Pesti Hírlap, 1926. november (48. évfolyam, 250-273. szám)
1926-11-14 / 260. szám
1926 november 14. A PESTI HIRLAP VASÁRNAPJA 41 Paul Painlevé- Párizsban szeptemberben elkezd esni az eső. Esik bágyadtan, fáradtan, esik nekikeseredetten, dühösen, mintha egyszerre, valami radikális módon akarná megtisztítani az önhittség, az amour propre városát a benne összegyülemlett, látható s érez- hető salaktól. Esik az eső, négyszázezer autó fröcsköli a sarat s a négyszázezer autó közül egyetlenegyet sem találsz, amely ilyenkor szabad volna. Ugyanakkor másik félmillió ember — ernyővel vagy ernyő nélkül — ott topog a trottoirok szélén s valami kétségbeesett reménytelenséggel pisszeg és integet az előtte száguldó autóknak — hiába. A legrozogább, a legócskább taxi sofförje is ugyis ilyenkor a kormánykerék mellett, — annyi gőg, annyi büszkeség terül el vizes képén, — mintha legalább is a walesi herceggel robogna a longchampi versenypálya felé. Nos, egy ilyen csúf, csatakos párizsi délután, a boulevard Saint-Germain gyalogjáróján, közel a Saint-Germain des Prés-i templomhoz, — a kétségbeesettek, a reményvesztettek, az ernyőnélküliek, a bőrigázottak sorfala között, — állott egy gömbölyűképű, pirosarcú, nagyszemű francia úr. Ha a láthatáron feltűnt, egy taxi, — ő is, mint a többi szenvedő társa — fölemelte a karját és körülbelül olyan mozdulatot tett vele, mint mikor a Pullmannkocsi ablakából bucsút int a nyaralásra induló szépasszony honszeretett, de a perronon maradt férjének. A gesztus benne vibrált a levegőben, a taxik pedig tovább robogtak. A gömbölyűképű, pozsgásarcú úr tett még néhány reménytelen kísérletet, aztán a cipőjére nézett, amely lucskos volt, mint a leitatott spongya, a keménykalapja karimájáról csurgott az esőle, fekete átmeneti kabátját facsarni lehetett volna. A Saint-Germain des Prés-i templom felöl ekkor csilingelve jött a '29-es villamos, a pirospozsgás arcú úr fölpréselte magát az utasok közé s addig izgott-mozgott, amig a perronról bejutott a második osztályú szakaszba, ahol ülőhelyet is kapott. Jött a kalauz. — Place, s'il vous piait! — Gare Montparnasse! — mondta a pirosarcú úr és átnyújtott hatvan centimest. A kalauz ránézett. — Gare Montparnasse?! Hiszen mi az ellenkező irányba megyünk. Ön éppen hátat fordít a Gare Montparnasse-nak! A gömbölyüképű, pozsgásarcú úr fölpillantott. Tényleg ennek a kalauznak igaza van. Udvariasan megemelte tehát a kalapját, megköszönte a kalauz figyelmeztetését, aztán felállott, hogy leszálljon. Ugyanabban a pillanatban a szemben levő padon megüresedett egy hely. A gömbölyűképű, nirosarcu úr erre valami minden csodálatot megérdemlő, isteni nyugalommal áttelepedett a másik padra. Arra, amelyik vele szemben volt. Sóhajtott, aztán ismét átnyújtott hatvan centimest a kalauznak. — Gare Montparnasse! — mondotta, és kinézett az ablakon. A kalauz nevetett, az utasok is nevettek. A villamos pedig csilingelve robogott tovább az ellenkező irányban, mint ahová a gömbölyűképű, pirosarcú, nagyszemű úr, — Paul Painlevé, a világhírű mathematikus, a tudós, a politikus, Franciaország volt miniszterelnöke és hadügyminiszterek el akart jutni. El kellett mondani ezt a történetet Paul Painlevel, mert a szórakozottság annyira hozzátartozik az ő fényes karrierjéhez, mint a problémák megoldsa iránt érzett olthatatlan szomjúsága. Epynk nagy tisztelője, Jean Piot. Painlevé esetében a francia distrait szó jelentőségét Anaule France szavaival igyekszik magyarázni. — Minden elmélyedő ember szórakozott, de nem minden szórakozott ember elmélyele is egyúttal. Az elmélyedő ember egy gondolatot üldöz, a saját gondolatát, a szórakozott embernek ezer gondolata van, illetve egy sincs. Az, aki elmélyedő, lelkiéletét élve — a körülötte zajló életből nem lát semmit, míg a szórakozott ember végigsétáltatja tekintetét mindenen, de nem különböztet meg semmit. A szórakozott embernek hiányzik a józan esze, míg a belső, lelkiéletet élő, elmélyedő ember zseni is lehet. Ezt mondja Anatole France, és Jean Piot France szavaival válaszol azoknak, akik Paul Painlevé-t azzal vádolták, hogy amikor a francia kamara elnöki székében ült, a kamara szónokainak beszédeit soha nem kísérte figyelemmel. Paul Painlevé gondolatai mindig áttörték a Palais Bourbon falait és nagyon messzire kalandoztak el a pártpolitikai harcok porondjáról. Az abstrait és a distrait nüanszbeli jelentőségéről lehet vitatkozni, Painlevé esetében azonban mégis igazat kell adni a vádaskodóknak. A parlament újságírói karzatáról sokszor órákhosszat figyeltem Painlevét. Ott ült az elnöki emelvényen, kissé hátradőlve a székben, kemény ingplasztronja a frakkmellényből kikívánkozva, keze az asztal peremén, a szeme becsukva. Előtte, s a tribünön a grónok. Radikális, szocialista, kommunista. Száraz, monotonhangú előadó, élénk, temperamentumos demagóg, szenvedélyes, harcos, kötekedő pártvezér. A levegő forró volt, a padokból moraj zúgott, majd egyre sűrűbben robbantak föl az éles, fülsiketítő kiáltások És Painlevé ült az elnöki székben egyetlen mozdulat, egyetlen gesztus, egyetlen szemrebbenés nélkül. Csak amikor már a vihar bennelógott a levegőben, amikor a figyelmeztető kiáltások már ott röpdöstek az elnöki emelvény körül, rezzent össze Paul Painlevé, s mintha valami mély, kábult álomból ébredt volna föl, ijedten kapott a csendet parancsoló fapálcika után. Szimptomának azonban mindenesetre érdekes, hogy a szórakozottságáról, vagy ha úgy tetszik, mélyen való elgondolkozásáról ismert Painlevé, figyelmeztető szavak nélkül is mindig öntudatra ébredt, valahányszor politikai ellenfelét kellett a rend útjára téríteni. Így született meg ellene, mint kamarai elnök ellen a másik vád, amely részrehajlással, elfogultsággal vádolta. És e vád mögött is rejtőzhetett valami az igazságból, mert ilyen esetekben a szubtilis lelki életet élő Pavilevél erőszakos is tudott lenni. Paul Painlevé tudós. Azt is lehetne mondani világhírű tudós, ha ennek a szónak az értékét, jelentőségét nem koptatták volna el a mozicsillagok és az export-import vignettával prosperáló operettszerzők. Így tehát csak annyit, hogy Paul Painlevé nevét ismeri az egész tudományos világ. Diákkorában már kutat és fölfedez. Henry Poincaré a legkiválóbb francia mathematikusok egyike, amikor a fiatal Painlevé mathematikai kísérletezéseiről tudomást szerzett, az első percekben mosolygott rajtuk, hogy aztán annál nagyobb lelkesedéssel és elismeréssel beszéljen róluk és Painlevé felfedezéseit úgy könyvelte el, mint a francia tudomány legszebb diadalát. Paul Painlevé a relativitás elméletével megelőzte Einstein-t is. Emlékezetes az a tudományos vita, amely Einstein és közte folyt le s amelynek során Painlevé megdönthetetlen argumentumokkal bizonyította be az Einstein-féle teória tévedéseit. A mathematika mestere és a technika szerelmese. Ott van az első repülőgépek megszületésénél, a szerencsés és szerencsétlen kísérletezéseknél s amikor az első gépmadár biztosan hasítja át a francia levegőt, Painlevé az első, aki a francia hadi légiflotta felállítását követeli. Huszonötéves korában a lillei egyetem professzora, aztán a Sorbonneon tanít s még nincs harminc esztendős, amikor a svéd kormány meghívja a stockholmi egyetemre. Nyugtalan, lázas aktivitás tudományos pályáján, — ez jellemzi Paul Painlevét, a tudóst. És semmi egyéb, csak ez a nyugtalanság, az alkotó elme olthatatlan szomjúsága az aktivitás iránt adja magyarázatát annak is, hogy Paul Painlevé vagy huszonöt esztendővel ezelőtt rálépett arra a pályára, ahol az ő képzelőereje, amely addig horizontot nem ismert, a falak közé szorult. Paul Painlevé politikus lett. Az 1924-iki májusi választások előtt beszéltem vele először. A választásokat megelőző harc akkor még csak a sajtóban tombolt s az ellenfelek Poincaré-ék bukásában nem csupán a háborús politika megszűnését látták, hanem egyre hangosabban hirdették, hogy az egyesült baloldali pártok győzelme regimeváltozást is jelent a republikánus Franciaországban. Ekkor mondta Paul Painlevé, t Rákosi Jenő előadása 14. születésnapján is rádióban. Jó estét, Nagyérdemű közönség! Itt vagyok másodszor ebben a titokzatos, értékes szőnyegekkel gondosan beakgatott szobában, amelyhez ebben a pillanatban azt lehetne mondani, Magyarország füle ide van d drótvonalakkal kapcsolva. Első ízben, amikor innen beszéltem önökhöz, megvallom, némi izgatottság fogott el. Mert szokatlan és különös helyzet, egy szobában egymagamnak lenni és beszélni egy embertömegnek, amely sem engem nem lát, melyet én se látok, melynek tagjai egymást sem látják. Én nem látom, tetszik-e hallgatóimnak, amit beszélek, de viszont biztosítva vagyok az ellen, hogy, mint a nemzetgyűlésen szokás, közbekiáltásokkal leszamarazzák a szónokot. Egyébiránt, hogy érdemes volt-e itt beszélni és ott önöknél, a drót végén, figyelni, az úgyis csak utólag sül ki, így hát bátran hozzá kezdhetünk, uraim és hölgyeim. Ennek a stúdiónak, ahonnan én mindezt beszélem, az az ötlete támadt, hogy a rádió útján is hazánk némely jeles fiának az emlékét megünnepelteti, ami szép és nemes gondolat. De e nemes gondolattal ma vele jár egy súlyos tévedés, önök, hölgyeim és uraim, ugyanis azt hiszik, hogy e pillanatban önöknek Rákosi Jenő beszél a Rákóczi-úti stúdióból. Tévedés. Ez itt nem a Rákóczi-uti stúdió, hanem a bibliabeli Kredo, én pedig nem Rákosi Jenő vagyok, hanem Pilátus, aki ebbe a krédóba belekerült, mikor itt, a nagy férfiak, a jeles hazafiak sorában csak azért kell nekem magamról beszélnem, mert a stúdiónak ez a szép ötlete ugyanabban a hónapban született, amelybe az én születésem napja is be van jegyezve. Itt önök, hölgyeim és uraim, már hallottak is, vagy legközelebb hallani fognak Széchenyi Istvánról, Csokonai Vitéz Mihályról, a Kisfaludy költőtestvérekről és másokról. Mindezek közt és én közöttem, akiről ma kell hallaniok, csak egyetlen egy különbség van az én javamra. Nem az, amit önök mindnyájan e percben gondolnak. Nem az, hogy ezek már mind meghaltak, én pedig még élek. Ez a különbség az ő javukra esik. Mert tetszik tudni, a közfelfogás szerint meghalni a legnehezebb dolgok közé tartozik. Ezek a nagy magyarok pedig már mind elvégezték ezt a nagy dolgot. Nekem pedig minden valószínűség szerint egyik legközelebbi teendőm ez lesz. A különbség az én javamra köztem, ama nagyok közt az, hogy én őróluk mindent tudok, ők pedig énrólam semmit sem tudnak. Széchenyi István gróf, kinek, hogy végre már magamról is mondjak valami érdemes dolgot, ott voltam 1860-ban cenki temetésén mint sopronyi diák. — Széchenyi bizonyára egy látnoki ihlettel megáldott magyar volt, akit Kossuth Lajos elnevezett a legnagyobb magyarnak, aki tudvalevőleg megfogalmazta azt a jóslatszerű mondatot, amelyből azóta is élünk mi csüggedt magyarok, amellyel egymást biztatjuk, a mondatot, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz. Én hajlandó is, képes is lennék erről a csodálatosan nagy és dicső magyarról akármeddig elbeszélni. De ha valami csoda őt ide tudná varázsolni az én helyembe, azt hiszem, nagyon meg volna akadva, ha énrólam kellene beszélnie. És nem áll a dolog különben Csokonai Vitéz Mihállyal sem. Én gyermekkorom óta előszeretettel lapozgatom a könyveit, sőt diákkoromban az Önképző Körben pályadíjat nyertem valami munkáért: Csokonai két kötetét. Későbbi időben pedig épenséggel egy vidám operettszöveget írtam róla, amihez élete fordulatait, epizódjait, alakjait használtam fel s mondhatom rám nézve minden költőnknél vonzóbb ez a sápadt, jókedvű, reménytelen szerelemben vergődő csavargó poéta-ember. Akiben a tudás komoly és eredeti ihletével fonódott egybe az országjáró cigánynép könnyelműsége, akinek tehetsége nemcsak mélységben és magasságban versenyez halhatatlan költőtársaiéval, hanem akivel tehetsége szélessége dolgában csak az egy Arany János versenyez. Csokonai, akivel Komáromban egy kis bájos polgárleány vonakodott földi életét megosztani, akit ellenben ő magával ragadott a halhatatlanságba; Csokonai, aki Somogy fővárosában poézise varázsvesszejével megérintette és megfiatalította az alg Dorottya szüzet, aki Csurgón professzorkodott és diákjaival általa komponált színdarabokat játszatott el; Csokonai a szép Dunántúltól és a Reménytől egyszerre búcsúzott, visszaindulva ifjúkora városába, a tudós, híres Debrecenbe. Bús dal fakadt njakán, amikor a pajkos örömei és keserű csalódása e földjét elhagyta — ki nem ismeri a bájos kétségbeesés e rémek strófáját: Bájoló lágy trillák Tarka képzetek, Kedv, remények, Lillák Isten véletek! Mindent tudott ez a rendkívüli ember. Költő és tudós volt. Filozófus és nyelvész. De legnagyobb tudománya az ő nagy lelki ereje, az ő elpusztíthatatlan jókedve volt, amely képessé tette arra, hogy abban a korban, amely süket volt arra, hogy az ő melódiájának édességeit megértse, vak volt arra, hogy az ő nagyságát meglássa, végigdaloljon egy életen át, mely alapjában, lelke fenekén szomorú volt. Irodalmunk legvonzóbb alakja nekem ő. Kalapja mellé tűzött bokrétával járt és mikor teste már félig a siré volt, akkor halhatatlan verset írt a lélek halhatatlanságáról. Könnyektől beharmatozott vidámság és bokrétás kalapu tragédia volt az ő élete. Oh, de boldog vose