Pesti Hírlap, 1919. október (41. évfolyam, 116-141. szám)
1919-10-03 / 118. szám
1919. október* 3. pénteSE, pesti Hírlap v 7 Regeny-csamnos A néma vándorok fe— Regény, —ijj 4 Irta: BÓNYI ADORJÁN. m. Az utca nyirkosan, ridegen fogadta. A köd nem szelíd felleg volt; harapós csoszómászó inkább. Fázott. Végignézett az utcán. Olyan volt a város, mintha egy hatalmas sóhajtásban fulladoznék. „Szegény Erzsébet“ — gondolta és viszszanézett a kapura. Mintha egy fekete száj tágra nyitnék és utána kiáltana. Sietve megfordult. „Így kellett ennek történni“ — vigasztalta magát, de érezte, hogy mellében szakadatlanul forog a nyugtalan, nekiszabadult vitorla. Csak messze volna már innét. Egy sarki lámpánál megnézte óráját. Még egy félóra. Hosszú szép lépéseivel törte át a ködöt. Előtte egy cél lebegett, halványan imbolygott a ködben és néha megfordult, feléje mosolygott. A kis térségen egy peresre még megállott. Ha nem volna ez az ólmos borulás, kijátszanának a liget sárguló fái. Bement a cukrászdába. Ismerősen köszöntötték. Végigment két kis szobán. A harmadikban ült le. A sarokban dívány. A díványt szabadon hagyta annak, aki jönni fog. Morzsálgatta a tésztákat. Nem volt kedve enni. Hiszen Daisy mindjárt itt lesz és . . . Úgy látszik, ez a mai nap élete legfontosabb napja. A szeme ide-odakószált a falakon. Egy angol reprodukció lógott vele szemben. Egy lány ül egy díványon. Egy férfi áll mögötte. Hozzá hajol, ajkára illeszti ajkát. Csodálatos. Elmosolyodott. Itt történt, ezen a díványon, csaknem így. Ezelőtt egy félévvel talán. Daisyvel . . . Mily régen volt! Az első csók. Nem taszította el magától az emlékeket. Hagyta, hogy leüljenek vele egy asztalhoz és beszéljenek hozzá. Lágy, meleg szavuk van és simogatják a szivet szelíden. A kaszinó egy estélyén történt. Ulrich Adám bejuttatta ide is, bejuttatta mindenhova Ez alatt a három év alatt, hogy újból találkoztak, élete uriasan megformálódott. Tulajdonképp mindent Adámnak köszönhetett. Csak egyet nem, amiről azonban Adám nem tehetett s ami, úgy látszik, együtt jár az úri életmóddal. A kártya . . . Ilyenkor mindig a tóparti kisfiúra gondolt és León szomorú szemére. Ez a kutya megérezett volna valamit abból, ami a jövendőben lépked feltartózhatlanul a kisfiú felé? Lerázta magáról a kényelmetlen gondolatot és tovább keverte a lapokat. Tehát a kaszinó egy estélyén . . . Erzsébettel nem volt szabad foglalkoznia, az aszszony akarta így, soha a nyilvánosság előtt. Égtek a fények szanaszét és a lámpákról sárga tündökletek csöpögtek a fényes parkettre és elfoszlottak, szétfolytak odalent. Búgott a zene. Az illatok táncolva csókolgatták a merev márványoszlopokat. Csaknem beleütközött egy tükörbe. Végignézett magán. Talán először így, meglepetve. Elmosolyodott. Be kellett vallania: szép és fiatal. Csaknem átnézhet itt mindenkinek a feje fölött. A nagyteremben egy érzés kapaszkodott beléje. Valaki néz reá. Valaki figyeli. Valakinek a szeme mindig visszatér hozzá. Előbb azt hitte, Erzsébet. — Keresztúry Daisy — mondta a kérdésére egy ismerős, amikor végre megtalálta a két idegen lányszemet. Egy tánc után, mikor leültek, hosszan megnézte. Milyen egészséges, nagy, mosolygó gyermek. A piros, duzzadt, érett, derült száját nézte. Nagy gyerekszemét. Kötekedő, kicsit gúnyos, csöppet sem szentimentális hangját figyelte. Szerette volna a két karját kitárni, nevetgélve beszélni semmiségeket, fiatalnak lenni. Erzsébetre gondolt. Jókedve lelankadt. Nem tudott elfojtani egy szemrehányást, mely megindult tőle s Erzsébet felé lépegetett. Ezek a drága, derült fiatal lányok . . . Elvette tőle őket Erzsébet . . . Megállott közte és ezek közt és felemelte fehér kezét. És sosem volt szabad feléjük mennie. E három év alatt. Lekarcsolta magához. Holott talán egy ilyesmi mégis a férfi valódi sorsa, kis leány, ámuló, mitsem tudó. De mindjárt eltaszította magától ezeket a gondolatokat. Megkereste szemével a tömegben Erzsébetet. Alázatos, bocsánatkérő volt a pillantás és lehullott az asszony elé. Erzsébet nem értette. A Daisy lányszobája ide volt friss, tavaszi virágszaggal. Mindszenthyt ide vezette be a szobalány. Egy percre megállott és körülnézett: mi értelme van ennek? De a lány fehéren, derülten lépett eléje és mindkét kezét nyújtotta. Nagyon jól érezte magát szemben vele és a két gyerekszem ragyogott, mint a mezei virág a májusi napban. Pár szó esett köztük, bejött Keresztúryné és ettől kezdve illendően komolyra fordult a beszéd. Mindazenthg észrevette, hogy az asszony vizsgálódva néz rá néha. A mellébe nyúlt ez a pillantás és a száján elakadt a szó. Nem szerette ezt az okos, vizsgálódó, hideg két szemet. Egyszer a páholyukba hívták meg. Mindszentis ott töltötte a második felvonást. A Gerbeaud-ban találkoztak. A korzón az őszi alkonyatban ült a lány mellett. Mögöttük zúgott a Duna és Mindszenthy Péter mosolyogva nézte a sok embert. Néha alig bírta átölelni kifelé induló őszinteségét: Erzsébetnek elmondani mindent. Nevetgélve, nem komolyan, beszélni Daisyről, mint egy kedves játékról. De az Erzsébet szemeiben nagy, áhitatos komolyság ült. Ő komolyan vette az egész életet. Bizonyosan nem értette volna meg őt. Hallgatott tehát. Egy szar — valamit érezett. Bizonytalan és homályos valami volt. Ott ült a Kereszturyné szemeiben. Mindszenthy ingadozva hajtotta meg a fejét előtte. Többé nem találkoztak olyan gyakran. Mintha kerülnék, félnének tőle. Egy melegség simogatta. Az a harapós, harcos meleg, amit onnan hazulról hozott. Az ármenti öreg házból. Az egyetlen, mi vele jött és néha fülébe harsogta, hogy megvan, itt van. Lángra gyűlt ebben a melegben. Szobájában, úgy találta, sosincs egyedül. Szikár nyugtalanság sétálgat körülötte. Pohos bosszúság veri ki a szivart a szájából. Valami vergődve ugrál a székek között. Valami, amit nem ért. Levelet írt Daisynek. Eltépte. Újra megírta. Elküldött©. Válasz nem jött. Nem figyelte, hogy Erzsébet is nyugtalan lett az ő nyugtalanságától. Szeme ijedten figyelte Pétert és valamit nem értett. Ezekben a napokban kezdtek lazulni a húrok, amik lelküket öszekötötték. Az utcán hozta őket össze a véletlen. Daisy sápadt volt, gyermekarca megnyúlt és megkomolyodott. A szeméből mintha elköltözött volna a verőfény. De a kezét a régi bő, heves mozdulattal ejtette a kezébe. — Baj van — mondta a Péter kérdésére. — Anyám nem szereti magát. Mindszenthy nem értette. — Ő informálódott maga után. Itt az anyák egy lexikont vezetnek az advadókra. Benne van a múltjuk és jövőjük azoknak, akik a lányaik körül megfordulnak. Hja, náluk ez így szokás. A Szabadság-téren jártak . . . — És mi van rólam a lexikonban? — kérdezi? kelletlenül Mindszenthy. — Pontosan nem tudom. Nem jó, az bizonyos. Egy vidéki építkezésről tudok, botrányok, vér, valami pénzek. Meg egy pesti asszony, akiről hát mindenki tud. Mindszentjének kigyulladt az arca. — Hát ezért? Fölvonta a vállát és előre nézett a magasba. A lány megállott mellette. — Ne jöjjön tovább velem, Mindszenthy. Ez már verszedelmes vidék. És nem lehet, hogy itt együtt lássanak. Nem, nem azért, ne értsen félre. Én nagyon szívesen vagyok magával, — kicsit elgondolkozott, — a legszívesebben minden ismerősöm közt. De bocsásson meg, gyermeke vagyok anyámnak, erről nem tehetek, engedelmeskedni pedig gyermeki kötelesség. Gúnyosan húzta föl a száját, de a gúnyoskodás szomorúan elbotlott és meghalt az ajkak piros párnáin. Mindszenthy egyenesen állott és a szemébe nézett. — Tehát többet akkor nem találkozunk, úgy©'? A lány ránézett. A szeme megtelt gyermeki kékséggel újból. Az ősz sodorta lábuk körül a sárga, halott leveleket. A lány s nem ellentmondott az ősznek, a halálnak, a lemondásnak. — Csak délelőtt találkozhatnánk. És csak minden második napon. Akkor van zongoraórám. Egy félórát el tudok dugni az időmből mindenki elől. De hol? Mindszenthy keze megmozdult. Szerette volna megsimogatni az arcát a lánynak, aki e percben alázatos, gyönge, asszonyi volt. Kis tétovázás után egy cukrászdában állapodtak meg. A cukrászda a Hársfa téren állott eldugva, az ajtó fölött a tábla Wagner Ferdinand nevét viselte. Ettől a naptól kezdve itt találkoztak. A dologról nem tudott senki, csak a két cukrászkisasszony és a sarokszoba vén bútorai.. Ezek pedig nem ismerték őket és hallgattak. Mindszenthy egyre jobban belesodródott a leány fiatalságába. És azonképpen tolták tőle mindig távolabb idegen, láthatatlan kezek Erzsébetet. Hagyta, hogy történjék mindez. Csak mikor már egész lélekkel benne volt a tavaszban és ismerte a lány szájának áldott, ijedt, gyermekes melegét, akkor ocsúdott föl, így tovább nem mehet. Ketté kell tépni ami volt és megkezdem épitni a jövendőt. ... Az egyik már megtörtént. Erzsébet után a köd összecsukta nehéz köpenyegét. S a jövendő » , , Az is indulóban, mosolyogva. Ez lesz talán itt ma este az utolsó megbeszélés. Lehunyta a szemét. Félrelökte azt a kényelmetlen gondolatot, mely a Daisyvel való ismeretség oly sok percében reá fintorgatta orrát. Kereszturyék . . . Sárgaköves pecsétgyűrűjére nézett; az apák elkoptatták benne a címert. És hát nála is, ennyi ma már az egész. Egy gyűrű. Nem mindegy, hogy Kereszturyoknak . . . még csak ez a gyűrű sincs meg a múltból ? A gazdagságuk friss és újfényű. Nem mindegy az, hogy a gazdagság mikor született ? Fontos, hogy van. Ez sem fontos. A Daisy két szeme a fontos, sugárzó, érő és ígérő fiatalsága. Kacagása, mely cseng, mint a kristálypohár, ha bor csurran belé. (Folyt. köv.) A rettegett Korvin. A politikai nyomozóosztály vezérének részletes vallomása és szereplése a diktatúrában. 1. A diktatúra legjellegzetesebb alakja ex 3 vérszomjas szörnyeteg volt. Korvin Ottó. A közepesnél alacsonyabb termetű, arcának kifejezése félelmetes, a rútsága visszariasztó. Két elálló füle között hosszúkás feje a hatalmas hajlott orral, duzzadt ajkakkal, nyomott koponyával riasztó hatást keltett, amint fürkésző éa nyugtalan szemeivel ide-oda tekintgetett és görnyedten lépkedett, hajlott, púpos testét előrevonszolta . . . A főkapitányság épülete előtt tűnt fel március huszonegyedikének estéje, a kommün vezéreinek társaságában. Még nem tudta senki, kicsoda a sötét alak, akit tisztelettel fognak körül Seidler Ernő, a rendőrség népbiztosa, László Jenő, Szamuely Tibor, a mindig italos Jancsik F., az új világ apostolai, állig fegyverkezett torz alakok serege. Korvint, a gnómot, a Zrínyi utcai vendéglő pincehelyiségébe vitték, az asztalidra ültették és egyszerre megtelt a terem mámoros fejekkel. Korvin hangtalanul fogadta a hódolatot s a vendéglő pincéje ebben a percben iráni sztár tanácsok zárt barlangja lett. Az is maradt sokáig, amíg a Hungária palotája szovjetházzá alakult A beteges szervezetű, öröklötten terhelt* torokgyíkja miatt töbtbeztör operált Korvin Ottó szereplése a diktatúrának ezen az első napján kezdődik, bizonyságául annak, hogy jelentős része volt, nagy szerepe volt az előzmények titkaiban. . • Az Erzsébet-téron sétált nyugodtan Komin Ottó * diktátum bukását kezetés»