Pesti Hírlap, 1887. október (9. évfolyam, 269-299. szám)

1887-10-10 / 278. szám

Budapest, 1887. IX. évf. 278. (3156.) szám. Előűzetési árak: Egész évre • • . lí frt — kr. Félévre . . . . 7 » — » Negyedévre .. . 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4­ kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budaissi nádor­ utca 7. sí., földszint, hová az előfizetések és a lap Szétküldésére vonatkozó felszeg­­­árulások intézendő. Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP.­­) Hétfő, október 10. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor­ utca 7. sz., L emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cle. Páris­­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre- Olasz politika. Az olasz államférfiak Róma bevételéig 1870-ben az állam egész erejét Olaszország egy­ségének megállapítására fordították. Ez volt a nagy cél, a­melynek minden egyéb tekintetet alárendeltek, szövetkeztek előbb Napóleon csá­szárral, később a porosz királylyal, hogy Lom­bardiát és Velencét felszabadítsák, a maguk ere­jéből meghódították hazájuk déli és középső ré­szét, felhasználták az alkalmat, hogy az örökvá­ros birtokába jussanak s mindaddig nem kímél­tek sem vért sem pénzt, mig végre megalkották az egységes Olaszországot, mely után sok­­század óta a nemzet legjobbjai mindig epedtek. Az új állam megalakulása után a bel­­ügyekre fordították figyelmüket. A közigazgatás a régi fejedelmek alatt a legkezdetlegesebb volt. Szicíliában s Nápolyban a korrupció hagyomá­nyait s a rablóvilágot ki kellett irtani, az egész országban a tartományok régi egymás elleni irigységét és féltékenységét legyőzni, a nemzet külön részeit, melyek mindegyike külön fényes múlttal s dicső történelemmel bírt, a megifjodott közös haza szeretetében egyesíteni, főleg pedig rendbe hozni a zilált pénzviszonyokat, megállapí­tani az állam hitelét, törleszteni az adósságokat, helyre­állítani a valutát s minde mellett el nem hanyagolni a véderőt úgy a szárazföldön mint a tengeren. Ez a nagy feladat szintén sikerült, az államköltségvetésben helyreállt az egyensúly, a papirospénzt beváltották, az adósságokat kon­szolidálták s rendet hoztak be az államháztar­tásban s ha nem is emelhették még a déli tar­tományok lakóinak kultúráját az északiak szín­vonalára, mégis megszüntették a régi barbár állapotokat. Ez volt Olaszország újraszületésének második békés időszaka, melyben a külügyekre csak annyiban fordítottak súlyt, hogy vissza­tartóztatták a nemzet forradalmi elemeit, az Italia irredenta izgatóit, nehogy a szomszéd­hatalmakkal összeütközésbe jussanak. Most a harmadik időszak következett be, midőn Olaszország nemcsak érzi, hogy európai nagyhatalommá emelkedett fel, de a többi nagyhatalmak által is annak elismertetik, egyenjogú állást foglal közöttük s az európai nagy kérdések megoldásánál többé nem mellőz­­tetik. Grispi, a nagy olasz államférfiak méltó utódja, ügyesen fogta fel hazája jelen állását és fölhagyva a szabadkéz politikájával, mely eset­­ről-esetre változott s hol itten, hol ottan ke­reste szövetségeseit mindaddig, mig az ország egysége meg nem alapittatott, most nyíltan csatlakozott a két császár békepolitikájához s Olaszország hozzájárulása által azt annyira megerősítette, hogy az most bátran dacolhat Francia é­s Oroszország esetleges szövetségével, sőt ennek létrejöttét meg is akadályozza. Crispi látogatása Friedrichsruhéban Bismarck herceg­nél az európai béke erős uj záloga. fia azon­ban Olaszország érzi az európai béke fentartá­­sának szükségességét s egész erejével hozzá­járul annak biztosításához, nem hagyja figyelem nélkül ama függő kérdéseket a keleten és északi Afrikában, melyek megoldása még e században kikerülhetetlen. Nemcsak Velence és Genua régi hagyomá­nyai, de maga a természet is a Középtenger partjai felé irányozta az olasz kereskedelmet és kivándorlást. Algírban, Tuniszban, Egyiptomban és kis Ázsia minden parti városaiban találko­zunk olasz kereskedelmi telepekkel, valóságos gyarmatokkal, az idegenek közt az olasz elem itt mindenütt túlnyomó. Ugyanazért rossz vért szült egész Olaszországban, midőn a franciák megszállták és védnökségük alá vették Tuniszt, hol a letelepedett olaszok száma a kétszázeze­rét megközelíti. Az olaszok ezen országot már a maguk örökségének tartották s a francia meg­szállás óta elidegenedtek a francia köztársaság­tól, nem is hangoztatják többé a latin nemzetek szövetségét. Most csak azon vannak, hogy egy részről Tripolis, a régi Cyrenaika, melyre igényt tartanak, ha majd a szultán gyengülő kezéből kisiklik, másrészről Marokkó, melynek szultánja épen most múlt ki méreg által, ne essék fran­cia kézbe, mert nem akarják megengedni, hogy a Középtenger francia tengerré váljék. Marokkóra a spanyolok tartanak igényt, van is északi partján két erődjük, mely azon esetre, ha a trónkövetelők közt harcra kerülne a dolog, támpontul szolgálhat egy támadó spa­nyol seregnek. De az angolok is, kik Gibraltár­ban, Máltában és Cyprusban bírják a Közép­tenger kulcsait, inkább a gyengébb spanyol, mint a hatalmasabb francia védnökség megala­pítását látnák Afrika északnyugati részében, ők is úgy mint az olaszok és spanyolok, nem en-­ gedhetik, hogy Afrika egész északi partja a fran­cia érdekkörbe vonassék. Bismarck pedig ügye­sen fel tudja használni mind­ezen körülménye­ket, oly annyira, hogy nem is csodálkoznánk, ha az angol kormány is szorosabb viszonyba lépne a békeligával, hogy Franciaország izolál­­tassék s kénytelenül lemondjon a megtorlás esz­méjéről. Politikája e tekintetben is mesteri. Pulszky Ferenc. A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. A somogyi levél. A „Pe­sti Hirla­p“ eredeti tárolja. — Azt lehet mondani, hogy szinte kellett ez a levél. Az idén sem Albrecht főherceg nem mondott tósztet, sem valamelyik közös generális el nem szólta magát, nem volt semmi thema exordiumnak a felirati vitához, nem volt semmi­nemű fundamentum, a­melyből az ellenzékiek támadjanak és a mamelukok védekezzenek. Ez a botránykő hát tulajdonkép köszörükő, a­me­lyen a „bemutatónál“ eszüket élesíthetik a kü­lönböző pártállású követek. A vita meg van mentve. A „löllei konferencia“ klasszikus föld­jén, hiába, mindig történik valami. Úgyis vétetik ez a levél minden párton, mint szükséges élénkítő szer. Csak talán Tallián főispán reszeli egy kicsit és Orczy a belügymi­niszter. Pedig a főispán nem hibás, mert a­mi abban a levélben van, az mind olyan a­mi bátran benne lehet a többi főispánok leveleiben is. Egy úgynevezett „bizalmas“ főispáni levelet nem is képzelhet az ember a nélkül, hogy afele titkok ne legyenek benne, mert különben miért lenne „bizalmas ?“ Azt, hogy a kormánypárt is költ, de az ellenzék is költ a választásoknál, ma már min­den bolond ember tudja, csak nem­rég olvastuk hitelesen egy kormánypárti lapban a Horánszky úr számláit. Ami pedig azt a főispáni óhajt il­leti, hogy a kaposvári választás ne semmisít­­tessék meg, képzeljenek önök uraim olyan főis­pánt, aki nagy erőfeszítéssel keresztül visz egy jelöltet, de azt aztán kész szívvel hagyja ide­­fent kibuktatni. Ilyen főispánok nincsenek és nem lesznek még Apponyi miniszterelnöksége idejében sem. (Pedig addig még rá érnének születni.) Egyetlen nyereség az egészből, hogy a fel­irati vita élénk lesz és hogy a közönség nagy érdekfeszültséggel várja az Orczy válaszát. Orczy ugyan nem fog válaszolni, csak post festa, mikor már a kaposvári választás vagy igazolva lesz a bizottságok által, vagy meg­semmisítve, nehogy ezáltal praejudikáljon az il­lető bíráló bizottságnak, mely végre is esküt tett, hogy igazságosan fog ítélni, némelyik bí­ráló bizottsági tag, mint például Jelinek Arthur pláne két személyben is esküdött, a­mennyiben t. i. egy mellette álló szittya, aki hűségesen mo­rogta Tibád után az esküszavakat, eltévesztette némileg a dolgot. — Én . . . olvasta elő Tibád. — Én — visszhangoztak az esküvők. — Itt mindenki a nevét, tessék mondani... Esküszöm. — Én Jelinek Arthur esküszöm — ismétlő engedelmesen Jelinek Arthur. Mire a mellette álló lassú szittya, a­ki ugyan nem­­libádtól, de oldalt Jelinektől hal­lotta a Jelinek Arthur szót, gépiesen morogta : — Én Jelinek Arthur esküszöm. Így esküdött meg két Jelinek Arthur. (De a 111-ik bizottságba sajnos csak az egyik jutott.) Hogy dől el hát a kaposvári mandátum sorsa, tudni nem lehet, még bajosabb volna el­találni, mit felel Orczy, de ha én volnék Orczy, hát a Péchy Tamás egyik történetkéjét mondanám el az ellenzéknek. Péchy Tamás ugyanis azt meséli, hogy az ő fiatal korában volt Abaújban egy adminisztrá­tor, a­ki valamelyik kedvenc emberét akarván megválasztatni követnek, annak az ellenjelöltje ellenében mindenféle eszközt fölhasznált. Többi közt majd mindenik főemberhez irt egy „bizal­mas“ magán­levelet, a­melyben az ellenjelöltet mindennek elnevezte a világon, csak becsületes embernek nem. Egy ilyen levelet elfogott valahogy az el­lenjelölt, minélfogva mérgesen rohant nyomban az adminisztrátorhoz : — Uram, elégtételt kérek — kiáltá. — Fegyveres elégtételt! — Miért ? — kérdé a főispán hidegen. — Ezért ni! — szólt s meglobogtatta ke­zében az adminisztrátor levelét. — Ezt az ur irta. — Valóban én írtam a levelet, de nem önnek. Nézze csak meg a címet, kinek szól. — Tekintetes Mocskay János urnak. — Ne lássa. Ha feltörte és elolvasta a le­velet, a mely nem önnek szól, akkor azért nem adok elégtételt, mert nem tartom becsületes em­bernek, a­kivel vívni lehetne... Ha pedig nem olvasta, akkor azért nem adok elégtételt, mert nem tudhatja, mi van benne. — Hm. Uhm .... dohogta fejvakarva az ellenjelölt. — Hát most tisztázzuk a dolgot. Olvasta az úr, vagy nem olvasta ?­­— Nem olvastam — hörgé hirtelen elha­tározással az ellenjelölt. Ilyen az abaúji felfogás. Nem tudom mi­lyen a t. Ház felfogása. Azt az egyet azonban vaktában is látom, hogy legjobb lenne, ha a főispánok nem tudná­nak írni, s az ellenzékiek nem tudnának olvasni. Mai számunk 8 oldalt és előfizetőink számára külön zenemellékletet tartalmaz.

Next