Pesti Hírlap, 1913. május (35. évfolyam, 103-128. szám)
1913-05-04 / 105. szám
_ _____________ tok, fölvételek stb.) oly számban, hogy azok az illető képzettségéről hű képet nyújtsanak. A folyamodások a vallás- és közoktatási t'g miniszterhez címezve, 1913. évi május hó 31-éig nyújtandók be. A mutatványművek pedig 1913. évi május hó 29, 30 és 31-én az Országos Magyar Szépművészeti Múzeumba szállítandók. Színház és zene. Évadzáró újdonságok: a tékozló fiú, lírai dalmű egy felvonásban, szövegét ♦vta Guinaud, zenéjét Claude Debussy. — Báthory Erzsébet, zenedráma egy felvonásban, szövegét írta Anonymus, zenéjét Szeghő Sándor. — Ámor játékai, ballet egy felvonásban, szövegét írta Hevesi Sándor, zenéjét Mozart. — A m. kir. operaházban először adták 1913 május ho 3 dikán.) Nehéz időket élünk, fojtó a levegő, vihar előtti hangulat nehezedik a városra, az egész országra. Kit érdekel ilyenkor egy operai bemutató? A politikai látóhatáron sötét felhők tornyosulnak, nemsokára bicikázik a villám, le is csap talán , ki törődik most az operai égboltozaton feltűnő új jelenségekkel? Csak a hivatásos meteorológus és az igazi műbarátok, akik nem hajolnak meg az ige előtt, és nem ismerik el, hogy: inter arma silent musae! Mert a nagyközönséget mindenféle zene közül most csak az európai koncert érdekli, és a színjátékok közt a balkáni komédia. Minden más színház mellékes, csak a „hivatalos tényezőket“ foglalkoztatja. Bizony a m. kir. operaház mai bemutatója is nagyobb érdeklődést érdemelt volna. Mert három érdekes művet mutattak be; három egyfelvonásost, melyek közül mindegyik másmás genre, más típus , de érdekes mindegyik. Persze kissé furcsa, darabos, mozaikszerű az ilyen egyfelvonásos est, úgy érezzük magunkat, mintha csupa hors d’oeuvre-rel traktálna a vendéglátó, de a lakomáról elmaradna a hús, a pecsenye, a grosse piece. Pedig hát az egyfelvonásos műveknek — még ha nem is pusztán lever de rideault — mégis van kellő létjogosultságuk. A több egyfelvonásosból összeállított műsor tarkább, változatosabb, mint az egész estét betöltő darab; a közönség többfélét kap egy belépődíj fejében, a szereplők kevesebb munkával szolgálják meg föllépési díjukat. Van akárhány szerző, akinek tehetségéből csak ilyen rövidméretű munkára telik; aki hamarosan elfárad, kimerül, ha egész estét kitöltő darab Prokrusztesz-ágyára feszíti tudását, tehetségét. A zsebóra minél kisebb, annál finomabb, értékesebb; a festmények értékskálája is gyakran fordított arányban van a nagyságukkal — egy tenyérnyi Meissonier vagy Millet többet ér egy nagy körképnél Ez a tény azonban gyakran téves apreciációra ad okot. Akad szerző, aki azt hiszi, hogy ha kis keretben dolgozik, akkor mindjárt kiválót is produkál. Pedig ez nincs így — aki egyfelvonásos operát ír, azért még nem Mascagni vagy Strauss Richard. Szeghő Sándor, akinek Báthory Erzsébet című egyfelvonásos zenedrámáját ma este bemutatták, szintén nem fogja megtépázni a Parasztbecsület, vagy a Salome és Elektra szerzőjének babérait. A csejthei vár úrnője, ez a magyar marquis de Sade női kiadásban, dalművének hőse; maga a mű is sok tekintetben elárulja a Salome és az Elektra hatását. Ugyanaz a neuraszthéniás, folyton szuperlativuszokban tetszelgő, erotikus és extravagáns zene; ugyanazok a raffinált, hipermodern hanghatások, ugyanaz a szertelenség, mely a csillagoktól kér tüzet, ha szivarra akar gyújtani. De amikor ezt megállapítjuk és azzal indokoljuk, hogy nyilván Strauss Richárd befolyása alatt írta Szeghő ezen első színpadi művét — már egyszersmind végeztünk kifogásainkkal is. És azontúl csakis elismeréssel nyilatkozhatunk a műről és szerzőjéről. Mert Szeghő Sándor igen rokonszenves és igen tehetséges zenész. Van erős invenciója, van imponáló drámai ereje, van művészi formaérzéke, sőt egyéni stílusa is. Ő is hódol a vezérmotívumok elvének, de csak mérsékelten (a Báthory Erzsébet magyaros motívuma, a kéjelgési és a bűnhődési motívum, ennyi az egész), ő is a zenei cselekvény súlypontját a zenekarba helyezi és az énekhangokkal is csak úgy bánik, amint a többi zenekari hangszerrel. De mégis mindebben van valami sajátos, egyéni vonása is, sőt elárulja, hogy egyénisége voltaképen más irányban jutna hathatósabb érvényesüléshez. Azért bizton reméljük, hogy a Urai dalmű terén még jelentősebb sikerei is lesznek. Most a szöveg erotikája vitte ebbe a buja, érzéki dagályosságba, ebbe az egészségtelen zenei perverzitásba. Talán akad számára szelidebb hangulatú, harmonikusabb szövegkönyv is. A Báthory Erzsébet szövegírója névtelen óhajtván maradni, mi sem nevezzük meg őt. Pedig igazán nincs oka a restelkedésre. Munkája irodalmi nívójú, színpadi hatásokban bővelkedő; kár, hogy az operaháznál megváltoztatták az eredeti befejezést; a mostani finale — Báthory Erzsébet kezére egykori szerelmese, Thurzó nádor, bilincset adat s a bűnös aszszony börtönbe megy — nem hatásos és nem is kielégitő. A szadista őrületben ártatlanok vérét ontó gonosz némbernek ez nem bünhődés; a nézőnek nem megnyugvás. Máskülönben is a darab cselekménye hézagos; nem annyira dráma, mint inkább a dramatizált történeti korrajz benyomását kelti. Az erőteljes, irodalmi dikciót csak néha csúfítja egy-egy nyersebb kifejezés, ezt azonban a színház dramaturgja is elsimíthatta volna. Az érdekes magyar újdonság igen meleg fogadtatásra talált, a zeneszerzőt a főbb szereplőkkel sokszor kitapsolták. Reméljük, hogy ez a mai siker Szeghőt újabb munkásságra bátorítja , hogy ő — úgy mint Lehár — szintén elhagyja a katonai karmesterséget és egészen zeneszerzésre adja magát. Az előadás gondos; ifj. Ábrányi Emil tanította be a zenei részt, de a mai bemutatón a zeneszerző vezényelt. A címszerepet Szamosi Elza adta; érdekes megjelenése, drámai erejű játéka teljes illúziót keltett. Gábor előkelő, a nagy jelenésben érzelmes, egyébként pedig erőteljes nádora, valamint Hegedűs pompás Ficzkója méltán osztozkodtak a többi szereplővel: Ney Bernáttal, Kertészszel és Kárpáthtal a közönség elismerésében. * * * Az eredeti magyar zenedráma két külföldi mű közt jutott szóhoz. Bevezetésül ugyanis bemutatták Vebussy-nek Tékozló fiú (L’enfant prodigue) című bibliai kantátáját, mely a Hevesi Sándor dramatizálásában, illetőleg szcenikai rendezésében Urai dalművé lett. Már előzőleg két ízben foglalkoztunk e művel, amely az akkor még konzervatorista Debussyt tudvalevőleg a prix de Roméhoz juttatta. Nagyon is a mestereknek hódolt még itt az akkor húszesztendős szerző, a Urai részletekben Massenet, a drámaiakban Gounod után indul Még nagyon is az iskola híve az, aki később maga is iskolát alapított; az impresszionista, futurista, neoromantikus Debussynek nyomára sem találunk. Lia megható panasza, Azaél megindító bűnbánata mélyebb hatást keltett ma is; a virágos menet zeneképe, valamint a befejező, kiengesztelő kórus harmonikus egészszé kötötte össze az apa, anya és fiú jelenéseit. De azért mégis csak helyesebb, ha úgy adják elő a művet, amint az íródott kantátának, mert szcenikai, színpadi előadásához mégis csak kevés a cselekmény . Az anya szólamát Medek Anna látta el, frissen csengő hanggal, igaz meleg érzéssel, megindító közvetlenséggel (ő énekelte a mű zeneakadémiai bemutatóján is, amikor az akadémiai zenekar francia hangversenyén színre került), a megtért Gu bűnbánatát Székelyhidy tolmácsolta, megkapó bensőséggel és az apának Szemere volt a személyesítője. Befejezésül Mozartnak 1788-ban Paris számára komponált Les petits riens című némajátéka került színre, és pedig Hevesi Sándor szövegével, valamint Guerra Miklós koreográfiájával balletté átdolgozva, Ámor játékai címmel. Megelevenedett porcellánfigurák a színen és Mozart csipkeszerű, bűbájos muzsikája a zenekarban — természetesen nagyon tetszett ez a hajporos gráciájú, modernizált rokokószépség. Sőt mikor a függöny szétnyílt és a Bánffy Miklós által tervezett gyönyörű jelmezek, az állványon nyugvó és később megelevenedő porcellárfigurák a közönség szeme elé tűntek, zajos tapsban nyilatkozott meg a csodálkozás. De a zene is elbájolta a hallgatóságot: valóban a bájos nyitány, két pompás gavotte (közte egy */s ütemű), egy dallamos largho és larghetto, a diverti mentőből átvett kedves menüett — nemkülönben a szindús rendezés és a hatásos koreográfia maradandó értéket adnak a kedves táncegyvelegnek. A szereplők közt főleg a virtuóz és bámulatos technikával táncoló Pallay Annuska, továbbá az ötletes és kedves Sebesi Teréz, a bájos Keresztesi, és a címszerepben igen ügyesen mímelő Palásthy Irén érdemelték ki az elismerést. A két külföldi művet Rékai Nándor dirigálta, művészi ízléssel és lendülettel; ő, valamint Hevesi Sándor — aki ma este mint rendező, fordító és szövegíró szerepelt — szintén kivehetik részüket a sikerből. Dr Béleli Izoim a/thiíhol a ftólya. (Énekes vígjáték három felvonásban Iris Kolloxo. Magyar színre alkalmazta Heltai Jenő. Az énekszámokat összeállította Stephanides Károly. Először adták a Vígszínházban, május 3-dikán.) A Vígszínházban is kitavaszodott már. Itt az énekes darab. A saison végét mindig ezzel teszik érdekessé. És stílszerűen a gólyáról szóló vígjátékkal jelzik a tavasz megérkeztét. Az irodalmi boszorkánykonyhának érdekes terméke ez a „Sztrájkol a gólya“ című énekes vígjáték. Orosz nevű író németül irta, aztán átdolgozta egy magyar poéta s e vegyi után lett belőle a francia vaudeville. Ennek a titka pedig az, hogy Hellei Jenő kiváló poétánk volt az átdolgozó, aki a pezsgő francia szellemnek akkreditált nagykövet© Budapesten. Mindene megvan e fényes méltósághoz, csak éppen a nagyköveti fizetés hiányzik. Ha magyar drámaíró munkája külföldre kerül, mindig osztoznia kell egy sereg fordítóval és átdolgozóval a dicsőségüm és a tandemekben. Különösen a franciák nem engedik keresztül az irodalmi vámon az idegen darabokat, hogy ne kellene legalább egy francia írót társul fogadni, aki „adaptálja“ az idegen szerző munkáját. Most ime Heltöri Jenő „adaptálta“ Kottow v vigjátékát. Jól tette. De a német szerzőnek ebből csak haszna volt, mert elevenebbé lett a darabja. A német temperamentum a vidámságban is lassúbb, mint a francia vagy a magyar. A kedélyesség, a „gemütlichkeit“ jellemzi a német bohózatírókat, de nem a gyors pergésű leleményesség és a pattogó éle. Maga a német nyelv is hosszadalmasabb a maga kifejezéseiben s akadályozza a vígjáték gördülését. Ezt akkor lehet legjobban látni, mikor egy magyar vagy francia színdarab német fordítását nyomtatásban összehasonlítsuk az eredetivel. A német fordítás legalább egy nyomtatott ívvel terjedelmesebb, mint az eredeti magyar vagy francia szöveg. Vígjátékban és bohózatban pedig minél rövidebben kell beszélni az embereknek. A szereplők néha csak félmondatokban beszélnek, a másik felét már a másik mondja el. A francia vígjáték társalgása hasonlít ahoz a jongleur-mutatványhoz, mikor a levegőben egyszerre ide-oda röpköd nyolc-tíz labda; azt se veszi észre az ember, hogy kik dobálják egymásnak; csak gyönyörködünk a szabatos játékban, hogy mindegyik szereplői ügyesen kikapja a feléje röpített szót s rögtön találóan visszadob egy másikat. A kezdő magyar és a végzett német drámairó képtelen erre a társalgási jongleűrködésre. De sok routinirozott magyar szerző már művésze ennek a színpadi játéknak s ez magyarázza meg külföldi sikereiket. És ez magyarázza meg a Vígszínház szombati újdonságának sikerét is, mert Heltai Jenő ebből a magyar—francia sikert biztosító pirulából jó adaggal adott be a német vígjátékba. Azért kellett a ki- és átdolgozás kérdésével behatóbban foglalkoznom, mert igazán csak ez ér valamit a darabban. A mese maga nagyon is ismert szálakból van szőve. Viszont az is igaz, hogy a közönség már kezd leszokni arról az egyébként jogos követeléséről, hogy színpadi újdonságban valami újságot is találjon. Abból a sablonos összeütközésből kezdődik a darab, hogy egy főhadnagy mielőtt az esküvőjére menne, a szeretőjével mulat s ez egy darabig megakadályozza a házasság boldogságát. Mire azonban elérkezünk a harmadik fölvonás végére, természetesen a fiatal törvényes pár boldog lesz, a szerető pedig megvigasztalódik egy másodikkal vagy harmadikkal. _____Pesti hírlap______ 1913. május 4., vasárnap.