Pesti Hírlap, 1912. december (34. évfolyam, 285-309. szám)
1912-12-21 / 302. szám
nyok határain túl is tudomása van az embereknek a készülődésükről. — Isonnét tudjátok, Goszpodine, hogy rai is mozgolódunk ? — Nézd meg — s ezzel megmutattam neki azt az információs levelet, melyet két hét előtt kaptam. Elolvasta, arca mind hosszabbra és hoszszabbra nyúlt. Midőn az aláirást meglátta, csöndesen nevetett: — Feld! (Jól van.) A mi emberünk, aki a sorokat írta, úgy látszik, jó kezekbe került. Tehát rendelkezésedre állok! — Hány fegyveres lesz a két kerületben! — kérdeztem tovább. — Négy-ötezer basikozuk, de rövidesen tízezrein leszünk készen, hogy a szerbek ellen menjünk, ha Petár tényleg betörésre gondol! — Van fegyveretek és muníciótok? — Még nem elegendő. De addigra lesz! Aztán tudunk mi még a handzsárral is bánni. Az néha jobb és biztosabb a puskánál! — És miért készülődtök? — Mert látjuk, hogy a szerbek nagy részének lojalitása nem őszinte és félő, hogy ők a szerb hadsereg segítségére mennének. — Hiszen az lehetetlenség! — Tévedsz, uram, ha a mi hadseregünk elég erős is a gyanús elemek fékentartására, helyi lázadást, a svábok és törökök lemészárolását nem lehet megakadályozni. Nem ismeritek eléggé ezt a népet. Elszánt és vad s a tett idején nem törődik, nem számít a következményekkel. Mi azért szervezkedünk, hogy készületlenül ne találjon bármely esemény. S nekünk moszlomoknak, kötelességünk a minket s hagyományainkat, vallásunkat védő svába mellé állani. Bár mindig így tettünk volna, de a Kállay-éra megszűnte után jött a szerbophil Burián-uralom, amelynek politikája egykönnyen megboszulhatja magát. — Komolyan gondoljátok, hogy a szerb hadsereg meg meri a háborút a monarchiának üzenni? — Komolyan! A kumanovói győzelem a szerbek fejébe szállott, ők legyőzhetetlennek képzelik magukat. Pedig csak jöjjenek! A novibazári szandzsákban, a monasztiri vilajetben és Albániában a mohamedánok százezrei lázadnának fel s ha a monarchia hadereje ellenük lesz, mi visszahódítjuk a szultán elveszett birtokait . . . Ilyen lelkesen beszélt az öreg bég, pedig majdnem hetvenéves s meglátszott minden szaván, hogy hiszi is, amit mond. Ha nemcsak a vezérek, hanem a planinás basibozukok is ilyen lelkesek, akkor jobb lesz Maximovics tábornoknak otthon maradnia és a monarchia ellen nem ugrándozni. Mert ha egyszer átlépték a subikont, nincs többé visszatérés s a megvadult szoldateszka meggondolatlanságát a szerb nemzet a maga drágán szerzett szabadságával fogja megfizetni. Aki a tűzzel játszik, az könnyen megégeti magát, ezt a közmondást jegyezzék meg maguknak a szerbek s vigyázzanak, nehogy a maguk kárán okuljanak, csakhogy addig későn talál lenni! szűz. Tudomány. * (Nemzetközi fizikai intézet.) A tudományos körökben bizonyára örömmel veszik azt a hírt, hogy az ezidei május hó én Brüsszelben egy millió márka költséggel Solvay-tól alapított nemzetközi fizikai intézet immár a végleges szervezkedés stádiumába jutott. Az első „fizikai tanács“, a leghíresebb fizikusok kongresszusa, a jövő esztendei őszszel fog összeülni. Az intézet a fizikai búvárlatokat,jelesen a fizika és a fizikai chémia terén végzendő kísérletezéseket, anyagi támogatásában részesíti. Az ösztöndíjakat, nemzetekre való tekintet nélkül, a díjakra elsősorban érdemesnek ítéli majd a nemzetközi bizottság. Ezen bizottságiak tagjai: a haarlemi Lorentz, egyben a bizottság elnöke, a kopenhágai Knudsen, bizottsági titkár, Curiené asszony (Paris), Brillouin (Paris), a brüsszeli Goldschmidt, H. Kammerlinght (Leiden), Nernst (Berlin), Warburg (Berlin), és Rutherford (Manchester) A fiatal belga tudósoknak szánt ösztöndíjak dolgában az intézet igazgatóságának tanácsa dönt. Ennek a tanácsnak viszont tagjai: Heger, Teffe. és Versekaffelt professzorok. A védelem tribünje. I. Az első király. Boldog Luipold! Megérte a patriarchák korát, szerette a művészeteket, a képet, a verset, a muzsikát, szerette nagyon a nőket s mikor galambfehér feje lehanyatlott a halál párnájára, a boldog Luitpold még egyszer, utoljára, elvesztette a szivét. Prózára fordítva ez ugyan csak annyit jelent, hogy az az udvari tisztviselő, aki a bajor udvar hagyománya szerint köteles lett volna elvinni a holt király szivét abba az ősi kolostorba, ahol az összes bajor királyok sziveit őrzik, útközben a vasúti kupéban felejtette az elköltözött patriarcha szivét. De a véletlen nagy poéta és tudta, hogy kinek szivével játszik ilyen bájosan még a halál után is. A próza végződhetett úgy, hogy egy kurta távirati hírre a legközelebbi állomáson feltartóztatták az elbujdosott királyi szivet, de a véletlen verse úgy lett volna szebb és bajosabb, ha a holt király szivét a távirat nem éri utól, ha az a szív bújdoshatik az idők végéig, ha talizmánja lesz aranyhaju Gretcheneknek s ha az élet és a szépség nagy imádója holta után is bizonyos leánykebleken doboghat fel újabb életre. Milyen gyönyörű legenda nőhetett volna a holt király elvesztett szivéről! Valami út Andersen milyen tündérmesébe skatulyázhatta volna Luitpold szivének a halál után való vándorlását, kalandjait! Hogy vérzett, ujjongott, fájt és zokogott volna az a vándorló szív, ha elvezeti a játékos véletlen az élet minden emeletén keresztül a pincék boldog homályától egészen a szédítő magasságok boldogtalan magányáig! A percek, az évek, a századok peregtek volna és az a szív gurul, vándorol tovább, mindig tovább. Milyen kár, hogy az a távirat utolérte és megtalálták Luitpold szivét. Abban a hallgatag kolostorban nem lesznek a holt király szivének olyan szép álmai, mintha sikerül elvesznie, a halál után is elkóborolnia a gyönyörű világban. De talán nem is az igazi szivet találták meg. Talán akkor már kicserélte valaki a kupéban felejtett szivet. Talán mégis útra kél vele a legenda s élni hagyja a halál után is a király szivét. Hiszen Luitpold szive csakugyan nem kívánkozott kolostorba soha. . . II. A második király. Én itt feldicsérem a véletlent, hogy milyen gyönyörűen szövi a legendákat s megakad a szemem egy másik eseten, amelyikből azt látom, hogy a véletlennek durva keze van, mint egy szakácsnénak s legendák szövéséhez csak úgy ért, mint elefánt a brüsszeli csipke gyártásához. A holt király mellé, aki elvesztette a szivét, állít a ma véletlenül egy eleven királyt is, aki megtalálta a szivét. A dán királyról van szó, aki meghallotta, hogy az udvari könyvtár egyik fiatal hivatalnoka rendszeresen lopta a könyveket, de meghallotta azt is, hogy a fiatal hivatalnok a legjobb diák, a legszegényebb és legjobb fiú, aki a lopott könyvek árából a vizsgadíjait akarta fedezni. Ami ezt a rokonszenves tolvajt illeti, vannak neki testvérei minden időkből és minden országban. Én is emlékszem egy magyar fiúra, valami műegyetemi diákra, aki nyomorában pincérnek szegődött egy nyári vendéglőbe, aztán lopott valami platinacsészét, hogy beiratkozhassék. A rokonszenves dán tolvaj is ebből a romantikus családból való. S nem is akarom én őt selymes szavakkal megsimogatni. Inkább a királyról volna egy szavam, aki megtalálta a szivét s meghagyta, hogy azt a szegény könyvtolvaj fiút ne érje bántódás, maradjon meg állásában, a vizsgadijait pedig fizeti a király. Ez volna a második legenda, egy eleven királyról, aki megtalálta a szivet. De milyen brutális, elefántlábbal szőtt legenda ez! Ha a király csakugyan megtalálta volna a szivét, akkor én és te és nem vagyunk most abban a helyzetben, hogy tudjunk az egész tolvajlásról. Halkan, csipkék finomságával, esett volna meg a derék lélekmentés s az a dán diák talán azt hiszi, hogy csak álmodik, mikor a vizsgadíjai már ki vannak fizetve, mikor a hivatalnoki salláriumát emelik s mikor nem jut többé olyan kényszerhelyzetbe, hogy lopnia kelljen. így hagyta volna meg a király, ha igazán megtalálja a szivét és igy engedelmeskedtek volna neki az emberei, ha igazán a diákot akarják megmenteni s nem hangsúlyos legendát akarnak gyártani a király szivéről. De most a diák pirul, ha a legendára gondol s fölteszem szívesen, pirul a király is. Mert nem legenda lett az esetből, hanem bizantinus hizelkedés. Mindenki tudja, hogy a király jószivü, de azt is tudja mindenki, hogy az a szegény hivatalnok lopott. Odahaza Dániában alighanem a nevét is tudja mindenki. És igy van az, ha eleven királyokról akarnak legendákat szőni. Elefántok. . . III. A harmadik király. Nem bánom, maradjunk ez egyszer a királyoknál. A holt király után, aki elvesztette a szivét s az eleven király után, aki megtalálta a szivét, itt van a mai nap legendái között a harmadik király is, aki az öcscsét káplárnak nevezte ki. Ezt a hírt a szerb királyról mesélik. Úgy történt, ha igaz, hogy hazasietett Párisból Péter király öcscse s jelentkezett, hogy szolgálni akar a hadseregben. És Péter királyt káplánnak nevezte ki. Már most persze azt illenék mondanom, hogy ez az igazi király, mert ez se el nem vesztette, se meg nem találta a szivét, hanem ennek a királynak egyszerűen helyén van a szive. Ez az igazságos király. Ha jött volna az öcscse, mikor kigyulladt a háború, talán egy sereget bit reá. Ha jött volna tüzesen, hazafias lelkének sürgetésére, idejében és lóhalálában, talán odaveszi királyi bátyja a vezérkarba, a hivatalos hősök közé. De jött, mint köpenyeg az eső után és jött, amikor a szerb hadsereg már learatta a learatható babérokat. A király tehát nem nézte, hogy az ö vére, hogy öcscse, hogy Karagyorgyegies, hanem nézte azt, hogy szégyenszemre milyen későn jelentkezik és ennélfogva kinevezte káplánnak. Hát ez csak legendákba illő igazságosság? Nem? Persze, persze. De ha Péter király ilyen legendásan igazságos, akkor mért nevezte ki az öcscsét mindjárt káplárnak? A káplárság már sarzsi. Mért nem nevezte ki közlegénynek? Vagy mért nem dugatta dutyiba? Az eleven királyok csakugyan ügyetlen legendahősök. . . Pont. Mulatságok. Bálközi értekezlet. A Protestáns-bál rendezőségének meghívására csütörtökön gróf Kuun István elnöklése alatt bálközi értekezletet tartottak. Ezen az értekezleten, amelyen a Jogász-, Bölcsőde-, turista-, Széchenyi-bálok, a Budai Tornászbál, a Medikus- és Technikus-bálok kiküldöttei is részt vettek, elhatározták, hogy a szükséges előkészületeket megteszik és ezeket a bálokat meg is tartják, ha ugyan a háború addig ki nem tör. A Jogász-bált január 10-én feltétlenül megtartják. Utána következnék január 15-én a Bölcsőde-bál, 18-án pedig a Protestáns-bál. A Protestáns-bál az előkészületek munkájában annyira haladt, hogy a háziasszonyokat is felkérte már, a protestáns előkelőségekből álló védnökök névsorát pedig legközelebb közzé is teszik. A táncrendeket mindeme bálok részére az iparművészeti iskola fogja készíteni, e bálok alkalmából pedig alkalmi lapot adnak ki. A Protestáns-bálra (Báliroda, IV., Molnár u. 17. sz.) a meghívókat karácsony után küldik szét. ■ A Pesti Hírlap naplóm A Pesti Hírlap 1913 évi naptárát minden vidéki előfizető még karácsony előtt ajánlottan megkapja 55 fillér beküldése után. A budapesti előfizetők természetesen nem fizetnek postadíjat, nekik a kihordók idejében fogják a naptárt kézbesíteni. Az ausztriai, boszniai és németországi előfizetők szintén 55 fillér, más országokból pedig 1 korona beküldése után kapják meg a naptárt.