Pesti Hírlap, 1928. április (50. évfolyam, 76-98. szám)
1928-04-08 / 81. szám
1928. április 8., vasárnap. PESTI HÍRLAP Winston Churchill könyve a világháborúról Miért vesztették el a németek a világháborút? Winston Churchill a mai angol politikai életnek kétségkívül egyik legeredetibb és legérdekesebb egyénisége. Az ötletek, a nagy tervek, az éles meglátások embere, akiben talán legtöbb van a zsenialitás adományából Angolország összes mai közszereplői között. Churchill egyik legelőkelőbb, legősibb angol családnak, a Marlborough hercegi családnak leszármazottja. Kora fiatalságától kezdve kanyargós pályát futott végig: volt katonatiszt, újságíró, korán lett képviselő és harmincnégy éves korában a kereskedelemügyi hivatal vezetője a nemrég elhunyt Asquith kabinetjében. Fiatal korában meggyőződéses liberális volt, (könyvet is írt a liberalizmusról) de az 1924-iki választások előtt a ma hatalmon levő konzervatív párt vizeire evezett. 1910-ben átvette az admiralitás vezetését, mint a tengerészeti ügyek polgári lordja s ebben az állásában érte őt a világháború kitörése. Churchill volt az angol kormány tagjai közül 1914-ben az első, aki a Szerbiához intézett ultimátum után rögtön megérezte, hogy nagy események vannak készülőben Amint az osztrák-magyar ultimátum híre Londonba ért, azonnal harci készenlétbe helyezte az angol flottát, majd néhány nap múlva hadihajókat küldött a Földközi tengerre, hogy megvédje Franciaország csapatszállító hajóit a németek esetleges támadásai ellen. Milyen szerepe lehetett az augusztusi lázas napokban, mielőtt Anglia megüzente Németországnak a háborút, nem tudjuk, nagyon valószínű azonban, hogy azok közé tartozott, akik a háborút Németországgal a leghatározottabban akarták Az ő gondolata volt a sikertelen Gallipoli-expedíció, amelynek befejezése után állásáról le kellett köszönnie; ekkor a frontra ment és Ilananaban egy zászlóaljat vezetett. 1916-ban Lloyd George meghívta a kormányba és reábízta a muníciós minisztérium vezetését. Ebben az állásában ritka energiáról tett tanúságot s Anglia neki köszönhette, hogy a francia harctéren küzdő angol hadsereg rövidesen túlszárnyalta a németeket technikai felkészültség tekintetében. A tankok jelentőségét is Churchill ismerte fel; közel másfél esztendős sürgetésére határozta el az angol hadvezetőség, hogy ezt a találmányt, amelynek bevezetésétől hivatásos katonák irtóztak, alkalmazták a nyugati harctéren. A világháborúról szóló nagy munkája, melynek most jelent meg két nagy kötetre terjedő második része, a legalaposabban, a legszebben, s legtárgyilagosabban megírt háborús emlékirat. Egy ilyen rendkívül széles, horizontális tudású ember, mint Winston Churchill tudta csak áttekinteni teljes egészében a hadvezetés rendkívül bonyolult mechanizmusát. Politikus, stratéga, tengerfez, pénzügyi szakember lévén egy személyben, ítéletei és megállapításai sokkal alaposabbak, átgondoltabbak, mélyebben járók, mint azoké a politikai vagy katonai íróké, akik a nagy mérkőzésnek csak egyik vagy másik oldalát vehették alaposan szemügyre. Dicséretreméltó Churchill szigorú, azt mondhatnánk, történetírói tárgyilagossága. Harag és gyűlölet nélkül szól mindenütt a németekről és elismerve az ellenség rettentő erényeit, nem leplezi sehol sem a saját honfitársai hibáit és baklövéseit. Churchill mélyreható kritikai megvilágításában a világháború úgy tűnik fel, mint valami rettenetes és izgalmas hazárdjáték: mindkét fél követ el olyan hibákat, amelyek utólag szinte hihetetlennek tűnnek fel és helyenként úgy látszik, hogy a szövetségeseknek valami szerencsés véletlen sietett segítségére, amelynek megítélésében, nagy okainak kiderítésében a józan kutató ész szinte tehetetlennek látszik. Csak néhány megállapítását ragadjuk ki. Joffre marsall nevét az angolok 1914. előtt, — mint Churchill írja, — jóformán hírből sem hallották. Amidőn reábízták az egész francia hadsereg vezetését, mindössze csak annyit tudtak meg róla, hogy képzett stratéga, jó idegzetű, igen megfontolt ember, de nagy hadvezéri képességeket senki sem sejtett benne. A német hadsereg jelentékeny fölénnyel rontott neki a franciáknak a mozgósítást követő napokban s a helyzet súlyosságát fokozta az is, hogy a francia hadsereg ilyen arányú háborúra fel sem volt teljesen készülve. A hadműveletek első napján 3 : 2 volt a német-francia hadsereg aránya; Párizs valósággal menthetetlennek látszott. Gallieni, a francia főváros parancsnoka, a haditanácsban azt hangoztatta, hogy a várost az utolsó emberig kell védeni, Joffre ellenben kijelentette, hogy Párizs nyílt város. Mikor a német hadsereg szédületes iramban vonult dél felé, majd a Kluck tábornok által vezetett jobbszárny délkeletre elkanyarodott, Joffre valami csodás intuícióval megérezte, hogy elérkezett az ellentámadás pillanata: teljes erővel, biztonsággal és nyugalommal hajtotta végre az oldaltámadást a Marnetól északra, nem délre, mint a haditanács tervezte, és a csatát megnyerte, vagy mint Churchill mondja, megmentette Európát. Ezzel eldőlt a világháború sorsa. Moltke tábornok, a német vezérkar főnöke, a csata és a német hadsereg visszavonulása után ezt jelentette a császárnak: „Felség! Elvesztettük a háborút!" Churchill kifejti, hogy az egész német stratégia egy elhibázott gondolatra volt felépítve. A franciák már 1911-ben tudták, hogy a németek nem fognak megbirkózni a régi Vauban-féle várgyűrűvel, amelyet közvetlenül a háború előtt hatalmas, szinte bevehetetlen modern erődítményfallá építettek ki, hanem megrohanják Belgiumot, onnan fordulnak délre a francia főváros ellen. Ez az elgondolás végzetes naszy hiba volt. Észszerű az lett volna, ha nem az erősebb felet, Franciaországot, hanem a gyengébbet, Oroszországot támadják meg teljes erővel. Ha nem gázolnak a névreet°k Tolgiumon keresztül, hanem védik Németország nyugati határát a franciák ellen, nem avatkozik be Anglia, s ebben az esetben Németország kerül ki győzelmesen a világháborúból, mert Franciaországgal és Oroszországgal könnyű szerrel elbánik. Ennek a stratégiai elgondolásnak helyességét bizonyítja az, hogy a központi hatalmak a gyenge Oroszországgal szemben a következő esztendőben káprázatos sikereket értek el. Churchill feljegyzéséiből kitűnik, hogy a központi hatalmak hadvezetősége, ha követett is el hibákat, csaknem egész végig fölényben van a szövetségesekkel szemben. A német vezetőség stratégiája volt rossz, taktikája azonban mindvégig kitűnő. Churchill elgondolása volt, bevenni a Dardanellákat és elszakítani a központi hatalmaktól Törökországot, ami valószínűleg Bulgária sorsát is eldöntötte volna. A stratégiai gondolat kitűnő volt, de a szövetségesek gyöngék voltak arra, hogy ezt az ő szempontjukból nagyszerű tervet végre is hajtsák. Igen nagy veszteséget jelentett és nagy hiba volt a központi hatalmak részéről, hogy nem tudták megtartani szövetségi hűségben Romániát, amelyet az 1883-iki szerződés arra kötelezett, hogy Ausztria-Magyarország megtámadtatása esetén köteles fegyveres segítséget is nyújtani. Itt azonban a szövetségesek diplomáciája működött jobban, mint a mienk. Verdun ostromát (1916 elején) a németek sem tartották a legszerencsésebb vállalkozásnak. Churchill megállapításaiból kiderül, hogy a franciáknak az ostrom szörnyű veszteségeket okozott. A franciák összes vesztesége ugyanis a halottakkal és sebesültekkel együtt 460 ezerre rúgott, ugyanakkor a németek vesztesége 278 ezer. A jütlandi tengeri csatára, a világháború legnagyobb tengeri ütközetére, azt jegyzi meg Churchill, hogy itt Jellicoe tengernagy igazolódott. Mert miért volt óvatos Jellicoe? Egy kártyára nem merte feltenni Angolország egész jövőjét. Ha az angol hajóhad, amely védte Anglia partjait és később oltalmazta az amerikai csapatszállító és élelmiszerszállító hajókat, Jütlandnál elpusztul, Anglia ki lett volna téve annak, hogy a németek az anyaországban támadják meg s akkor már hiába lett volna az amerikai segítség. Igaz, hogy teljes győzelem esetén Anglia tengeri összeköttetést kapott volna Oroszországgal s ha az angol hajóhad az Északi-tenger és a szorosok birtokába jut, könnyebben és hamarább kiéheztetheti Németországot, de Jellicoenak dicséretére válik, hogy jóformán semmit sem kockáztatott. Rettentő nagy, öldöklő csaták után, amikor már mindkét oldalon milliókra rúgott a veszteségek száma, a nagy mérkőzés az 1917. év második felében dőlt el. Az 1917. év elején a németek olyan hibát követtek el, meret az ő szempontjukból menteni lehetetlenség. Ez volt a korlátlan tengeralattjáró harc. A szerencsétlen ötlet Tirpitz admirálistól származott, ezzel provokálták a németek maguk ellen Amerikát. Churchill adatai szerint a német birodalomnak nem volt több ebben az időben ötven tengeralattjárójánál. Igaz, hogy ez az ötven tengeralattjáró érzékeny veszteséget okozott, de naivság volt azt hinni, hogy ennyivel sikerül kiéheztetni Angliát és sikerül elzárni az óceánt az amerikai csapatszállító hajók elől. A németek valóban nem tudtak elsüllyeszteni az amerikai csapatszállító hajók közül egyet sem. A német hadvezetőség három olyan hibát követett el, amelyek logikusan maguk után vonták a birodalom teljes leveretését. Az első az volt, hogy bevonultak Belgiumba, anélkül, hogy számot vetettek volna azzal, hogy beavatkozik-e Anglia; a második volt a korlátlan tengeralattjáró harc szerencsétlen gondolata; nem gondoltak arra, hogy az Egyesült Államok beléphetnek a hadviselők közé. A harmadik hiba volt 1918-ban az Oroszországban szabaddá lett csapatokat átvinni a nyugati frontra és ott döntő offenzívát kezdeni. Na a németek nem követik el az első hibát, mondja Churchill, könnyűszerivel megverik Franciaországot és Oroszországot. A korlátlan tengeralattjáró harc nélkül 1917-ben elfogadható egyezményes békét köthetnek, ha pedi£ nem kezdenek offensívát 1918 elején, hanem az összes haderőket védelemre állítják fel a Maas és a Haina mellett, szintén sikerül egyezményes békét kötniök. Ezekért a végzetes nagy hibákért felelős a német vezérkar, amely csodás erővel tudott harcolni és bizonyos nehéz pillanatokban tudta, mi a megoldás, de nem volt megáldva az előrelátás tehetségével. A szövetségesek az 1917. év első felében igen gyengén állanak. Az áprilisi nagy offenzíva a németek ércfalain mindenütt véresen összeomlott. A francia hadseregen erőt vett a kétségbeesés, maguk a katonák sem bíztak többé a vezetésben . Olyan jelek voltak a francia hadseregben észlelhetők, hogy a fegyelem teljesen felbomlott. Szerencsétlenségre átvittek vagy 15 ezer főnyi orosz gyalogságot, amely már a bolsevizmus mérgével meg volt fertőzve. Nagynehezen tudták csak a hadseregben a rendet és fegyelmet helyreállítani. Május 15-én Nivelle tábornok visszalépett és Petain vette át a fővezérséget. A megbízható csapatok körülvették a lázadókat és a felkeléseket mindenütt elnyomták. Petain ekkor szemlét tartott az összes csapatok fölött, enyhítette a szolgálat szigorúságát, több szabadságot adott a frontkatonáknak, így az év vége felé a rend és fegyelem újból helyreállt. Az 1918-iki tavaszi offenzíva alkalmával már kitűnt hogy a németeknél az offenzív szellem mélyen aláhanyatlott. Győzelmük és előhaladásuk Párizs felé álsiker volt, amelyet borzalmas áldozatokkal fizettek meg. Májusban Focimarsal lesz az összes szövetséges haderők fővezére s ekkor már az általános helyzet olyan volt, hogy matematikai módon ki lehetett számítani, hogy a németek kimerítnek úgy emberanyagban, mint egyéb háborús segélyforrásban és a szövetségesek győzelme biztosra vehető Foch marsall Churchil nyugodt, higgadtan számító embernek rajzolja, aki teljes tudatában volt a valódi helyzetnek és a fejleményeket nagyon jól látta. Ludendorff a tavaszi offenzívával, amely igen nagy áldozatokba került, de valódi sikert nem hozott, voltaképen eldöntötte a háborút az ellenség javára. Megnyerni a háborút a szövetségeseknek, ehhez már nem kellett nagy stratégiai tudomány, mert az egész háború gépek csatája volt s a tankoknak, ágyuknak, lángszóróknak, repülőgépeknek ebben a harcában előrelátható volt, hogy az győz, aki tovább bírja hadianyaggal. Churchill rendkívül elismeréssel adózik a német bátorságnak, áldozatkészségnek és hősiességnek. A világ összes nemzeteinek össze kellett fogni, hogy Németországot legyőzzék. Óriási néptömegek, határtalan erőforrásokkal, mérhetetlen áldozatokkal, ötven hónapos előkészülés után tudtak csak eredményt elérni. Húszmillió ember ontotta vérét, hogy a kardot a legfélelmesebb ökölből kiüssék. A világtörténelemben ehhez a teljesítményhez csak a napoleoni Franciaországé fogható. Balla Antal. Wt*: •• ' -i * . , , mm. adtcL _ a„ 'Ttorcagyáronműkodö- masósz&roKiaha. JJleií JlQVQt % olyanazondus, mint a Sóira- IpDogöje Emi ép ugy kimagaslik - társai közül Vhrt oly fehérre- mas minta- Sátra- hava Tibrí- WINSTON CHURCHILL 41