Pesti Hírlap, 1924. július (46. évfolyam, 129-155. szám)
1924-07-27 / 152. szám
Az elmúlt hét makulátlanul kék nyári égboltozatára, mint, méla őszi jelleg borult világrend ite nagy események tízesztendős emléke. A tíz éve fellángolt világégés, a tűz kihunytán, imít már csak bolyongó üstökös az Idők Universumában és ez az üstökös ezen a héten tért vissza először örök pályáján, hogy ezentúl minden tizedik évben megjelenve, felidézze egy örökre elmúlt világ, a világháború előtti Európa keserűen édes emlékezetét. Ha a mai kor ideges és meghajszolt emberének egyáltalán ideje és idege volna az emlékezésre, minő csodálatos és tragikomikus film volna végiggondolnia, mi lett a világból ama verctől kezdve, hony próf Berchtold a monarchia, ultimátumát Szerbiának átnyújtotta, részen napjainkra. A kétkrajcáros zsemlyétől — a négyezerhatszázkoronás kenyérig. Az aranyfillértől — a papírmillióig. A nagyhatalmi pozíciótól — a szanálásig. De kinek volna ehhez kedve, ereje, ideje? Talán csak azoknak a nyájas, csöndes és igen-igen szelid öreg uraknak, kik hosszan elüldögélnek a tavaszi, nyári, őszi vagy téli verőfényen és mi? botjukkal titokzatos ábrákat rajzolnak a homokba, senki sem sejti róluk, hogy ezelőtt tiz évvel még oroszlánok voltak, hadak és seregek urai, kiknek egyetlen szavára százezrek rohantak a halálba, győzelemre vagy pusztulásra, előre ! És hogy a titokzatos ábrák, melyeket most botjukkal a homokba rajzolnak, tiz évvel ezelőtt büszke hadállások voltak a Kárpátokban vagy Szerbia mezőin ... Talán csak nekik volna idejük és kedvük végig felidézni az elmúlt évtized filmjét, mely számukra életük legszebb éveit hozná vissza, a csillogó álmok és lehetőségek korát, midőn még nem kormányfőtanácsosságról, hanem Mária Terézia-rendről álmodták e honban a legszebb álmokat ... • Egyébként? Lássuk mit hozott az üstökös az elmúlt hétnek, mert ősi babona szerint, az üstökös nem hoz magával soha jót. Nos, az ősi babonák, úgy látszik, mély tanulságok leszűrödései, mert tényleg: a név jóléte, azaz a névjóléti. •S no de kérem, minek kerteljünk? Mondjuk ki egész egyszerűen, hogy igenis Vass miniszter őexcellenciájáról van szó, ki ezen a héten életének egyik legsúlyosabb dilemmája elé került. Felkereste ugyanis a Lakók Szövetsége, hogy az augusztusi házbérnegyednek havi részletekben való fizetését rendeletileg engedélyezni kegyeskedjék. Felkereste azonban a Háziurak Szövetsége is, hogy az augusztusi házbérnegyednek havi részletekben való fizetését rendeletileg engedélyezni ne kedveskedjék. Mit csináljon tehát a szegény. Pókainé sorsára jutott miniszter? A lakó is : név. a háziúr is : név. mindkettőnek ..jóléte" az ő kezébe vagyon letéve: melyiket szeresse?! Beavatottak szerint Vass miniszter a dilemmák megoldásának épp olyan ősi, mint bevált módszeréhez folyamodott: elkezdte számolni a reverendája gombjait: engedélyezni kegyeskedjem, engedélyezni ne kegyeskedjem?... és igy tovább. A reverendán sok gomb van, ergo, a döntés hosszan elhúzódott. A háziuraknak szerencséjük volt: az utolsó gomb a nem engedé lyezés mellett szólt. Igy hát a csalódott portások ,vegyék tudomásul, hogy az egész dolognak a reverenda-szabó az oka. (A Lakók Szövetsége egyébként — mint halljuk — elhatározta, hogy a miniszternek a következő ilyen alkalomra új reverendát varrat, mely egy gombbal többre záródik.) • Egy német professzor ezen a héten állítólag feltalálta az aranycsinálás mesterségét, melyen évszázadok óta törik a fejüket a tudósok. Miethe professzor szerint, bizonyos vegyi eljárással a higany arannyá változtatható, de ez az átváltoási folyamat csak kétezer év múltával megy teljesen végbe. Hiszen szép, szén, de kinek lesz türelme addig várni? ... Mindenesetre figyelmébe Ajánljuk ezt a dolgot Korányi pénzügyminiszternek és az újonnan megalakult magyar fegyintézet vezetőinek. Helyezzenek el a Jegyintézet Vincéjében néhány vagon higanyt és ez kétezer év múlva arannyá változván, végre megoldja a korona stabilizálódásának problémáját. Különben, igaz. Hisz erre nincs is szükség, mert Korányi és Walkó miniszterek már régen kitalálták, hogy nemcsak higanyból, hanem, a maggyar adóalanyból is lehet, aranyat kipréselni. Az ehhez szükséges vegyi eljárást úgy hívják: aranyvaritás, az eljáráshoz szükséges eszköz neve pedig részint: adóerés, részint tarifaemelés. Legfőként, ó, legeslegföként pedig — szanálásnak hivják az üszvet... * No lám! A világháború visszatérő üstököse ezúttal — békét, is hozott. A politikai iskolában Bethlen tanitó bácsi egy nagy spongyával letörölte az osztálybeli „rossz fiúk" nevét a fekete tábláról. Andrássy Duci, Beniczky Dönci és Jrakovszky Stefi, kik a tanitó úr távollétében (dehát igaz is, minek megy olyankor a tanitó bácsi Pécsre, mikor az egész osztály rosszalkodik !) ,,királyvuccsosda" játszottak, most végre felkelhetnek a kukoricáról, melyen eddig hol térdeltek, hol nem térdeltek, aszerint, hogy a tanító úr odanézett vagy sem. A politikai iskolában most tehát a béke korszaka köszöntött volna be? Ó, korántsem. A nebulók még mindig rosszalkodnak. Csak hogy most nem a Duci, Dönci és Stefi, hanem esetleg a Karcsi, Gyuszi és Pista. És, hogy most már megunták a ..puccsosdit" és esetleg más játék van soron ... « Kedves dolog, hogy ezen a héten végre megtudtuk, miért van olyan általános ..kilátástalanság" egész Európában. De hogy a csudába is ne volna, mikor — húsz milliárd dollár adóssággal — egész Európa amerikai bankárok zsebében van. — legalább is a londoni konferencia tanúsága szerint. Vigasztaljon azonban bennünket ebben a sötét kilátástalanságban, hogy Uncle Sam zsebének egészen mindegy, ki az, akit belegyömöszöl: Herriot vagy Macdonald, Mussolini, Massaryk vagy Bethlen... .Mindenki benne van" — mint egy régi pesti revü címe mondotta és igazán boldogító tudat elgondolni, hogy ennek a feneketlen zsebnek mélységeiben végre egymásra találnak a legádázabb világpolitikai ellenfelek is és hogy Poincaré tán éppen egy német politikussal osztozkodik a zseb valamelyik kényelmesebb csücskén... * Végül egy nagy reformot kell bejelentenünk, mint a hét egyik eseményének várható következményét. A népszövetségi megbízott, Mr. Smith ugyanis június havának pénzügyi helyzetéről szóló második jelentését a Népszövetség elé terjesztette. Ebből a jelentésből kiderül, hogy a MÁV Magyarország legköltségesebb fényűzése, mert havonta több millió aranykorona deficitet, mutatnak fel számadásai. Nos, — a szanálási mentalitásból önként következik, hogy ennek csak egy gyógyszere van. Ráfizetnek az államháztartásra? Meg kell szorítani az államháztartást. Ráfizetnek az Operaházra? Be kell zárni. Ráfizetnek a MÁV-ra? Meg kell szüntetni a vasúti közlekedést. Végre is, — egy szanált ország népének igazán nem kell vasúton járnia. Mire való a delizsánsz? Hátha még nem találták volna fel a vasutat?... Igy azután, a legutóbbi idők többi reform-áramlataihoz hiven, visszatérünk a mult század romantikus idejébe és vonat hijján, — rostakocsin fogunk járni. Milyen szép is lesz! A biedermeyer lelkületű költők már előre örülnek neki, amint a postakocsis a keleti pályaudvaron vidáman kürtjébe fut és — trava-trara !! — a postakocsi megindul Amerika felé... Csak" a szökő tőzsdések nem örülnek. De viszont ezeknek ott van a 40 lóerős Mercedes, mely még nem esik a szanálás körzetibe, ha ugyan... Mert — hoszú is mondja a Korán? — ear a Népszövetségi és Jeremiás az ő prófétája... VASÁRNAP. Ma tíz éve. Mit ettem tegnap ? Mit beszéltem ezzel vagy azzal? Mit álmodtam éjjel? Nem tudom. De erre a napra, melyen megtudtuk, hogy háború lesz, még ma is jól emlékszem. Külsőségeiben olyan, mint a többi. Töltött paprikát ebédeltek az emberek a nyári vendéglők vadszöllővel befuttatott tornácain, világos sörrel s nagyon fehér kenyérrel. Meg kell azonban állapítanom, hogy nem igen ettek Sokan fölugráltak és megvásárolván a délutáni újságokat, szaladva olvas fák. Az ég viharra készült. Olyan szinű volt, mint a gumiköppeny. Fuldokoltunk, levegő híján, mint kísérleti nyulak az üvegbura alatt. Néha alattomos szellők ráncigálták a körúti fák lombjait. A kávéházi ablakban egy csorbafogó, sárgaszájú kövér pesti polgár kavargatta pohárban gőzölgő feketéjét és beleásított a békébe. Akkor még béke volt. De már sok volt a sápadt arc, piros fül, kócos haj. Két órakor a város minden ok és érv nélkül át-, adta magát egy általános optimizmusnak, mint holmi kis délutáni szunditásnak. A gyomrok emésztettük, az idegek pihenni akartak. Nem lesz háború. Háromkor az ég még jobban elborult. Mindenki pesszimista volt. Mire négy óra lett, kávéztak, fagylaltoztak és az örömük, hogy a bonyodalom elsimult, fanyar csömörrel elegyült, hogy nem lehetnek tanúi annak, amire izgatottan számítottak. Ötkor az idegek újra megfeszültek. Hat órakor, a döntés idején, rátekintettünk a faliórára, melynek vonallal egyesült két mutatója feketén szelte át a fehér óralapot. Veszettül, a förgeteg sebességével száguldtak a különböző hírek. Fél hétkor aztán kezünkbe esett ez a szó: háború. Kezünkbe esett és eleinte nem tudtunk vele mit csinálni. Ismeretlen volt a hangzása is. Legtöbben színpadi emlékekre gondoltak, könyvekre, csataképekre, az okosabbak bizonyos tompító bírálataval. Egyelőre csak néhány új szó zamatját élvezték: „démarche", „entente", „cenzúra". Nem akadt olyan hír, melynek hitelt ne adtak volna. Ha valaki azt mondja, hogy a világháború már eldőlt egy óriási csatában, mindenki rázza a fejét, de belül, lelke mélyén, mindenki elhiszi. Mindnyájan kisgyermekese voltunk. A béke selyemágyából riadt Európa, ez a boldog, elkényeztetett gyermek, ki reggelenként aranyszélű findzsában kapta a csokoládét és tanultsága ellenére is rendkívül tapasztalatlan volt. MOndenki szeretett volna valakihez fordulni, egy okos, nagyon magas állású emberhez, aki mindent tud, egy miniszterhez, vagy egy őrmesterhez. Csak kevesen értették meg, hogy egyedül maradtunk a föld-golyón, a sorsunkkal és legillőbb lett volna talán megfogni egymás kezét, minden ember kezét, ki a világon van, egyszerűen, jóságosan, keményen ér egy végtelen kört formálni, ameddig a szem ellát. Később, már este, láttuk az első igazi háborús képet: egy anya ment egyfogaton nagy-nagy fiával, szorította kezét, ölelte, majdnem ölébe vette, végigfektetve térdein háborúba induló mártír-gyermekét, mint régi szentképeken a fájdalmas anya az ő egyszülött fiát, K. D. !