Pesti Hírlap, 1904. január (26. évfolyam, 16-31. szám)
1904-01-16 / 16. szám
Budapest 1904.________ XXII. évf. 16. (9023.) szám. Szombat, január 18. ................. "........ * " 1" """ ............ii-,'-!■■■■■ ———i————■—i .............................. ■ in .......................—■■ni. ■ . —— — ■ . —......... —Előfizetési árak: 1 Szerkesztőség: Egész évre .... 28 k. — 1. Budapest, váci körút 73. Névadóra* ! ! 7 * — ’ ÜPBI . ^ ^ régét hová a^'dófizetések és a láp •t . szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. Züllés. (V. V.) Az osztrák támadások egyre ismétlődnek, mind vakmerőbbek és a magyar parlament harcképtelen. A kormánypárt arra szánta el magát, hogy a katonai kérdésnek minden áron véget vet. Apponyit és híveit feszélyezi a múlt, hogy nemrég még ők is mindannyian a kormánypárt sovány katonai programmját védelmezték és készek voltak Khuent minden erőszakosságban támogatni. A Kossuth-párt elvesztette reményét, harci kedvét és gúlába rakott fegyverekkel várja a kibontakozást. A néppárt, telve gyanakvással és gyűlölettel, az új kormányrendszerrel szemben szeretne harcolni, de protektorai megkötik a kezét. Maroknyi csapat áll a küzdőtéren és harcol, anélkül, hogy a harchoz megvolna az ereje, a győzelemhez megvolna a hite és látná a küzdelem végső stációját. Így állott elő az a paradoxon, hogy az obstrukció a kormánynak nemcsak gyengéje, de egyúttal támasza is. A béke vágya az ellenzék nagy többségét teljes közönyösségbe sülyesztette. Az emberek konokul elhatározták, hogy ezentúl többé semmi sem háborítja fel őket. Álláspontjuk: „Nil admirali“. Chlopy után jöhet már bármi, csak lágy zefir lehet a goromba, haragos szélvészhez képest. Az obstrukció guerillaharca ahelyett, hogy ébren tartaná az ellenzéki szellemet, kiöli az ellenőrzés és ellentállás kötelességérzetét. Amióta szakadék tátong a leszerelt és a harcias ellenzék között, a békére vágyó ellenzék kénytelen szemét behunyni, fülét bedugni, hogy csak indulata el ne ragadja és újra fegyvert fognia ne kelljen. Szomorú helyzet: nincs béke és nincs háború. A portyázások a nemzeti ügyet diadalra nem vihetik, de a béke áldásait tönkre verik. A kormányt nyugtalanítják, de le nem győzik, mert alkalmat adnak vele arra, hogy az obstrukcióval mentse ki henyélését, tétlenségét és a katonai programm megvalósításának elodázását. Csak ez a rettenetes helyzet teszi érthetővé, hogy az osztrák delegáció vérlázító eseményei minden nagyobb vihar nélkül vonultak végig a parlamenten. Nem hallatszott a férfias harag hangja, csak kényszeredett, erőtlen tiltakozás- Hová jutunk? Az osztrák szemérmetlenség hol áll meg, ha nem jutunk hamarosan egyetértő elhatározásra? Vagy harcolunk mindannyian, vagy bevalljuk, hogy most a harcra erőtlenek vagyunk. Mert a guerillaharc még gyengébbnek tünteti fel ügyünket, táborunkat, mint amilyen és további rohamokra bátorítja fel osztrák ellenségeinket. Szemben az udvarral, a katonai párttal, az irigységben és gyűlöletben ellenünk egyesült Ausztriával miféle erőt képviselhet a magyar parlament a maga kifáradt ellenzékével, elfásult és szolgálatkész többségével, széthúzó, egymás szándékainak tisztaságát gyanúsító csoportjaival és vezéreivel? Szemben az osztrákok határozott álláspontjával mit érnek a mi fél-álláspontjaink, percentes meggyőződéseink ? Minden újabb osztrák támadáson meglátszik a tervszerűség, a pártok és a kormmányférfiak előzetes összebeszélése. Mi pedig zavarodottan, hebehurgyán, szanaszéjjel esve, védekezünk és tiltakozunk. Milyen erőteljes cselekedet lett volna a maga idejében, midőn még az egész ellenzék harcolt és a kormánypárt nem mondta ki a döntő szót, midőn még az osztrák intrika nem fordította reánk Chlopyt, Apponyi nemzeti állásfoglalása. De Apponyi elfelejtette, hogy a politikai nagysághoz nem elég a fényes tehetség : hit, erő, mindent leigázó meggyőződés kell még ahoz és főleg a kockáztatás bátorsága. Az ingadozó taktikusok szürke, hétköznapi időben elérhetik a közepes talentumok sikereit, de válságos, nagy napokban csak a merész tett, az erős elhatározás és a lobogó meggyőződés szerezhet a nemzetnek diadalt. Volt idő, midőn Apponyi szavától függött, hogy az egész nemzet csatasorba álljon a nemzeti követelések mellett. Ezt az alkalmat elszalasztotta. Taktikázott és ingadozó mozdulatai még csak azt az eredményt sem hozták meg számára, hogy neki tetsző kormány vette volna át a hatalmat. Mit ér ma, hogy újra közeledik régi álláspontjához ? Kiben éleszthet ez hitet,lelkesedést? Kjt gortikoaiktf, midőn újra elmosódik a jövő ködében szándéka és nincs bátorsága, hogy az eseményekből kérlelhetlenül levonja a következtetéseket ? Csak tépelődés, lelkiismereti háborgás ez a beszéd. Nem harci riadó, hanem elegia. Nem a próféta lelkesítő szózata, hanem kesergés a vizeknél. Érezte a helyzet súlyát maga Apponyi is. A barátné : Már választottál ? A kisasszony: Nem olyan sürgős. Hadd várjanak! A barátné: Cousinodat választod ? ... A kisasszony: Lehet, hogy őt, lehet, hogy a doktort, lehet, hogy mást! Ma a „hatalmas úr“ is itt lesz, hogy bemutassa nővérét a mamának. Lacival is találkoznod kell, édes Dórám, velünk fog ebédelni. Hanem majd jó messzire jelöljük ki a helyét . . . A barátné: Miért, kérlek ? A kisasszony: Az igaz! Hiszen egyforma jogunk volt rá megneheztelni. Egyszerre udvarolt mindkettőnknek. Huh, de régen volt . . . az idő szerencsésen ezt a kellemetlenséget is eltemette. (Enyelegve.) Emlékszel, milyen képeket vágott azon a házibálon, melyet elutazásod előtt pár nappal rendeztünk, midőn megtudta, hogy a kettős — kétszínű — udvarlás gonoszsága kiderült és ... én is száműztem udvaromból a csalta hőst! Az a szörnyű — épen nem huszáros — zavar, azok a szegletes mozdulatok! Az a villogó, haragos tekintet, tele megszégyenüléssel! Sokszor gondoltam rá nevetve, ámbár . . . Miért tagadnék ? A főhadnagy úr egy kicsit, nagyon kicsikét . . . mintha neked is tetszett volna s ezen én épen nem csodálkoztam. A barátné: Én azonban csodálkozom, hogy most ő is komoly kérőid között szerepel. Ne neheztelj ... de ez egy kissé érthetetlen. A kisasszony (megrázza szép szőke fejét): Hiába válogatnék. A barátné: Ki tudja! Megvallom, a dolog teljességgel érthetetlen. Azt mondod, hogy Brinkmant csak futólag ismered, holott — mióta nagynénje meghalt és rengeteg vagyonát neki Leánytípus. — A Festi Hírlap eredeti tárcája. — - - * A kisasszonykaron fogva barátnéját, belép a falusi kastély úgynevezett „bizalmas“ szaxofonjába, melyből pár pillanattal előbb egy választékosan öltözött, úgynevezett „szépis fiatal ember sietett le a kertbe): Ahá! Nézd Dóra ... s az én kitűnő cousin-om úgy látszik előlünk menekül! Lefut a kertbe . . . Csodálatos, hogy a tiszt urak, ha civilben vannak, mily elragadóan gyávák és ügyetlenek. Jöjj, édes kis DG- t rám, jöjj ! Mennyire örülök, hogy végre mégiscsak látlak. Te voltál az egyetlen, kihez már az intézetben is ragaszkodtam és lásdd, épen te hanyagoltál el a legkövetkezetesebben. Mióta utoljára voltál nálunk, ebben az unalmas faluban, azóta sok idő telt el. Pesten alig láthattuk egymást. A barátnémintegy húsz éves, komoly hány, fekete toilettebent: Nem járok társaságba. Nagybácsim még mindig ápolásra szorul. A kisasszony: Szegény bácsi! De azért mégis meglátogathattál volna. Hadd nézzelek! (Vidáman.) Egy kicsit . . . nagyon megváltoztunk, szivem ! A barátné: Csak én. A kisasszony: Azt akarod, hogy komplimentumokat mondjak ? (Megcsókolja.) Azért sem! Csak örülök, hogy végre rászántad magad az utazásra és eljöttél. — ne is reméld, hogy egyhamar el foglak bocsátani! Oly helyzetben vagyok, amidőn egy igazán jó tanács aranyat ér ! (Mosolyogva.) Valószínűleg férjhez fogok menni, mert a papa úgy akarja, csakhogy ... csakhogy .. . Nem! Oly régi barátról, mint amilyen unokafivérem, a főhadnagy úr és egy milliomosról, mint amilyen Brinkman doktor, nem szabad könnyelmű nyilatkozatokat tennem. Laci főhadnagy úr, mióta leköszönt tiszti rangjáról s atyja parancsára maga kezeli birtokát, mintha kissé megokosodott volna. Komoly kérő. A barátné (élénken): És Brinkman? A kisasszony. Úgy látszik, ő is, de őt még csak futólag ismerem. Pesten mindössze kétszer vagy háromszor találkoztunk. Most itt van a falunkban. Szegény Littassiék birtokát vette meg a kastélylyal együtt. Megvallom, eddig nem igen figyeltem erre a hatalmas úrra ... tudod, így hívjuk *: „hatalmas úr“, mert olyan, mint egy sörényes oroszlán ... ez azonban mindegy. A barátnő: Nem mindegy, Sárika. A kisasszony : Azt hiszem, hogy mindegy ! Ezek az urak mind sokkal józanabbak — vagy hogy mondjam, semhogy képesek legyenek igazi vonzalomra. Az ő szerelmük kényelmes, nyugodt és hajmeresztően öntudatos. Semmi fölösleges láz, semmi pórias emóció! Semmi gitár . . . (Fürkészve.) Ugyan kérlek, érezhet-e mélyebb vonzalmat ily férfiak iránt egy olyan lélek, mint az enyém, midőn lépten-nyomon kimutatják, hogy a szívnek és az önfeláldozásnak hősiessége előttük nem egyéb szánalmas lázálomnál! (Vállat von.) Valamelyikhez férjhez fogok menni, mert már húsz éves vagyok, de ne reméljenek tőlem se kíméletet, sem elragadtatást. Az én szívem regényében sohasem voltak és ezután sem lesznek érdekes fejezetek, úgy érzem, hogy a legszomorúbb okossággal fogok férjhez menni. A Pesti Hírlap mai száma 32 oldal.