Pesti Hirlap Vasárnapja, 1937. január-június (59. évfolyam, 2-26. szám)
1937-02-21 / 8. szám
TESTVÉRE ISÉP* A TERMÉSZETIKEN A természet gyermekei mindnyájan testvérek. Kezdjük mindjárt a születésnél. Múltkor egy nagyon kedves, fiatal asszony így szólt hozzám: El se képzelheti, hogy a kisleányom milyen zavarba hozott. Tudja, hogy jó háziasszony vagyok és a tyúktenyésztés egyik szenvedélyem. Hát éppen a kotlós alatt nézem a tojásokat. A kotlóst leveszem a fészkéből. Alatta két frissen kelt csibe. Azt mondom a leánykámnak: — Látod, kicsikém, a tojásból most költötte ki a tyúkmama ezeket a csibéket. „Mondd, anyukám — feleli a kislány —, engem te költöttél ki a tojásból? . . ..“ A tojás, mint a születés bölcsője! Ismeri mindenki a földi világ csodaszép teremtményeit, a pillangókat. Ezeket a virágos rétek fölött szállongó pompás ékszereket. Hogyan születnek ezek? Az anya valamelyik fa kérgére rakja a petéit. Meleg tavaszi napon e petékből kel ki a hernyóraj. Élősködnek a pici férgek a levélzeten, míg megnőnek. Aztán bábbá alakulnak. Mennyire hasonlítanak a bepólyázott kisdedekhez! A bábból lesz a pillangó, mely rövid életét virágillatok közt tölti. Szálljunk le a saras mocsárba. Odarakja a békaanya petéit. Ezeket a tojásokat is kikölti a nap s egyszerre csak apró halacskák úszkálnak a pocsolyában. A nép ebihalnak nevezi. Ezek a békaporontyok. Ezek is átalakulnak később, akárcsak a hernyók. De a gyík, vagy annak óriási alakja, a krokodilus, már nagyobb tojásokat rak, egyszerűen bele a homokba s ott költi ki a nap melege. Tojásból kel a kígyó is. És tojás a bölcsője minden madárnak. Ott ébred életre az utód és ott nő addig, amig napvilágra nem kerül. Hát azok a pici magvak, melyekből a virág, vagy a faóriás kel ki, nem uj életet rejtő peték-e? Alakjuk ezeknek is a tojás kerekdedsége. Sőt a magból kicsírázó új élet is átalakuláson megy át, míg a palántából erős növénnyé fejlődik. Mi ez, ha nem a teremtmények közt való hasonlóság. És mivel a világteremtő erő a földet kerekre szülte elme, minden teremtményének élete a földanya alakjával kezdődik. Beszéljünk-e még másféle rokonságról is? Beszéljünk-e arról, hogy a belső szervek, a szív, máj, tüdő, belek állattestvéreinknél is megvannak, csak úgy velejük nem termel olyan gondolatokat, mint az emberé és nyelvük másképpen beszél. Az állatok vérkeringését a növények nedvkeringése pótolja. Az élesebb szemű megfigyelőknek bizonyára már feltűnt az is, hogy a fáknak éppúgy megvannak a kezeik és lábaik, mint az embernek. Ha az ember ég felé tartja karjait, keze fején szétágaznak az ujjak. Csakhogy a fán tíz ujj helyett ezernyi van és ezek is szerteszét ágaznak. A díyasok, jó görög mitológiában a fák nimfái, a fával együtt születnek, benne laknak, mig a fa él s aztán vele együtt pusztulnak el. íme, a fa megszemélyesítve. Dante alvilági útján érinti azt az erdőt, melyet bősz vihar ráz meg, minden fa egy-egy jajveszékelő törzs, ég felé ágazó karjaival. Dóré ezt megrázó erővel rajzolta meg. De a fa szerencsétlenebb teremtmény, mint az ember mert röghöz kötött. Lába, vagyis a gyökérzete földbe nőtt s egész életét egy helyen éli le, bár a helye sokszor kietlenül sivár. Az ember és állat oda mehet, ahol az élete kedvezőbb, a madár el is szállhat távoli világrészekbe. A madárnál a kezeket a szárnyak pótolják, legyezőszerűen szétnyitható tollakkal. Ugyanígy a halak uszonyai kezet és lábat pótolnak, hogy a vízben mozoghassanak. Beszéljünk-e arról, hogy a fának és virágnak éppúgy van lelke, mint az állatnak és embernek? Hogy a fák bús sóhajai, a virágok édes illata, azok életéhez van kötve, mint az ember sóhaja és ifjú testének illata. A kivágott fa, a kitépett virág éppúgy élettelenül hever, mint a haláltól lesújtott ember. És az életösztön éppúgy él minden növényben, minden rovarban, minden állatban, él a teremtés óriásaiban és a szinte láthatatlan penészgombákban. Az élet mindenütt sarjad, fejlődik, termékenyül, hogy szaporodjék és a teremtés művének nagyszerű összhangjából a legparányibb sejt se hiányozzék. Az élet szüntelenül tart. Ahogy a fa élete a téli tetszhalál után újra tavaszi virágzásba borul, nyáron újra termést érlel, az emberi test elhalt, elhasznált részei is újraélednek. A kihullott haj, akárcsak a lehullott falevél, újrasarjad, az állatok szőrözete, a madarak tolla, a hüllők bőre újra kinő, az ásványvilág új érceket és drágaköveket termel. Hát szerelem dolgában? Nem furcsa-e az, hogy a békák összeölelkeznek, a galambok csókolódznak, az imádkozó sáska szerelmes csókja olyan heves, hogy egyszerűen leharapja udvarlója fejét, a pókhölgy (mely tízszer akkora, mint a pókifjú) előbb három-négy udvarlóját megeszi, míg az ötödiket boldogítja . . . Mit mond a költő? „Úgy szerettem, majd megettem“. Pedig ez az emberekre vonatkozik. És nem különös-e az, hogy emberi életünkhöz folyton a természetben keressük a hasonlóságokat? A szerelmesünk miért „drága rózsám“, édes violám“, szeme miért kék nefelejcs, ajka eperajak, a menyecskénél érett meggy, a szép női nyak, hattyú-nyak, termete: őz-termet. A lányka foga drága gyöngysor, könnyei: gyémántcsöppek, nevetése: galambturbékolás, a vénaszszony rikácsol, mint a kotlóstyuk, a gyermek őztekintetű, a vén ravasz, vércseszemű. Miért mondjuk az emberre, hogy birkafejü, hogy rókapofáju, majomképű, hogy fasorra van, vagy pisze bulldogorra, ha nincs álla, varjúpofáju, ha túlkövér, medvefejü, ha sima tarkójú: tökfejü, a nagy homloku: bölényfejü, a nyomott, kis homloku: ürgefejü. Jellemünkben az egész állatvilág szerepel: hű, mint a kutya, szelíd, mint a galamb, hiú, mint a páva, szürke, mint a veréb, dühös, mint a tigris, gyáva, mint a nyúl, bátor, mint az oroszlán, ravasz, mint a róka, vad, mint a bika, szemtelen, mint a darázs, szorgalmas, mint a méh, fürge, mint a gyík, lomha, mint a lajhár, alattomos, mint a kígyó, ostoba, mint a tyúk, vérszopó, mint a pióca, lágyszívű, mint az őzike. A jó szív: arany, a hideg, érzéketlen márvány. Az egyik jellem: sziklaszilárd, a másik: puha agyag. A hasonlatok úgy teremnek, úgy virulnak, mint a sok gaz és virág a réten, mint az erdők rengeteg bozótja és fája. Életgondjaink olyanok, mint a rovarok rajzása. Vágyaink jönnek és elszállnak, mint a vándorló darvak és messze húzó vadlibák. És sorsunk az, hogy mindennap lássuk a nap ébredő keltét és búcsúzó nyugtát, a sötét, vagy csillagos éjszakát. Azután ennek is végeszakad. Sorsunk közös: születünk, élünk, meghalunk. Bús téli éjeken, mikor mindent halálosnak látszó hideg hólepel borít, a föld kérgén már szivárog a mélyből felszálló meleg, már kipattan a hóvirág kis hagymája, már zsendül az ibolya töve és lassan, szinte észrevétlenül megérkezik az uj élet. A virágok nevető arcocskája mosolyog ránk, mint a csecsemő édes, ártatlan szemei. Uj születés, új élet! Ha ez sem volna, akkor mi vigasztalná küzdelmekben kifáradt, beteg lelkünket? Kérdi-Kovács László.