Pesti Hírlap, 1993. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-12 / 160. szám

12 KULTÚRA SÜTŐ ANDRÁS A TÖRTÉNELMI DRÁMÁRÓL Az író önmagából építkezik, akár a pók ____________EP.____________ — Annak idején a Csillag a máglyán című drámája két egyén és két ideológia konflik­tusáról szólt. Ebben a leg­újabb művében, Az ugató madárban egyén és közösség, egyén és ha­talom konfliktusáról beszélhe­tünk. — Talán, erről is, igen... — Ezek a meghasonlások, áthajtások miként tükröződnek az ön szemében? Tehát a drá­maíró miként látja a saját drá­máját a színpadon? — A kérdés nagyon jó, mert éppen arról beszélget­tünk az imént, hogy mi a tör­ténelmi dráma, melyek annak a feltételei. Én a magam sze­mélyes tapasztalata alapján mondom, hogy olyan érte­lemben vett történelmi drá­ma, ahogyan azt eddig értel­mezték, ma már nincs. Lehet­séges ugyan, ám nem szüksé­ges! Tehát fölösleges arról vi­tatkozni, hogy egy történelmi drámában a történelmi té­nyeknek megfelel-e valami vagy nem. A történelmi drá­mának én azt a változatát ho­zom át a magam fogalmi kö­rébe, drámaszemléletébe, amilyenek mondjuk Shakes­peare történelmi drámái. Azok nem történelmi drá­mák, hanem shakespeare-i drámák! Az ember szenvedé­lyének a hurrikánjai. Az olyan történelmi drámákat vonom az érdeklődési körömbe, ami­lyenek Bernard Shaw törté­nelmi drámái voltak. Mert va­lójában a polgár elemzését je­lezték. Nem föltétlenül azt, milyen történelmi esemény miként zajlott le, vagy miként határozta meg az emberek cselekvését. Vagy Jean-Paul Sartre, aki valójában a világ szemlélete, filozófiai gondol­kodása szolgálatába állította a történelmi eseteket. De hát valójában ilyen Dürrenmatt­­nak is nem egy történelmi vo­natkozású munkája, egyálta­lában, hogy rövid legyek: szá­momra történelmi dráma nincs, nem létezik. A történe­lemből, a múltból, adott tör­ténelmi szituációból váloga­tok magamnak olyan szemé­lyeket, akikről talán azt mondhatom, hogy velem egyazon szellemi vércsoport­ba tartoznak, így velük, álta­luk a magam életéről is val­lók; hát minden szereplőm­mel, drámahősömmel együtt lélegezve önmagamról is val­lok. Ez elkerülhetetlen, mert hiszen az ember, az író, a drá­maíró is önmagából építke­zik, akár a pók. — Az az építész, aki a saját művét írásban építi meg amikor bemegy a színházba, az előadást immár külső szemlélőként látja. Mivel az alkotás — legalábbis az író számára — már régebben megtörtént, egy másik darabot lát a színpadon. Ezt hogyan éli át? — Ezt valójában úgy éli át, hogy akár egy patak, folyik el az ember szeme előtt a saját munkája, abban a meghatá­rozott két-három órában. Né­mely helyen ez él, csobog, úgy érzi, ezt akarta, másutt kiszikkad, és alig találja a ván­­szorgó erecskét, amely patak lehetett volna, amelyet meg­álmodott az ember. Tehát külső szemlélőként nézi vagy hallgatja vissza a saját szöve­gét, vallomásait. Annyi módo­sulást is szenved az egész anyaga, konstrukciója az em­bernek, hogy egy dráma nem él a színész nélkül. A színész ugyanolyan szuverén alkotó, mint az író. Itt tehát amit én gondoltam, hogy papírra ve­tettem, amit dialógusként a színész szájába adtam, az még a színésszel magával találkoz­va, annak a temperamentu­mával, egész testével, arcával, arca vonásaival, szellemi meg­határozottságával is idomul, s ilyenformán én egy megújult és módosult szépet látok vi­szont abból, ami az én látomá­somban megjelent. Ez az, ami izgalmas számomra. Magamat unom ebben a nézelődésben, de rendkívüli módon érdekel és izgalomban tart a színész, il­letve a színésszel együtt a ren­dező produkciója. — Ilyen értelemben mennyi­re jelent meglepetést önnek ez az előadás? — Volt meglepetés, amely­nek örülhettem, a rendező di­namikája,­­ami ezt a kissé hosszúra sikeredett darabot szűkebb időkeretbe fogta, vagy pedig jó néhány színész­nek olyan teljesítménye, ame­lyet nézve én megfeledkez­tem arról, hogy én vagyok a szerző. Ugyanis a színész játé­ka olyannyira eredeti és szu­verén volt, hogy én abban gyönyörködtem. És voltak természetesen mozzanatai, részei az előadásnak, amelyek aggodalommal töltöttek el és azzal a határozott szándékkal, hogy az őszi bemutatóig a rendezővel sok mindent meg kell még beszélnem. — A színészek közül kinek tetszett a játéka? — Olyan nagy csapat vonult fel, hogy lehetetlenség most így hirtelenjében a részletekre ki­térnem. És ez azért is veszélyes, mert éppen a bántás veszélyé­vel jár. A két főszereplő, Bodor Péter (Koncz Gábor) és Rhé­­dey Claudia (Gáspár Imola) alakítója az, akiről elmondom ezúttal, hogy nagyjából azt az atmoszférát hozták be a szín­padra, amelyet én is átéltem, amikor az asztal mellett ülve az éjszakában, magányosan ezt a drámát írtam. Sütő András legújabb drámá­jának színhelye a szabad­ságharc elvesztése utáni Ma­rosvásárhely. S a helyszín megjelenítéséhez a Várszín­ház ha képileg nem is, de hangulatában kiválóan asz­­szisztál. A falak zárt udvará­ban kiképzett pódium egya­ránt alkalmas mind a börtön, mind a kocsma — Bömbölde — hiteles színrevi­telére. Mondhatni, a környezet kife­jezetten igényli a nagy (törté­nelmi) jövés-menést, miként a várfalak felett magasodó és őrködő akasztófák a terhelést. (A hurok akkor sem lóg ki a képből, ha a hóhér távol van; a hatalom keze messzire elér.) Hogy minden Világos le­gyen, Sütő csúsztat egy aprócskát a történelem kere­kén, amely így futtában két párhuzamos konfliktushely­ AZ UGATÓ MADÁR GYULÁN A fazék füle Sütő András Az ugató madár című drámájának ősbe­mutatóját láthatta az elmúlt hétvégén a Gyulai Várszín­ház közönsége. Az erdélyi író új művét Sík Ferenc állí­totta színpadra. S mivel az előadás a Gyulai Várszínház és a budapesti Nemzeti Színház közös produkciójaként készült, a darabot az ősszel Budapesten is bemutatják. ________FEKETE PÉTER zetet is teremt. Egyrészt a da­rab főszereplője, Bodor Péter Lajos néven, mint saját iker­testvére — legalábbis egy idő­re — kimenekül a bitófa ár­nyékából, de ezzel egyetem­ben le kell számolnia valami­kori önmagával. (Minthogy jellemükben még az egypeté­jű ikrek sem teljesen azono­sak.) Másrészt viszont Bodor­ Lajos Péter konfliktusba ke­rül környezetével, hajdani osztálytársaival, akik a túlélés reményében, a bukott sza­badságharc után beépültek a helyi hatalomba, és valamiko­ri eszméiket látszólag feladva minden teketória nélkül szol­gálják a császárt. A Bach kor­szak helyi magyar urai azon­ban, talán rossz lelkiismere­tük megnyugtatása miatt, La­jostól azt várják, hogy ismét Péter legyen, önmaguktól pe­dig azt, hogy a kor szakta ke­retek között „humánusan” cselekedjenek. Filozófiájuk a helyezkedők, az érdemtele­nül túlélők mindenkori ideo­lógiája; az, hogy mindenki jobban jár azáltal, hogy ha már mocskos ítéleteket kell hozni, akkor azt inkább ők hozzák meg, mintsem idege­nekre bízzák, mert így leg­alább tompítani tudják azok élét. A két jellem, Lajos és Péter azonban helyzetfelismerése folytán képtelenek megfelelni a kettős elvárásnak. Az ezer­mester, konstruktőr Bodor tudja, hogy egyszerre nem le­het ez is, az is. S még ha „Kos­suth Lajos azt üzeni...” is, ak­kor sem felejti, hogy „nem az a nap, nem az a hold, nem az a szeretőm, aki volt...” Követ­kezésképp az egyszemélyes ikrek tragédiája éppen abban rejlik, hogy sohasem kerül­hetnek egymás mellé. Ha azonban eleget akarnak tenni környezetük kettős elvárás­rendszerének, akkor szükség­szerűen maguk alá kerülnek. S hogy melyikük lesz előbb, az már szinte mindegy. Eb­ben a játszmában csak a bom­lott agy vagy az akasztófa kö­telének hurka — mint gló­ria?! — kerekedhet felül. A darab rendezője a kettős játék — kettős tudat — szét­választását és egymásmelletti­­ségét a helyszínek különvá­lasztásával és egybemosásával próbálja elérni. A két színtér, a kocsma és a hivatal — bör­tön, bíróság — között kulcs­­fontosságú szerepet juttat a cigányoknak. S a zenészek, akik a revolucionizmussal szemben az evolucionizmus egyenes ági leszármazottai — karakánságuk humorukban rejlik — úgy hasavernek, ahogy azt a „nagy tudású” urak rendelik, mert pénz be­szél, kutya ugat. De miként az a darab szí­néből is kiderül, nemcsak a kutya, a madár is ugat. Törté­netesen a konstruktőr Bodor Péter börtönben készített szerkentyűje, amelynek anyaghiány miatt két alapve­tő tökéletlensége is van. Az egyik hibája az, hogy a szer­kezet — minthogy teljes egé­szében nem készülhetett el — nem csiripel, dalol, vagy tril­lázik, hanem ugat. A másik hiányossága pedig ennek hi­teles szövegszerű folyománya: a megnevezés. Minthogy nemcsak a faanyag, de a ma­dár identitásának meghatáro­zására szolgáló felirathoz a festék is elfogyott, az ugató császármadárból csak ugató császár lett. S ez éppen elég­séges ahhoz, hogy a Mozgó Rögtönítélő Bíróság ne csak a marosvásárhelyi Bachot zené­lő kút megalkotóját, Bodor Pétert ítélje halálra, hanem a császár kicsinyhitű, elnéző he­lyi bíráit is. A felülbírálás jo­gán, a szövegromlás megaka­dályozása és a szöveghűség megőrzése érdekében. A Gyulai Várszínház ódon téglaépületében azonban amel­lett, hogy tudható volt, nem­csak a fazéknak, de a falnak is füle van, tudható lett az is, hogy nemcsak a szöveghűség hiánya, hanem a színházi előadás ter­­jengőssége is szövegromlást eredményezhet. ANGOL NYELVŰ SZÍNHÁZI ESTÉK A MERLINBEN Piero della Francesca kabaréja Kék, sárga, vörösesbarna reneszánsz paloták varázsol­ják itáliai térré a Merlin Színház színpadát. A nyári an­gol nyelvű színházi esték keretében az amerikai Love Theatre mutatkozik be a Gerlóczy utca 4-ben. A Piero della Francesca című kabarét július 11-től 13-ig, 16-tól 20-ig, 23-tól 28-ig láthatja a főváros közönsége. Az elő­adást a darab írója, Halász Péter állítja színpadra. R. ZS. —Hogyan jött létre az együttmű­ködés a Merlin Színház és az ön együttese között ? — Időnként hazajövök Budapestre, és színre viszek valamit. Jordán Tamás, jó bar­átom, s mivel a Merlin Színház nyaranként mindig rendez an­gol nyelvű előadásokat, meghív­ta a mi produkciónkat — mond­ta Halász Péter. — A Love The­atre New Yorkban működő színház, s bár Amerikában általá­ban produkcióra szerződtetnek színészeket, én a művészek nagy részével körülbelül nyolc éve fo­lyamatosan együtt dolgozom. A társulatunk egy törzshöz hason­lít, s családi kapcsolatok is akad­nak benne. Van olyan tagunk, aki együtt nőtt fel az együttessel, gyerekkora óta részt vesz a mun­kánkban. Van, aki egyszerűen csak hozzánk csapódott, és van olyan is, akit meghallgatások után vettem fel. A tizenkét tagú társulat életkora héttől hetven­két évig terjed. Ezeknek az embereknek a Love Theatre mellett más elfoglaltságuk is van, hajókon, bárokban éne­kelnek, táncolnak valahol, vagy egyetemre járnak. Legi­dősebb tagunk egy indián, aki különben „Medicin Man”­­ként, orvosságos emberként dolgozik. Aki felkeresi az üz­letében, az mindenféle egész­ségügyi tanácsot és gyógyfü­veket kaphat. — Miért ezzel az előadással mutatkoznak be a fővárosi közön­­ségnek? — Mi nem vagyunk reper­toárszínház, egy-egy darabot addig játszunk, amíg ki nem fullad. A Piero della Frances­ca című kabarét először Fran­ciaországban, a Maubeuge Nemzetközi Fesztiválon mu­tattuk be, tavaly pedig Ant­werpenben, Európa azévi kulturális fővárosában. Utána színre vittük két belga város­ban is, s így jöttünk most Bu­dapestre. — Miért Piero della Frances­ca, a korai reneszánsz művésze és tudósa a főszereplője ennek a ka­barénak? — Én egyszer valahogy a szívem mélyén ráakadtam erre a festőre és matemati­kusra, aki lefektette a pers­pektíva szabályait a képző­­művészetben. Egy idő után abbahagyta még a festést is, hogy csak a matematikával és a tárlat érzékeltetésével foglalkozzon. Ezért is ábrá­zolja díszletünk erős pers­pektivikus rövidüléssel a re­neszánsz teret, utcákat. A darab különben először naplónak készült. Belehelyez­tem az agyamat Piero della Francesca személyébe, s így írtam gondolatokról, élmé­nyekről, mindenről, ami eszé­be juthat az embernek. Végül is a történetnek semmi köze nem volt a historikus figurá­hoz, csak valahogy a képek és az ő személye átütött rajta. Ebből a naplóból aztán össze­raktam egy előadást. Töredé­kes, nem egyívű mű, ezért lett kabaré. Mulatságos, vicces, a szereplők énekelnek, táncol­nak, de azért van benne ko­molyság is. Jelenet a kabaréból Pesti­ Hírlap ■SÄ 2. (152.) ÉVFOLYAM 160. SZÁM 1993. JÚLIUS 12., HÉTFŐ Harmath Éva hazatért D.L. Harmath Éva operaénekesnő, a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatának csaknem két és fél évtizeden át egyik vezető szopránja Színművé­szeti Főiskolát végzett, és Gás­pár Margit 1954-ben a Fővá­rosi Operettszínházhoz szer­ződtette, fiatal primadonná­nak. A Nagymező utcai sze­replések közben is folytatta énektanulmányait. Hamaro­san részt vett a miskolci ope­ratársulat megalakulásában. De opera-énekesnői képessé­geit igazán csak Szegeden, Vaszy Viktor ma már a legen­dás operaműhelyében, 1958- tól bontakoztathatta ki. Előnyös megjelenésű, ösz­tönös színpadi tehetség volt; a Mátra alján született falusi lányból igazi szegedi művész lett. Az operettnek sem mon­dott búcsút, föllépett a Lu­xemburg grófjában, a Sztam­­bul rózsájában. A Tisza-parti város színházának gazdag Verdi- és Puciin-repertoárjá­­ban sok vezető dráma és sok lírai szoprán figurát énekelt el, Aidától Lady Macbethig, Pillangókisasszonytól Angeli­ca nővérig. De Wagnereket is: Sentát, Elzát, Erzsébetet. Vaszy Viktor egyszer Car­ment is rábízta, pedig azt in­kább mezzoszopránok és al­tok éneklik. Harmath Éva gyakran vendégszerepelt budapesti és külföldi operaelőadásokon. Liszt-díjat kapott, érdemes művész lett, s a Szegedi Nem­zeti Színház örökös tagja. Né­hány évvel ezelőtt visszavo­nult a színpadtól, nemrég hunyt el. Szülőföldjén helyez­ték örök nyugalomra. Harmath Éva mint Aida

Next