Pesti Hírlap, 1906. szeptember (28. évfolyam, 240-254. szám)

1906-09-01 / 240. szám

1906. szeptember 1., szombat. PESTI HIRLÁB 3 ■í érték őket. Egynémely rokonszenv sokkal többe kerül, mint amennyit megér. Egynémely ba­rátságot nagyon drágán kell megfizetni és ha a privát életben érvényesnek tartják azt a tételt, hogy az ajándékok erősitik a barátságot, a nemzetek közti barátkozást ily alapra fektetni az ország javaival való könnyelmű gazdálko­dással volna egyenlő. A helyzet azon idő óta je­lentékenyen megváltozott. Ez idő szerint oly pozíciókra, amelyeken való állás a fenyegető álláspontot jelentené, nincs szükség. Hova­tovább belátják a magyar politikusok, hogy a cseheknek van szükségük ily pozícióra s ehet akarják megnyerni, amint mondottuk, a ma­gyarokat. Klofác egyébként minden ötletet megra­gad, amivel a propagandát előmozdítja. Újság­írók előtt nyilatkozván, felhasználja például azt a kérdést, hogy a szláv alakulásra miké­pen le­hetne megszerezni Magyarország támogatását. Klofác úr szirén-hangokat hallat: — A Balkán szláv népe, — úgymond Klofác, — határozottan rokonszenvezik a ma­gyar néppel. Igaz, hogy a szerbek például zo­kon veszik, hogy a hivatalos magyar politika Goluchovski szerbellenes politikáját támogatja, de azt hiszem, hogy a meleg barátság, melyet a magyar publicisták belgrádi látogatása kötött a szerb vezető férfiakkal, csakhamar ismét meg­teremti a régi bizalmas viszonyt. Goluchovski úr intrikái némiképen megzavarták a szerb­­magyar barátságot, de a Balkán-államok már nem. Goluchovski intrikájára vezethető vissza az a Bécsből világgá bocsátott hír, hogy szerb miniszterek egy szerb-bolgár háború eshető­ségeiről tanácskoztak. A bomba, melyet Golu­chovski vetett, nem sült el. A bolgárok igen reá­lis politikusok, a szerbek pedig meglehetősen széles látású politikát folytatnak. Tessék elhin­ni, ha Ausztria arra határozná el magát, hogy bemasíroztat Novibazárba, a délszláv államok föltétlenül közösen fognak eljárni. Magyaror­szág protektorátusáról lehetne szó, de Ausztria fenhatósága a lehetetlenségek birodalmába tar­tozik. Már az ilyen nyilatkozat több annál, mint amit felhatalmazás nélkül tenni lehetne. De minthogy Klofác csak magántudós gyanánt is ár-kél, tehát csábítgatásai nemi bírnak értékkel. Körülbelül igaza van Klosácnak abban, hogy a hivatalos Magyarországgal nem köthet szövet­séget, mert a terveket a magyar kormány nem fogadná szívesen, hozzunk helyette, akkor majd fog valami iga­zán finomat, valami még sohasem látott szen­zációsat produkálni. A tanácsos úr: Hát . . . hát, kérem, én tényleg, sokszor elgondoltam, ha láttam a szí­nészeket és színésznőket a színpadon játszani, hogy itt ezt nem jól mondták ... ott megint helytelen volt a gesztus . . . aztán a Mienen­spiel .... De hát hogy előre, a szerepet olvasva tudnék-e helyes ítéletet alkotni, azt igazán . . . A férj: Én biztos vagyok benne. Most lesz alkalom főleg ilyenfajta támogatásra, művészi, szellemi befolyásolásra volna szükségünk. Per­sze, azért a kaszinó jóakarata a nézőtéren szin­tén nagyon fontos. A tanácsos úr: Kérem, minden­esetre megpróbálom Blanka asszonynyal beszélni a dologról. Habár, igazán azt hiszem, hogy neki nincs rám szüksége. A férj: Ne higyje, ne higgje. Csak kérem, szentelje magát minél inkább az ő kiművelésé­nek, kicsiszolásának. Nincs az az író, akinek olyan művészi érzéke volna Budapesten, mint önnek, méltóságos uram. Meglátja, ha ön is akarja, az Ici-pici­t háromszázszor adjuk, az­tán fölkerekedünk, faképnél hagyjuk ezt az egész barbár várost, s megyünk először Bécsbe, aztán Berlinbe, Párizsba, Londonba, Ameriká­ba, Ausztráliába. Nekem semmi Budapest, Ma­gyarország, nekem a világ kell . . . A tanácsos úr: A terve szép. A férj: Ha ön is akarja, sikerülni fog . . . Vegye a kezébe a­ feleségem ügyét s az első állo­más, Budapest végleges elfoglalása, bizonyos ... (Ebben a percben lép be a primadonna, mire Pécsváradi felugrik, kezet csókol neki s az öregedő szerelmesek fáradtan sóvár pillan­tásával legelteti rajta szemét. A férj már nincs benn a szobában.) Szász Zoltán: Hogy mire kell a magyar segítség, ami­kor a csehek az osztrák kormányban képviselve vannak, ezt is megmagyarázza Klosác a követ­kezőleg: — Én és elvtársaim a feltétlen harc ál­láspontján vagyunk és nem azonosítjuk ma­gunkat sem Kramatzzal, sem Pacakkal. Ezek az urak is tudják, hogy pártjuk tekintélye és súlya Csehországban veszendőnek indult s nem is mulasztják el annak hangsúlyozását, hogy ők nem a párt nevében támogatják a Beck-kor­­mányt,­­hanem csak a maguk személyével. Mi tehát igenis folytatjuk küzdelmünket s a cseh nép jogos követeléseiért síkra szállunk a Reichs­­rathban is, a delegációban is. Még nincs kon­krét tervem. Tudom, hogy mit követel Csehor­szág érdeke, a magyar uraktól kell megtudnom, hogy mit kivonnak önök tőlünk a velünk való szövetséges viszonyban. Hát ez a Klofác egyszerűen egy Klofác. Képmutatásai és csavarintásai egy ügyüek. Már majdnem bizonyosan meg lehet állapítani a ka­land kudarcát. Klofác elmegy Budapestről Boszniába és Hercegovinába s onnan vissza­térve, ismét be akar térni hozzánk és be akar kopogtatni a miniszterekhez is. Azt hiszszük, hogy ez a második látogatás egészen felesleges. A miniszterek ma sem voltak itthon, de valószí­nűleg akkor sem lehetnek itthon. Ide kell még jegyeznünk, hogy az ifjú­­csehek pártvezetősége a szövetség dolgában egy nyilatkozatot adott ki, melyben a gondolat el­len cseh szempontból tiltakozik. A nyilatkozat­ban azt mondják az ifjú csehek, hogy a Holden­­wart-féle kiegyezést magyar befolyások meg­döntötték és bármikor szó volt arról, hogy a csehekkel szemben igazságosan járjanak el, a magyarok a németek segítségére siettek. Ez a politika — úgymond a nyilatkozat —­ egoista volt, mert a cseh nép kielégítése Ausztria meg­erősödését jelentette volna és feltartóztatta vol­na a magyarokat politikai és gazdasági törek­véseiben. Ez volt az oka annak is, hogy eddig nem jöhetett létre a szövetség a csehek és ma­gyarok közt, bár az történelmileg indokolt és ethnographiailag szükséges és természetes vol­na. A másik ok a magyarországi nemzetiségi viszonyokban rejlik, nevezetesen a tótok hely­zetében, akik kétségtelenül a cseh nép részét al­kotják és akiknek „a magyarok részéről való hallatlan elnyomatása“ keserűséget kell hogy keltsen nálunk is. Bizonyára nem vagyunk el­lensége — folytatja a nyilatkozat — a magyarok­kal való megegyezésnek, de eleve rá kell mutat­nunk arra, hogy az ilyen megegyezésnek a reális politika keretében kell mozognia és hogy pontosan formulázott és a jelenre nézve szük­séges kötelezettségeket és jogot kell tartalmazni mind a két félre nézve és hogy ez a megegyezés nem szorítkozhatik pusztán szentimentális sze­relmi nyilatkozatokra. Általában el kell hagy­nunk a romantikus érzelmi politikát s ha a cseh eredményre akar számítani, szükséges, hogy a megegyezést a két nemzetnek kifejezet­ten erre hivatott képviselői hozzák létre, hogy precíze megállapíthatók legyenek a kölcsönös támogatás határai és feladatai és nevezetesen a két fél álláspontjai az aktuális politikai kér­désekkel szemben. Az új csehek által említett tót kérdésre vonatkozólag nyilatkozik Klosác is. — Én azon az állásponton vagyok — úgymond — hogy a tótok elemi kötelessége a magyarok államjogi törekvéseit, közjogát és törvényeit úgy elismerni, mint akár az alföldi fajmagyarnak. Meg vagyok róla győződve, hogyha a tótok ezen az úton haladnak, többet kapnak, mint az udvari kamarilla szekerét tolva. Klofác budapesti tartózkodásáról tudó­sítónk azt jelenti, hogy Klofác Ivanics Ivánnak, a szerb sajtóiroda főnökének, a társaságában érkezett Budapestre s ez a körülmény politikai körökben gyanút keltett, mivelhogy a szövetség már a bontási műveletekkel egyértelmű lenne, ha Szerbia tüntetése nyilatkoznék meg mellette. Itt van Klosac társaságában Mandics isztriai horvát képviselő is. Klofác továbbá a budapesti szerbekkel keresi az érintkezést. A hírek folytán már ma este egy kőnyomatos laptudósítót fel­kértek annak közlésére, hogy az a hír, mintha Klofácot Ivanics Iván, a szerb sajtóiroda fő­nöke, kísérte volna Budapestre, tévedésen alap­szik, mert Ivanics külföldi szabadságra indul­ván, Belgrádból véletlenül ugyanazon vonattal érkezett Budapestre, melyen Klofác is, de út­jának semmiféle összeköttetése sincs Klofác utazásának céljával. Pedig szó, ami szó, de na­gyon együvé tartozóknak látszanak. Ugyanezen tudósításunk azt jelenti, hogy Klofác ma délután kereste Polónyi Géza igaz­ságügyminisztert, de nem sikerült vele beszél­nie. Kereste Klofác Kovács Ernő magyar or­szággyűlési képviselőt is, aki a cseh-magyar szövetség dolgában eddig járt-kelt és beszélt, de Kovács Ernő a lengyel diákokkal volt el­foglalva és Klofác részére nem maradt ideje. Neves politikusoknál is megkisérlett látogatást tenni Klofác, de nem voltak otthon. Általában ma a jónevű politikusok nem voltak odahaza és Klofácnak meg kellett elégednie azzal, hogy mint a külföldről vendégszereplésre jövő pri­madonnák szokták tenni, szerkesztőségekben tegyen látogatást és ott meginterviewáltassa magát. Ezenkívül a cseh körben fordult meg. Holnap még Budapesten marad Klosác, hogy a szerb sokalisták fogadtatásánál jelen legyen s aztán elutazik Zágrábba, onnan Bosz­niába, Hercegovinába, Cettinjébe, Drezdába s azután Budapestet ismét útba ejtve, a bal­fenéken hazamegy. * Készülnek a kiegyezési tárgyalásokra és egyúttal a delegációk elé terjesztendő közös költ­ségvetés tételeinek a megállapítására is. Be­szélnek bizonyos bonyodalmakról, amelyek a megegyezést itt is, ott is megnehezítik. De ál­talában a magyar kormánynak nyugtalanságra vagy aggodalomra nincs oka. A magyar kor­mány ragaszkodik a megállapodásokhoz és a parlament támogatásával kész teljesíteni az el­vállalt feladatokat. Semmiféle kötelezettsége nincs arra, hogy más kiegyezéshez járuljon hozzá, mint amelyik az ország érdekeinek meg­felel és az ország javát előmozdítja. Hisz az új rendszer lényegesen épen abban különbözik a­ régitől, hogy megszűnt az a kényszerűség, ami a­­kor a magyar kormány osztrák érdekek miatt a magyar érdekek és javak mellőzésébe volt kény­telen beleegyezni. Ilyen volt például a Széli­­kormány, mert hisz másképen az egész válságot el lehetett volna kerülni, hogyha Széll az idegen akarattal szemben a mi érdekünk védelmére erélyesen helytállott volna. Ilyen volt a Tisza­­kormány, mely még a Széli-formulát sem re­spektálta, miután ezt már maga Széli sém­ vé­delmezte. A Széli—Körber-féle kiegyezést sem léptethette életbe Széll Kálmán épen amiatt, mert elpaktumozta az időt és mert az újonclét­­szám fölemelésére vonatkozó javaslat visszavo­­nására sem tudott felhatalmazást szerezni, olyan égető szükségnek tartotta azt, ami öt évig sem szükséges. A mostani kormány más kor-­­mány. A nemzetre támaszkodik és semmit a nemzet jussából nem enged. Ezzel más kiegye­zést, mint ami becsületes egyezség, nem lehet kötni. A delegacionális költségvetés dolgában ugyancsak ez a helyzet. Többet közös költségekre ez a kormány nem ad, mint amennyi föltétlenül szükséges. Nincs semmi kényszerítő erő, ami rábírhatná, hogy többet foglaljon a költségve­tésbe, mint amennyit az ország teherviselési ké­pessége megbesz és mint amennyit a közös dol­gok nekünk érnek. Mindezen körülmények dacára gyanús az, hogy a Bud. Tud. ma este kihirdeti, hogy Széll Kálmán ma este Budapestre érkezett és hogy rövid tartózkodásra itt marad. Emlékezzünk arra, hogy a quota-deputá­­ciók ülésén mit beszélt Széll Kálmán az Ausz­triával való viszonyunk felől, németül. Körül­belül azt mondta, hogy semmit sem kell komo­lyan venni, mert mi mindent, amit Ausztria kíván, megadunk neki, úgy, mint eddig. Akkor ezt a beszédet úgy fogták fel, mint ajánlkozást, hogy ha baj lenne a Wekerle-kormánynyal, hát van, aki vállalkozzék, szelídebb és olcsóbb pak­tumra. Hogy tehát most, amikor a közös dolgokat elő kell készíteni, egyszerre megjelenik Széll Kálmán és a jelenlétét hirdetteti, megint gya­­nakodást kelt. Hogy talán olyan a helyzet, ami­kor a non plus ultra és hors concours paktum­királyra hirtelen szükség van. Avagy csak fel­világosításokra van szükség, hogy a kiegyezés­ben meddig lehet elmenni, anélkül, hogy a Széll —Körber-féle kiegyezést érintenék és annál rosszabb kiegyezést csinálnának. Esetleg, mint

Next