Pesti Hírlap, 1906. szeptember (28. évfolyam, 240-254. szám)
1906-09-01 / 240. szám
1906. szeptember 1., szombat. PESTI HIRLÁB 3 ■í érték őket. Egynémely rokonszenv sokkal többe kerül, mint amennyit megér. Egynémely barátságot nagyon drágán kell megfizetni és ha a privát életben érvényesnek tartják azt a tételt, hogy az ajándékok erősitik a barátságot, a nemzetek közti barátkozást ily alapra fektetni az ország javaival való könnyelmű gazdálkodással volna egyenlő. A helyzet azon idő óta jelentékenyen megváltozott. Ez idő szerint oly pozíciókra, amelyeken való állás a fenyegető álláspontot jelentené, nincs szükség. Hovatovább belátják a magyar politikusok, hogy a cseheknek van szükségük ily pozícióra s ehet akarják megnyerni, amint mondottuk, a magyarokat. Klofác egyébként minden ötletet megragad, amivel a propagandát előmozdítja. Újságírók előtt nyilatkozván, felhasználja például azt a kérdést, hogy a szláv alakulásra miképen lehetne megszerezni Magyarország támogatását. Klofác úr szirén-hangokat hallat: — A Balkán szláv népe, — úgymond Klofác, — határozottan rokonszenvezik a magyar néppel. Igaz, hogy a szerbek például zokon veszik, hogy a hivatalos magyar politika Goluchovski szerbellenes politikáját támogatja, de azt hiszem, hogy a meleg barátság, melyet a magyar publicisták belgrádi látogatása kötött a szerb vezető férfiakkal, csakhamar ismét megteremti a régi bizalmas viszonyt. Goluchovski úr intrikái némiképen megzavarták a szerbmagyar barátságot, de a Balkán-államok már nem. Goluchovski intrikájára vezethető vissza az a Bécsből világgá bocsátott hír, hogy szerb miniszterek egy szerb-bolgár háború eshetőségeiről tanácskoztak. A bomba, melyet Goluchovski vetett, nem sült el. A bolgárok igen reális politikusok, a szerbek pedig meglehetősen széles látású politikát folytatnak. Tessék elhinni, ha Ausztria arra határozná el magát, hogy bemasíroztat Novibazárba, a délszláv államok föltétlenül közösen fognak eljárni. Magyarország protektorátusáról lehetne szó, de Ausztria fenhatósága a lehetetlenségek birodalmába tartozik. Már az ilyen nyilatkozat több annál, mint amit felhatalmazás nélkül tenni lehetne. De minthogy Klofác csak magántudós gyanánt is ár-kél, tehát csábítgatásai nemi bírnak értékkel. Körülbelül igaza van Klosácnak abban, hogy a hivatalos Magyarországgal nem köthet szövetséget, mert a terveket a magyar kormány nem fogadná szívesen, hozzunk helyette, akkor majd fog valami igazán finomat, valami még sohasem látott szenzációsat produkálni. A tanácsos úr: Hát . . . hát, kérem, én tényleg, sokszor elgondoltam, ha láttam a színészeket és színésznőket a színpadon játszani, hogy itt ezt nem jól mondták ... ott megint helytelen volt a gesztus . . . aztán a Mienenspiel .... De hát hogy előre, a szerepet olvasva tudnék-e helyes ítéletet alkotni, azt igazán . . . A férj: Én biztos vagyok benne. Most lesz alkalom főleg ilyenfajta támogatásra, művészi, szellemi befolyásolásra volna szükségünk. Persze, azért a kaszinó jóakarata a nézőtéren szintén nagyon fontos. A tanácsos úr: Kérem, mindenesetre megpróbálom Blanka asszonynyal beszélni a dologról. Habár, igazán azt hiszem, hogy neki nincs rám szüksége. A férj: Ne higyje, ne higgje. Csak kérem, szentelje magát minél inkább az ő kiművelésének, kicsiszolásának. Nincs az az író, akinek olyan művészi érzéke volna Budapesten, mint önnek, méltóságos uram. Meglátja, ha ön is akarja, az Ici-picit háromszázszor adjuk, aztán fölkerekedünk, faképnél hagyjuk ezt az egész barbár várost, s megyünk először Bécsbe, aztán Berlinbe, Párizsba, Londonba, Amerikába, Ausztráliába. Nekem semmi Budapest, Magyarország, nekem a világ kell . . . A tanácsos úr: A terve szép. A férj: Ha ön is akarja, sikerülni fog . . . Vegye a kezébe a feleségem ügyét s az első állomás, Budapest végleges elfoglalása, bizonyos ... (Ebben a percben lép be a primadonna, mire Pécsváradi felugrik, kezet csókol neki s az öregedő szerelmesek fáradtan sóvár pillantásával legelteti rajta szemét. A férj már nincs benn a szobában.) Szász Zoltán: Hogy mire kell a magyar segítség, amikor a csehek az osztrák kormányban képviselve vannak, ezt is megmagyarázza Klosác a következőleg: — Én és elvtársaim a feltétlen harc álláspontján vagyunk és nem azonosítjuk magunkat sem Kramatzzal, sem Pacakkal. Ezek az urak is tudják, hogy pártjuk tekintélye és súlya Csehországban veszendőnek indult s nem is mulasztják el annak hangsúlyozását, hogy ők nem a párt nevében támogatják a Beck-kormányt,hanem csak a maguk személyével. Mi tehát igenis folytatjuk küzdelmünket s a cseh nép jogos követeléseiért síkra szállunk a Reichsrathban is, a delegációban is. Még nincs konkrét tervem. Tudom, hogy mit követel Csehország érdeke, a magyar uraktól kell megtudnom, hogy mit kivonnak önök tőlünk a velünk való szövetséges viszonyban. Hát ez a Klofác egyszerűen egy Klofác. Képmutatásai és csavarintásai egy ügyüek. Már majdnem bizonyosan meg lehet állapítani a kaland kudarcát. Klofác elmegy Budapestről Boszniába és Hercegovinába s onnan visszatérve, ismét be akar térni hozzánk és be akar kopogtatni a miniszterekhez is. Azt hiszszük, hogy ez a második látogatás egészen felesleges. A miniszterek ma sem voltak itthon, de valószínűleg akkor sem lehetnek itthon. Ide kell még jegyeznünk, hogy az ifjúcsehek pártvezetősége a szövetség dolgában egy nyilatkozatot adott ki, melyben a gondolat ellen cseh szempontból tiltakozik. A nyilatkozatban azt mondják az ifjú csehek, hogy a Holdenwart-féle kiegyezést magyar befolyások megdöntötték és bármikor szó volt arról, hogy a csehekkel szemben igazságosan járjanak el, a magyarok a németek segítségére siettek. Ez a politika — úgymond a nyilatkozat — egoista volt, mert a cseh nép kielégítése Ausztria megerősödését jelentette volna és feltartóztatta volna a magyarokat politikai és gazdasági törekvéseiben. Ez volt az oka annak is, hogy eddig nem jöhetett létre a szövetség a csehek és magyarok közt, bár az történelmileg indokolt és ethnographiailag szükséges és természetes volna. A másik ok a magyarországi nemzetiségi viszonyokban rejlik, nevezetesen a tótok helyzetében, akik kétségtelenül a cseh nép részét alkotják és akiknek „a magyarok részéről való hallatlan elnyomatása“ keserűséget kell hogy keltsen nálunk is. Bizonyára nem vagyunk ellensége — folytatja a nyilatkozat — a magyarokkal való megegyezésnek, de eleve rá kell mutatnunk arra, hogy az ilyen megegyezésnek a reális politika keretében kell mozognia és hogy pontosan formulázott és a jelenre nézve szükséges kötelezettségeket és jogot kell tartalmazni mind a két félre nézve és hogy ez a megegyezés nem szorítkozhatik pusztán szentimentális szerelmi nyilatkozatokra. Általában el kell hagynunk a romantikus érzelmi politikát s ha a cseh eredményre akar számítani, szükséges, hogy a megegyezést a két nemzetnek kifejezetten erre hivatott képviselői hozzák létre, hogy precíze megállapíthatók legyenek a kölcsönös támogatás határai és feladatai és nevezetesen a két fél álláspontjai az aktuális politikai kérdésekkel szemben. Az új csehek által említett tót kérdésre vonatkozólag nyilatkozik Klosác is. — Én azon az állásponton vagyok — úgymond — hogy a tótok elemi kötelessége a magyarok államjogi törekvéseit, közjogát és törvényeit úgy elismerni, mint akár az alföldi fajmagyarnak. Meg vagyok róla győződve, hogyha a tótok ezen az úton haladnak, többet kapnak, mint az udvari kamarilla szekerét tolva. Klofác budapesti tartózkodásáról tudósítónk azt jelenti, hogy Klofác Ivanics Ivánnak, a szerb sajtóiroda főnökének, a társaságában érkezett Budapestre s ez a körülmény politikai körökben gyanút keltett, mivelhogy a szövetség már a bontási műveletekkel egyértelmű lenne, ha Szerbia tüntetése nyilatkoznék meg mellette. Itt van Klosac társaságában Mandics isztriai horvát képviselő is. Klofác továbbá a budapesti szerbekkel keresi az érintkezést. A hírek folytán már ma este egy kőnyomatos laptudósítót felkértek annak közlésére, hogy az a hír, mintha Klofácot Ivanics Iván, a szerb sajtóiroda főnöke, kísérte volna Budapestre, tévedésen alapszik, mert Ivanics külföldi szabadságra indulván, Belgrádból véletlenül ugyanazon vonattal érkezett Budapestre, melyen Klofác is, de útjának semmiféle összeköttetése sincs Klofác utazásának céljával. Pedig szó, ami szó, de nagyon együvé tartozóknak látszanak. Ugyanezen tudósításunk azt jelenti, hogy Klofác ma délután kereste Polónyi Géza igazságügyminisztert, de nem sikerült vele beszélnie. Kereste Klofác Kovács Ernő magyar országgyűlési képviselőt is, aki a cseh-magyar szövetség dolgában eddig járt-kelt és beszélt, de Kovács Ernő a lengyel diákokkal volt elfoglalva és Klofác részére nem maradt ideje. Neves politikusoknál is megkisérlett látogatást tenni Klofác, de nem voltak otthon. Általában ma a jónevű politikusok nem voltak odahaza és Klofácnak meg kellett elégednie azzal, hogy mint a külföldről vendégszereplésre jövő primadonnák szokták tenni, szerkesztőségekben tegyen látogatást és ott meginterviewáltassa magát. Ezenkívül a cseh körben fordult meg. Holnap még Budapesten marad Klosác, hogy a szerb sokalisták fogadtatásánál jelen legyen s aztán elutazik Zágrábba, onnan Boszniába, Hercegovinába, Cettinjébe, Drezdába s azután Budapestet ismét útba ejtve, a balfenéken hazamegy. * Készülnek a kiegyezési tárgyalásokra és egyúttal a delegációk elé terjesztendő közös költségvetés tételeinek a megállapítására is. Beszélnek bizonyos bonyodalmakról, amelyek a megegyezést itt is, ott is megnehezítik. De általában a magyar kormánynak nyugtalanságra vagy aggodalomra nincs oka. A magyar kormány ragaszkodik a megállapodásokhoz és a parlament támogatásával kész teljesíteni az elvállalt feladatokat. Semmiféle kötelezettsége nincs arra, hogy más kiegyezéshez járuljon hozzá, mint amelyik az ország érdekeinek megfelel és az ország javát előmozdítja. Hisz az új rendszer lényegesen épen abban különbözik a régitől, hogy megszűnt az a kényszerűség, ami akor a magyar kormány osztrák érdekek miatt a magyar érdekek és javak mellőzésébe volt kénytelen beleegyezni. Ilyen volt például a Szélikormány, mert hisz másképen az egész válságot el lehetett volna kerülni, hogyha Széll az idegen akarattal szemben a mi érdekünk védelmére erélyesen helytállott volna. Ilyen volt a Tiszakormány, mely még a Széli-formulát sem respektálta, miután ezt már maga Széli sém védelmezte. A Széli—Körber-féle kiegyezést sem léptethette életbe Széll Kálmán épen amiatt, mert elpaktumozta az időt és mert az újonclétszám fölemelésére vonatkozó javaslat visszavonására sem tudott felhatalmazást szerezni, olyan égető szükségnek tartotta azt, ami öt évig sem szükséges. A mostani kormány más kor-mány. A nemzetre támaszkodik és semmit a nemzet jussából nem enged. Ezzel más kiegyezést, mint ami becsületes egyezség, nem lehet kötni. A delegacionális költségvetés dolgában ugyancsak ez a helyzet. Többet közös költségekre ez a kormány nem ad, mint amennyi föltétlenül szükséges. Nincs semmi kényszerítő erő, ami rábírhatná, hogy többet foglaljon a költségvetésbe, mint amennyit az ország teherviselési képessége megbesz és mint amennyit a közös dolgok nekünk érnek. Mindezen körülmények dacára gyanús az, hogy a Bud. Tud. ma este kihirdeti, hogy Széll Kálmán ma este Budapestre érkezett és hogy rövid tartózkodásra itt marad. Emlékezzünk arra, hogy a quota-deputációk ülésén mit beszélt Széll Kálmán az Ausztriával való viszonyunk felől, németül. Körülbelül azt mondta, hogy semmit sem kell komolyan venni, mert mi mindent, amit Ausztria kíván, megadunk neki, úgy, mint eddig. Akkor ezt a beszédet úgy fogták fel, mint ajánlkozást, hogy ha baj lenne a Wekerle-kormánynyal, hát van, aki vállalkozzék, szelídebb és olcsóbb paktumra. Hogy tehát most, amikor a közös dolgokat elő kell készíteni, egyszerre megjelenik Széll Kálmán és a jelenlétét hirdetteti, megint gyanakodást kelt. Hogy talán olyan a helyzet, amikor a non plus ultra és hors concours paktumkirályra hirtelen szükség van. Avagy csak felvilágosításokra van szükség, hogy a kiegyezésben meddig lehet elmenni, anélkül, hogy a Széll —Körber-féle kiegyezést érintenék és annál rosszabb kiegyezést csinálnának. Esetleg, mint