Pesti Hírlap, 1901. május (23. évfolyam, 119-147. szám)
1901-05-26 / 143. szám
32 PESTI lí I R L A P 1901, május 26., vasárnap. rámolnak tíz méteres vásznaikon. Kit érdekelne ma már „A zentai csata“, amikor „A 13-ik goal“ c. históriai vászonért hevül az egész modern haza! A nagy stylt tehát sem a vallásos festészetben, sem a hazafias, történelmi vásznakon nem találjuk. Nem találjuk pedig elsősorban azért, mert művészeink nem is erőltetik meg magukat velük, a nagy stylt nem kultiválják. Ha ezúttal mégis felvonult Benczúr Gyula az ő öt nagy kartonjával, melyek a „Szentségimádást“-t ábrázolják, ezt a székesfővárosnak köszönhetjük, mely a Szt István székesegyház számára rendelt meg öt hatalmas mozaikképet. Benczúr a tiszta rajzra és a színhatásra fektette a fő súlyt, úgy hogy műve az arany-mozaik alapon minél harmonikusabban emelje a székesegyház kápráztatóan gazdag hatását. A bibliai „Éva és Ádám“ örök problémája ingerelte Vaszary Jánost, amikor ezt a nagyobb művét alkotta. Vaszary nem mindennapi művész, az már bizonyos. Akar és tud is hangosabban beszélni, de az ő hangja a tetőtől talpig modern embereké. Inkább ultra-modern. Ecsetjét szélesen kezeli, színeiben dekoratív és problémáiban mindig az újat keresi. Újak a színei, új a felfogása. Egyike a modern ,„zenélő festőkének és mikor a paradicsomi Évát ássa ki a letűnt évezredek porából, akkor is olyan gourmanderiával teszi, mintha csak február havában egy illatos turkesztán-dinnyét szeletelne fel előttünk. Az ő Évája is elsősorban hústanulmány, egy gyönyörű női test ragyogóan fehér húsa, ez az, amit Vaszary a Paradicsom régi hírnevéhez méltónak tart. Milyen haladás Dürer és Cranach szőrrel födött asszony majmaihoz képest, melyek Darvin tanaival annyira megegyeznek. Vaszary tehát a XX- ik század Éváját festi és tegyük mindjárt hozzá, hogy ennek a századnak az Ádámját is, egy elhízott, hájas és közömbös Ádámot, aki bizonyára valamennyi paradicsombéli club tagja, sokat kártyázik s megcsömörlött a pezsgőtől, sőt a szép asszonyoktól is. Éva pedig min töri a fejecskéjét ? Nyúljon-e az almához vagy ne nyúljon ? Vagy elmenjen-e egy másik almafa alá, ahol szenvedélyesebb Ádám az almacsősz ? Ha tovább lapozzuk a bibliát, még egy jelenetre akadunk. Ezt Nagy Zsigmond festette meg és címe „Gyermek Jézus az Írástudók között“. A művész vázlatnak minősíti ezt a vázlatot, mely valóban nagyon vázlatos, pedig Nagy Zsigmond nevében az igazi nagyok egyike rejlik, ha idő előtt el nem bízza magát. Szívesen lapoznánk a történelem festett lapjain is, de művészeink fantáziájában ezen a téren mi sem történt. Még jó, ha a magyar népet meglátják. Ez a mi népünk ! Mennyi szép és eredeti vonást őrzött meg a régi időkből és milyen kár, hogy a nemzetköziek tanai és az úgynevezett „cselédviselet“ lassanként kiforgatják a maga zamatos valóságából. Révész Imre jól festi meg a nép naivitását és kíváncsiságát a „Gyanús alak“ c. vásznán. A gyanús alak itt egy festő, aki felütötte a sátorfáját a falusi utcán és a jó nép ugyancsak tűnődik: kiféle, miféle ez az úr ? Inzsellér-e vagy talán kataszter, aminek megint adóemelés lesz a vége, avagy talán fotográfus? A hibája csak az ennek a kompozíciónak, hogy a népek nézése nem iránytű egészen világosan a „gyanús alak“-ra. Nyilassy Sándor a „Dologkerülők“ c. vásznán ugyancsak érzékeny oldalát tárja fel a korcsmázó magyar népnek. Nyilassy művészetében megerősödött, ecsetje vaskosabban fog, de kár, hogy vásznán az egyik alakot nagyobbra rajzolta a kelleténél. Túri Ödön a munkás magyart ábrázolja „Kaszáló“ és „Kaszaverő“ c. vásznain, melyek egyformán erőteljesek. Ferenczy Károly a nép alját, a cigányokat, ezeket a kóborló páriákat méltatta ecsetére. Amit festett, az nem egészen kép, csak három tanulmány ugyanegy vásznon, ezek közül a két cigányleány roppant erővel és szinte égő színekkel készült, a cigánylegény letántorodik a vászonról, mintha érezné, hogy nem való e mesterien szép két cigánydáma társaságába. A magyar népből mindössze csak ennyi jutott a festett vásznakra. De egész raj fiatal magyar művész indul most szerte a hazába, hogy megörökítse a magyar népet. Bár csak azt is megértetné vele, hogy nemcsak nyelvében, de viseletében is él a nemzet! Kinek lesz kedve embert festeni, magyar népet, ha lehámlik róla a festői szép viselte, mint pillangóról a ragyogó hímpor? És ahogy tünedeznek a virágos rokolyák, a cifrára hímzett szűrők tulipánjai, úgy tünedeznek lassankint népünk lelkének virágai. A magyar művészek tehát vándorútjaikban legyenek vándorapostolai a magyar viseletnek is. Annak az ősi viseletnek, melyet ezer év előtt öltött fel a magyar és most akárhány vidéken egyszerűen elhagy. Tanítsák ki a népet, hogy legyen hű a viseletéhez, hiszen nincsen párja annak e világon. A mi szemünkben legalább nincs. Kézdi-Kovács László: Agyféledlés. Igazán nem lehet tudni, hogy végre hol fog megállani az orvosi tudomány, íme, az agylékelés már oly közönséges műtét, hogy maholnap divatba jön. Hogy az agy betegségeit meggyógyítsák, az orvosok egyszerűen kinyitják az ember koponyáját, megnézik, hogy mi van benne, fejtegetik, a beteg részt kivágják s a többit benne hagyják. Azt olvasom egy orvosi lapban, hogy egy orvos, akinek egy dühöngő őrültet kellett gyógyítania, eltért a közönséges zuhanyrendszertől, s e helyett meglékelte a beteg agyát, kivett belőle egy hat centiméter hosszú agyszálat s azután ismét becsukta a beteg koponyáját. A hatás meglepő volt: a dühöngő őrültből egyszerre példás csöndességű őrült vált. Az orvosnak ekkor az jutott az eszébe, hogy ugyanezen a módon kellene gyógyítani azokat az embereket, akiknek valami jellembeli fogyatkozásuk van. Például a veszekedő emberekből a lehető legszebb jellemű embert lehet faragni, ha az agyából kivágják azt a részecskét, amely miatt tűrhetetlen a jelleme. Különben ezt a rendszert már ki is próbálták egy részeg emberen, s ez csak azért nem sikerült, mert az iszákos embereknek nagyon makacs fejük van. Eddig hiába keresték azt a módot, hogy az emberiséget hogyan lehetne megjavítani, de most már megtalálták, egyszerűen kinyitják az ember koponyáját, s olyan formára alakítják át az agy velejét, amelylyel a közhatalom képviselői minden tekintetben meg vannak elégedve. Talán célszerű volna, ha egy mintaembernek az agyvelejét elhelyeznék az állam valamelyik múzeumában, s e minta után alakítanák át mindenkinek az agyvelejét. A világbékét is egyszerre meg lehetne teremteni, ha az emberi agyvelőből kiirtanák a harcias hajlamokat. Sőt mi több, ugyanily módon meg lehetne szüntetni a bíróságokat is: egyszerűen csak ki kellene irtani az emberek agyából a bűnös hajlamokat. Eddig be kellett érnünk azzal, hogy megbüntettük a gonosztevőket; ezután a büntetés helyett megjavítjuk őket. Sőt az is bizonyos, hogy azután majd nem lesznek visszaeső bűnösök. Addig is, míg ez az aranykor elérkezik, a népszerűvé vált agytékelés igen sok hasznos szolgálatot tesz az emberiségnek. Például egy úrnak nagyon fáj a feje. Azonnal elmegy a rendes sebészéhez. — Mindjárt megszabadítom én önt ettől a bajtól, —• válaszol neki a jó sebész,— meglékeljük az agyát s kiveszszük a beteg részt. — Siessen, kérem, de össze ne borzolja a hajam, mert éppen most jövök a fodrászomtól... Az orvos-specialisták ezentúl ilyen körleveleket küldenek szét: Dr Malicousis, az agysebészet tanára „jutányos áron idomít agyakat s okszerűen kezeli az agyvelőt, agymosásokat gyorsan végez. Műtétek a beteg lakásán is! Havi előfizetések. — A beteg vagy hiányos részek javítását is elvállalja.“ Alphonse Allais. A realizmus jövője. Mikor Baroc Zebulont, a nagytehetségű drámai költőt bevezették a miniszter szalonjába, háromszor is meghajtotta a térdét, letette zöldre kopott esernyőjét egy sarokba, kalapját meg a szék alá s megdörzsölte a kezeit. A miniszter, aki azt hitte, hogy Baroc rá akar ugrani, hogy megfojtsa, nagyon megrémültnek látszott. — Ne nyugtalankodjék, kegyelmes uram, — szólt Zebulon szelíden, — nem akarom én önt bántani ... Hanem tudja meg, hogy miért jöttem ide. Írtam egy hatásos drámát öt felvonásban és 17 képben; ez a címe: „Pranzini, vagy az Éjféli bűntény“ ... Valóságos remekmű, kegyelmes uram! A miniszter még mindig félt, mert nem tudta, hogy nem őrülttel van-e dolga. — Ennek a drámának az utolsó jelenetében — folytatta tovább Baroc, — kivégzik Pranzinit s ez alkalommal rendkívül hatásos, tüneményes dolog jutott az eszembe, aminél hatalmasabb erővel még soha semmi sem vonzotta a közönséget a színházba . . . Nagy vagyont lehet vele szerezni. Úszni fogunk a milliókban, kegyelmes uram! ... Én nagy híve vagyok a színpadi realizmusnak, sőt ezt tartom az egyedül üdvözítő dolognak. Már rég elmúlt az az idő, mikor a bútorokat úgy ahogy ráfestették a színpadi díszletekre és semmi sem volt valódi a színpadon. Most a pontos, lelkiismeretes inszcenálás a fődolog, így az én művem szenzációs utolsó jelenetében is valódi guillotinet láthatnak a színpadon azok a szerencsés halandók, akik a bemutató előadáson jelen lehetnek. *— No lám, no lám — szólt a miniszter kissé megnyugodva, — küldjön majd nekem is két jegyet a bemutató előadásra. — Hallottam, — folytatta tovább a költő, hogy nemrég egy fickó több postatisztet meggyilkolt s hogy ezt a fickót — gondolom, Truffe e neve, —halálra ítélték. Nem gondolja, kegyelmes uram, hogy a Roquette-téren való kivégzés korán reggel, hideg, ködös időben nagyon kellemetlen dolog ? A társadalom boszút áll egy bűntényért, de ugyanezzel a boszúval maga is bűntényt követ el, amiből senkinek sincsen semmi haszna, sőt ami még pénzbe is kerül! ... Gondolja meg a dolgot, kegyelmes uram! , Én szép halált rendezek annak az embernek! Ott lesz az egész Párizs minden előkelősége, egy nagy, fényesen kivilágított és jól fűtött teremben ; a földszinten tömérdek csinos hölgy lesz . . . Pompás ebédet rendelek neki, a színház ruhatárából a legszebb ruhát keresem ki a számára s szívesen adok néhány szabadjegyet a családjának, sőt, ha akarja, még két öltöztetőt is kieszközlök neki. Kifestjük az arcát, úgy, hogy senki sem fogja megcsodálni a sáppadtságát, s mint valami hős fog a közönség elé állani. Egész este gyönyörködhetik a kulisszák mögött a statisztanők gömbölyded formáinak nézésében s pont tizenegy óra 50 perckor jelenik csak meg a színen. Háromszor megtapsolják, amint a színpadra lép, s a tapsolókat én fizetem. S mig a vonós hangszerek gyászos zenét játszanak, s a csinos hölgyek részvéttel sirdogálnak szomorú sorsán és korai halálán, s megkezdődik az utolsó szenzáció. Truffe fölmegy a vérpadra, és bumsz!. . legördül a feje ... és a függöny szintén. Természetesen nyomban kitör a lelkesedés vihara, s a közönség elragadtatva apsol a realizmus legnagyobb győzelmének ! A függönyt felhúzzák, s megmutatják a közönségnek az áldozat fejét . . . Számtalanszor ki fogják tapsolni . . . Legalább ötszáz előadást fogunk rendezni, s a körszéket ezer frankért, a karzati jegyet meg száz frankért fogjuk adni. — Nagyszerű ötlet! — válaszolt a miniszter. — Csakhogy sajna, most csak Truffe úrral rendelkezünk. Egyelőre nincs több rablógyilkosunk ! Mit csináljunk? — Eh, mit, — válaszolt Zebulon, — egyszerűen minden csavargót, akit kolduláson érnek, halálra kell ítéltetni! Vasár- és ünnepnapokon kettőre van szükségem, — a délutáni előadásra való tekintettel. Elvégre ezt a kis szívességet csak megteheti nekem! Robért Francáé vilié.