Pesti Hírlap, 1906. december (28. évfolyam, 346-360. szám)

1906-12-16 / 346. szám

(Helyeslés.) Kéri a Házat, hogy a román elnevezés helyett az oláh elnevezést használják, mert a román elnevezést csak az agitátorok csempészték be a köz­életbe. A népoktatásról szólva, kívánja a teljesen in­gyenes népoktatást. A tanfelügyelői kar nem áll azon a pedagógiai magaslaton, amelyen, hogy álljon, joggal megkövetelhetnek. Kívánja, hogy a tanfel­ügyelők legalább egyszer évenként kongresszust tart­sanak, hogy egymás gyakorlatait, eszméit kicserél­hessék. (Helyeslés.) Kéri a minisztert, hogy a képe­megváltás ügyében végre intézkedjék, mert tartha­tatlan állapot az, hogy a legszegényebb gazda ugyan­annyi lelkészi illetményt adjon, mint a leggazda­gabb. (Helyeslés.) A székely nép legnagyobb sérelme az úgyneve­zett kepe és ennek orvoslása a kepe megváltása. Lé­nyege a kepézésnek az, hogy minden családatyának, akinek 12 kalangya ősz-gabonája terem, három ka­­longya ősz- és három kalangya tavasz-képét köteles az egyházi személyeknek adni. Egy kalangya render­sen huszonhét kévéből áll. De ugyanennyit fizet az is, akinek száz, vagy ezer kalangyája terem, ennek az igazságtalanságát tehát mindenki beláthatja. A szegény székely embernek évi jövedelme 25 százalékát kell egyházi adóba fizetnie. A katholikus státus minden évben hozott határozatot ennek a sé­relmes állapotnak megváltoztatására, fel is írtak a képemegváltás ügyében, de orvoslás mindezideig nem­ történt. Kéri a minisztert, hogy a székely nép iránt tanúsított jóindulatát ebben az irányban is ter­­jeszsze ki. A javaslatot örömmel elfogadja. (He­lyeslés.) Sziklay Ottó: A közoktatási miniszternek nagyszabású és minden, a közoktatási tárca körébe eső kérdéseket alaposan felölelő beszéde után főleg két dologgal kíván foglalkozni. Első a nyelvoktatás ügye. Nagyobb erélylyel kell hozzálátni a magyar nyelv oktatásához, de emellett módot kell nyújtani a nemzetiségieknek is a nemzetiségi nyelvük tanulá­sára. Példákat hoz fel a nemzetiségi képviselők visz­­szaéléseinek illusztrálására, akik strohmannokat állí­tanak védelmi­ maguk elé. Nem szabad engedni, hogy az iskolák ügyébe ilyen izgatók folyjanak be. Fogház, börtönbüntetés sújtsa az izgatókat, ne ké­nyelmes államfogház. Goldis tegnapelőtti beszédére reflektálva, kérdi, lehet-e az olyan népet szeretni, a­mely szembehelyezkedik az állammal ! A polgári is­koláknál maradjon meg a négy osztály, de ez képesít­sen egyéves önkéntességre. A reál és gimnázium egyesítésének szükségességét hangoztatja.. A főisko­lák kérdésére térve át, kétségtelen, hogy szükség van egy harmadik egyetemre. Már most az a kérdés, me­lyik város a legcélszerűbb ennek a befogadására ? (Felkiáltások: Pozsony! Pozsony! Nagy derültség.) Legalkalmasabb erre Pozsony, fekvésénél, műemlé­keinél, történelménél és mostani kulturális helyze­ténél fogva. A nagy pozsonyi közkórház, a bábaképző­­intézet és jól felszerelt könyvtárak mind alkalmasak az ott létesítendő egyetem céljaira, amelyre különben több mint félmillió koronányi alapítvány is szol­gál. A város mind jobban és jobban magyaroso­­dik . . . Sümegi Vilmos: Még nem elég magyar! Sziklay Ottó: ... és a vidéke is. (Éljenzés.) Mindenképen megérdemelné tehát a harmadik egye­temet. A költségvetést a közoktatási miniszter iránti bizalom folytán elfogadja. (Éljenzés.) Bohus Károly: A protestáns felekezet érdeké­ben emel szót. A protestáns felekezetre nagy teher nehezedik oly ügyekben is, amelyek tulajdonképen állami feladatot képeznek. A kongnia jótéteményében csak azokat a papo­kat kell részesíteni, akik jó hazafiak. (Helyeslés.) Ne melengessünk kígyókat a keblünkön. (Helyeslés.) A nyelv és vallás által részekre szaggatott lakosság­nak egyesülnie kell a hazaszeretet fogalmában. A nemzetiségiek csak nyernének azzal, ha elsajátítanák a magyar nyelvet. De a nemzetiségiek még az állami iskolákkal szemben is ellenszenvet tanúsítanak, mert a tanító sokszor nem érti az illető nemzetiség nyel­vét. Arra kell tehát súlyt fektetni, hogy a nemzeti­ségi vidékeken lévő állami iskolák tanítói tanítsák az ottani nemzetiségi nyelvet, ezzel eleje vétetnék a nemzetiségi izgatásoknak. Be kell hozni az ingyenes népoktatást. A tanítónői túltermelésnek a képesítés­kor lehetne elejét venni. A tanítói korpótlékok közül a két utolsó legyen a kisebb, mert ezeket rendszerint akkor kapja a tanító, mikor nyugalomba ment és gyermekeit már fölnevelte. A harmadik és negyedik korpótlék legyen nagyobb. Szól a helyettesítési dí­jakról és a polgári iskola reformjáról. Sérelmes a polgári iskolai tanárokra nézve, hogy állami tisztvi­selő létükre magánnyugdíjat húznak. Sérelmes álla­pot a helyettes tanárok alkalmazása. (Helyeslés.) El­fogadja a költségvetést. (Élénk éljenzés. Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök az ülést öt percre felfüggeszti. Szünet után Csernoch János úgy látja, hogy a kultusz­­miniszter nem egészen olyan határozott a katho­likus ügyekben, mint kellene. Ezért nem tudják be­fejezni a kongrua-rendezést se. A katholikus iskolá­kat nem államosítani, hanem javítani kell. A ka­tholikus középiskolákra legalább annyi befolyást kell engedni a katholikus egyháznak, mint amek­kora befolyást gyakorol a protestáns egyház a pro­testáns középiskolákra. Elnök javaslatára a Ház elhatározza, hogy a hétfői ülésen az indemnitást tárgyalja. Interpellációs válaszok: Wekerle Sándor miniszterelnök felel Ada­movich István az 1904. évi VII. törvénycikk végre­hajtásáról szóló interpellációjára, amely a tiszt­viselői biztosítékok visszafizetéséről szól. Az 1904. évi VII. törvénycikknek a tiszti biztosítékok visz­­szafizetéséről szóló intézkedése azért nem lett végre­hajtva, mert a biztosítéki alap nem rendelkezett megfelelő készpénzzel. A tiszti biztosítékok, ame­lyek építési kölcsönökbe lettek befektetve, most pa­pírban mintegy 413 ezer koronát tesznek ki. Ezek az értékpapírok csak nagy veszteséggel volnának értékesíthetők s a pénztári készletben beállott hiány okozta, hogy eddig mindössze 130 ezer korona fizet­tetett vissza. Dacára azonban a pénztári készletben beállott nagy hiánynak, szándékában van a tiszti biztosítékok visszafizetése és pedig első­sorban azon állami tisztviselők és alkalmazottak részére, aki­ket számadási kötelezettség nem terhel. Ezek biz­tosítékainak visszafizetése nem jár nehézségekkel. A jövő év folyamán kezdik meg a visszafizetéseket, mindenekelőtt amaz összegeket, amelyeket pénzin­tézetek tettek le az illető tisztviselők helyett. A visszafizetést azonban csak a pénztári készlet fel­használásával lehet eszközölni. Kéri a válasz tudo­más­ul vételét. (Élénk helyeslés.) A Ház a választ tudomásul veszi. Wekerle Sándor miniszterelnök, Hodzsa Mi­lán azt a kérdést intézte hozzám, hogy szándéko­zik-e a pénzügyminiszter az állami napidíjasoknak a fizetésrendezés által előírt többleteket, mint pót­lékokat, még ez év folyamán folyósítani. A minisz­tertanács október 1-én hozta azt a határozatot, hogy a törvényhozás utólagos jóváhagyásának reményé­ben és azon reményben, hogy a rendelkezésre bo­csátott hitelek keretén belül képes lesz a szükségle­teket fedezni, a bijnokok illetményeit már 1906. november 1-étől kezdve emelte. Az e tekintetben szükséges előmunkálatokat folyamatba is tétettem; minthogy azonban a dijnokok az anszienitás szerint több osztályba soroztatnak és a dijnokoknál ez az anszienitás nem volt evidenciában tartva, ezt az an­­szienitást most az utalványozási eljárás folyamán kell megállapítani, ami kissé hosszadalmas eljárást igényel. Én október 15-én adtam ki az erre vo­natkozó rendelkezést a pénzügyi hatóságokhoz és kerestem meg az összes tárcákat saját hatáskörük­ben hasonló intézkedés végett. Az eljárás folyamat­ban van, egyeseknek már folyóvá is tétetett és remé­lem, hogy az eljárás legközelebb be lesz fejezve. Ké­rem, hogy ebbeli válaszomat tudomásul venni mél­­tóztassék. (Helyeslés.) Hodzsa Milán: A miniszterelnök válaszát tu­domásul veszi. A Ház is tudomásul vette a választ. Rákóczi emléke. Báró Thorotzkai Viktor: II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékének megörökítése végett interpel­lál. A nemzeti eszmék jegyében született kormány végre orvosolta a magyar nemzet sérelmét s tör­vényt hozott II. Rákóczi Ferenc és bujdosó társai­nak hazahozatala tárgyában. A magyar nemzet le­rótta nagy fiai iránt háláját, haza hozta a szent hamvakat s méltó temetést rendezett nekik. De a kassai dómban a hamvak nincsenek jó helyen, mert félős, hogy a Rákóczi-kultusz hamarosan el fog aludni s pár hazafias érdeklődőn s néhány turistán kívül aligha fog valaki Kassára vándorolni. Nem elégséges az, hogy utcát vagy teret nevezzünk el a nagy fejedelemről, szükséges, hogy Budapest vala­melyik terét ékesítse az ő lovasszobra. Álljon a mi­niszterelnök egy országos akció élére, s pár hónap alatt rendelkezésére áll egy olyan alap, mely méltó lesz a fejedelemhez. A következő interpellációt nyújtja be: Kérdem a tisztelt miniszterelnök urat, hogy miképen szándékozik II. Rákóczi Ferenc feje­delem emlékét megörökíteni? Wekerle Sándor miniszterelnök: T. képvise­lőház! (Halljuk! Halljuk!) Mindenekelőtt örömöm­nek adok kifejezést afelett, hogy az a nagy és ál­talános kegyelet, amely Rákóczi emléke nyomán az egész nemzetet elfogta, olyan hatalmas lelkesedést és olyan lángoló szavakat keltett fel oly körökben is, amelyek eddig a kegyelet ezen lángoló megnyilvá­nulásának nem adtak kifejezést. És talán ez az in­doka annak, hogy ilyen sokáig késett az a méltó el­ismerés, amely nemzetünk sok nagyját megilleti. (Úgy van! jobbfelől.) Mindenki előtt tudva van azonban, hogy ha­talmas és nagy volt a kegyeletnek megnyilvánulása Rákóczi és bujdosó társai emlékezete iránt; (úgy van!) és hogy hatalmassá, nagygyá és örökké emlé­kezetessé tette különösen az az egyértelműség, a­melylyel ennek a kegyeletnek és emlékük iránti tiszteletnek kifejezést adtunk, (Úgy van!) kifeje­zést adtunk úgy mint egyének, kifejezést adtunk úgy, mint a törvényhozás tagjai, a fejedelemmel, a királylyal egyetemben. Én azt hiszem, hogy a ke­gyelet ezen hatalmas megnyilvánításának csak ki­sebbítéssel járhatna az, ha akkor, amikor olyan mél­tón, olyan szépen nyilvánult meg, valaki még rá akarna licitálni és többet követelne, mint máris ál­talános megnyilvánulását. (Helyeslés.) Én azért igen kérem a t. képviselő urat, ma­radjon ő is egyenértékű osztályosa, amint azt hiszem, az is, az érzület ezen általános megnyilvánulásának, de higgye el, arra gondolni, hogy külön dolgok örö­kítsék meg Rákóczi emlékét: erre ezen általános megnyilvánulás után semmi szükség nincs. Eltö­röltük a diffamáló törvényt, törvénybe iktattuk Rákóczi emlékét, és gondoskodtunk róla, hogy a tör­vényhozás emeljen méltó emléket neki a kassai dóm­ban. A t. képviselő úr most azt mondja, hogy más helyütt is kell emlékeket állítani. Én igenis osz­tom azt, t. képviselőház, hogy nagyjaink emlékét m­eg kell örökítenünk, szobrot kell emelnünk mind­azoknak, akiket felhozott, Kossuth Lajosnak, Er­zsébet királynénak, II. Rákóczi Ferencnek is, tár­sadalmi úton már megtörténtek az intézkedések ar­ra, hogy szobrokat emeljenek. Legyenek meggyőződ­ve, hogy én és minisztertársaim mindig az első sor­ban fogunk állani ott, ahol nemzeti nagyjaink em­ egyik közgyűlésén. De már ekkor előtte voltak a veszprémi, palotai és pápai csapók és szűrsza­­bók alázatos folyamodásai is. Nehogy valami­­képen a nemes vármegye elfogadja Zala ti­lalmát. [Mi lesz akkor? Mi lesz­­ belőlük? Miből élnek ők? Hisz ő nekik a szűr posztó és szür­­készités tanult mesterségük. Az alkotmányos jog és a királyi szabadalom biztosítja az ő mester­ségüket. De mit ér mind, ha tilalmas lesz a ba­konyi szűr viselése? Azután ő előttük nem is egészen világos Zala vármegye igazsága. Igaz, hogy a káromkodás utálatos erköl­csi fogyatkozás, de azt nem a bakonyi szűr okozza. Hiszen az urak is káromkodnak, ők pedig nem bakonyi szűrt, hanem birkabélcses bekecset viselnek. A huszárok, amint mindenki tudja, épen nagyon káromkodósak, pedig ők mentét hordanak s szép fehér köpönyeget. Kí­vánatos ugyan, hogy a szelid erkölcsök terjedje­nek s a káromkodás valahára szűnjék meg, de ezt a bakonyi szűr tilalmazó tételével elérni nem lehet. Más részről igaz ugyan, hogy a szűr ára, harminc forint, igen szép pénz, de az igazi cifra szűrt ezen alól készíteni és árusítani épen nem lehet. De minden szűrnek nem is harminc forint az ára, van bizony elég szűz tízforin­tos is. Azután egy szűrnek el kell tartani, ha tűzi veszedelem nem éri, harminc esztendeig, aki pedig vigyáz rá, még örökség gyanánt hagyhatja maradékaira is. Az ő szűrük halha­tatlan és elnyűhetetlen. Hát ilyen örökös szer­dákért sok az a harminc váltóforint? Az se baj, hogy cifra. Cifrasága kenyeret ad a posztónyirőnek, gombkötőnek és paszo­­mántosnak. Ezek is céhbeli mesterek, ezek is megérdemlik a kenyeret, ha becsületes embe­rek. Miért kelljen kivenni szájukból a falatot? Hát a nemzeti művészet mit vétett? Hi­szen minden igazi cifra szűr remekes munka. Hát csak a tulipántos ládákon s a bundák övén legyen nemzeti művészet? A szűrszabók se alábbvalók, mint az asztalosok és szűcsök. Ők is mind jó magyar kézművesek. Ha nemes Zala vármegye épen agyon akar ütni egy csomó kézműiparost, ám üsse agyon a kapcásokat és suszterokat. Ez úgy is mind német Pápán is, Veszprémben is. De hagyja békén a magya­rokat. Hejh, minő viták folytak a bakonyi szűr kérdésében a mi vármegyénk közgyűlésén! Hogy a többi vármegye mit határozott, nem tudom. Nálunk a szűz tilalom sohase lépett életbe. PESTI HÍRLAP 1906. december 16., vasárnap. 3

Next