Pesti Hírlap, 1914. május (36. évfolyam, 115-127. szám)
1914-05-16 / 115. szám
1 * 7 ' a Budapest, 1914 XXXV. évfolyam, 115. (12.353.) szám.íthat: május 16. ELŐFIZETÉSI ÁRAK! _____ SZERKESZTŐSÉG: minden '"tudnivaló^ a 32-ik Higrtlenik hétfő Várjuk az elégtételt Ha Mangra Vazul semmi egyéb sem volna, csak a román tudományos akadémia tagja, esete akkor is világra szóló botrány volna. Az inzultusok egész Niagarája zuhogott rá. Inzultálta elsősorban maga a román akadémia, mely ünnepi ülésére meg sem hívta. Inzultálták az elnökség emberei, akik megüzenték neki, hogy megjelenése nem kívánatos. Inzultálták az akadémia összes tagjai, akik testületileg vonultak el mellőle, mintha lehellete pestis volna s utóbb egy bizalmas értekezletükön, az akadémia idei egész ülésszakáról ki is rekesztették. Inzultálta Jorga egyetemi tanár, aki csak azt várta meg, hogy Mangra megnyerjék s nyomban rendkívüli közgyűlést kért, amelyen előadást tarthasson a renegátokról. Inzultálták az egyetemi diákok, akik meglesték, megfogták, véresre verték. Inzultálta a román félhivatalos sajtó, mely helyeselte az akadémikusok és a diákok eljárását. És inzultálta végül Bratianu miniszterelnök, akihez Mangra Vazul elsőnek sietett panaszával s aki megadta a boldogtalan fráternek a kegyelemdöfést," amennyiben nem is fogadta. Ennyi inzultus sok egy akadémikusnak, még Bukarestben is. De Mangra Vazul egyéb is, mint a román tudományos akadémia tagja. Fiatalabb korában talán ez volt az ambíciója , hogy Romániában elfogadják tudósnak, Magyarországon felcsapott dákoromán agitátornak. Ezért be is választották a román tudományos akadémiába, mely most azzal árulja el magát, hogy kirúgja azt az embert, aki megszűnt agitátor lenni, amiért pedig megválasztották. Mint agitátort választották meg tudósnak és kiteszik a szűrét, mert már nem agitátor. Ez még azonban csak a román akadémia s az agitátorbőrből kibújt áltudós tragikomédiája. A nagyobbik botrány ezentúl következik. Mangra Vazulnak új ambíciói támadtak s ha Bukarestben megkapta az akadémiai diszt a dákoromán agitátorsággal, Magyarországon viszont meg akarta kapni a püspöki süveget a velejáró földi javakkal, melyekért már nem lehet dákoromán agitátorsággal pályázni. Elcsapta tehát magától az agitátor szerepet s mikor kisütött Biharország napja, mint igazi bihari férfiú, egyszerre fölfedezte magában a mérsékelt románt, aki Tisza István ideálja. Áttért a mérsékelt hitre és Lukács László pártkasszája, nemkülönben a bihari kiskirály támogatása megszerezték neki a törvényhozói mandátumot. Mangra Vazul tehát nemcsak a román tudományos akadémiának, hanem a munkapártnak s igy az ellenzékmentessé tett magyar törvényhozásnak is tagja. Ebben a minőségében már nyíltak előtte a kapuk a legfőbb egyházi méltóságokig s ezidőszerint már vikárius a bihari gárda e díszpéldánya. Akit ilyenformán Bukarestben olyan sokan és olyan sokszorosan inzultáltak, az nem a román tudományos akadémia valamelyik népszerű vagy utált tagja, hanem az ellenzék kidobásával törvényhozássá előléptetett nemzeti munkapárt egyik tagja, aki azonfelül még a magyar püspöki karhoz is tartozik, egy püspöki süveg várományosa. A botütések és a pofonok egy magyar állampolgárt,egy munkapárti volt a kis sápadt, érzékeny, mindig eminens diáknak, hogy ezután folytonosan egyedül járt, papirosról vacsorázott és emberi komiszságok miatt borult könybe a tiszta kék szeme! Mikor Pestre érkezett és először csapta meg a pályaudvar kőszénfüstje, valami ijedelem hűtötte le a szivét; megtorpant, mint a tanyai ló, ha automobil bűze facsarja az orrát: — Várjon mi vár rám, — gondolta, — mennyi ismeretlen nyomorúság és hajsza és fájdalmak és kudarc? Ha nem lett volna szégyen, olyan csúfosan nagy szégyen: talán nyomban megfordul, vissza, a városkája felé, de azután csak behunyta a szemét s az embertódulat hömpölyögve vitte előre. Alig telt el egy esztendőnek afele, már egészen szépen folytak a dolgok: egy ipar buksi fiúnak a tudatlansága ellátta Jancsót azzal, amire a legégetőbb szüksége volt: tizenöt forintos bútorozott szobával, rossz, pamutos posztókabáttal, — amit készen vett valamelyik Rákóczi-úti boltban — és karzati jegygyel a romantikus darabokhoz. Jancsó mindmáig elégedett volt a jólétnek , maga szerezte, bár nem éppen túlzott fajával, s finom, gyengéd lelkét megőrizte a szenny és bűn tavában is, mint egy friss virágot. — Doktor úr, — mondta egy napon a szobaasszonya, Gyuricáné, — ha valami nagyon érdekeset akar látni, nézzen át igy esténkint a szembenlevő házra. •— Minek? Gyuricáné vigyorgott: — No már csudálatos fiatal ember a doktor úr, hogy eddig is észre nem vette; ilyenkor fésülik a méltóságos kisasszonyt, mert hogy mindennap viszik valamerre: színházba, bálba,sétára, képviselőt, egy magyar törvényhozói is egy magyar egyházi főméltóságot értek. És hogy a sokszoros sérelmet stílszerűen fokozzuk: egy bihari embert, egy Tiszagárdistát. Ha Angliáról vagy Amerikáról volna szó, nem is kellene tovább menni az illető állam alattvalójának megsértésénél. Anglia és Amerika tudná, mi a kötelessége, ha egy alattvalóját valahol megsértették. Mexikó éppen most nyögi, hogy kezet mert emelni az Egyesült Államok egy matrózára. Pedig Mangra Vazul, ha szokta is figyelni a szelek járását, nem közönséges matróz. És a magyar államnak is kötelessége volna a legfényesebb elégtételt követelni Romániától, nem ugyan Mangra Vazul személye miatt, aki még az inzultusok Niagarájában megfürödve sem tudott kigyógyulni és sérelmével nem a mi követünkhöz szaladt, hanem Bratianu miniszterelnökhöz, aki fogadni sem akarta, — de kötelessége volna elégtételt követelni a magyar állampolgár, a magyar törvényhozás,a magyar egyházfő megsértése miatt. Fogja-e követelni? Berchtold az az ember, aki egy megsértett magyar államipolgárért a kettős monarchia egész súlyával indítaná meg a diplomáciai eljárást, hogy Románia a legteljesebb elégtételt megadja? Önmagától a mi külügyminiszterünk ilyen energikus és az állam méltóságának megfelelő lépésre nem fogja magát elszánni. De hát az inzultus a munkapártot érte. Sőt Biharországot és annak is diszét-virágát, a bihari gárdát. Ha tehát Tisza Istvánt nem hozta ki flegmájából a minapi bukaresti népgyűlés, melyen csak Magyarországot és a magyar nemzetet inzultálták in effigie, megsarkantyúz-Jancsó kinézett és visszahökkent, a kis, keskeny utcaközép úgy vonult, a két házsor között, mint hajdan a választék s tisztán látta az átellenes ablakok fehéres gázfényében, a sápadtkék falat, az apró, japánhímzésű képecskéket, egy vázában szinte feketéspiros rózsákat és a toalettasztal előtt — háttal feléje — egy vékony vállú leányt, amint állta nagy türelmesen, hogy egy szobaleány-féle összehajtűzgesse nagyszerű, dús, hamuszőke haját. Valami igen vékony, hímzett köntös volt rajta, azon átrózsásodott a bőre, szép, fiatal teste és egy kék szalag, amit a mellein kötött meg, leért majdnem a cipőjéig. — Igazán furcsa — mondta a kis Jancsó belepirulva — furcsa, hogy még sohase láttam! Elhallgatott, hirtelen jutott eszébe, hogy ebben az időtájban soha sincs itthon , hogy napközben a puha csipkefüggönyök miatt nem láthat át a kék falak közé. Kicsit zavartan kérdezte: — Ki ez a leány? — A Lindner Félix lánya, a bankigazgatóé. Méltóságosok, mert az öreg udvari tanácsos. Tavaly nemesi nevet is kaptak, a nyaradit. Nagyon gazdag nép, ezenkívül még négy házuk van az utcában. Ez a szoba, doktor úr, ezzel a kilátással husz forintot is megér! A jogász vállat vont és otthagyta az ablakot. — Nem érdekelnek, — mondta, — semmi közöm hozzájuk. Illőbb volna, ha a kisasszony elfüggönyözné az ablakait. Mégis ettől a naptól kezdve odavitte a székét és ott tanult. Egy kissé nehezen ment ugyan, mert a szeme minduntalan átkalandozott s a szavak értelmét is csak nagysokára A telefon. Irta: ALBA NEVIS. fr — Egy hónapra huszonöt korona, — gondolta a kis Jancsó, mialatt a telefonközpont óriási, kőkockás udvarán át a pénztár felé ment, — és azonkívül most három havi díjat előre lefizetni, meg magamat legalább egy esztendőre lekötni, éppen elég! Ha nem ilyen verébképű, pólyababaszemű, szőke és viráglelkű jogászka lett volna a kis Jancsó, talán azt is latba veti, vájjon begéri-e egy csengő és meleg hangocska, egy ismeretlen leány idegen hangja ezt a rettenetes áldozatot?Vajjon érdemes lesz-e rogyásig dolgozni, több tanítványnyak vesződni, éjszakákat átvirrasztani magolásban s ha lehet, még hústalanabb ebédeket enni, csak hogy megtakarítsa azt a temérdek pénzt, amibe a telefon bérlése kerül? Egy ilyen igen-igen szegény fiú joggal kérdezhette volna önönmagától: megéri-e? De Jancsó éhes gyomorral is szerette a holdas estéket, utolsó filléreit verseskönyvekért adta és kedvesen emlékezett egy gyönyörű, virágos, parkos kúriáiba, ahol a gyerekkorát fénynyel és úri jómóddal árasztották el korán nyugvóra tért szülei. Ez az emlék ma már halovány volt, de sokszor megkörnyékezte a fiút és egy kicsit ingoványra vitte lelki berendezkedését. Valahogy nem tudott erősen és csizmásan nekigázolni az életnek, hanem a rokokó-lovagok finom, kényes atlasztopánkáival csetlett-botlott a sárban. Persze, ha még a kúria meglett volna! De arról, rögtön az apja halála után kiderült, hogy kölcsönnel van agyonterhelve még a legutolsó orgonabokor legzsengébb galya is ... és olyan furcsa A Pesti Hírlap mai száma 58 oldal. V V