Pesti Hírlap, 1889. október (11. évfolyam, 270-300. szám)

1889-10-10 / 279. szám

Budapest, 1888. XI. évf. 279. (3876.) szám. Csütörtök, október. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 frt — kr. Félévre . . . . 7 » — » Negyedévre a . 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor utca 7. sz. földszínt, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. POLITIKAI NAPILAP. A) Szerkesztési iroda, Budapesten, nádor utca 7. sz I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Párisban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. ■■■■ A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA Párisi levél, (Saját tudósítónktól.) — október 6. Szépen megirta Jean Lorrain, hogy amint a vándormadarak csoportja az őszi viharoktól űzve, a világító tornyok fénykorongja alá menekül : úgy tódulnak az első hideg napok beálltával az idegenek Paris felé fényt és meleget keresni. S Paris, a világ vendéglője, karavánserail-ja, megadja ezt nekik. Már t. i. Jean Lorrain szerint, mert a most érkező fülig sáros, fagyoskodó idegenek egészen máskép gondolkoznak s azt találják, hogy az idei ősz Parisban is csak olyan nedves, rideg, élvezhetetlen, mint Yokohamában, vagy Soroksáron. S a sáros Paris bizony csak olyan, mint a sáros Budapest. Sötét, komor tónusú kép, amilyenekben csak a Carriére barnán fogó, lomha ecsetjének telik a kedve. S bizony irigykedve olvassuk itt, hogy odahaza nyári zivatarok járnak és vén asszonyok nyaráról beszél a krónikás. Mert bár a vén asszonyok itt sem hiányoznak, nyarat nem tudtak csinálni. Két teljes hét óta nem láttunk tenyérnyi kék eget s nem mosolygott le reánk pillanatnyi verőfény. Minden nap beillenék akár halottak napjának, olyan rideg és szomorú. Mint valami lávafolyam hömpölyög végig a lejtős boulevardokon a piszkos, szennyes esővíz. Hiába mozognak folytonosan a seprőgépek és hiába dolgoznak a munkások éjjel-nappal az óriási sárkanalakkal, A barna csokoládé kifogyhatlanabb, mint a bibliai olajos korsó. A gépekkel szakadatlanul szórt kőtörmelék, az ezer meg ezer lapata alatt nyomban a legbarátságosabb sárrá zúzódik szét s a lovak folyton járják a bokázót, a fakockákon. A hatalmas „Bastill“omnibuszok valóságos sárlepényeket vernek fel az átjárók közönségének arcába; szerencse, hogy itt az ily baleseten maga az áldozat jobban elmulat, mint a környezete. Volna különben káromkodás ! A folytonos ködben bizony csak úgy élvezhetem Páris szépségeit, mint a rövidlátó a vidék panorámáját. Legfeljebb homályos sejtelmeim vannak, hogy az a hosszú, fekete kísértet amott az Eiffel-torony, amaz a hatalmas, szürke négyszög ha nem a Louvre, alkalmasint a Madelaine , mert annyira lármáznak és lökdösnek körülöttem, bizonyosan a Boulevard Monmartre-n járok. A villámlámpák fénye, mint valami hitvány fénybogárka csillogása tör csak át a párafelhőn. Gummiköpenyes, csuklyás rejtélyes alakok surrannak el mellettem, mint megannyi operetti összeesküvők; a kifeszített selyemesernyők a fejem felett folytonos harcban vannak a húsz sous polgári latin-esernyőkkel; rossz kedvű, mogorva mindenki s még az sem érdekli a publikumot, hogy a hölgyvilág fölemelt rokolyái elárulják, mily parányi lábai, pompás cipellői és igéző harisnyái vannak a párisi asszonykáknak. A szegény camelotok keblükre dugják az újságukat s csak a cimét merik mutogatni. Eláznék különben valamennyi. A kétségbeesett „Coco“árus feleáron tanálgatja hűsítőit s még kinevetik őt. De legszomorubb az osztrigás asszonyok helyzete, akik nem vonulhatnak be zárt helyiségbe s vidám kikiáltó nótájukat már lassan egész halotti indulóvá variálják. A kioszkos madámok bizony úgy összehuzódnak favárukba, mint a csiga a házába. Nehéz függönyök kerülnek az ajtókra a kávéházakban, süppedő szőnyegek vigasztalják a didergő lábakat s a kandallókban vidáman pattog a tűz, oly vidáman, hogy az ember egészen fölmelegszik tőle, mert az a meleg, amit adnak, bizony nem képes erre. Eltűnik az orangére, málnaszörp, hogy helyet adjon a grognak, amerikai punchnak. Napirendre kerül a domino, Páris legkedveltebb játéka és megnyílnak a baccarat-bankok. Szétvonták a redőket is már tont a Paris szalonjainak ablakain. A szegények megkezdték éhezéssel és fázással fűszerezett böjtjüket, a felső tízezer pedig az élet és vigalom ama korszakát, amelynek minden napja mardigras és micaréme a számukra. De a legszomorúbb napokat a kiállítás éli. Az agónia minden jelei mutatkoznak már rajta, bár szép, kedves ma is az őszi párafátyolban, mint egy fiatal leány, aki haldoklik. Az orvosok dr. Carnot és dr. Alfand (jó nevek, ismerik őket ugyebár?) lemondottak immár róla. Egy hóig sem viheti többé. S ha bejárom ezt a csodás kis országot, amelynél a Harun al Rasid ezeregyéjszakás mesebirodalma sem tündékesebb és szebb a regében, a legelégikusabb hangulat fog el arra a gondolatra, hogy pár hét múlva elnémul itt a zeneszó, kiürülnek a pagodák és Helyzetünk. A kormányelnöknek ez idén mégis sikerült közel tizenöt év előtt adott szavát beváltani s Bosznia megszállása és az évről évre folyvást növekedő hadügyi költségvetés terhei dacára az ország pénzügyeit tűrhető rendbe hozni. Az ellenzék sem tagadhatja, hogy Magyarország hitele megszilárdult, hogy a deficit minimális összegre leszállt s hogy megszűnése biztosan remélhető. Természetes tehát, hogy miután most ismét nagyobb szabású reformok keresztülvitele lehetségessé vált, a kormányelnök is új erőkkel, melyekben a nemzet bízik, megerősítette kabinetjét, és evvel nyitja meg kormányának egy új szakát, melyben az eddigi foltozgató novellák helyébe organikus törvények kerülnek az országgyűlés elé. Az ellenzék azonban másképen fogja fel a helyzetet. Megszokva, hogy minden bajaink okát kizárólag Tisza Kálmán személyiségében keresse, az országgyűlés múlt ülésszakában elfogadta kisebbségének érzetében a forradalmárok politikáját, s külső presszió által igyekezett a parlamentáris többséget, főleg pedig a kormányelnököt megfélemlíteni. A védtörvény két hanyagul stylizált cikkének alkalmából felingerelte a kedélyeket izgató szónoklatokkal, rendezett utcai tüntetést s midőn a felizgatott tömeg a kormánypárti képviselők személyes biztonságát is fenyegette, midőn tettlegességekre is került a dolog, midőn a csőcselék nemcsak ordítással, de kődobálással is megtámadta még a kormányelnököt is, akkor nem lépett fel az ily kihágások ellen oly erélylyel, mely a méltó gyanút lefegyverezte volna, hogy még a közrend megbontását is fel akarja eszközül használni Tisza megbuktatására. Minthogy pedig az új miniszterek kinevezése körülbelül ezen időbe esik, az ellenzék a parlamenti botrányoknak és utcai tüntetéseknek tulajdonítja a változást, lapjai úgy szólnak Szilágyi Dezsőről, Wekerléről, gróf Teleki Gézáról és gróf Szapáryról, mintha az ellenzék eljárásának köszönhetnék tárcáikat. Fest hoc, ergo propter hoc, ez után tehát e miatt, már sok századok óta az izgatók logikája maradott, melylyel azokat ámítják, kik saját eszükkel gondolkodni nem szoktak. Ez ugyan a múlthoz tartozik, nem is szólnánk róla és szívesen megfelejtkeznénk azon botrányokról, melyeket még a pártszenvedély sem igazolhat, s melyek csak a parlamentarizmus ellenségeinek szolgálhatnak fegyverül; csakhogy félni lehet az izgatási politika folytatásától, mely az országgyűlésen az alapos, higgadt, méltóságos vitáknak útját állja, s a drága időt közjogi kérdések felvetésére s a nagyközönség szenvedélyeinek felizgatására pazarolja, mert az ellenzék legújabb nyilatkozataiból ítélve, még most is csak a kormányelnök személye, nem pedig a kormány tervei ellen irányul minden törekvése. Jelszava ezentúl is nem egyéb, mint „Le Tiszával !“ Meg kell vallanunk, ezt a jelszót igen ügyesen választották, mert csak ez hozhatja a szélső balt a magát mérsékeltnek nevező ellenzékkel egy kalap alá. A közjogi kérdésekben s a közigazgatási reformokra nézve egymással homlokegyenest ellentétben álló két ellenzéket csak a Tisza Kálmán ellen táplált gyűlölet forraszthatja össze addig, míg a személyeskedési vita tart. A kartel, mely köztük tényleg fennáll, felbomlik azonban a legtöbb reformkérdésnél, előre látható tehát, hogy a személyes kérdés folyvást előtérbe fog tolatni oly módon, mely a botrányokat s az utcai tüntetéseket sem zárja ki. Hazafias aggodalmakkal nézünk az országgyűlés összeülése elé, nehogy a külföld által is elismert politikai érettségünk hite csorbát szenvedjen. Épen úgy , mint Franciaországban félős, hogy a radikálisok ezentúl is inkább kormányválságokkal, mint reformokkal gondolnak, mi sem bízhatunk abban, hogy az ellenzék hű lesz alkotmányos feladatához, s megelégszik az ellenőrzés szigorú gyakorlatával, mely a kormány előterjesztéseit bírálja, esetleges fogyatkozásait vagy hibáit kimutatja, s ezáltal létjogát bebizonyítja, a nélkül, hogy személyes gyűlöletben lelje kedvét s a nemzetet folytonos kihívásokkal felizgassa. Erre azonban, ha az eddigi nyilatkozatokból ítélni szabad, kevés a kilátás, nagyobb a valószínűség, hogy az előbbi ülésszak botrányait nem fogjuk kikerülni. Nem tagadhatjuk, hogy a magyar hagyomány szerint mindig főleg azt tartották hazafinak, csak azt tapsolták meg, ki a kormányt minél erősebb modorban megtámadta. Csakhogy akkor egyrészről a kormány nem volt magyar, nem is volt barátja az alkotmányosságnak, másrészről az ellenzékhez tartozni áldozatokkal járt, sőt veszedelmes lehetett, a magyar pedig mindig szerette és tisztelte a merészséget. Most ellenben kormányunk nemcsak hogy magyar, de a képviselők nagy többségének bizodalmát is bírja, ellenzéknek lenni pedig épen nem veszedelmes, sőt annak, ki hírre akar szert tenni, s örül, ha Lapunk mai száma 18 oldalt tartalmaz.