Pesti Hírlap, 1924. július (46. évfolyam, 129-155. szám)

1924-07-27 / 152. szám

Az elmúlt hét makulátlanul kék nyári ég­boltozatára, mint, méla őszi jelleg borult világ­rend ite nagy események tízesztendős emléke. A tíz éve fellángolt világégés, a tűz kihunytán, im­ít már csak bolyongó üstökös az Idők Universumá­ban és ez az üstökös ezen a­ héten tért vissza elő­­ször örök pályáján, hogy ezentúl minden tizedik évben megjelenve, felidézze egy örökre elmúlt világ, a világháború előtti Európa keserűen édes emlékezetét. Ha a mai kor ideges és meghajszolt emberének egyáltalán ideje és idege volna az e­mlékezésre, minő csodálatos és tragikomikus film volna végiggondolnia, mi lett a világból ama verctől kezdve, hony próf Berchtold a monarchia, ultimátumát Szerbiának átnyújtotta, r­­­észen napjainkra. A kétkrajcáros zsemlyétől — a négyezerhatszázkoronás kenyérig. Az arany­fillértől — a papírmillióig. A nagyhatalmi pozí­ciótól — a szanálásig. De kinek volna ehhez kedve, ereje, ideje? Talán csak azoknak a nyá­jas, csöndes és igen-igen szelid öreg uraknak, kik hosszan elüldögélnek a tavaszi, nyári, őszi vagy téli verőfényen és mi? botjukkal titokzatos ábrákat rajzolnak a homokba, senki sem sejti ró­luk, hogy ezelőtt tiz évvel még oroszlánok vol­tak, hadak és seregek urai, kiknek egyetlen sza­vára százezrek rohantak a halálba,­­ győze­lemre vagy pusztulásra, előre ! És hogy a titok­zatos ábrák, melyeket most botjukkal a homokba rajzolnak, tiz évvel ezelőtt büszke hadállások voltak a Kárpátokban vagy Szerbia mezőin ... Talán csak nekik volna id­ejük és kedvük végig felidézni az elmúlt évtized filmjét, mely szá­mukra életük legszebb éveit hozná vissza, a csil­logó álmok és lehetőségek korát, midőn még nem kormányfőtanácsosságról, hanem Mária Te­rézia-rendről álmodták e honban a legszebb ál­mokat ... • Egyébként? Lássuk mit hozott az üstökös az elmúlt hétnek, mert ősi babona szerint, az üstökös nem hoz magával soha jót. Nos, az ősi babonák, úgy látszik, mély tanulságok leszű­rödé­sei, mert tényleg: a név jóléte, azaz a névjóléti. •S no de kérem, minek kerteljünk? Mondjuk ki egész egyszerűen, hogy igenis Vass miniszter őexcellenciájáról van szó, ki ezen a héten életé­nek egyik legsúlyosabb dilemmája elé került. Felkereste ugyanis a Lakók Szövetsége, hogy az augusztusi házbérnegyednek havi részletekben való fizetését rendeletileg engedélyezni kegyes­kedjék. Felkereste azonban a Háziurak Szövet­sége is, hogy az augusztusi házbérnegyednek havi részletekben való fizetését rendeletileg en­gedélyezni ne kedveskedjék. Mit csináljon tehát a szegény. Pókainé sorsára jutott miniszter? A lakó is : név. a háziúr is : név. mindkettőnek ..jóléte" az ő kezébe vagyon letéve: melyiket sze­resse?! Beavatottak szerint Vass miniszter a di­lemmák megoldásának épp olyan ősi, mint be­vált módszeréhez folyamodott: elkezdte számolni a reverendája gombjait: engedélyezni kegyes­kedjem, engedélyezni ne kegyeskedjem?... és igy tovább. A reverendán sok gomb van, ergo, a döntés hosszan elhúzódott. A háziuraknak sze­rencséjük volt: az utolsó gomb a nem engedé­ lyezés mellett szólt. Igy hát a csalódott portások ,vegyék tudomásul, hogy az egész dolognak­­ a reverenda-szabó az oka. (A Lakók Szövetsége egyébként — mint halljuk — elhatározta, hogy a miniszternek a következő ilyen alkalomra új re­verendát varrat, mely egy gombbal többre zá­ródik.) • Egy német professzor ezen a héten állítólag feltalálta az aranycsinálás mesterségét, melyen évszázadok óta törik a fejüket a tudósok. Miethe professzor szerint, bizonyos vegyi eljárással a higany arannyá változtatható, de ez az átválto­­­ási folyamat csak kétezer év múltával megy tel­jesen végbe. Hiszen szép, szén, de kinek lesz tü­relme addig várni? ... Mindenesetre figyelmébe Ajánljuk ezt a dolgot Korányi pénzügyminiszter­nek és az újonnan megalakult magyar fegyinté­zet vezetőinek. Helyezzenek el a Jegyintézet Vin­céjében néhány vagon higanyt és ez kétezer év múlva arannyá változván, végre megoldja a ko­rona stabilizálódásának problémáját. Különben, igaz. Hisz erre nincs is szükség, mert Korányi és Walkó miniszterek már régen kitalálták, hogy nemcsak higanyból, hanem, a­­ maggyar adó­alanyból is lehet, aranyat kipréselni. Az ehhez szükséges vegyi eljárást úgy hívják: aranyvari­tás, az eljáráshoz szükséges eszköz neve pedig részint: adóerés, részint tarifaemelés. Legfőként, ó, legeslegföként pedig — szanálásnak hivják az üszvet... * No lám! A világháború visszatérő üstököse ezúttal — békét, is hozott. A politikai iskolában Bethlen tanitó bácsi egy nagy spongyával letö­rölte az osztálybeli „rossz fiúk" nevét a fekete tábláról. Andrássy Duci, Beniczky Dönci és Jra­kovszky Stefi­, kik a tanitó úr távollétében (dehát igaz is, minek megy olyankor a tanitó bácsi Pécsre, mikor az egész osztály rosszalkodik !)­­ ,,királyvuccsosda" játszottak, most végre felkel­hetnek a kukoricáról, melyen eddig hol térdel­tek, hol nem térdeltek, aszerint, hogy a tanító úr odanézett vagy sem. A politikai iskolában most tehát a béke korszaka köszöntött volna be? Ó, korántsem. A nebulók még mindig rosszalkod­nak. Csak hogy most nem a Duci, Dönci és Stefi, hanem esetleg a Karcsi, Gyuszi és Pista. És, hogy most már megunták a ..puccsosdit" és esetleg más játék van soron ... « Kedves dolog, hogy ezen a héten végre meg­tudtuk, miért van olyan általános ..kilátástalan­ság" egész Európában. De hogy a csudába is ne volna, mikor — húsz milliárd­ dollár adóssággal — egész Európa amerikai bankárok zsebében van. —­ legalább is a londoni konferencia tanú­sága szerint. Vigasztaljon azonban bennünket ebben a sötét kilátástalanságban, hogy Uncle Sam zsebének egészen mindegy, ki az, akit bele­gyömöszöl: Herriot vagy Macdonald, Mussolini, Massaryk vagy Bethlen... .Mindenki benne van" — mint egy régi pesti revü címe mondotta és igazán boldogító tudat elgondolni, hogy ennek a feneketlen zsebnek mélységeiben végre egy­másra találnak a legádázabb világpolitikai ellen­felek is és hogy Poincaré tán éppen egy német politikussal osztozkodik a zseb valamelyik ké­nyelmesebb csücskén... * Végül egy nagy reformot kell bejelente­nünk, mint a hét egyik eseményének várható kö­vetkezményét. A népszövetségi megbízott, Mr. Smith ugyanis június havának pénzügyi helyze­téről szóló második jelentését a Népszövetség elé terjesztette. Ebből a jelentésből kiderül, hogy a MÁV Magyarország legköltségesebb fényűzése, mert havonta több millió aranykorona deficitet, mutatnak fel számadásai. Nos, — a szanálási mentalitásból önként következik, hogy ennek csak egy gyógyszere van. Ráfizetnek az állam­háztartásra? Meg kell szorítani az államháztar­tást. Ráfizetnek az Operaházra? Be kell zárni. Ráfizetnek a MÁV-ra? Meg kell szüntetni a vas­úti közlekedést. Végre is, — egy szanált ország népének igazán nem kell vasúton járnia. Mire való a delizsánsz? Hátha még nem találták volna fel a vasutat?... Igy azután, a legutóbbi idők többi reform-áramlataihoz hiven, visszatérünk a mult század romantikus idejébe és vonat hijján, — rostakocsin fogunk járni. Milyen szép is lesz! A biedermeyer lelkületű költők már előre örül­nek neki, amint a postakocsis a keleti pályaud­varon vidáman kürtjébe fut és — trava-trara !! — a postakocsi megindul Amerika felé... Csak" a szökő tőzsdések nem örülnek. De viszont ezek­nek ott van a 40 lóerős Mercedes, mely még nem esik a szanálás körzetibe, ha ugyan... Mert — hoszú is mondja a Korán? — ear a Népszövetségi és Jeremiás az ő prófétája... VASÁRNAP. Ma tíz éve. Mit ettem tegnap ? Mit beszéltem ezzel vagy azzal? Mit álmodtam éjjel? Nem tudom. De erre a napra, melyen megtudtuk, hogy háború lesz, még ma is jól emlékszem. Külsőségeiben olyan, mint a többi. Töltött pap­rikát ebédeltek az emberek a nyári vendéglők vad­szöllőv­el befuttatott tornácain, világos sörrel s na­gyon fehér kenyérrel. Meg kell azonban állapíta­nom, hogy nem igen ettek Sokan fölugráltak és­ megvásárolván a délutáni újságokat, szaladva ol­­vas fák. Az ég viharra készült. Olyan szinű volt, mint a gumiköppeny. Fuldokoltunk, levegő híján, mint kísérleti nyulak az üvegbura alatt. Néha alat­tomos szellők ráncigálták a körúti fák lombjait. A­ kávéházi ablakban egy csorbafogó, sárgaszájú kö­­vér pesti polgár kavargatta pohárban gőzölgő feke­téjét és beleásíto­tt a békébe. Akkor még béke volt. De már sok volt a sápadt arc, piros fül, kócos haj. Két órakor a város minden ok és érv nélkül át-, adta magát egy általános optimizmusnak, mint hol­mi kis délutáni szunditásnak. A gyomrok emésztet­tük, az idegek pihenni akartak. Nem lesz háború. Háromkor az ég még jobban elborult. Mindenki pesszimista volt. Mire négy óra lett, kávéztak, fagy­laltoztak és az örömük, hogy a bonyodalom elsi­mult, fanyar csömörrel elegyült, hogy nem lehetnek tanúi annak, amire izgatottan számítottak. Ötkor az idegek újra megfeszültek. Hat­ órakor, a döntés ide­jén, rátekintettünk a faliórára, melynek vonallal egyesült két mutatója feketén szelte át a fehér óra­lapot. Veszettül, a förgeteg sebességével száguld­tak a különböző hírek. Fél hétkor aztán kezünkbe esett ez a szó: háború. Kezünkbe esett és eleinte nem tudtunk vele mit csinálni. Ismeretlen volt a hangzása is. Legtöb­ben színpadi emlékekre gondoltak, könyvekre, csa­taképekre, az okosabbak bizonyos tompító bírálata­val. Egyelőre csak néhány új szó zamatját élvezték: „démarche", „entente", „cenzúra". Nem akadt olyan­ hír, melynek hitelt ne adtak volna. Ha valaki azt mondja, hogy a világháború már eldőlt egy óriási csatában, mindenki rázza a fejét, de belül, lelke mé­lyén, mindenki elhiszi. Mindnyájan kisgyermekese voltunk. A béke selyemágyából riadt Európa, ez a boldog, elkényeztetett gyermek, ki reggelenként aranyszélű findzsában kapta a csokoládét és tanult­­sága ellenére is rendkívül tapasztalatlan volt. MOn­denki szeretett volna valakihez fordulni, egy okos, nagyon magas állású emberhez, aki mindent tud, egy miniszterhez, vagy egy őrmesterhez. Csak ke­vesen értették meg, hogy egyedül maradtunk a föld-­­golyón, a sorsunkkal és legillőbb lett volna talán megfogni egymás kezét, minden ember kezét, ki a világon van, egyszerűen, jóságosan, keményen ér egy végtelen kört formálni, ameddig a szem ellát. Később, már este, láttuk az első igazi háborús képet: egy anya ment egyfogaton nagy-nagy fiával, szorította kezét, ölelte, majdnem ölébe vette, végig­fektetve térdein háborúba induló mártír-gyermekét, mint régi szentképeken a fájdalmas anya az ő egy­­szülött fiát, K. D. !

Next