Pesti Hírlap, 1907. szeptember (29. évfolyam, 208-232. szám)
1907-09-01 / 208. szám
Budapest, 1907. XXIX. DVf. 208. (10,297.) szílm. Vasárnap, szeptember 1. Előfizetési árak: Egész évre .... 28 k. — f. Félévre..............14 „ — „ Negyedévre ... 7 „ — , Egy hóra...........2 „ 40 , Egyes szám ára 10 t. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. Szerkesztőség:: Budapest, Váci-körút 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci-körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. A Festi Hírlap következő száma kedden — szept. 3-án — hajnalban jelenik meg. A hitelszövetkezetek ügye. A szövetkezeti kérdés fejlődésének nálunk sajátságos, sőt határozottan ferde iránya van. Egyik oldalon az állami beavatkozás túlságos mértéke, más oldalon pedig az állam teljes közömbössége figyelhető meg. A fogyasztási szövetkezeteket állami és szorosabban közigazgatási protekcionizmussal szinte mesterségesen tenyésztik. Ezzel ezernyi tisztes kereskedő , megélhetését vetik kockára, anélkül, hogy ebből a körre megfelelő előnyök háramolnának. A hitelszövetkezetek fejlődésével és működésével viszont nem törődik senki. És ez a közömbösség most ugyancsak ezernyi exisztenciát fenyeget. A szövetkezeti kérdés ily rikítóan ellentétes kezelésének azonban mégis ugyanegy eredménye mutatkozik. Az egyik oldalon közvetlenül támad az állam a kereső polgárság ellen, a másikon pedig közvetve idézi föl a veszedelmet. Minden jel arra vall tehát, hogy itt olyan mélyre nyúló bajjal állunk szemben, amely fölött semmikép se lehet könnyedén napirendre térni. Se nekünk, se a kormánynak, de az is bizonyos, hogy üres elmélkedéssel vagy léha elmélkedéssel a veszedelmesen tornyosuló bajokon aligha segíthetünk. Hónapok óta morajlik s napok óta már fenyegetően zúg a levegőben, hogy bajban vannak a hitelszövetkezetek. Hát ez tévedés. Ezúttal nem a hitelszövetkezetek, hanem az adósok rengeteg tömege forog veszedelemben. Mert nem a cégtábla jelenti a szövetkezetet, hanem a tagok alkotják, akik pedig részjegyeik vagy adósságuk révén annak sorsával teljesen össze vannak forrva. A szövetkezet összetörése: a tagok esetleges anyagi romlása. Természetes, hogy egy, vagy akár több szövetkezet súlyos állapota még korántsem akkora jelentőségű, hogy ingadozásukban a közérdek cszmén támasztassanak meg. Végre is a magánvállalkozás, a társulás bármely formája mellett, viselje el a kockázatot, amely a nyereség kilátásával rendszerint együtt jár. Most azonban nem egy, nem is több, hanem az összes szövetkezetek, illetve tagok létkérdése van kockára vetve. Ezt a szempontot pedig lehetetlen figyelmen kívül hagyni, különösen akkor, ha komolyan keressük a fölmerült nehézségek forrását. Nagyobb pénzintézeteink soha se törődtek a kis ember sorsával és igényeit egyszerűen személyi hitelnek minősítették, bárha üzeme, üzlete vagy foglalkozása kétségtelenné is tették, hogy a pénz intenzívebb tevékenységre adhat módot. Ez a körülmény, vagyis a, természetes szükség keltette életre nálunk is a hitelszövetkezeteket s fejlődésük példás külföldi minták után indult. Ez időben, több mint egy évtizeden át, alig lehetett működésük ellen panaszt hallani, ami azt látszik igazolni, hogy a törzs ép és kifogástalan. Az utóbbi évek számtalan fattyúhajtása az, mely most magát a törzset is fenyegeti. A magyarázat nagyon egyszerű. Négy évvel ezelőtt, a délafrikai, majd az orosz-japán háborút követő idő alatt Európában óriási tőkék halmozódtak fel, melyek minden országban rendkívüli pénzbőséget idéztek elő. Amily mértékben csökkent a kamathozadék, abban az arányban törekedtek a tőkések fokozni a pénz elhelyezésének, vagyis hasznosításának lehetőségét. A meglévő hitelszervezetek konzervatív üzletvitelén jórészt megtört ez a szándék, ámde a tőke érvényesülését természetszerűen mi sem gátolhatja meg. A hitel megszerzésének könnyűsége vérmes reményeket ébreszt s tényleg hasznos új alapítások mellett, a költekezési hajlamot alig sejthető mértékben növeli. A beállott tőkebőség veszedelmei fokozottan jelentkeztek nálunk, ahol az optimizmus szinte nemzeti sajátság. Erre az időre esik számtalan hitelszövetkezet és törpebank alapítása, amelyek tehát a nagy tőke mesterséges kreatúráiként keltek életre azon célból, hogy a bő fölöslegnek levezető csatornái legyenek. Ezekbe a mesterséges szervekbe meggondolás és minden előrelátás nélkül ontották a pénzt. Tudunk eseteket, hogy a nagy bankok egyenesen rákényszerítették a hitelt pénzügynökeik útján a szövetkezetekre, aminek az lett a következése, hogy ezek üzletköre rendkívüli mértékben kitágult. Fennakadás nem is volt mindaddig, amíg a pénzviszonyok rosszabbra nem fordultak. Innen kezdve mér meglehetősen szem előtt folyt le a helyzet további alakulása. Az osztrák-magyar bank egy szép napon kijelentette, hogy szövetkezeti váltóanyagot nem fogad el viszleszámítolásra. A tőke kezdett megapadni. A nagy bankok, amelyek még röviddel azelőtt is valósággal rátukmálták a szövetkezetekre a pénzt, mind szűkebb keretekbe szorították a hitelt. A pénz e közben egyre gyérült, folyton szűkebben állott rendelkezésre s ekkor a nagyobb pénzintézetek vezetői hirtelen fölfedezték, hogy a hitelszövetkezetek tevékenysége ártalmas, sőt immorális. Nagyon kurtán végeztek. Kijelentették, hogy a hitelszövetkezetek váltóit nem fogadják el. Ezek után kérdés, hogy már most hogyan alakul a helyzet? Mert, fájdalom, ezen elhatározás sokkal könnyebb, mint milyennek a kivitel mutatkozik. Viszontlátás. A besztercei havasok felé húzódó rengeteg erdőség egyik magasan fekvő tisztására négy fáradt katona lépett ki valamelyik forró augusztus végi napon, esti hat óra tájban. Egy tejfölös szájú káplár és három közember. Teljes hadi felszerelést cipeltek hátukon a virágszálak és becsületesen ki voltak állva, míg erre a magas tisztásra kivergődhettek az erdőségből. A fiatal káplár megállt, föltolta sipkáját a feje búbjára és elkeseredve tekintett végig a szemei elé táruló gyönyörű panorámán, melynek sok órajárásnyira eső nagy távolságában a havas kopasz ormai verték vissza a lassanként Nyugvóra hajló nap vörhenyes fényét. — A fene egye meg ezt a piszok földet! — fakadt ki mosdatlan száján a harag, — hát már most hol az istennyilában van az a rongy falu, akit meg kéne találni? Ki lát itt valahol falut, atyafiak? Az atyafiak nézelődtek, vállukat vonogatták, egyik a homlokát törölgette, a másik friss füvet gyömöszölt a sipkájába, hogy a feje búbjának némilegg füset tartson; azt a falut azonban, melybe küldve voltak, hogy az átvonuló ezred számára friss vizet teremtsenek, egyikük sem látta. Hegy, völgy, erdő mindenütt, — emberlakta hely sehol. Pedig itt kellett lennie valahol a falunak is. A parancs, amit kaptak, világosan hangzott: az oláh falu neve: Pleska, lélekszáma négyszáz, van benne egy fatornyos görögkeleti templom és egy régi urasági kastély. Az erdőségen át közeledő regimentnek rajta kell átvonulnia Beszterce felé, ahol a császár az idei nagy „manéber“-t fogja megtartani. A káplár mérgelődve rázta fejét. — Nincs itt egy akkora falu se, mint a fél tenyerem, — holott pedig m uszály neki itt nyomorogni valahol, csak tudnám, merre? Nem látja senki? Nem. Az atyafiak nem láttak semmit. Marosvidéki fiúk voltak mindhárman, soha ezen a távoli vidéken azelőtt meg nem fordultak, tehát honnan sejtsék, hogy azon Pleska nevű rumnung falucska hol szigorog? Katonaság sem járt ezen a vidéken valami húsz esztendő óta — hallották minap a táborban a kapitány úrtól. Tehát nem is származhatott le régi öreg bakák szájáról a hagyomány, hogy egy ilyen nevű falu merre legyen és mit jó róla tudni a feléje ballagó virágszálnak. A káplár végre is elunta a hiábavaló nézdelődést, rántott egyet a vállán és azt mondta: ■— Mars! Elindult találomra és ment szó nélkül lefelé a tisztásról, amerre a völgyet gyanította. A legények némán lépegettek utána. Dél óta jöttek, jóformán megállás nélkül. A meleg elhervasztotta szájukon a szót, — egyiknek sem volt kedve a diskurzusra. A káplár viszont titokban a saját okoskodó fejére haragudott: ha megmaradt volna az erdőség túlsó oldalán kanyargó úton és nem okoskodott volna a képen, hogy az utat az erdőn keresztül — egyenes irányban — megrövidíti, most nem kellene nyomoznia a falut. Bizonyos, hogy az az út Ploskára visz és bizonyos, hogy a regiment azon fog jönni. Ha pedig most nem igyekszik, akkor az is bizonyos, hogy az ezredes sárga lova hamarabb fog rányeríteni a falura, mint ő. Mert ló az ő neve mindenképen azért a hebehurgyaságért, hogy a járt utat a járatlanért faképnél hagyta. És nagy szégyen, hogy egyébként jóféle góbé eszitől efféle bolondság kitelhetett. Mintegy félórai buzgó kutyagolás után azonban minden jóra fordult. A tisztás lejtőjének, aljában ott fehérlett porosan a vízmosásokkal számtalan helyen megcsipkézett megyei út. A valamelyest immár szurkoló káplárocska harsány diadalordítást szeretett volna kiereszteni torkán, ha az efféle nem esik valas a ,,rang“ rovására, így csak megállt, ismét fölcsapta sipkáját a feje búbjára s rámutatva kinyújtott ,jobbjával a vaktában megtalált silány megyei útra, — hajhó! miért is silány ebben a nagyságos országban minden megyei út? — komolyan így szólt: — Ugye bizony megmondani, atyafiak, hogy itt az út-e, verné el a ragya, de jó helyre dugták . . . ennék meg! Az atyafiak bólintottak. Igenis, itt azért, bár sokkal különb járás esett a füvön, mint a mily öröm várja szemüket szájukat az utat borító hatalmas porban. A káplár azonban nekiakasztotta bakancsait a pornak, tehát követni kellett. Gyorsan haladtak tovább az ide-oda kanyargó úton a falu felé, mely most már hamarosan kibukkant a völgyből. Megpillantották a templomot, s csakhamar az urasági kastély magasba nyúló fedelét is a villámhárítókkal. Három is fölmerészkedett a fedél különböző pontjairól, mintha az összes ide becsapó villámokat A Pesti Birlap mai száma 56 oldal.