Pesti Hírlap, 1911. december (33. évfolyam, 298-310. szám)

1911-12-16 / 298. szám

_ __________pesti bibla»____________ 1911. december 16., szombat. Képzőművészet A műcsarnok jubileuma. 1. Emlékezzünk régiekről A magyar képzőművészetről már sokszor el­mondták, hogy alig száz esztendős a múltja. A ré­gebbi alkotások emlékeit ugyanis letaposták kedves rokonaink: a tatárok, törökök­­— és kedves szom­szédaink: az osztrákok. Középkori legszebb temp­lomaink faragott köveit felhasználták a várfalak épí­tésébe, a Mátyás király udvarában viruló művészet drága termékeit a szultánok kincsestárába hará­csolták össze, a Kolozsváry testvérek ércszobraiból ágyút öntöttek vagy elcipelték Prágába. És ami rejtett helyeken megmaradt, a templomok és zár­dák féltve őrzött műkincseit, az osztrák Ferdinand harminc szekérrel vitette fel Bécsbe, hogy ott se legyen hírmondója a régi magyar művészetnek. Ezek persze javarészben az ötvös­művészet re­mekei. Képekről, szobrokról nem sok emlékünk ma­radt. Szépművészeti múzeumunkban láthatjuk né­hány hazai szárnyas-oltár festett díszét és látjuk Kupeczky, Mányoky néhány festményét, melyek a régebbi idők magyar festészetéről regélnek. Az a magyar művészet, mely ma él és virul, melyről ma már az egész kultur­világ tudomást vett s mely a Nyugat nagy kulturáradatában is tiszteletreméltó helyet biztosit nemzetünknek, — az a magyar művészet jóformán a XIX-ik század­dal kezdődik. Amint e század elején uj öntudatra ébred a nemzet, a magyar irodalommal karöltve éled fel a magyar művészet is. Barabás és kortársai az úttörők. És amint fokról-fokra gyulad fel a nem­zeti önérzet tüze, amint Kazinczy, Széchényi, Pe­tőfi, Vörösmarty, Arany, Tompa, Jókai, Madách s­­más irónagyságok fakadnak a nemzeti irodalom fá­ján, úgy nőnek hatalmas ágai a magyar művészet­nek is egy-egy Zichy Mihály, Munkácsy, Madarász, Székely Bertalan, Lotz, Mészöly képében. Ez a pár név nekünk mind olyan sokat mond, olyan nagyjelentőségű, mintha a messze múltba vinné vissza képzeletünket. Pedig a távolból igazán csakis az örökös küzdelmek harci riadójának vissz­hangját álmodja vissza fantáziánk. Az utolsó fegyveres nemzeti ellenállás, a 48-as szabadságharc véres küzdelme is megint bele­játszott kultúrtörekvéseinkbe, de a magyar képző­művészet csak hálával gondolhat ezekre a nagy­­ eseményekre, mert belőlük fakadt történelmi festé­szetünk. És a 60-as évek újabb nemzeti ellenállása­­ adott életet annak az eszmének is, hogy a magyar I­I művészek az osztrák festők inváziója és a magyar I műpártolók közönye ellenében szervezkedjenek. Megalapították az osztrákoskodó pesti műegylettel­­ szemben 1861-ben az országos magyar képzőművé­­­­szeti társulatot. Ez a kezdetben pár szobából álló h­ajlék volt melegágya a mai Műcsarnoknak, mely most már ha­talmas termeivel is szűken ad helyet mai művész­­i nemzedékünlinek. Ez az alig 160 taggal működő egyesület szám­­­lál ma majdnem nyolcezer műpártoló és művész­­i tagot­. Ez a szegény kis egyesület, a csekélyke vágyó-­­i­nával, gyarapodott olyan hatalmas testületté, mely­ma már milliónyi vagyonnal bír és ötven éven át töméntelen sok pénzzel gyámolította a magyar mű-' ! vészeset. i I. Hogy Magyarországon egy bank vagy egy tag j­a­karékpénztár az ötven éves működését jubilálja,­­ szinte magától értetődő dolog. Nálunk annyi em­­­­bernek van szüksége kölcsönpénzre, hogy minden i bank virul, ha a vezetői út­ nem sikkasztják Ame-­­ rikája ■ ■ -■! |­­ De hogyan viruljon fel egy képzőművészeti­­ egyesület, melynek alapköveit a lelkesedés képezi, nem a bank alaptőkéje? Melynek vezetői nem a­­ kitűnően fizetett pénzemberek, hanem tiszteletbeli­­ elnökök és direktorok,­­ és amelynek intézésében­­ művészek vetélkednek, a világ legszeszélyesebb, leg­­­­érzékenyebb, legkiszámíthatatlanabb emberei. Akik­­ minden logika nélkül rendszereket változtatnak, vezetőket buktatnak vagy egyszerűen hátat fordí­tanak az egész intézménynek, mert a festményük nem a nagyterem baloldali falára került­, hanem a jobboldalra. Elmerengvén a dicső múlton, — a képzőmű­vészeti társulat szerencsésen lepergett ötven eszten­dején — ne soroljunk fel statisztikát arról, milyen ragyogó eredményeket ért el a társulat bevételek­ben, műtárgyak eladásában, a műpártolás fokozásá­ban, ne dicsérjük a királyt, az államot, az egyes műpártolókat, akik szeretettel áldoztak közpénzből és magánvagyonukból, hogy képtárhoz és képekhez jussanak,­­ ne dicsérjük a művészeket, akik sokat és szépet alkottak (hiszen ötven év nagy idői) és évről-évre sok művükön akartak túladni, hogy meg­élhessenek, ne dicsérjük az erkölcsileg vagy anyagi­lag érdekelt feleket, de tisztelettel említsük a tár­sulat azon vezető férfiait, akik nevük előkelőségét és tekintélyük nagy súlyát odaadták a társulatnak s önzetlen munkájukkal adóztak a magyar művé­szetnek, hogy virulását elősegítsék. Az önzetlenségnek már a látszata is olyan, hogy jól esik látni. S bár a közmondás is azt tartja: a látszat csal, s higyjük őszintén, hogy a művé­szetpártolásnak még vannak önzetlen hívei. És ismerjük el szeretettel azt, hogy minden művészetpártolásban megnyilvánuló önzés is a leg­nemesebb forrásból fakad. II. Emlékezzünk mostaniakról. Ha a múltakból hirtelen visszapillantunk a jelenbe, azaz ha kimegyünk a Műcsarnok jubiláris tárlatára, egyszerre más világ tárul elénk. Nincs már néhány főből álló művészcsoport, mely kisded fészkében várja a derengő jövőt. He­lyette valóságos művésztábor nyüzsög a műcsar­noki vár falai között­, hogy annak tizenhét termét megostromolja. Ez a 17. terem is milyen kicsi falat annyi művészgyom­ornak! Ha mind eljött volna a jubiláris „ütközetre“, betelt volna velük a mű­csarnok egész környéke, így is 325 művész majd­nem ezer műtárgy­gyal vonult fel, hogy harcra­­készségét demonstrálja. Pedig mennyien távol mar­ t­dtuk meg! Azok, akiknek nem eléggé előkelő a műcsarnok, azok, akik unják a könyökkel való sze­­rephezjutást s főleg­ azok, akik elvből ellenségei minden tö­m­eg tart­atnak. Ha a kormánynak kedve kerekedett volna visszajubilálni a képzőművészeti társulatot és kibő­vítette volna a Műcsarnokot még egyszer akkorára, úgy, ahogy a mostani igényekhez illenék, a har­mincnégy terem is mind tele lett volna képpel és szoborral. Sőt! Jubilálni lehetett volna nemzetközi tár­lattal, nagyobbszabású, világraszóló művészünnep­pel, melyre minden művelt nemzet elküldte volna a maga művészetét, hogy velünk való összetartozását demonstrálja. • Így, a mai szűk keretben, mi magyarok is alig jutunk szóhoz. A sok „izmus“ már úgyis annyira megszapo­­rítot­ta a művészkedők számát, hogy legközelebb ter­met kell nyitni a művészcsecsemők számára, is. Ki beszél ma már impresszionizmusról és na­­turali­musról? Lejárt már a verizmus, pointilizmus és neoim­presszionizmus kora is, s most­ a művészeti barbarizmus üli diadalát a legultrább berkekben. Szegény Barabás, ha tudta volna, hogy tőle idáig vezet a magyar művészet útja! Ezen a jubilánsnak nevezett tárlaton min­denből kapunk ízelítőt. Pedig a legultrább elem megvetésével sújtotta jubiláló társulatunkat és meg­reped az ember szíve, hogy a legdicsőbb ultrákat nélkülözni kénytelen. Hiába, nincs öröm üröm nélkül! Elégedjünk meg az „ósdi“ Benczúr G­yulával, aki fiatal erő­vel okkupálta a nagyterem egyik falát és hét hó-­ pe közül, nem tudjuk, a klasszikus szépségű akt­­­jait tartsuk-e jobbaknak, vagy a remekbe készült képmásait? Elégedjünk meg László Fülöp két frissen odavetett, rendkívül közvetlen képmásával, Va­díts Andor nagystílű vásznával, melynek prera­­faelitikus levegőjében öt grácia libben tova. Végig nézve a termeket, azt látjuk, hogy mégis itt vannak a legtöbben! A magyar művé­szek szokatlanul nagy tömege jött most el, hogy a társulat jubileumát ünnepélyesebbé tegye. A kiállítás élénk, szokatlanul gazdag, bár nagyszerűbb művészi megnyilatkozásokkal senki sem lep meg. Futólagos szemlénk közben is kiválik a Csók Ist­ván felesége arcképe előkelő szürke tónusával; derűs napsütésben ragyognak Nyilasy Sándor plein-air képei, a „­Kapások“, a „Szőlőmunkások“. Miszti­kus szépségeivel markol lelkünkbe Mendlik Osz­kár „Bolygó hollandi“-ja, ama régi, fantasztikus vitorlások egyike, amilyen ma is több cirkál az angol csatorna vizein. Zamatos magyar tárgyával szólal meg Juszkó Béla hortobágyi tehenes képe,­­ feltűnik a fiatal Papp Bertalan hármas aktjá­nak tónusbeli finomsága, Glatz Oszkár pompás látképe a terraszról, Éder Gyula mozgalmas „Bo­szorkányt­ánc“-a, Ziegler Károly, Kunwald Cézár, Knopp Imre, Stetka Gyula, Jendrassik Jenő egy­­egy jó portrait­ja,­­Révész Imrétől a „Mária imá­­dása.“ Tovább haladva a kisebb termekben, üde igazságával fogadnak Katona Nándor tátrai képei, Bosznay István „Kanyargó vizek mentén“ című szép tája, Kalovszky Bertalan csodálatos lelkiis­meretességgel megfestett Kléh-portraitja, Szku­­tezky Döme Doge-palotai jelenete, Edvi-Illés Ala­dár, mesteri vízfestménye: a „Tehén borjával“,­­Keményffi Jenő szép pastellja, a „Reggeli“, Déry Béla igen artisztikus „Északi tenger“-e,­­ Roskovics Ignác önarcképe. Feltűnik Wildner Glatz Mária üde virágcsokra, Glatz Oszkár néhány apróbb portraitja, Herrer Cézár szép „Napos in­­térieur“-ja, Magyar-Mannheimer Gusztáv fü­rdőző gyermekei és pesti utca részlete a régi párisi­ ház­zal. Egy csomóban ékeskednek, mint a csomózott szőnyegek, Rippl-Rónai József képei, uralkodó szí­nük a piros-sárga, indásvörös kontúrba festve. — flamand illúziókat ébreszt bennünk Feiks Jenő apró figurákkal benépesített genre-vásznain, me­lyeken már kevesebb a festékcsomó és több a jó­­izlén; - -— élénk és szellemes, mint mindig, a ta­­lentumos Vadász Miklós; — uj és kedves ösvényre tért Dobay Székely Andor hangulatos szepességi képeivel, a csöndes, kedves interieurökbe és falusi zugokba viszi lelkünket Bruck Miksa, napsütéses, színes — tarka utcákba vezet Kosztolányi-Kann Gyula. Viszontlátjuk itt Bachmann Károly finom csendéleteit, Gergely Imre színes sziciliai táját s egy különösen mozgalmas rothenburgi városrész­­letét, bájos biedermaier-st­affageával. Vonzó meleg kép a Telkessy Valéria „Pihenés a hűvös völgy­ben“ című festménye, komoly stúdium a Coulin Arthur „Nápolyi­ alak“-ja, fejlődést mutat Nagy Vilmos „Mézeshetek“ címü képe és különösen Ro­­mek Árpád „Tükör előtt“ című szép geore­-trémá­­ja. A zenei talentumáról is ismert Komáromi Kacs Endre folytatja nagyobb stílű „zenei kompozícióit“ Sonata appassionata című hangulatos szép vász­nán; a talentumos Tibor Ernő mozgalmas nagy festményén a nagyváradi Szent László-tér piaci életét mutatja be. Vastagh Géza állatképei között legimpozánsabb a „Bivaly-fogat“, — Csánki Dénes neve feltűnik a „Kőbányában“ című képével, Kal­ber Dezső és Tardos Krenner Viktor az Erzsébet-­ emléktorony mozaik-képeinek vázlatait mutatják be, Smigelschi Oktáv „Szent Imre herceg“ című dekoratív képét, az ő új technikája szerint készült színes cementmárvány-inkrusztációját állította ki. Zi'á??-yf-Grümwald Béla a kecskeméti kaszinó fali­képéhez készült freskójának szénrajzvázlatait tette közszemlére. Tovább haladva az oldaltermekben, feltűnik Holtmann Mozart „Jób“ című nagyobb bibliai vászna, melyen különösen a zsidók csoportja sike­rült. Roemm Ritta friss talentumát dicsérik új uireki tektonikus vásznai, köztük a lőcsei Szt Jakab­­templom főoltárának szép képe. Sándor Antal igen sikerülten festette meg Gelléri Mór portraitját, Klammer Mariska bájos biederiuaieres geure-képet állított ki, Kiss Rezső hollandiai halász­ képei mel­lett is feltűnik a bátyjáról festett jó képmása, Heyer Artur népszerű állatképei, Aggházy Gyula hangulatos „Esti harangszó“-ja, Vidovszky Béla stilizált tájképe, Mérő István három mesterien kész genre-képe, Kacziány Ödön nagystílű Pietá­ja, Balló Ede Justh- és Beck- portraitja, Paczka Fe­renc Bezerédy-képmása, Gy. Nagy Zsiga „Falusi

Next