Pesti Hírlap, 1913. január (35. évfolyam, 1-27. szám)
1913-01-01 / 1. szám
Budapest, 1913. SZERKESZTŐSÉG! Budapest, Váci-körút 73• I. emelet. Telefon 26—45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 78- Telefon 26—40. Megjelenik hitte kivitelével minden nap. XXXI. évfolyam, 1. (11.931. szám.) Szerda, Január 1. ELŐFIZETÉSI ÁRAKI Egész évre ....... 28 K — f Félévre ....... Negyedévre .... Egy hóra............ 2 ,, 40„ Egyes szám ára 10 f. Hirdetések díjszabás szerint. Az apri hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható. Lapunk a magyar királyi államvasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány törvény és jog ellenére megtiltotta. A mérleg. A politika is csak üzlet Magyarországon. Meg lehet annak is az üzleti mérlegét csinálni. S ha lezárjuk a számadásokat a szerencsétlen 1912-iki évről, óriási veszteség kerül ki a magyar nemzet terhére. Politikai szabadságunk közel áll a csődhöz. Parlamentarizmusunk elbukott. S az esztendő utolsó napján végső csapásnak beterjesztette Lukács László a jogfosztó választói reformot. Tehát az új esztendőre nyereség helyett egy ilyen politikai bombát kell átvinnünk. S csak az a remény biztat, hogy ez nem a népszabadságot, hanem magát a kormányt fogja fölrobbantani. A határponton, mikor a haldokló év emlékei ölelkeznek az új esztendő reménységeivel, minden családba beköltözik az öröm. Mert ha volt is fájdalom a letűnt év alatt, annak élességét elzsongítja az, hogy az egész már csak emlék. De ebben az esztendőben oly váratlan s eddig elképzelhetetlen csapások súlyosodtak ránk, hogy még az a reménység sem vidíthatja föl az embereket, hogy a jövő esztendőben okvetlen jobb világnak kell ránk köszönteni, mert már rosszabb úgy sem jöhet, mint aminő az eddigi volt. Soha még nem történt az, hogy az országra mért csapások ennyire elérték volna az öszszes családok otthonát. Mert a belpolitikai hadjárat s a külpolitikai háború minden egyes ember magánéletébe is bevitte az élő mérgét. Nincs ember, aki súlyosan meg nem érezte volna ez év csapásait. Rendes körülmények között a politikával s az ország dolgával nem sokat törődik a nemzet nagy többsége. Azt hiszik — s elég rosszul hiszik — hogy a politika csak a politikusok dolga. Most aztán megtanulhatta az 1912-iki év történetéből minden ember, hogy a politikának minden haszna a hatalmon levő politikusoké, de ennek minden kárát az adófizető polgárok fizetik meg. Ha arról csinálnánk külön mérleget, hogy a mai képviselőházi többség megválasztásáért kortesek és választók mennyit kaptak , viszont ez a többség hány milliót szavaztatott meg az egész nemzet terhére, akkor nagyon furcsa számarány kerülne ki. Mert a kortesek és választók alig kaptak harminc milliónál többet a legutóbbi választásokon a kormánypárti voksokért s ennek ellenében nemcsak a kormánypárti szavazóknak, de minden adófizető polgárnak terhére milliárdokat szavazott meg ez a többség a véderőjavaslatok növekedő tételeiben, hogy másról ne is beszéljünk. Pedig a letűnt év kezdetét a reménység rózsapirja öntötte el. Mikor Lukács László lett miniszterelnök, az egész országban hitt mindenki a parlamenti béke eljövetelében. Hiszen erre a célra, ezzel a megbízatással küldték Lukácsot. S mi is az egész közvéleménynyel, sőt az ellenzéki pártokkal együtt beleestünk abba a naivitásba, hogy hittünk Lukács Lászlónak s úgy üdvözöltük őt, mint a béke galambját. Mikor gróf Tisza István csatlakozott mellé képviselőházi elnöknek, akkor már megingott bizodalmunk s kifejeztük ezen a helyen azt az aggodalmunkat, hogy ez a vérengző politikai keselyű el fogja ragadni a galambot. Sötét aggodalmunk szörnyű valóra vált. A június 4-iki erőszakos események s ezeknek nyúlványai Magyarország ezredéves történelmének legszomorubb emlékei. Ennél a pontnál bekövetkezett ránk nézve is az az erkölcsi kötelezettség, hogy a legerélyesebben ellene forduljunk a Lukács-kabinetnek, mert az ígért béke helyett a legborzalmasabb harcot kezdette meg nem az ellenzék, hanem a nemzet politikai szabadsága ellen. Amíg csak egymás ellen harcolnak kormány és ellenzék addig meglehetős közönynyel nézzük ezt a viaskodást Ha a kormány csak a technikai obstrukció ellen fordult volna törvényes fegyverekkel, akkor még az ellenzék nagy része is titokban helyeselni volna eljárását. Mi is megutáltuk már a technikai obstrukciót, mikor láttuk hogy célja nem a véderő terheinek csökkentése, hanem csak a hatalmon való osztozás. Nyíltan kifejezést is adtunk e nézetünknek. De midőn láttuk, hogy Tisza féktelen szenvedélye törvénytelenségbe ragadta Lukácsot is, midőn a véderőjavaslatokat Tisza mint egy despota en bloc elfogadottnak jelentette ki s midőn a törvény helyét elfoglalta az erőszak, midőn rendőrök szentségtelenitet- Mozi-dráma-Irta: HELTAI JENŐ I. Gróf Vörösváry Agenor huszonöt éves volt és olyan életunt, mintha még csak tizennyolc éves lett volna. Abban a korban, amelyben az élet a legtöbb és a legszebb jókkal kedveskedik az embernek, a fiatal gróf már nem tudott örülni. Foglalkozása nem volt, csak pénze, nem olvasott semmit, csak az újságot azt is kínnal, a kártyát unta és az asszonyok . . . no igen. Az asszonyokból kijózanodott, holott tulajdonképen még nem is részegedett beléjük. Az élet ilyen formán a halálon kívül semmi újat sem adhatott neki. De mégis. Azon a nevezetes decemberi estén, amikor először kezdett az öngyilkossággal kacérkodni, neki egészen idegen és ismeretlen vidékre vetődött. Elmélyedve a halál izgató gondolatába vakon ment mindig előre, mintha már most ki akarna vándorolni az életből, így jutott ki a külvárosba, mind piszkosabb és sötétebb utcákba. És így jutott egy neki teljesen ismeretlen intézmény, az Aranjuez-mozi elé. A mozi rikító ívlámpái, kék és vörös villamos körtéi és a kikiáltó recsegő hangja fölrázták tépelődéséből. Megállt és értelmetlenül bámult a színes plakátokra, amelyek hangzatos címekkel hirdettek várfagyasztó drámákat és nevettető jeleneteket. Vágtató lovakat látott a plakátokon és elalélt nőket, álarcos rablókat és titokzatos automobilokat. Gyerekek ácsorogtak a mozi előtt és cselédek, mig a kikiáltó fásultan meggyőződés nélkül recsegte: — Folyvást, folyvást . Gróf Vörösváry Agenor még sohasem volt moziban. És most, ezen a szomorú estén, valami gyermekes vágyakozás kapta meg. Mi lehet odabent? Százezerszer elment, már a hivalkodó mozipaloták előtt, sohasem kívánkozott be. Észre sem vette, hogy vannak. De most, itt a sötét utcában, ez a vásári bódé rettenetesen csábította. Körülnézett, mintha azt kémlelné, látja-e valaki, ismerik-e, tudják-e, hogy most egy előkelő gróf ereszkedik le a népies mulatsághoz? De az utcán alig lézengett pár ember, szürke, szegény, nem az ő fajtája. És megnyugodva, gyors elhatározással a pénztárhoz lépett és befizetett a kis ablakon egy koronát. — Páholy. — mondta a pénztárosné. A kikiáltó kinyitott egy kis ajtót. Az ajtó recsegett, a kikiáltó recsegett és a gróf bent volt a sötét nézőtéren, ahol láthatatlan kezek lenyomták egy székbe. A grófnak épen csak annyi ideje volt hogy elolvassa a vásznon lévő fölirást: „Dongagyártás Tirolban. (Természeti.)“ Azután elkezdődött az előadás. II. A dongagyártás titkai nem érdekelték túlságosan a fiatal grófot Megkönnyebbülve sóhajtott föl, amikor a képen a legutolsó dongát is meggyártották és a nézőtéren kigyúlt a világosság Most látta, hogy egészen egyedül ül a terem legvégén, míg a terem másik végén egy pápaszemes, sovíny és szomorú szőke nő kalapál a kopott pianinón. Az egész nézőtéren nem ült kíz ember, a széksorok között pedig egy vöröshajú, szeplős lány álldogált műsorokkal. A fiatal grófban valami csalódás-féle ébredt. De a terem már megint elsötétült és a vásznon újabb felírás jelent meg- „A cowboy szerelme.“ És már a legvadabb lovak száguldoztak föl-alá a filmen és barnaképű, nyurga legények, nagykarimájú sombrerollban, az övükben revolverrel, pofaszakállas nadrágokban nyargalásztak ide-oda, látszólag minden komolyabb ok nélkül. Azután jött egy leány szelíd, nagyszerem fehér arcú, karcsú, barna, amerikai leány, rövid szoknyában és egyszerű blúzban és ábrándosan nézett az egyik cowboyra, de milyen ábrándosan! Ez volt a cowboy szerelme és gróf Vörösváry Agenor egyszerre elsápadt és elpirult Valami rettenete,fájdalom szorongatta a szivét, nem, soha életében nem látott ilyen szép leányt. Milyen bájos volt, milyen finom és szűzies, milyen komoly és mégis, amikor néha elmosolyodott, mennyi pajkosság és csintalanság volt a mosolyában! Igaza volt a cowboynak, hogy ezt a leányt szerette, mert gróf Vörösváry Agenor aki gróf volt, tehát sokkal előkelőbb és finomabb ember, mint egy közönséges csikós, szintén beleszeretett ebbe a lányba. Igen, a fiatal gróf egyszerre megfeledkezett arról, hogy ő tulajdonképen unja az életét és meg akar halni, megfeledkezett mindenről. Mohó szemmel meredt a filmre, régi, kopott, ezerszer lejátszott film volt, nagy fehér foltokkal, fekete pontokkal, de ehhez a fiatal gróf úgy sem értett. Ő csak Violetet, a puszták vidvirágát, a cowboy és gróf Vörösváry Agenor szerelmét nézte És a fájdalom mellé valami gyönyörűség is lopózott a szivébe, valami bizonytalan reménykedés . . hátha . . istenem, ha ez a finom és szűzies Violet a közönséges csikós szerelmét sem utasítja vissza, miért ne hallgatná meg az előkelő gróf Vörösváry Agén őrt. A képnek vége volt és a gróf fölriadt álmodozásából. Zavartan és ijedten nézett körül. ik Pesti Hírlap mai száma 80 oldal