Pesti Hírlap, 1912. augusztus (34. évfolyam, 181-206. szám)
1912-08-01 / 181. szám
Budapest, 1912. XXXIV. évfolyam, 181. (11.802.) szánt Csütörtök, augusztus 1. előfizetési Árak: Egész évre .... Félévre ........ Negyedévre .... Egy hóra............. 240., Egyes szám ára 16 f. Hirdetések díjszabás szerint Az apró hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Váci-körút 78, I. emelet. Telefon 26-45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 78, Telefon 26—40. Megjelenik hétfő kivételéve a nárssn nap. Két kulcs Június végén katonai kordon mögött kellett felolvasni az elnapoló királyi kéziratot. A papiról türelmes, még ha királyi kézírás ékesíti is, tehát kibírta ezt a megszégyenítő helyzetet. De szeptember második felében azt a kéziratot megint föl kell olvasni s vajon ezt a felolvasást megint csak szuronyok oltalma alatt fogják rendezhetni? S mialatt a parlamentben elhangzik „Mi, Első Ferenc József“ szava, azalatt a parlament előtt megint katonák táborozzanak? A királyi kézirat talán kibírná ezt is, de kibírja-e vajon az ország és a parlament tekintélye? Tisza István és az ő fiókintézete, Beöthy Pál alelnök, a béke szükségéről fuvoláznak. Rendben van. A békére természetesen szükség van s az a béke meg is lesz, ha nem is azok számára, akik most érte fuvoláznak. A békét a nemzeti ellenzék is idézi, de nem magának, hanem a nemzetnek s nem azoktól, akik kínálják, hanem másoktól, akik a békét sohsem is akarták felforgatni. Azoktól, akik a békét felborították s akik most csak azért szeretnék a békét, hogy az erőszak határain nyugodtan pihenhessenek, az ellenzék nem kér és nem fogad el békét. S ha Tisza István és nem visszhangja gyanánt Beöthy Pál mutatnak is személyi téren bizonyos előzékenységet, amennyiben azt emlegetik, hogy a személyi áldozatok elől nem fognak elzárkózni, ez még nem jelenti azt, hogy a béke útjából a személyi akadályok eltűntek. Tisza István esetleg a más bőrére olyan nagylelkű, hogy a félreállás készségéről beszél, de nem egészen bizonyos, hogy ezt a nyilatkozatát mások nevében is tehette. Hiszen akadhat, aki Tisza nyilatkozatára a kritikus pillanatban azt jegyzi meg, hogy könnyű Tiszának az elnökségről lemondani, mert ő a lemondás után is diktátor marad, de nincs mindenki ilyen kedvező helyzetben. Az se bizonyos tehát, hogy a személyi akadályok csakugyan olyan könnyen elháríthatók-e, mint ahogy Tisza István odavetette De tegyük fel, hogy a személyi akadályok elháríthatók. Ha nem az érdekeltek hajlandóságából, hát a helyzet kényszeréből, mert —mondjuk — az ellenzék nem áll szóba az erőszak hőseivel s elvégre nem köthet olyanokkal békét, akikkel egyszerűen szóba sem áll. Ha tehát megmozdul valami komoly törekvés abban az irányban, hogy szeptemberben ne folytatódjék ott, askandalum, ahol június végén abbamaradt s ha a kibontakozás felé az első lépés is csak úgy tehető meg, hogy a tárgyalások folytatásához olyan emberek vonulnak fel, akikkel az ellenzék hajlandó legalább is szóba állani, akkor igenis a helyzet kényszere rá fogja szorítani a kormányt is arra az önfeláldozásra, melyet egyelőre csak Tisza István jelentett be,a maga személyére nézve. Hogy az ellenzék részéről ki tárgyalhat, azt nem kell kutatni. De hogy a többség részéről ki alkalmas a tárgyalások folytatására, azt mégis csak az a kényszerhlyzet szabja meg, hogy olyanok tárgyaljanak, akikkel az ellenzék hajlandó tárgyalni. Ha tehát ma még berzenkednek is, majd csak ráfanyalodnak később a személyi áldozatokra s nemcsak föltehető, de bizonyosra is vehető, hogy a személyi akadályok a kritikus időre el fognak tűnni. De az még nem lesz a kibontakozás kezdete, csak a tárgyalások lehetőségének megnyílása. S akkor következik majd a nehezebbik része a dologinak. El kell hárítani a tárgyi akadályokat is. Mik azok? Legelsősorban persze azok a megfelelőbb elnevezés hiányában törvényeknek nevezett alkotások, melyeket az erőszak segített világra, de amelyek a királyi szentesítéssel bizonyos formát kaptak. Hát ezeket bizony jó volna visszacsinálni, csakhogy nem megy. S ezekre nem is gondol az ellenzék, mikor a tárgyi akadályok elhárítását emlegeti. Van azonban egész sor tárgyi akadály, mely a többségi erőszak törvénytelen bélyegével jött a világra és a királyi szentesítés menedéklevelére nem hivatkozhatik. Ilyen a házszabályok szigorítása s ilyen a szörnyeteg embriónak meghagyott mandátumfosztó javaslat is. Ezek nem menekülhettek a királyi szentesítés mindent megoltalmazó templomába s ezeket, ha a kibontakozás lehetősége felé utat akarnak vágni, még gyorsabban kell kivégezni, mint amilyen gyorsan a világra erőszakolták. Még az emlékét is ki kell irtani azoknak a vad kísérleteknek, melyek az úgynevezett államszükségletek erőszakos kielégítésén túr még a jövendő nemzeti ellenőrzést is meg akarták fojtani. Beredes meg- Jó és rossz. Irta: SZIA! GYULA. Élt a városkában, amelynek titokzatos, évszázados hársfái voltak, egy adótárnok, aki semmiben sem különbözött volna sok más ezer embertől, ha nem lett volna neki egy elmaradhatatlan, hű és furcsa cimborája, akinek már a neve sem volt becsületes keresztényi. Jó és rossznak hívták. Jó és rossz csak úgy kegyelemkenyéren élt az adótárnok mellett. Néha kellemetlenkedett, néha hizelgett neki. Voltak napjai, amikor egészen bárgyúnak mutatkozott, máskor pedig pótolhatatlanul éleselméjű volt. Az adótárnok soha sem tudta megállapítani róla, hogy az emberek vagy a szellemek közé sorozza-e. Egyszer, amikor az adótárnok a kis háza verandáján ült, egy üveg tavalyi csiger mellett és a hársfa a borba hullatta illatos virágait ----a hársfa június végén virágzik — a kert léckerítése mögött egy toprongyos, csavargó alak ólálkodott. Az adótárnok szemének egy intésére a Maros nevű kutya átpattant a kerítésen és megfogta a csavargónak rongyos nadrágja szárát, de nem nagyon. A csavargó megemelte ütött-kopott kalapját és nyugodtan szólt: — Jó napot, domine, spektabilisz. Ez a kutya, remélem, nem harap. — Ki maga? Honnan kódorgott ide? — A szomszéd faluból jövök, — felelte a csavargó, — és ez a helianthus megállított az utamban. Az adótárnok szemöldöke magasra szaladt föl, mert a gyanús külsejű emberből nem igen látszott ki, hogy honnan, ismeri a napraforgó latin nevét. A csavargónak a koponyája irdatlanul nagy és kopasz volt, csak itt-ott bozótosodott némi megmaradt hajcsomó. Az arca sápadt, bágyadt volt, a szemei kissé keresztben álltak, de közelebbről inkább barátságos, mint veszedelmes fényük volt. Az adótárnok intésére Maros kutya elengedte a nadrágszélét és a toprongyos csavargó fölmerészkedett a verandára, amit azon a vidéken ámbitusnak hívtak. — Kell-e egy pohár bor? — kérdezte az adótárnok. — Szomjas vagyok, mint az országút pora. A csavargó mohón kapott, a pohár után és egyszerre lehörpintette az italt. — Hogy hívják? — kérdezte tőle az adótárnok. — Bonus et malus — felelte a csavargó — Jó és rossz. — Tudok annyit latinul, — szólt az adótárnok, — hogy nem kell fordítás. De miért keveri maga folyton a beszédjébe Tacitus nyelvét? A csavargó kiegyenesedett. — Tudós vagyok, — felelte. — A mágia doktora. Az adótárnok végignézett a szánalmas figurán és elkezdett hangosan kacagni. A csavargó nyomban, kínálás nélkül leült egy székre és amikor az adótárnok hirtelen szigorúan rápillantott, mentségképp így felelt neki: — Ahol nevetnek, ott én leülök. így kezdődött az adótárnok és a csavargó ismeretsége, amely zavartalanul tartott egészen az adótárnok haláláig, amikor jó és rossz épp oly észrevétlenül eltűnt, mint ahogy jött. Sohasem lehetett kideríteni róla, hogy miféle szél vetette oda, honnan jött, mit csinált addig. Futóbolondnak tekintették és azt hitték róla, hogy a félnapi járásra levő őrültek házából szaladt el. Az adótárnok néha megeresztett egy írást vagy levelet, hogy kikutassa jó és rossz múltját, de hiába volt minden igyekezete. Jó és rossz ártatlan, jámbor lélek volt, a légynek sem vétett és az adótárnokhoz a kutya hűségével ragaszkodott. Sok mindenre használta őt az adótárnok. Ha valahová el kellett mennie, kiküldte előbb szimatolni Jó és rosszt. — Eső lesz — felelte Jó és rossz. Vagy: — Nem fog esni, pedig mázsás felhők lógnak az égről le. De nem fog esni. Néha bizonytalanabb válaszokat adott: — Talán esni fog. Talán kiderül. Ilyenkor az adótárnok more patrio fejbeütötte a cimborát, aki hirtelen eszmélni kezdett: — Kiderül! kiderül! — sietett a jóslással. Ritkán tévedett úgy, hogy az adótárnok azt hitte róla, hogy leveli béka lelke szállt belé. De nemcsak az időjárásra nézve kérdezte meg az adótárnok jó és rosszt, hanem minden fontosabb kérdésben kikérte az orákulumát. Ha például a búzáját akarta eladni és a szomszéd városba készült, hol vasúti állomás is volt, a kocsija bakjára felültette Jó és rosszt. Néha elindultak nagy vígan, amikor Jó és rossz hirtelen a gyeplőszárhoz kapott. — Ne tovább! — könyörgött. — Forduljunk vissza, úgyis hiába megyünk! Az adótárnok eleinte ügyet sem vetett az eféle bolondságra, de mindig megjárta, valahányszor nem hallgatott Jó és rossz tanácsára. Idővel már egy lépést sem mert nélküle tenni. Igaz, hogy Jó és rossz néha olyan bárgyú volt, mint a tök és ilyenkor a jóslása sem ért egy fogarast sem. De máskor meg szinte belelátott a jövőbe és olyankor félelmetes és kegyetlen volt minden sejtelme és szimatja. Egyszer például éjnek idején zavarta föl legédesebb álmából az adótárnokot: — Kelj föl, — szólt remegve (szabad volt tegeznie, ha más nem volt jelen) — mert baj van. A Festi Hírlap mai száma 44 oldal