Pesti Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-05 / 130. szám
II. ÉVFOLYAM 130. SZÁM 1991. JÚNIUS 5., SZERDA JOBBÁGY KÁROLY HETVENÉVES Megkésett Gulág-memoár ÁDÁM TAMÁS Mondják, a költészet a hallgatás művészete. Egyet is értek ezzel a definícióval, hozzáteszem még, bizony nem könnyű ott elhallgatni a gondolatot, ahol a költő éppen belelendülne. Veszélyes műfaj a vers, mert ezt a logikát követve némelyek örökre elhallgatnak. Ahogy Jobbágy Károly, a kétszeres József Attila-díjas költő is tette. Pedig nem így indult ez a pálya. Első verse 1939-ben látott napvilágot, aztán jöttek a kötetek, a díjak. Megjelent az Éjszakai vetítés, a Feltámadás, a Hajnali viadal, a Hó és Nap, a Papírszárnyak és a Szentendrei búcsú című könyve. Majd hosszú évek hallgatása után tavaly a Vesszőfutás. De sokkalta bonyolultabb ez az életpálya, mint gondolnánk. Már az a tény is borzaszt egyeseket, ha Jobbágy Károly vállalja a múltat, vállalja, hogy ifjú korában részt vett a munkásmozgalomban. Ez a szó néhol átokként hangzik napjainkban. Kevesen tudják a költőről, hogy hosszú évekig orosz fogságban szenvedett. Ott is írt reménytelenül, amiből lett is elég baja. A sok szenvedés nem szegte kedvét, akkori verseiből is sugárzott a remény. Amikor hazatért persze hogy ki akarta adatni verses naplóját, de kegyetlen őszintesége miatt ez nem sikerülhetett. A kívülálló nem láthatta a belső szenvedést. Emlékszem a hatvanas évek ünnepelt költőjére, az ifjúság bálványára. Hogy a versei milyen értéket képviselnek talán nem is lényeges. Hatalmas munkabírása sorra hozta a köteteket. Mégis, valami egy idő után eltörött benne. Elhallgatott. Kelecsény-pusztán találkoztunk először a nyolcvanas évek elején. Életkedvét nem vesztette el, humorral mesélte megpróbáltatásait. Magam előtt látom, amint ül Szibériában a lágerben és karmolja a verseket. Oroszul jól beszélt, fordított is a csizmás, tiszteknek. Hazajött, látszólag rendeződött minden. De sehogysem jött össze a napló megjelenése, hiába jött a lágy diktatúra. Csökönyösségével sok embert magára haragított, elmaradtak a barátok. Aczél György azt tanácsolta neki, inkább írjon tanulmányt a könyvtárról —, hagyja a fogságot! Szülőföldje is hűtlen lett hozzá, egyre ritkábban közölte a Palócföld című folyóirat — ez nagyon fáj, mondja Kelecsénypusztán. Onagy Zoltán írta egyik recenziójában, megbocsáthatatlan bűnnek tartja, hogy a Palócföld-könyvek sorozatban nem adták ki Jobbágy Károly Gulág-memoárját. Egyet kell értenem az íróval. Jobbágy Károly feledésre ítéltetett. Tavaly végre megjelenhetett a versbe szedett fogsági napló, Vesszőfutás címmel. Amint írja bevezetőjében: dokumentumot tart kezében az olvasó. A verses dokumentumok külön irodalomtörténeti érdekessége, hogy Szabó Lőrinc elolvasván a naplót, ekképpen fakadt ki: „Te, gyönyörűek, de kérlek, égesd el azonnal, mert ezek megölnek érte.” A megkésett kötetnek igazából nem tud örülni a költő. Betegen, meggyötörve nézi a körülötte zajló eseményeket. Éppen most hetvenéves. Szülővárosa, Balassagyarmat ünnepséggel kedveskedik Jobbágy Károlynak. Legalább ennyi jutott neki. Shankar: a zene lelke, a lélek zenéje KARÁCSONYI IMRE Menuhin mondja valahol, hogy ha egy indiai beülne egy európai szimfonikus zenekar koncertjére, bizonyára a hangolást élvezné legjobban. Az indiai muzsikusok ugyanis sokszor több mint egy órát is eltöltenek hangolással, és ez elválaszthatatlan attól, amit ők az ihletettség állapotának neveznek. Ravi Shankar rágást hallgatva a Budapest Sportcsarnokban, élvezve a bámulatos gyengéd, figyelmes hangolásokat, beigazolódott a régi amerikai barát, Yehudi Menuhin igazsága. A koncertet a Mester Radzsiv Ghandi emlékének ajánlotta. „Ez borzasztó szomorú dolog. Annál inkább, mivel nem csak vele, de az egész Nehrucsaláddal mindig jó viszonyom volt. Radzsiv Gandhi anyjával és nagyapjával egyaránt.” Körülbelül tíz évenként másik ütőhangszeres játékossal lép fel. Abhiman Kaushal kilenc éve a tanítványa, és ez az első turné, amelyen együtt szerepelnek. —Hány tanítványa van, és ezek közül hány nem indiai? — Egy olyan amerikai tanítványom van, aki kiemelkedőnek nevezhető. A többieknek még sokat kell tanulniuk. Indiában majdnem száz tanítványom van. Ők nemcsak szitáron, hanem más hangszereken is tanulnak tőlem. Shankar 1920-ban született a régi hindu szent városban, Benáreszben. Mint gyerek, tíz évet turnézott Európában. Azután hazatérve egy kitűnő, legendás mesternél eltöltött tíz év következett: Ustad Allaudin Khan tanítványaként megismerte India klasszikus zenéjét. Az ötvenes évek végétől a világ legkeresettebb indiai művésze. A hatvanas évek végén pedig fellép olyan legendás rockkoncerteken, mint: Woodstock, Monterey és Banglades. A 70-es évek elején a beatzenére nagyon nagy hatással volt az Ön zenéje, hogyan fogadta ezt Ön ? —Az a fajta zene, ami csak felszínesen építette be az indiai motívumokat, nagyon ellenszenves volt nekem. De tanítványaim lettek olyan emberek, mint például George Harrison, aki igen magas szinten művelte ezt a zenét. De Shankar készített lemezfelvételeket Jean-Pierre Rampallal, Martine Gloriottal és Yehudi Menuhinnal. Tehát a komolyzene-kedvelők éppannyira szívükbe zárták, mint az előbb említett rockisták. Muzsikáját ismerhetik a Földön kívüli lények is (ha vannak ilyenek) ugyanis a Voyager űrszonda Bach- és a Beatlesfelvételei mellett az ő zenéjét vitte magával. A Mester régóta céljának tekinti India zenéjének megismertetését a világgal. Ebből a célból 1963-ban Bombayben megnyitotta a Kinnara School of Music-ot. 1965-re az intézmény Los Angeles-i tagozattal is bővült. Ezt követte 1978-ban a RIMPA (Ravi Shankar Institute for Music and Performing Arts). A koncert a Budapest Sportcsarnokban a RIMPA első európai centrumának a megnyitása is volt egyben. Hallgatva őt és Abhiman Kaushalt, zenéjük a lelkünkbe hatolt, a muzsika részévé váltunk mindannyian. Ha a lélek a zene, akkor a miénk lett Ravi Shankar lelkének egy parányi darabkája. Pesthirlap A KÉPZŐMŰVÉSZETI FŐISKOLA ÉV VÉGI TÁRLATA „Na mit bámulsz?” NICHL ANDREA Vizsgaidőszak van, s ráadásul délután. Nem az az időpont, amikor a diákok bent vannak az egyetemen, vagy a főiskolán. A Képzőművészeti Főiskola folyosóin és termeiben mégis sokan sétálgatnak ráérősen, egyáltalán nem a vizsgaláz hangulatában. Nézegetik a képeket, beírják véleményüket a „nagy könyvbe”, gratulálnak, vagy tréfásan froclizzák egymást. Tehetik, hiszen sajátjuk ez a kiállítás, a végzősök búcsúképei, és az év végi bemutatkozó, összegző munkák lógnak a falakon, a főiskola összes szakmai műtermében. Érett, nagy műgonddal megfestett alkotások is vannak, előlegezve talán az új tehetséget, s természetesen a kissé hányavetin összetákolt, „határidős” képek sem hiányoznak. Nehéz lenne még megmondani persze, hogy ki lesz az eljövendő kor nagy festőegyénisége, ki lesz a meg nem értett zseni, vagy a középszer védelmezője. Ők sem tudják még, bár legbelül mindegyik hiszi, hogy kiderül, ő a XX. századvég felsőóriása, korszakot teremtő művésze. Kovács Gyula aktjai expresszív erejű festmények. Az alakok háttérből való kiemelését nemcsak a színek kontrasztja, hanem a foltokból álló kemény ecsetvonások is okozzák. A képek mégsem agresszívak, a testtartás, az elmosódó arcvonások inkább kérdeznek: na mit bámulsz? Mintha a néző valamiféle indiszkréciót követne el azzal, hogy ácsorog és nézi őket. Gál András iszapszínekkel megfestett képei nem hordoznak konkrét jelentést, nincsenek figurák, hacsak a barna-zöld háttérből kiemelt piros alakot nem tekintjük annak. Lényegtelen azonban kutatni a valós történetet, a formák és színek összhangjából előtűnő hangulat fontosabb. Halványabb színek, de hasonló finomságú ábrázolásmód jellemzi Gulyás Ágnes munkáit. Ha akarunk itt még női alakokat is felfedezhetünk a rózsaszín, a sárga és a szürke foltokba olvadó vonalvezetésben. Talán az e teremben kiállítók festményein mutatkozik meg leginkább a tanult forma- és színteremtés, valamint a saját gondolat- és képi világ harmonikus összhangja. Az aula transzparensein már keverednek a „műfajok”, azaz elsősorban nem festmények, hanem fotók, montázsok, rajzok és plakáttervek láthatók. A magzati fejlődés stádiumairól készült sorozat talán kifejezőbb lehetett volna, ha nem a már mindenki által ismert híres fotókra asszociálhatnánk. Elveszik az egyéniség, az a fajta látásmód, ahogy Csákó Béla Attila gondolkozik a teremtésről, vagy teremtődésről, az abortuszról, a készülődő élet jogairól. Lőrinczi Krisztina síksági indiánokról készült fotója mellől hiányzik még néhány darab, amely megfelelő környezetbe helyezné a képet, így legföljebb kuriózumnak számíthat a teljesség érzete nélkül. Tóth Yoka Zsolt plakátjai jól eltalált, hatásos képek. A piros-fehér-zöld szalaggal átkötött „magyar narancs” például kifejező momentuma Bacsó Péter Tanú című filmjének. Az elsősök év végi rajzai főként anatómiai témájúak. Az egykori mester, Barcsay Jenő a terem falán lévő fotóról figyeli „tanítványait”. A restaurátor-műhelyben is új képek születtek. Gedeon Péter munkáin az alakok rajzosabbak, talán kissé vértelenek. Csépány Éva plasztikus, festői képeit nézve, észrevesszük, hogy a restaurátorok munkája is önálló alkotás. Képaláírás: A restaurátorműhelyben FOTÓ: KONCZ GYÖRGY EGRESSY ZOLTÁN Ismeretes, hogy kultúra-fogyasztóan szerencsétlen időszak ez a mostani. Ahogy a találó jelző okosan utal rá, a fogyasztás ezúttal nem „könyvfalási” jelentésében érvényes, ellenkezőleg: a riasztó fogyásra utal. Azokban a napilapokban, amelyekben több-kevesebb rendszerességgel — lásd: szombatok—szépirodalom is megjelent, újabban éppen az ezt közlő oldalakkal takarékoskodnak, egyre kevesebb a kortárs művészek alkotásait színrevinni merő újság, sőt, (fájdalom) ez korántsem csak a napilapokra áll. Hajdanán önmagát „kulturálisnak” valló, kezdetekben verseket és novellákat valóban nagy számban közlő folyóiratokban is soványodnak az ilyen jellegű anyagok. Példának okáért a ma is egyik legszínvonalasabb, de profiljában — teljesen elfogadható módon — olvasói igényeihez idomult Kapu című újságban is egyre inkább kiszorítódik az irodalom. Mutatóban akad azért néhány vers, jó novella, de ezért már kevesen veszik a lapot. Az okok rendkívül egyszerűek. Pénz és idő hiányában a nép — állítólag — nem vásárol szépirodalmat. Luxus lenne hát olyan újságokban helyet szentelni rá, amelyek mással is operálhatnak, nem kötelezték el magukat igen öngyilkos küldetésre. Legközelebbi múltunk felgyorsult, apolitikus embereket is a változások lázába hozó eseményei látszólag éppen arra szolgálnak remek bizonyítékokkal, hogy nincs szükség az irodalomra. Pontosabban nem elsősorban irodalomra van szükség. Hozzávetőlegesen másfél esztendeje folyik a régebben elképzelhetetlen össznépi politizálás, az első időkben azok is erről beszéltek — lásd: én —, akik korábban soha. Látszólag tehát mindössze annyi történt, hogy az újságok rugalmasan a történések sodrába hajtották magukat, és nyakra-főre jelentették meg a mindenkit érdeklő írásokat. Rendben is lenne a dolog, ha mindez nem járna azzal a rettentő veszéllyel, hogy a kultúra — kénytelen-kelletlent? — olvasása nélküli életre „állnak be” az emberek. A növekvő politikai résznek ugyanis rendre a kultúrrovatok isszák meg a levét, onnan csípnek el egyegy flekknyi helyet. A helyzet azonban ma már nem ugyanaz, mint néhány hónappal ezelőtt. Az emberek szavazni sem igen járnak, s talán újra itt lenne az ideje, hogy egy kis életet, „szívet” kapjanak a lélekölés mellett. Mondhatni persze, hogy léteznek irodalmi újságok, kívánatosnak azonban éppen az elszigetelődés megakadályozását tartom. A más vonatkozásban még mindig nagyon sokat emlegetett nyugaton egyszerűen elképzelhetetlen olyan változás, amellyel együtt a szépirodalom, de legalábbis a kritika elhanyagolódna. Támogatás, (és megvétel) híján halott költőink, íróink antológiái sem nagyon jelennek meg. Mire számíthat egy pályakezdő? Igaz lenne, hogy ez nem a költők kora? Semmiképp. Ilyen kor ugyanis nincs. Nem létezett, és sajnos nem is várható ilyesmi. Annak idején alig-alig alakult olyan új kiadó, amely ne értékes irodalom kiadását tekintette volna elsődleges céljának. Aztán az üzleti érdek szorítása mindennél erősebb lett. Szponzorszerzés esetén persze van lehetőség arra is, hogy az „eladhatatlant” forgalomba hozzák, de ez nem kiadói pálfordulás, illetőleg ideákhoz visszatérés, hanem a nullszaldó biztonságának tudata. Szó nincs tehát egy egyébként lassuló vonatról történő leugrásnak. Pedig nem valószínű, hogy egy vegytisztán irodalmat kiadni akaró vállalkozás — akár ma! — bukásra lenne ítélve. Véleményem szerint a mai kor nem irodalomellenesebb, nem alkalmatlanabb a kultúra befogadására, mint bármelyik korábbi. A költők, írók sorsa sohasem volt könnyű, háborúban, inflációban, de még a boldog békeidőkben!?) sem. Voltak írófejedelmek, költőkedvencek, de KORUK soha nem volt az övék. Az irodalomcsinálók, a piacra dobók felelőssége, hogy saját területükön verekedjék ki mindig, minden időben a hazánkban egyébként soha nem kis számban születő valódi értékek olvasókhoz eljutását. Ne legyünk olyan , jófejek”, hogy azzal vigasztaljuk magukat: meg sem írják őket. Költők mostoha kora KULTÚRA 11 A Fahrenheit 451 forró nyomai SZABÓ ÁGNES Szeretjük a hősöket, mert bátrak, céltudatosak, jó nőik vannak, és mert győzni szoktak, úgy általában. Guy Montag nem ilyen, pedig Bradbury regényében győz, mikor harcba kezd, megmenekül. A könyv kísértetiesebb annál, hogy mosolyogjunk a hősszerepen, és elhiggyük a minden-jó-ha-vége-jó fordulatot. A kor — a talán nem is távoli jövő — óriási térhatású tévéfallal, hódító tablettákkal, lélektelen üres élettel kecsegtet, melyben Montag, mint könyvégető, a gondolattipró világ gépezetének egyetlen csavarja. Látszategyenlőség és látszatboldogság uralkodik a fejek felett, ott, hol tulajdonképpen minden megvan, a tévécsalád története folytatásokban, öngyilkossági kísérlet (persze már az is tudattalanult), és ítélkező hatalom besúgókkal. Aztán vannak a száműzöttek, a városon túl, hová csak az elpusztító háború zaja ér el. Ők tudják, mi rejlik (rejlett) egyegy halálra ítélt könyvben. Egyszer az egyikbe a „boldog” könyvégető is beleolvas. Mitől izgató Bradbury regénye? Feltehetően attól, hogy valós sci-fi, nem a műfaj kellékei, hanem a fantasztikum irányába sodródó világ érdekli elsősorban. Moralizálgatás helyett a kaland, a veszélyérzet izgalmával próbál meg hatni. Kizárólag olyan elemeket használ, melyeknek létezéséről bármikor meggyőződhetünk, de felnagyítja a méreteket. És, mint tudjuk, az ilyen változásokhoz nem kell túl sok idő, magunk is könnyen eljuthatunk az egyenlővé kényszerített emberek életében. A technikai fejlődés mindent lehetővé tesz, csupán az egyéniség visszaszerzését nem. Akik az idomítás ellen hadakoznak, mint később Montag, emlékezetükben őrzik a remekművek szövegét, és kitaszítottan reménykednek., A könyv két elbeszélése, a talán kevésbé ismert „Tyrannosaurus Rex” és „A tetovált asszony”, inkább csak helyzetképek, színezik, kiegészítik a szerzőről kialakult véleményünket, az emberi viszonyok finom rajzát mellékelve. A kötet végén egy Bradburyvel készült interjút olvashatunk, melyből kiderül: „fantasztikus író vagy valami más-e”.(Ray Bradbury: Fahrenheit 451, Göncöl Kiadó, 238 old. 144 Ft)