Pesti Hírlap, 1993. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-12 / 160. szám
12 KULTÚRA SÜTŐ ANDRÁS A TÖRTÉNELMI DRÁMÁRÓL Az író önmagából építkezik, akár a pók ____________EP.____________ — Annak idején a Csillag a máglyán című drámája két egyén és két ideológia konfliktusáról szólt. Ebben a legújabb művében, Az ugató madárban egyén és közösség, egyén és hatalom konfliktusáról beszélhetünk. — Talán, erről is, igen... — Ezek a meghasonlások, áthajtások miként tükröződnek az ön szemében? Tehát a drámaíró miként látja a saját drámáját a színpadon? — A kérdés nagyon jó, mert éppen arról beszélgettünk az imént, hogy mi a történelmi dráma, melyek annak a feltételei. Én a magam személyes tapasztalata alapján mondom, hogy olyan értelemben vett történelmi dráma, ahogyan azt eddig értelmezték, ma már nincs. Lehetséges ugyan, ám nem szükséges! Tehát fölösleges arról vitatkozni, hogy egy történelmi drámában a történelmi tényeknek megfelel-e valami vagy nem. A történelmi drámának én azt a változatát hozom át a magam fogalmi körébe, drámaszemléletébe, amilyenek mondjuk Shakespeare történelmi drámái. Azok nem történelmi drámák, hanem shakespeare-i drámák! Az ember szenvedélyének a hurrikánjai. Az olyan történelmi drámákat vonom az érdeklődési körömbe, amilyenek Bernard Shaw történelmi drámái voltak. Mert valójában a polgár elemzését jelezték. Nem föltétlenül azt, milyen történelmi esemény miként zajlott le, vagy miként határozta meg az emberek cselekvését. Vagy Jean-Paul Sartre, aki valójában a világ szemlélete, filozófiai gondolkodása szolgálatába állította a történelmi eseteket. De hát valójában ilyen Dürrenmattnak is nem egy történelmi vonatkozású munkája, egyáltalában, hogy rövid legyek: számomra történelmi dráma nincs, nem létezik. A történelemből, a múltból, adott történelmi szituációból válogatok magamnak olyan személyeket, akikről talán azt mondhatom, hogy velem egyazon szellemi vércsoportba tartoznak, így velük, általuk a magam életéről is vallók; hát minden szereplőmmel, drámahősömmel együtt lélegezve önmagamról is vallok. Ez elkerülhetetlen, mert hiszen az ember, az író, a drámaíró is önmagából építkezik, akár a pók. — Az az építész, aki a saját művét írásban építi meg amikor bemegy a színházba, az előadást immár külső szemlélőként látja. Mivel az alkotás — legalábbis az író számára — már régebben megtörtént, egy másik darabot lát a színpadon. Ezt hogyan éli át? — Ezt valójában úgy éli át, hogy akár egy patak, folyik el az ember szeme előtt a saját munkája, abban a meghatározott két-három órában. Némely helyen ez él, csobog, úgy érzi, ezt akarta, másutt kiszikkad, és alig találja a vánszorgó erecskét, amely patak lehetett volna, amelyet megálmodott az ember. Tehát külső szemlélőként nézi vagy hallgatja vissza a saját szövegét, vallomásait. Annyi módosulást is szenved az egész anyaga, konstrukciója az embernek, hogy egy dráma nem él a színész nélkül. A színész ugyanolyan szuverén alkotó, mint az író. Itt tehát amit én gondoltam, hogy papírra vetettem, amit dialógusként a színész szájába adtam, az még a színésszel magával találkozva, annak a temperamentumával, egész testével, arcával, arca vonásaival, szellemi meghatározottságával is idomul, s ilyenformán én egy megújult és módosult szépet látok viszont abból, ami az én látomásomban megjelent. Ez az, ami izgalmas számomra. Magamat unom ebben a nézelődésben, de rendkívüli módon érdekel és izgalomban tart a színész, illetve a színésszel együtt a rendező produkciója. — Ilyen értelemben mennyire jelent meglepetést önnek ez az előadás? — Volt meglepetés, amelynek örülhettem, a rendező dinamikája,ami ezt a kissé hosszúra sikeredett darabot szűkebb időkeretbe fogta, vagy pedig jó néhány színésznek olyan teljesítménye, amelyet nézve én megfeledkeztem arról, hogy én vagyok a szerző. Ugyanis a színész játéka olyannyira eredeti és szuverén volt, hogy én abban gyönyörködtem. És voltak természetesen mozzanatai, részei az előadásnak, amelyek aggodalommal töltöttek el és azzal a határozott szándékkal, hogy az őszi bemutatóig a rendezővel sok mindent meg kell még beszélnem. — A színészek közül kinek tetszett a játéka? — Olyan nagy csapat vonult fel, hogy lehetetlenség most így hirtelenjében a részletekre kitérnem. És ez azért is veszélyes, mert éppen a bántás veszélyével jár. A két főszereplő, Bodor Péter (Koncz Gábor) és Rhédey Claudia (Gáspár Imola) alakítója az, akiről elmondom ezúttal, hogy nagyjából azt az atmoszférát hozták be a színpadra, amelyet én is átéltem, amikor az asztal mellett ülve az éjszakában, magányosan ezt a drámát írtam. Sütő András legújabb drámájának színhelye a szabadságharc elvesztése utáni Marosvásárhely. S a helyszín megjelenítéséhez a Várszínház ha képileg nem is, de hangulatában kiválóan aszszisztál. A falak zárt udvarában kiképzett pódium egyaránt alkalmas mind a börtön, mind a kocsma — Bömbölde — hiteles színrevitelére. Mondhatni, a környezet kifejezetten igényli a nagy (történelmi) jövés-menést, miként a várfalak felett magasodó és őrködő akasztófák a terhelést. (A hurok akkor sem lóg ki a képből, ha a hóhér távol van; a hatalom keze messzire elér.) Hogy minden Világos legyen, Sütő csúsztat egy aprócskát a történelem kerekén, amely így futtában két párhuzamos konfliktushely AZ UGATÓ MADÁR GYULÁN A fazék füle Sütő András Az ugató madár című drámájának ősbemutatóját láthatta az elmúlt hétvégén a Gyulai Várszínház közönsége. Az erdélyi író új művét Sík Ferenc állította színpadra. S mivel az előadás a Gyulai Várszínház és a budapesti Nemzeti Színház közös produkciójaként készült, a darabot az ősszel Budapesten is bemutatják. ________FEKETE PÉTER zetet is teremt. Egyrészt a darab főszereplője, Bodor Péter Lajos néven, mint saját ikertestvére — legalábbis egy időre — kimenekül a bitófa árnyékából, de ezzel egyetemben le kell számolnia valamikori önmagával. (Minthogy jellemükben még az egypetéjű ikrek sem teljesen azonosak.) Másrészt viszont Bodor Lajos Péter konfliktusba kerül környezetével, hajdani osztálytársaival, akik a túlélés reményében, a bukott szabadságharc után beépültek a helyi hatalomba, és valamikori eszméiket látszólag feladva minden teketória nélkül szolgálják a császárt. A Bach korszak helyi magyar urai azonban, talán rossz lelkiismeretük megnyugtatása miatt, Lajostól azt várják, hogy ismét Péter legyen, önmaguktól pedig azt, hogy a kor szakta keretek között „humánusan” cselekedjenek. Filozófiájuk a helyezkedők, az érdemtelenül túlélők mindenkori ideológiája; az, hogy mindenki jobban jár azáltal, hogy ha már mocskos ítéleteket kell hozni, akkor azt inkább ők hozzák meg, mintsem idegenekre bízzák, mert így legalább tompítani tudják azok élét. A két jellem, Lajos és Péter azonban helyzetfelismerése folytán képtelenek megfelelni a kettős elvárásnak. Az ezermester, konstruktőr Bodor tudja, hogy egyszerre nem lehet ez is, az is. S még ha „Kossuth Lajos azt üzeni...” is, akkor sem felejti, hogy „nem az a nap, nem az a hold, nem az a szeretőm, aki volt...” Következésképp az egyszemélyes ikrek tragédiája éppen abban rejlik, hogy sohasem kerülhetnek egymás mellé. Ha azonban eleget akarnak tenni környezetük kettős elvárásrendszerének, akkor szükségszerűen maguk alá kerülnek. S hogy melyikük lesz előbb, az már szinte mindegy. Ebben a játszmában csak a bomlott agy vagy az akasztófa kötelének hurka — mint glória?! — kerekedhet felül. A darab rendezője a kettős játék — kettős tudat — szétválasztását és egymásmellettiségét a helyszínek különválasztásával és egybemosásával próbálja elérni. A két színtér, a kocsma és a hivatal — börtön, bíróság — között kulcsfontosságú szerepet juttat a cigányoknak. S a zenészek, akik a revolucionizmussal szemben az evolucionizmus egyenes ági leszármazottai — karakánságuk humorukban rejlik — úgy hasavernek, ahogy azt a „nagy tudású” urak rendelik, mert pénz beszél, kutya ugat. De miként az a darab színéből is kiderül, nemcsak a kutya, a madár is ugat. Történetesen a konstruktőr Bodor Péter börtönben készített szerkentyűje, amelynek anyaghiány miatt két alapvető tökéletlensége is van. Az egyik hibája az, hogy a szerkezet — minthogy teljes egészében nem készülhetett el — nem csiripel, dalol, vagy trillázik, hanem ugat. A másik hiányossága pedig ennek hiteles szövegszerű folyománya: a megnevezés. Minthogy nemcsak a faanyag, de a madár identitásának meghatározására szolgáló felirathoz a festék is elfogyott, az ugató császármadárból csak ugató császár lett. S ez éppen elégséges ahhoz, hogy a Mozgó Rögtönítélő Bíróság ne csak a marosvásárhelyi Bachot zenélő kút megalkotóját, Bodor Pétert ítélje halálra, hanem a császár kicsinyhitű, elnéző helyi bíráit is. A felülbírálás jogán, a szövegromlás megakadályozása és a szöveghűség megőrzése érdekében. A Gyulai Várszínház ódon téglaépületében azonban amellett, hogy tudható volt, nemcsak a fazéknak, de a falnak is füle van, tudható lett az is, hogy nemcsak a szöveghűség hiánya, hanem a színházi előadás terjengőssége is szövegromlást eredményezhet. ANGOL NYELVŰ SZÍNHÁZI ESTÉK A MERLINBEN Piero della Francesca kabaréja Kék, sárga, vörösesbarna reneszánsz paloták varázsolják itáliai térré a Merlin Színház színpadát. A nyári angol nyelvű színházi esték keretében az amerikai Love Theatre mutatkozik be a Gerlóczy utca 4-ben. A Piero della Francesca című kabarét július 11-től 13-ig, 16-tól 20-ig, 23-tól 28-ig láthatja a főváros közönsége. Az előadást a darab írója, Halász Péter állítja színpadra. R. ZS. —Hogyan jött létre az együttműködés a Merlin Színház és az ön együttese között ? — Időnként hazajövök Budapestre, és színre viszek valamit. Jordán Tamás, jó barátom, s mivel a Merlin Színház nyaranként mindig rendez angol nyelvű előadásokat, meghívta a mi produkciónkat — mondta Halász Péter. — A Love Theatre New Yorkban működő színház, s bár Amerikában általában produkcióra szerződtetnek színészeket, én a művészek nagy részével körülbelül nyolc éve folyamatosan együtt dolgozom. A társulatunk egy törzshöz hasonlít, s családi kapcsolatok is akadnak benne. Van olyan tagunk, aki együtt nőtt fel az együttessel, gyerekkora óta részt vesz a munkánkban. Van, aki egyszerűen csak hozzánk csapódott, és van olyan is, akit meghallgatások után vettem fel. A tizenkét tagú társulat életkora héttől hetvenkét évig terjed. Ezeknek az embereknek a Love Theatre mellett más elfoglaltságuk is van, hajókon, bárokban énekelnek, táncolnak valahol, vagy egyetemre járnak. Legidősebb tagunk egy indián, aki különben „Medicin Man”ként, orvosságos emberként dolgozik. Aki felkeresi az üzletében, az mindenféle egészségügyi tanácsot és gyógyfüveket kaphat. — Miért ezzel az előadással mutatkoznak be a fővárosi közönségnek? — Mi nem vagyunk repertoárszínház, egy-egy darabot addig játszunk, amíg ki nem fullad. A Piero della Francesca című kabarét először Franciaországban, a Maubeuge Nemzetközi Fesztiválon mutattuk be, tavaly pedig Antwerpenben, Európa azévi kulturális fővárosában. Utána színre vittük két belga városban is, s így jöttünk most Budapestre. — Miért Piero della Francesca, a korai reneszánsz művésze és tudósa a főszereplője ennek a kabarénak? — Én egyszer valahogy a szívem mélyén ráakadtam erre a festőre és matematikusra, aki lefektette a perspektíva szabályait a képzőművészetben. Egy idő után abbahagyta még a festést is, hogy csak a matematikával és a tárlat érzékeltetésével foglalkozzon. Ezért is ábrázolja díszletünk erős perspektivikus rövidüléssel a reneszánsz teret, utcákat. A darab különben először naplónak készült. Belehelyeztem az agyamat Piero della Francesca személyébe, s így írtam gondolatokról, élményekről, mindenről, ami eszébe juthat az embernek. Végül is a történetnek semmi köze nem volt a historikus figurához, csak valahogy a képek és az ő személye átütött rajta. Ebből a naplóból aztán összeraktam egy előadást. Töredékes, nem egyívű mű, ezért lett kabaré. Mulatságos, vicces, a szereplők énekelnek, táncolnak, de azért van benne komolyság is. Jelenet a kabaréból Pesti Hírlap ■SÄ 2. (152.) ÉVFOLYAM 160. SZÁM 1993. JÚLIUS 12., HÉTFŐ Harmath Éva hazatért D.L. Harmath Éva operaénekesnő, a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatának csaknem két és fél évtizeden át egyik vezető szopránja Színművészeti Főiskolát végzett, és Gáspár Margit 1954-ben a Fővárosi Operettszínházhoz szerződtette, fiatal primadonnának. A Nagymező utcai szereplések közben is folytatta énektanulmányait. Hamarosan részt vett a miskolci operatársulat megalakulásában. De opera-énekesnői képességeit igazán csak Szegeden, Vaszy Viktor ma már a legendás operaműhelyében, 1958- tól bontakoztathatta ki. Előnyös megjelenésű, ösztönös színpadi tehetség volt; a Mátra alján született falusi lányból igazi szegedi művész lett. Az operettnek sem mondott búcsút, föllépett a Luxemburg grófjában, a Sztambul rózsájában. A Tisza-parti város színházának gazdag Verdi- és Puciin-repertoárjában sok vezető dráma és sok lírai szoprán figurát énekelt el, Aidától Lady Macbethig, Pillangókisasszonytól Angelica nővérig. De Wagnereket is: Sentát, Elzát, Erzsébetet. Vaszy Viktor egyszer Carment is rábízta, pedig azt inkább mezzoszopránok és altok éneklik. Harmath Éva gyakran vendégszerepelt budapesti és külföldi operaelőadásokon. Liszt-díjat kapott, érdemes művész lett, s a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagja. Néhány évvel ezelőtt visszavonult a színpadtól, nemrég hunyt el. Szülőföldjén helyezték örök nyugalomra. Harmath Éva mint Aida