Képes Vasárnap, 1941 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1941-01-05 / 1. szám
hányszor 1000-nél is több bombavető okoz a maga robbanó- és gyújtőbombáival, nemigen lehet eredményesen megfékezni. S a pusztulásnak ez az irama a jövőben előreláthatólag fokozódni fog. Nemcsak, mert a németek egyre tömegesebben intézik légi támadásaikat a szigetország ellen, hanem, mert valószínűleg új harci eszközöket is felvonultatnak ellene. A gáztámadás, igaz, nem szerepelt eddig egyetlen küzdőfél fegyverei között sem. De ez még nem zárja ki, hogy a jövőben a gázbomba, a repülőgépekről árasztott gázfelhő és méregpermet meg ne jelenjék a légi hadviselés színterein. Márpedig akkor igen valószínű, hogy a világszerte híres német vegyiipar ezen a téren is szolgál meglepetéssel az ellenségnek. Cy Caldwell amerikai repülőszakíró légi dzsindzsikunak nevezi a németek mostani légi háborúját Anglia ellen. Mert miként a birkózó élettanilag érzékeny pontjain igyekszik támadni és bénítani ellenfelét, úgy rohamozza a német légi haderő elsősorban Anglia katonai és gazdasági életközpontjait, hogy így az ország anyagi és erkölcsi ellenállásának gyors megtörésével, éretté tegye a német partraszállásra. • ■* Magát a „partraszállást“, vagy annak legalább is bevezető mozzanatait, alighanem szintén a légi haderő bonyolítja majd le. Kisméretű, de vakmerő és elszánt vállalkozások lesznek ezek, repülőgépekről lebocsátott ejtőernyős vadászokkal, vagy csapatszállítókon hozott kötelékekkel, úgy, amint azt a belga, holland és francia hadjáratok idején láttuk. De a vállalkozóknak itt lényegesen nehezebb dolguk akad. Az angolok bizonyára okultak a kontinenspéldán és felkészültek erre az eshetőségre. De a tapasztalat szerint a „függőleges átkarolás“, ha ügyesen vezetik, a legfelkészültebb ellenfél soraiban is okozhat legalább is átmeneti rendetlenséget. Ezt a németek, a maguk ismeretes leleményességével és harci lendületével, bizonyára jól ki fogják használni. Ha egy ilyen repülőkötelék néhány katonai repülőtéren, ipartelepen, vagy városrészben megveti a lábát, ezmár magva lehet a további katonai terjeszkedésnek az ellenséges ország belsejében. Az idegen erők légi behatolása, kivált, ha egyidejűleg tucatnyi helyen történik, végzetes csapást jelenthet az ország védelmi rendszerére — fizikailag és lelkileg egyaránt. Különösen, ha a védőműveket, a városokat, a termelőközpontokat, a raktárakat egy tartós és nagyarányú légiháború anyira elrombolta, hogy a meggyengült állami szervezet már nem tud gátat vetni a további légi benyomulásoknak. Azonfelül a német légi haderő részéről itt is számíthatunk meglepetésekre, új harci fogásokra. Ilyen a „lassan szálló légi erőd“, ejtőernyős vadászokat szállító, erős fegyverzetű gép, mely a rendesnél sokkal kisebb sebességgel haladhat, míg ejtőernyősei lebocsátkozhatnak. Ezáltal az emberek nem szóródnak úgy szét, mint mikor a gyorsan rohanó gépről ugornak le; zárt tömegben, kis területen érnek földet és nem vesztenek drága másodperceket a csapattá felfejlődésben. Vagy ilyen a „vitorlázó csapatszállító“, katonákkal megrakott, nagy motornélküli gépek, melyeket motorosok vontatnak, szárnyas uszályokként, maguk után. A gépek, adott pillanatban, lekapcsolódnak a vontatóról és zajtalanul, meglepetésszerűen ereszkednek le az ellenséges repülőtéren. Mire a mit sem sejtő őrség felocsúdik, már le is fegyverezték... Efféle újítások, szórványosan, már a belga hadjárat idején is felbukkantak s mondják, hogy jórészüket Udet tábornok, a legendáshírű német repülő eszelte ki. Minthogy a német repülőtechnika mestere a nagy teherbírású óriásgépeknek, éppen nem lehetetlen, hogy nemcsak jelentősebb katonai erők, de tüzérütegek, sőt kisebb, gyorsjáratú harckocsik is érkeznek majd, levegőn át, angol földre. Az amerikaiak, meg az oroszok már kipróbálták ezeket a „repülő tankokat“. A kocsi a géptörzs alján függ. Mikor a gép földet ér, a kocsi leválik alóla és tovagördül. A német légi haderő számára nem megoldhatatlan feladat egyszerre százával tenni ilyen módon harcikocsikat földre egy többszáz egységből álló légirajjal. Micsoda szörnyű rajtaütés lenne ez az ellenségen — micsoda csata a meglepett ország kellős közepén, míg a parti védőrségnek és a hajórajnak ugyanakkor a tenger felől kellene állnia a támadásokat! Az ellenség így saját országában két tűz közé szorulna és igen veszélyes helyzetbe kerülne. Ha ez a merész terv és a velejáró katonai meglepetés „beüt", ha az előzetes rendszeres légi támadásokkal meggyengített brit légi haderő és a földi légvédelem nem képes a németek légi utánpótlását hatékonyan meggátolni, akkor a légi „partraszállás“ sikerült. * Komoly megszálló haderő, a technika mai állása mellett, természetesen mégis csak hajókon kerülhet a brit partokra. A tulajdonképpeni partraszállást véghezvinni eszerint a német haditengerészet feladata lenne. De ez legalább annyira fogas (ha nem fogasabb) kérdés, mint a légi, mert itt a „Home Fleet“, az angol hazai flotta, amellyel a német haditengerészet, számbelileg, nem mérkőzhet. Márpedig a partraszállás két alapvető körülményét, az ellenség meglépését és a saját utánpótlás zavartalan biztosítását itt is ki kell elégítenie annak, aki sikerre számít. Ami a meglepetést illeti, némelyek a búvárhajókban bizakodnak. Úgy vélik, hogy egy sereg búvárhajót megraknak katonákkal, azok aztán észrevétlenül, a víz alatt közelítvén meg a partokat, váratlanul felbukkannak és partrateszik a legénységet. De kevéssé valószínű, hogy a németek ilyen megoldáshoz folyamodjanak. Elsősorban, mert a tengeralattjáró mai alakjában nem alkalmas csapatszállitásokra. Másodszor pedig, a búvárhajók részére sokkal hálásabb feladatkör torpedóvetésekkel gyéríteni és gyengíteni az ellenség tengeri haderejét s igy megkönnyíteni a német hadi- és csapatszállitóhajók munkáját. Feladatukban támogathatja őket a légihaderő, aknákkal szórván tele az angol hadikikötők környékét. Ez érzékenyen korlátozza az ellenséges hadihajók mozgási szabadságét. A híres „stuká“-k is szóhoz juthatnak egy-egy nagy csatahajó ellen. A légi és tengeri bombázás együttesen a partvédő ágyúállások ellen is hatékonyan léphet fel. Ha pedig mindkét harcieszköz sikeres együttműködése eredményeképpen valahol gyengül egy partrészlet, egy kikötő védelme, ott a csapatokkal telezsúfolt gyorsnaszádok, egy torpedórombolókkal támogatott villámszerű tengeri roham közepette, kikötnek és partrateszik embereiket. Azoknak azután csak a kikötő legénységét kell lefegyverezniök és elérték céljukat. Az a partdarabka lehet az a bizonyos archimedesi pont, melynél fogva a támadó kiforgathatja sarkaiból az ellenfél egész védelmi rendszerét, kivált, ha azt a hónapokig tartó szakadatlan légitámadások és a „függélyes átkarolás“ már amúgy is megbénított. Még néhány ilyen merész betörés (amit minden esetben torpedórombolók és repülőgépek támogatnak) és az elfoglalt partrészleteken, mint bezúzott kapukon át özönlik a támadó hadsereg az ellenségtől évszázadokon át érintetlen földre. Csak még a tengeri utánpótlás zavartalanságáról kell gondoskodni. De a norvégiai hadjárat bizonyítja, hogy a német haditengerészet a legsúlyosabb körülmények között is képes rá. Az angolok szárazföldi hadereje a háború kezdetekor viszonylag csekély volt. Aligha is lehetett jelentékeny, mert Anglia mindig tengeri haderejét tekintette hatalma alapjának és szárazföldi erejét másodrendű tényezőként kezelte. Azóta természetesen felkészült, mozgósította erőit, fegyverbe hívott minden épkézláb embert és elszántan várja a nagy leszámolást. Német zuhanóbombázók .Anglia fölött. Német gyorsnaszád-flotilla a Csatornán. — Alsó kép: csapatszállító repülőgépek.