Pesti Hírlap, 1887. október (9. évfolyam, 269-299. szám)
1887-10-10 / 278. szám
Budapest, 1887. IX. évf. 278. (3156.) szám. Előűzetési árak: Egész évre • • . lí frt — kr. Félévre . . . . 7 » — » Negyedévre .. . 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budaissi nádor utca 7. sí., földszint, hová az előfizetések és a lap Szétküldésére vonatkozó felszegárulások intézendő. Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP.) Hétfő, október 10. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor utca 7. sz., L emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cle. Párisban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre- Olasz politika. Az olasz államférfiak Róma bevételéig 1870-ben az állam egész erejét Olaszország egységének megállapítására fordították. Ez volt a nagy cél, amelynek minden egyéb tekintetet alárendeltek, szövetkeztek előbb Napóleon császárral, később a porosz királylyal, hogy Lombardiát és Velencét felszabadítsák, a maguk erejéből meghódították hazájuk déli és középső részét, felhasználták az alkalmat, hogy az örökváros birtokába jussanak s mindaddig nem kíméltek sem vért sem pénzt, mig végre megalkották az egységes Olaszországot, mely után sokszázad óta a nemzet legjobbjai mindig epedtek. Az új állam megalakulása után a belügyekre fordították figyelmüket. A közigazgatás a régi fejedelmek alatt a legkezdetlegesebb volt. Szicíliában s Nápolyban a korrupció hagyományait s a rablóvilágot ki kellett irtani, az egész országban a tartományok régi egymás elleni irigységét és féltékenységét legyőzni, a nemzet külön részeit, melyek mindegyike külön fényes múlttal s dicső történelemmel bírt, a megifjodott közös haza szeretetében egyesíteni, főleg pedig rendbe hozni a zilált pénzviszonyokat, megállapítani az állam hitelét, törleszteni az adósságokat, helyreállítani a valutát s minde mellett el nem hanyagolni a véderőt úgy a szárazföldön mint a tengeren. Ez a nagy feladat szintén sikerült, az államköltségvetésben helyreállt az egyensúly, a papirospénzt beváltották, az adósságokat konszolidálták s rendet hoztak be az államháztartásban s ha nem is emelhették még a déli tartományok lakóinak kultúráját az északiak színvonalára, mégis megszüntették a régi barbár állapotokat. Ez volt Olaszország újraszületésének második békés időszaka, melyben a külügyekre csak annyiban fordítottak súlyt, hogy visszatartóztatták a nemzet forradalmi elemeit, az Italia irredenta izgatóit, nehogy a szomszédhatalmakkal összeütközésbe jussanak. Most a harmadik időszak következett be, midőn Olaszország nemcsak érzi, hogy európai nagyhatalommá emelkedett fel, de a többi nagyhatalmak által is annak elismertetik, egyenjogú állást foglal közöttük s az európai nagy kérdések megoldásánál többé nem mellőztetik. Grispi, a nagy olasz államférfiak méltó utódja, ügyesen fogta fel hazája jelen állását és fölhagyva a szabadkéz politikájával, mely esetről-esetre változott s hol itten, hol ottan kereste szövetségeseit mindaddig, mig az ország egysége meg nem alapittatott, most nyíltan csatlakozott a két császár békepolitikájához s Olaszország hozzájárulása által azt annyira megerősítette, hogy az most bátran dacolhat Francia és Oroszország esetleges szövetségével, sőt ennek létrejöttét meg is akadályozza. Crispi látogatása Friedrichsruhéban Bismarck hercegnél az európai béke erős uj záloga. fia azonban Olaszország érzi az európai béke fentartásának szükségességét s egész erejével hozzájárul annak biztosításához, nem hagyja figyelem nélkül ama függő kérdéseket a keleten és északi Afrikában, melyek megoldása még e században kikerülhetetlen. Nemcsak Velence és Genua régi hagyományai, de maga a természet is a Középtenger partjai felé irányozta az olasz kereskedelmet és kivándorlást. Algírban, Tuniszban, Egyiptomban és kis Ázsia minden parti városaiban találkozunk olasz kereskedelmi telepekkel, valóságos gyarmatokkal, az idegenek közt az olasz elem itt mindenütt túlnyomó. Ugyanazért rossz vért szült egész Olaszországban, midőn a franciák megszállták és védnökségük alá vették Tuniszt, hol a letelepedett olaszok száma a kétszázezerét megközelíti. Az olaszok ezen országot már a maguk örökségének tartották s a francia megszállás óta elidegenedtek a francia köztársaságtól, nem is hangoztatják többé a latin nemzetek szövetségét. Most csak azon vannak, hogy egy részről Tripolis, a régi Cyrenaika, melyre igényt tartanak, ha majd a szultán gyengülő kezéből kisiklik, másrészről Marokkó, melynek szultánja épen most múlt ki méreg által, ne essék francia kézbe, mert nem akarják megengedni, hogy a Középtenger francia tengerré váljék. Marokkóra a spanyolok tartanak igényt, van is északi partján két erődjük, mely azon esetre, ha a trónkövetelők közt harcra kerülne a dolog, támpontul szolgálhat egy támadó spanyol seregnek. De az angolok is, kik Gibraltárban, Máltában és Cyprusban bírják a Középtenger kulcsait, inkább a gyengébb spanyol, mint a hatalmasabb francia védnökség megalapítását látnák Afrika északnyugati részében, ők is úgy mint az olaszok és spanyolok, nem en- gedhetik, hogy Afrika egész északi partja a francia érdekkörbe vonassék. Bismarck pedig ügyesen fel tudja használni mindezen körülményeket, oly annyira, hogy nem is csodálkoznánk, ha az angol kormány is szorosabb viszonyba lépne a békeligával, hogy Franciaország izoláltassék s kénytelenül lemondjon a megtorlás eszméjéről. Politikája e tekintetben is mesteri. Pulszky Ferenc. A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. A somogyi levél. A „Pesti Hirlap“ eredeti tárolja. — Azt lehet mondani, hogy szinte kellett ez a levél. Az idén sem Albrecht főherceg nem mondott tósztet, sem valamelyik közös generális el nem szólta magát, nem volt semmi thema exordiumnak a felirati vitához, nem volt semminemű fundamentum, amelyből az ellenzékiek támadjanak és a mamelukok védekezzenek. Ez a botránykő hát tulajdonkép köszörükő, amelyen a „bemutatónál“ eszüket élesíthetik a különböző pártállású követek. A vita meg van mentve. A „löllei konferencia“ klasszikus földjén, hiába, mindig történik valami. Úgyis vétetik ez a levél minden párton, mint szükséges élénkítő szer. Csak talán Tallián főispán reszeli egy kicsit és Orczy a belügyminiszter. Pedig a főispán nem hibás, mert ami abban a levélben van, az mind olyan ami bátran benne lehet a többi főispánok leveleiben is. Egy úgynevezett „bizalmas“ főispáni levelet nem is képzelhet az ember a nélkül, hogy afele titkok ne legyenek benne, mert különben miért lenne „bizalmas ?“ Azt, hogy a kormánypárt is költ, de az ellenzék is költ a választásoknál, ma már minden bolond ember tudja, csak nemrég olvastuk hitelesen egy kormánypárti lapban a Horánszky úr számláit. Ami pedig azt a főispáni óhajt illeti, hogy a kaposvári választás ne semmisíttessék meg, képzeljenek önök uraim olyan főispánt, aki nagy erőfeszítéssel keresztül visz egy jelöltet, de azt aztán kész szívvel hagyja idefent kibuktatni. Ilyen főispánok nincsenek és nem lesznek még Apponyi miniszterelnöksége idejében sem. (Pedig addig még rá érnének születni.) Egyetlen nyereség az egészből, hogy a felirati vita élénk lesz és hogy a közönség nagy érdekfeszültséggel várja az Orczy válaszát. Orczy ugyan nem fog válaszolni, csak post festa, mikor már a kaposvári választás vagy igazolva lesz a bizottságok által, vagy megsemmisítve, nehogy ezáltal praejudikáljon az illető bíráló bizottságnak, mely végre is esküt tett, hogy igazságosan fog ítélni, némelyik bíráló bizottsági tag, mint például Jelinek Arthur pláne két személyben is esküdött, amennyiben t. i. egy mellette álló szittya, aki hűségesen morogta Tibád után az esküszavakat, eltévesztette némileg a dolgot. — Én . . . olvasta elő Tibád. — Én — visszhangoztak az esküvők. — Itt mindenki a nevét, tessék mondani... Esküszöm. — Én Jelinek Arthur esküszöm — ismétlő engedelmesen Jelinek Arthur. Mire a mellette álló lassú szittya, aki ugyan nemlibádtól, de oldalt Jelinektől hallotta a Jelinek Arthur szót, gépiesen morogta : — Én Jelinek Arthur esküszöm. Így esküdött meg két Jelinek Arthur. (De a 111-ik bizottságba sajnos csak az egyik jutott.) Hogy dől el hát a kaposvári mandátum sorsa, tudni nem lehet, még bajosabb volna eltalálni, mit felel Orczy, de ha én volnék Orczy, hát a Péchy Tamás egyik történetkéjét mondanám el az ellenzéknek. Péchy Tamás ugyanis azt meséli, hogy az ő fiatal korában volt Abaújban egy adminisztrátor, aki valamelyik kedvenc emberét akarván megválasztatni követnek, annak az ellenjelöltje ellenében mindenféle eszközt fölhasznált. Többi közt majd mindenik főemberhez irt egy „bizalmas“ magánlevelet, amelyben az ellenjelöltet mindennek elnevezte a világon, csak becsületes embernek nem. Egy ilyen levelet elfogott valahogy az ellenjelölt, minélfogva mérgesen rohant nyomban az adminisztrátorhoz : — Uram, elégtételt kérek — kiáltá. — Fegyveres elégtételt! — Miért ? — kérdé a főispán hidegen. — Ezért ni! — szólt s meglobogtatta kezében az adminisztrátor levelét. — Ezt az ur irta. — Valóban én írtam a levelet, de nem önnek. Nézze csak meg a címet, kinek szól. — Tekintetes Mocskay János urnak. — Ne lássa. Ha feltörte és elolvasta a levelet, a mely nem önnek szól, akkor azért nem adok elégtételt, mert nem tartom becsületes embernek, akivel vívni lehetne... Ha pedig nem olvasta, akkor azért nem adok elégtételt, mert nem tudhatja, mi van benne. — Hm. Uhm .... dohogta fejvakarva az ellenjelölt. — Hát most tisztázzuk a dolgot. Olvasta az úr, vagy nem olvasta ?— Nem olvastam — hörgé hirtelen elhatározással az ellenjelölt. Ilyen az abaúji felfogás. Nem tudom milyen a t. Ház felfogása. Azt az egyet azonban vaktában is látom, hogy legjobb lenne, ha a főispánok nem tudnának írni, s az ellenzékiek nem tudnának olvasni. Mai számunk 8 oldalt és előfizetőink számára külön zenemellékletet tartalmaz.