Pesti Hírlap, 1911. december (33. évfolyam, 298-310. szám)
1911-12-16 / 298. szám
_ __________pesti bibla»____________ 1911. december 16., szombat. Képzőművészet A műcsarnok jubileuma. 1. Emlékezzünk régiekről A magyar képzőművészetről már sokszor elmondták, hogy alig száz esztendős a múltja. A régebbi alkotások emlékeit ugyanis letaposták kedves rokonaink: a tatárok, törökök— és kedves szomszédaink: az osztrákok. Középkori legszebb templomaink faragott köveit felhasználták a várfalak építésébe, a Mátyás király udvarában viruló művészet drága termékeit a szultánok kincsestárába harácsolták össze, a Kolozsváry testvérek ércszobraiból ágyút öntöttek vagy elcipelték Prágába. És ami rejtett helyeken megmaradt, a templomok és zárdák féltve őrzött műkincseit, az osztrák Ferdinand harminc szekérrel vitette fel Bécsbe, hogy ott se legyen hírmondója a régi magyar művészetnek. Ezek persze javarészben az ötvösművészet remekei. Képekről, szobrokról nem sok emlékünk maradt. Szépművészeti múzeumunkban láthatjuk néhány hazai szárnyas-oltár festett díszét és látjuk Kupeczky, Mányoky néhány festményét, melyek a régebbi idők magyar festészetéről regélnek. Az a magyar művészet, mely ma él és virul, melyről ma már az egész kulturvilág tudomást vett s mely a Nyugat nagy kulturáradatában is tiszteletreméltó helyet biztosit nemzetünknek, — az a magyar művészet jóformán a XIX-ik századdal kezdődik. Amint e század elején uj öntudatra ébred a nemzet, a magyar irodalommal karöltve éled fel a magyar művészet is. Barabás és kortársai az úttörők. És amint fokról-fokra gyulad fel a nemzeti önérzet tüze, amint Kazinczy, Széchényi, Petőfi, Vörösmarty, Arany, Tompa, Jókai, Madách smás irónagyságok fakadnak a nemzeti irodalom fáján, úgy nőnek hatalmas ágai a magyar művészetnek is egy-egy Zichy Mihály, Munkácsy, Madarász, Székely Bertalan, Lotz, Mészöly képében. Ez a pár név nekünk mind olyan sokat mond, olyan nagyjelentőségű, mintha a messze múltba vinné vissza képzeletünket. Pedig a távolból igazán csakis az örökös küzdelmek harci riadójának visszhangját álmodja vissza fantáziánk. Az utolsó fegyveres nemzeti ellenállás, a 48-as szabadságharc véres küzdelme is megint belejátszott kultúrtörekvéseinkbe, de a magyar képzőművészet csak hálával gondolhat ezekre a nagy eseményekre, mert belőlük fakadt történelmi festészetünk. És a 60-as évek újabb nemzeti ellenállása adott életet annak az eszmének is, hogy a magyar II művészek az osztrák festők inváziója és a magyar I műpártolók közönye ellenében szervezkedjenek. Megalapították az osztrákoskodó pesti műegylettel szemben 1861-ben az országos magyar képzőművészeti társulatot. Ez a kezdetben pár szobából álló hajlék volt melegágya a mai Műcsarnoknak, mely most már hatalmas termeivel is szűken ad helyet mai művészi nemzedékünlinek. Ez az alig 160 taggal működő egyesület számlál ma majdnem nyolcezer műpártoló és művészi tagot. Ez a szegény kis egyesület, a csekélyke vágyó-inával, gyarapodott olyan hatalmas testületté, melyma már milliónyi vagyonnal bír és ötven éven át töméntelen sok pénzzel gyámolította a magyar mű-' ! vészeset. i I. Hogy Magyarországon egy bank vagy egy tag jakarékpénztár az ötven éves működését jubilálja, szinte magától értetődő dolog. Nálunk annyi embernek van szüksége kölcsönpénzre, hogy minden i bank virul, ha a vezetői út nem sikkasztják Ame- rikája ■ ■ -■! | De hogyan viruljon fel egy képzőművészeti egyesület, melynek alapköveit a lelkesedés képezi, nem a bank alaptőkéje? Melynek vezetői nem a kitűnően fizetett pénzemberek, hanem tiszteletbeli elnökök és direktorok, és amelynek intézésében művészek vetélkednek, a világ legszeszélyesebb, legérzékenyebb, legkiszámíthatatlanabb emberei. Akik minden logika nélkül rendszereket változtatnak, vezetőket buktatnak vagy egyszerűen hátat fordítanak az egész intézménynek, mert a festményük nem a nagyterem baloldali falára került, hanem a jobboldalra. Elmerengvén a dicső múlton, — a képzőművészeti társulat szerencsésen lepergett ötven esztendején — ne soroljunk fel statisztikát arról, milyen ragyogó eredményeket ért el a társulat bevételekben, műtárgyak eladásában, a műpártolás fokozásában, ne dicsérjük a királyt, az államot, az egyes műpártolókat, akik szeretettel áldoztak közpénzből és magánvagyonukból, hogy képtárhoz és képekhez jussanak, ne dicsérjük a művészeket, akik sokat és szépet alkottak (hiszen ötven év nagy idői) és évről-évre sok művükön akartak túladni, hogy megélhessenek, ne dicsérjük az erkölcsileg vagy anyagilag érdekelt feleket, de tisztelettel említsük a társulat azon vezető férfiait, akik nevük előkelőségét és tekintélyük nagy súlyát odaadták a társulatnak s önzetlen munkájukkal adóztak a magyar művészetnek, hogy virulását elősegítsék. Az önzetlenségnek már a látszata is olyan, hogy jól esik látni. S bár a közmondás is azt tartja: a látszat csal, s higyjük őszintén, hogy a művészetpártolásnak még vannak önzetlen hívei. És ismerjük el szeretettel azt, hogy minden művészetpártolásban megnyilvánuló önzés is a legnemesebb forrásból fakad. II. Emlékezzünk mostaniakról. Ha a múltakból hirtelen visszapillantunk a jelenbe, azaz ha kimegyünk a Műcsarnok jubiláris tárlatára, egyszerre más világ tárul elénk. Nincs már néhány főből álló művészcsoport, mely kisded fészkében várja a derengő jövőt. Helyette valóságos művésztábor nyüzsög a műcsarnoki vár falai között, hogy annak tizenhét termét megostromolja. Ez a 17. terem is milyen kicsi falat annyi művészgyomornak! Ha mind eljött volna a jubiláris „ütközetre“, betelt volna velük a műcsarnok egész környéke, így is 325 művész majdnem ezer műtárgygyal vonult fel, hogy harcrakészségét demonstrálja. Pedig mennyien távol mar tdtuk meg! Azok, akiknek nem eléggé előkelő a műcsarnok, azok, akik unják a könyökkel való szerephezjutást s főleg azok, akik elvből ellenségei minden tömeg tartatnak. Ha a kormánynak kedve kerekedett volna visszajubilálni a képzőművészeti társulatot és kibővítette volna a Műcsarnokot még egyszer akkorára, úgy, ahogy a mostani igényekhez illenék, a harmincnégy terem is mind tele lett volna képpel és szoborral. Sőt! Jubilálni lehetett volna nemzetközi tárlattal, nagyobbszabású, világraszóló művészünneppel, melyre minden művelt nemzet elküldte volna a maga művészetét, hogy velünk való összetartozását demonstrálja. • Így, a mai szűk keretben, mi magyarok is alig jutunk szóhoz. A sok „izmus“ már úgyis annyira megszaporította a művészkedők számát, hogy legközelebb termet kell nyitni a művészcsecsemők számára, is. Ki beszél ma már impresszionizmusról és naturalimusról? Lejárt már a verizmus, pointilizmus és neoimpresszionizmus kora is, s most a művészeti barbarizmus üli diadalát a legultrább berkekben. Szegény Barabás, ha tudta volna, hogy tőle idáig vezet a magyar művészet útja! Ezen a jubilánsnak nevezett tárlaton mindenből kapunk ízelítőt. Pedig a legultrább elem megvetésével sújtotta jubiláló társulatunkat és megreped az ember szíve, hogy a legdicsőbb ultrákat nélkülözni kénytelen. Hiába, nincs öröm üröm nélkül! Elégedjünk meg az „ósdi“ Benczúr Gyulával, aki fiatal erővel okkupálta a nagyterem egyik falát és hét hó- pe közül, nem tudjuk, a klasszikus szépségű aktjait tartsuk-e jobbaknak, vagy a remekbe készült képmásait? Elégedjünk meg László Fülöp két frissen odavetett, rendkívül közvetlen képmásával, Vadíts Andor nagystílű vásznával, melynek prerafaelitikus levegőjében öt grácia libben tova. Végig nézve a termeket, azt látjuk, hogy mégis itt vannak a legtöbben! A magyar művészek szokatlanul nagy tömege jött most el, hogy a társulat jubileumát ünnepélyesebbé tegye. A kiállítás élénk, szokatlanul gazdag, bár nagyszerűbb művészi megnyilatkozásokkal senki sem lep meg. Futólagos szemlénk közben is kiválik a Csók István felesége arcképe előkelő szürke tónusával; derűs napsütésben ragyognak Nyilasy Sándor plein-air képei, a „Kapások“, a „Szőlőmunkások“. Misztikus szépségeivel markol lelkünkbe Mendlik Oszkár „Bolygó hollandi“-ja, ama régi, fantasztikus vitorlások egyike, amilyen ma is több cirkál az angol csatorna vizein. Zamatos magyar tárgyával szólal meg Juszkó Béla hortobágyi tehenes képe, feltűnik a fiatal Papp Bertalan hármas aktjának tónusbeli finomsága, Glatz Oszkár pompás látképe a terraszról, Éder Gyula mozgalmas „Boszorkánytánc“-a, Ziegler Károly, Kunwald Cézár, Knopp Imre, Stetka Gyula, Jendrassik Jenő egyegy jó portraitja,Révész Imrétől a „Mária imádása.“ Tovább haladva a kisebb termekben, üde igazságával fogadnak Katona Nándor tátrai képei, Bosznay István „Kanyargó vizek mentén“ című szép tája, Kalovszky Bertalan csodálatos lelkiismeretességgel megfestett Kléh-portraitja, Szkutezky Döme Doge-palotai jelenete, Edvi-Illés Aladár, mesteri vízfestménye: a „Tehén borjával“,Keményffi Jenő szép pastellja, a „Reggeli“, Déry Béla igen artisztikus „Északi tenger“-e, Roskovics Ignác önarcképe. Feltűnik Wildner Glatz Mária üde virágcsokra, Glatz Oszkár néhány apróbb portraitja, Herrer Cézár szép „Napos intérieur“-ja, Magyar-Mannheimer Gusztáv fürdőző gyermekei és pesti utca részlete a régi párisi házzal. Egy csomóban ékeskednek, mint a csomózott szőnyegek, Rippl-Rónai József képei, uralkodó színük a piros-sárga, indásvörös kontúrba festve. — flamand illúziókat ébreszt bennünk Feiks Jenő apró figurákkal benépesített genre-vásznain, melyeken már kevesebb a festékcsomó és több a jóizlén; - -— élénk és szellemes, mint mindig, a talentumos Vadász Miklós; — uj és kedves ösvényre tért Dobay Székely Andor hangulatos szepességi képeivel, a csöndes, kedves interieurökbe és falusi zugokba viszi lelkünket Bruck Miksa, napsütéses, színes — tarka utcákba vezet Kosztolányi-Kann Gyula. Viszontlátjuk itt Bachmann Károly finom csendéleteit, Gergely Imre színes sziciliai táját s egy különösen mozgalmas rothenburgi városrészletét, bájos biedermaier-staffageával. Vonzó meleg kép a Telkessy Valéria „Pihenés a hűvös völgyben“ című festménye, komoly stúdium a Coulin Arthur „Nápolyi alak“-ja, fejlődést mutat Nagy Vilmos „Mézeshetek“ címü képe és különösen Romek Árpád „Tükör előtt“ című szép geore-trémája. A zenei talentumáról is ismert Komáromi Kacs Endre folytatja nagyobb stílű „zenei kompozícióit“ Sonata appassionata című hangulatos szép vásznán; a talentumos Tibor Ernő mozgalmas nagy festményén a nagyváradi Szent László-tér piaci életét mutatja be. Vastagh Géza állatképei között legimpozánsabb a „Bivaly-fogat“, — Csánki Dénes neve feltűnik a „Kőbányában“ című képével, Kalber Dezső és Tardos Krenner Viktor az Erzsébet- emléktorony mozaik-képeinek vázlatait mutatják be, Smigelschi Oktáv „Szent Imre herceg“ című dekoratív képét, az ő új technikája szerint készült színes cementmárvány-inkrusztációját állította ki. Zi'á??-yf-Grümwald Béla a kecskeméti kaszinó faliképéhez készült freskójának szénrajzvázlatait tette közszemlére. Tovább haladva az oldaltermekben, feltűnik Holtmann Mozart „Jób“ című nagyobb bibliai vászna, melyen különösen a zsidók csoportja sikerült. Roemm Ritta friss talentumát dicsérik új uireki tektonikus vásznai, köztük a lőcsei Szt Jakabtemplom főoltárának szép képe. Sándor Antal igen sikerülten festette meg Gelléri Mór portraitját, Klammer Mariska bájos biederiuaieres geure-képet állított ki, Kiss Rezső hollandiai halász képei mellett is feltűnik a bátyjáról festett jó képmása, Heyer Artur népszerű állatképei, Aggházy Gyula hangulatos „Esti harangszó“-ja, Vidovszky Béla stilizált tájképe, Mérő István három mesterien kész genre-képe, Kacziány Ödön nagystílű Pietája, Balló Ede Justh- és Beck- portraitja, Paczka Ferenc Bezerédy-képmása, Gy. Nagy Zsiga „Falusi