor belekarolt a sovány, fekete hajú férfiba. Megtorpant és sodródni kezdett utánuk a járdán. Először a dallam jött elő nagy mélységből , „.. .sem a sorba, sem a sor szélére, lányok vitték a gyöngyvirágos temetőbe.” Erre a dalra táncolták a székely táncot... Nem látott mást a tömegben, csak őt. Csak a régi nyarakat szülőfalujában. Tánc közben olykor puhán megérezte a lány keblének moccanását. Mint valami meleg és puha harangszív verődtek fehér blúzához. Jó volt önfeledten táncolni és várni, hogy olyan rész következzék, amikor át kell ölelni a derekát. Hol van az az este, amikor először kísérte haza? — Hazakísérhetlek? -!- kérdezte tőle, még önmaga számára is váratlan merészséggel. Ő volt a legszebb a faluban. — Haza?... Hát, persze! — A lány szája széle ragyogott. Nagy meleg áramlatok indultak el a szeméből. Látta rajta a meglepődést és már-már félt, hogy kitér a kérés elől. Jól emlékszik, meg is bánta. Micsoda szégyen lesz, ha elutasítja!... Felbomolhat a tánccsoport is, amit olyan nehezen szervezett meg. Állt és nem merte elhinni a választ. — Jó, akkor majd együtt... — csaknem hebegett. Hónapok óta hordozta érzéseit, de titkolta. — Már mehetünk is — szólt a lány és gyorsan elköszönt a többiektől. — Szervusztok! — A fiúk arcán csalódás homálylett. 7—"• ■—j a csillagok alá. Balázs úgy érezte, hogy egyes kiléptek Inesen a csillagok közé. Égig érő, meleg lélegzetű ----------------- este maradt meg benne. Nem hallotta lépéseik koppanását a járdán. Nem látta a házakat, az utcai villanyok zsibavirág fényét — Miért nem táncoltál velem? — kérdezte a lány. Mert próbák után minden este sokáig táncoltak. Csak Balázs húzódott félre, nehogy elárulja magát. Félt. Igen, az az igazság, hogy félt. Nemcsak a tánctól, a felnőttség dolgaitól. — Nem tudok táncolni. — Dehogynem, hiszen együtt táncolunk. — Az más, az népitánc. Mennyire izgult, hogy a lány majd megáll a házuknál és gyorsan elköszön. De nem ez történt... Hol is vannak? Újra látta őket a járdán hullámzó fejek között Gyorsított... Késő volt már azon az estén, de nem akart hazamenni. Kisétáltak egészen a falu szélére. Egyre szorosabban mentek egymás mellett. Kezük, mintha véletlenül történt volna, lépteik ütemére olykor összeért. — A népitáncban szeretsz velem táncolni? — kérdezte megint a lány. A sötétben is tudta, kék szeme van. Azóta se látott olyan áttetsző kék sze ■ini ■m ■i ■i ■ ■ini ■meket. — Igen — mondta — De ezt talán tudod is. — Talán tudom... — hangja puha volt, enyhén ingatta magát és mintha izzott volna az arca. A falu szélén kinyílt felettük az ég homorú félgömbje. Sötét bársonyán sűrűn ragyogtak a csillagok. Nem mindig lehetett annyi csillagot látni Amint kiértek az utca és az árokparti fák árnyékából, s megpillantották a hatalmas eget, önkéntelenül megtorpantak. — Szereted nézni a csillagokat? — Kérdezte Balázs, mert mást nem tudott mondani. — Igen. — Ismered is őket? — Egyet-kettőt... — hosszú haját igazgatta, majd bizonytalanul kinyújtotta a karját. Az ujjai vége, mintha eltűnt volna az égen, mintha felért volna a csillagok közé. — Az ott a Fiastyúk. Látod? — Látom. — Az meg a Tejút. — Karjával vonalat húzott észak-keleti és dél-nyugati irányban. — Igen, a Földünk is beletartozik. — Igen, a tudósok szerint, egyik szélén vagyunk... S tudod-e, hogy több neve is van? — Több neve? r-r—-------álltak egymáshoz. I fegészen közel ! — Igen. Még egyet talán te is ismersz. ---------------------- — Ismerek?. . ., persze! A Hadak útja. — Igen. De a nagyanyám Tejes útnak is hívja, meg Madarak útjának. KISS DÉNES: Kincső