Pesti Hírlap, 1900. június (22. évfolyam, 149-177. szám)
1900-06-01 / 149. szám
1900. június 1., péntek, PESTI HÍRLAP - ról tárgyalásra. A javaslatok között legfontosabb a magyar polgári általános törvénykönyv, továbbá a büntető törvénykönyv több szakaszának módosítása és az egységes polgári perrendtartás, mely a szóbeliségre és a közvetlenségre van alapítva. A büntetőtörvénykönyv novellája ki fog terjedni a bűntettekről, vétségekről és kihágásokról szóló számos szakasz módosítására. Ez a novella már teljesen elkészült, de Plósz Sándor igazságügyminiszter mielőtt a parlamentben benyújtaná, kriminalistákból álló anguette bírálata alá bocsátja. A büntetések kimérésére, arányosítására, az egyes büntetendő cselekmények tüzetesebb meghatározására vonatkozólag több javítás lesz a novellában, mely a büntetőtörvénykönyv életbeléptetése óta a törvénykezési gyakorlat terén észlelt hiányok figyelembe vételével készült. Ezen kívül több új intézkedés is lesz. Az új intézkedések közt legfontosabb a feltételes elítélés intézménye, mely eddig hiányzott jogrendszerünkből- Tudniillik a fiatal és először vétkező bűnösökön nem fogják végrehajtani az ítéletileg kimondott büntetést, hanem aki először kerül ítélet alá, azt a javulás eredményében szabadon bocsátják. Az intézmény meghonosításánál a belga, francia rendszert veszik át. E szerint formális ítéletet hoznak, a büntetést kimérik, mely ellen jogorvoslattal is lehet élni. De a már jogerőre emelkedett ítélet végrehajtását fölfüggesztik addig, míg az illető újabb bűncselekményt nem követ el, ekkor azonban már nem kegyelmeznek. Az egységes polgári perrendtartás előadói tervezetét évekkel ezelőtt maga Plósz Sándor dolgozta ki két törvényszéki bíró segédkezése mellett. A miniszter az eredeti előadói tervezetet főképp a felsőbíróságoknál az új sommási eljárási törvény szerint kifejlődött gyakorlat alapján hozott elvi jelentőségű határozatoknak figyelembe vételével dolgozza át. A delegációkból. Záróülések. A delegációk ma két heti ülésezés után bevégezték tanácskozásaikat, úgy a magyar, mint az osztrák delegáció az utolsó formalitásokat is elintézte. Délelőtt az osztrák bizottság, délután a magyar tartotta meg záróülését. A Záróülések ténye az, hogy a nyilvános üléseken hozott határozatokat az összeegyeztetés után itt országos határozatoknak jelentették ki s elhatározták, hogy átküldik az illetékes miniszterelnökhöz a szentesítés kieszközlése végett. Ami magát a végzett munkát illeti, a magyar delegációban a tárgyalások csodálatos simán és gyorsan haladtak. Vita alig volt s az is csak az albizottságokban, hol legfőbbképén abból a szempontból szólaltak föl, hogy a magyar iparnak és termelésnek a közös szükségletek beszerzésénél juttassanak olyan részesedést, mint a költségekhez való hozzájárulási aránynak megfelel. Erre a közös kormány részéről biztató kijelentések történtek s most a magyar kormányon van a sor, hogy résen legyen, ellenőrizze és sürgesse a delegacionális határozatoknak megfelelő intézkedéseket. A magyar kívánságok hangoztatásánál hiányzott a plenáris ülésekből a tenor, melyet a delegációban a múlt ülésszakban helyet foglaló Ugronpárt vitt be. De a függetlenségi pártnak hiányzása egyáltalán nem jelenti azt, mint hogyha érdemben mást végezhettek volna ennek a pártnak a jelenlétében. A néppárt távolléte nem látszott meg, hacsak azzal nem, hogy ezúttal nem hallatszott kérdés a katonák templombajárása dolgában. Az ellenőrzés jelenlétét a hadügyi költségvetés tárgyalásakor Horánszky Nándor fölszólalásában lehetett konstatálni. De az egész delegáció színvonalán magasan kiemelkedett Apponyi Albert gróf beszéde, melyet a külügyi jelentés tárgyalása alkalmával mondott. Ez a beszéd a magyar szempontoknak kiemelésével többet ért, mint száz dörgő ellenzéki szónoklat. A delegacionális ebédek és az udvari ebédek képezték a közös bizottsági tárgyalások unalmának oázisait. Hanem mindent egybevetve, végigtekintve a delegációk által végzett munkán, azt láthatjuk, hogy a nagyobbrészt formalitásból álló munkának az értéke nem felel meg azoknak a költségeknek, melyeket ráfordítanak. Mindenképen nagyon költséges a parlamentarizmus Magyarország viszonyaihoz képest és aránylag még legköltségesebb a delegáció, holott ettől ennek fejében mindig csak a közös terhek növelését kapjuk. Senki sem busul miatta, hogy a delegációnak vége van, hacsak a hotelierek nem, akiknél a bécsi delegátusok laktak, meg ahol a delegacionális ebédeket rendezték. De Budapest színe egy kicsit mégis megváltozik a delegációk bezárása folytán. A közös miniszterek jelenléte, a közös hadügyi és tengerészeti tisztviselők, mindenféle közös főtisztviselők itt időzése, az osztrák politikusok és főurak budapesti tartózkodása, hozzácsatlakozva a király Budapesten való időzéséhez, olyan jelleget kölcsönzött e napokban Budapestnek, mintha ez lenne a monarchia központja. Itt beszélgetett a király tanácsosaival a monarchia hatalmi állásának biztosításáról ; itt tanácskoztak az osztrák helyzet megjavításának eszközei felől. A budapesti udvari ebéd alkalmát használta föl a király arra, hogy elítélje a csehek Ausztriában való magatartását és a delegációban való ellenségeskedését. Budapesten hangzottak el az első hivatalos nyilatkozatok a király berlini útjának jelentőségéről. Szóval miniatűrben képet kaptunk arról, hogy inyen volna Budapest, ha ez lenne a monarchia fővárosa. De csak úgy van a dolog, hogy ezek az események bizonyos „kirándulás“ következményei gyanánt tűnnek föl, hogy mert épen Budapesten időzött most a király és Budapesten üléseztek a delegációk, hát idekoncentrálódtak az események. De a bécsi irodák együtt jöttek a bécsi urakkal, mint a bécsi víz, a bécsi hús és a bécsi személyzet. Emlékül leginkább az marad meg, hogy a közös hadsereg és a tengerészet költségeihez többel kell hozzájárulni. Ezen napok alkalmából a magyar politikusok sokat beszéltek arról a kérdésről, hogy mivé fejlődnék Budapest, ha az udvar székhelye az év felében teljesen Budapesten lenne. Kétségtelennek tartják, hogy Budapest jelentősége óriási mértékben emelkednék az állandó és valóságos udvartartás, a közös intézmények és a külügyi képviseletnek arányos áthelyezése által. De nem tagadják, hogy ennek fejében oly áldozatok kiválhatnának, melyeket az ország teherviselési képessége nem bízna meg; másfelől pedig a militarizmus rendkívüli módon túlsúlyra jutna. Visszatérve a delegációk bezárásának formaságaira, érdekes volt tapasztalni, hogy az osztrák delegáció, mely a külügyi vitával nyújtotta a tárgyalásokat, korábban zárta be a tanácskozást, mint a magyar. Délelőtt tizenegy órakor volt az osztrák delegáció zárólék, nem is egyéb ok miatt, mint azért, hogy a delegátusok már a délutáni gyorsvonattal visszautazhassanak Bécsbe. Az osztrák delegáció munkálkodásának befejezése alkalmából Javorski intézett beszédet a delegátusokhoz. Nem rekriminált és nem pártoskodott. A delegáció vitájával ezenkívül az elnök jobban meg volt elégedve, mint a király. Mert az elnök a hosszabb tárgyalást a kötelességek gondos teljesítésének tudta be és ezért még meg is dicsérte a delegátusokat. Sőt a parlamentarizmus szempontjából példaképen állította a delegációt a Reichsrath elé. Természetes is, mert ha az ostrukció itt is kitört volna, ugyancsak nehezen lehetett volna hivatkozni Ausztria népeinek megbízhatóságára. Az osztrák delegáció elnöke a király éltetésével végezte beszédét, mire a szokásos köszönetnyilvánítások következtek. A magyar delegáció délután négy órakor tartotta záróülését. Az egész ülésnek ünnepies pulzusa többé. (Dr Griby unghi önkénynyel érezte, tompította és csereberélte a magánhangzókat.) Fáy nem győzött sopánkodni: „Ej, ej, szegény Kaporné, szegény Kaporné, pedig milyen jól tudta csinálni a lekváros derelyét.“ Aztán, hogy a doktort kiengesztelje, fejedelmi uzsonnát hordatott fel neki, minthogy szép, langyos estefelé volt, a verandára, ahol a hosszú idő alatt, míg Krok a levelekkel pepecselt, sok mindenféléről beszélgettek, de kivált az istenben boldogult Medve doktor nagy tudományáról és csodálatos gyógyításairól. — Hja, hja! Sokat tanultunk egymástól — ismételte Griby újra és újra. Már unalmas is volt, mikor végre kip-kop jött az ő tipegő, de fürge lépéseivel Krok apó, kezében hozva a leveleket. Fáy élénken ugrott fel: — Talált valamit? — Alig. Mindössze annyit tudtam meg, hogy a gróf úrfi nem a legjobb hangulatban távozott innét Ah istenem! Történt vele valami ? — Méltóztassék elolvasni! Átfutotta a leveleket, aztán csüggedten, szomorúan eresztette le a kezeit — Mondtam úgy-e, hogy búskomorság, életuntság. . . . — Eh patvarba! Nem kell megyárt a legrosszabbat gondolni. Én most rögtön indulok Kaposra. — Az isten is megáldja! Fogassak? — Igenis, de még egy pár kérdésem van. Nincs meg itt valahol a fiatal gróf arcképe, mert én nem ismerem, nem láttam őt soha sem és különben is szükségem volna a képre. — Egy képem ugyan van róla a medaillonban, az óraláncomon, de igen piciny. — Az nem baj. Melyik időből való? — Most márciusban leszaladtunk volt Enyedre, a Buttler egyik nagynénje halálos ágyához, kitől örökölt is. Ott festette le elefántcsontra, miniatűrben, képzelje csak, egy tizenkét éves fiúcska, nem nagyobb, mint az öklöm. Valami Barabás Miklós nevű. Mondtam is a főkirálybírónak, hogy csukassa be ezt a kölyköt, mert abból, ezzel az irdatlan talentummal, okvetlenül bankócsináló lesz. — Szabad megnézni ? Fáy lekapcsolta a kis arany jou-jout, mely XVI. Lajos lenyesett fejét ábrázolta, egy rugót kellett megnyomni, szétnyílt a királyi koponya, amelybe agyvelő helyett (no az ugyan az eredetiben is kevés volt) kis elefántcsont lap volt betéve a Buttler email-arcképével. — Hm, a gróf gyönyörű fiatal ember, bár a termetet nem lehet kivenni — Szikár jegenye gyerek. — Ha én ilyen volnék — pislogott Krok apó — teremt egy segélyen, nem adnám alább királynéknál. — Gondolom — felelte Fáy gépiesen. — Nincs más arcképe? — Nincs és, azt hiszem, nem is lesz soha.*) Roppant szerény és timid, ugyancsak erősen kellett föllépnem, hogy mégis üljön annak a Babszem festőnek. — Magammal vihetem a képet? — Nem bánom, öreg, de lélekre, hogy visszaadja — fenyegette meg Fáy uram — mert ha maga ezt a kedves emlékemet elsinkófálja, hasat ereszt a jövő télen. (A nem nemes ember t. i. csak a börtönben juthatott annyira, hogy hasat ereszthessen.) Krok apó szeretetreméltóan mosolygott. — Mindenesetre megőrzöm. Hanem most még egyet szeretnék bizonyosan tudni. Miképen volt a gróf öltözve, mikor elment ? — No ez a legkönnyebb, a komornyikja bizonyosan tudja, meg a kocsis is. Sok ruhája úgy sem volt, azokat én varattam Patakon. Hóha, valaki! (Tapsolt a kezeivel, míg megjelent a kulcsárné.) Küldje kérem ide a komornyikot ! A komornyikot nem volt nehéz megtalálni Ott fülelt a kőoszlopokhoz lapulva, igen kiváncsi teremtés volt és szerette volna tudni mi történik. — Hé Márton, miféle ruha volt a grófon, mikor elment ? De jól összeszedd az eszedet és úgy beszélj ennek az öreg úrnak. *) Buttler János gróf életnagyságú olajképemegvan a nógrádi megyeház dísztermében. - M. jUj"