Pesti Hírlap, 1929. május (59. évfolyam, 98-120. szám)
1929-05-01 / 98. szám
y Az Ipari Jelzálog Intézet adókedvezménye. Az Országos Magyar Ipari Jelzálog Intézet adó- és illetékkedvezményeiről szóló javaslatot Neubauer Ferenc és Wekerle Sándor felszólalása után Temesvári Imre módosításával elfogadták. Eszerint, ha egyéni vagy társascég azért, hogy ipari jelzálogkölcsönt kaphasson, részvénytársasággá alakul, a pénzügyminiszter kedvezményt ad. Visszaalakulás esetén az illeték elengedhető. A kedvezmény csak az 1929 május elején már meglevő vagyonra adható. Az OEB ítéleteiből eredő ingatlanszerzések, továbbá vitézi telkek illetékmentességéről szóló javaslat vitáját szerdán kezdik. Napirenden vannak a többi adójavaslatok is. HORTOBÁGYI JUHTURÓ/# 4 A képviselőház elfogadta a földadó mérséklési törvényjavaslatot A fővárosi képviselők tiltakozása a nyugdíjasok keresetadójának elvonása ellen. — Zsitvay igazságügyminiszter a rehabilitációs törvénytervezetről. A képviselőház keddi ülésén Zsitvay Tibbor igazságügyminiszter kijelentette, hogy az igazságügyminisztériumban előőkészítés alatt van a rehabilitációról szóló törvényjavaslat. A földadó mérsékléséről szóló törvényjavaslatnál a főváros képviselői energikusan támadták azt a rendelkezést, amely a fővárostól négyszázezer pengőt von el a segélyre szoruló községek támogatására. Indítvány a rehabilitációról. Az ülésen Gál Jenő megokolta rehabilitációs indítványát, amelynek az a lényege, hogy az igazságügyminiszter terjesszen a Ház elé törvényjavaslatot a rehabilitációról. Ha bírói tévedés történt, vagy ha nemzeti érdek, hogy valaki visszatérhessen a társadalomba, ne államfői kegyelem alapján, hanem bírói igazságszolgáltatás útján tehesse ezt meg. Gyakorlati adatok ismertetésével mutatott rá olyan törvényes intézkedés szükségességére, amely szerint az, aki bíróság által rehabilitált egyént megsért, súlyos büntetésben részesül. Az indítvány szerint a királyi ítélőtáblák színe elé járulhasson az, aki revíziót kér. Kérte annak kimondását, hogy a Ház a revízió elvét törvénybe kívánja iktatni. Zsitvay igazságügyminiszter felszólalása. Zsitvay Tibor igazságügyminiszter kijelentette, hogy foglalkozik a rehabilitációs törvény előkészítésével, amit azonban nem tart a leghalaszthatatlanabb teendőnek. Ha valamennyien a krisztusi magaslatra tudnánk emelkedni, megkövetelhetnénk a társadalomtól, hogy a kiállott büntetés a maga teljes egészében jóvátételnek minősítse és a büntetést soha senki szemére ne vethesse. Rehabilitációval kötelezhetjük az embereket arra, hogy ne 10%himnamine, hozzáadásával a tej tápértékét 60%-kal emeljük. Az kellemes mondják ki lesújtó véleményüket, de bizalomra és elismerésre nem kötelezhetjük az illetővel szemben, ha ennek nincsenek meg a különös erkölcsi okai, ötvenegy törvényünk van, amely az elítéltek bizonyos kategóriáira különböző következményeket hárít. Mindazáltal behatóan foglalkozni kíván a kérdéssel s szemébe mer nézni, vájjon helyes-e az. Azt hiszi, az ötvenegy törvény között talál 20—25 olyat, amellyel szemben a revíziónak érvényesülnie kell. A Csemegi-féle kódex szerint a kiszabott mellékbüntetések — ellentétben a külföldi törvényekkel — meghatározott időre szólnak; ez adja az indokát annak, miért nem beszéltek nálunk rehabilitációról. Van azonban egy vonatkozás, ahol az életet közelről érinti ez a kérdés. Ez az erkölcsi bizonyítványok serzésének kérdése. A belügyminiszter annak idején kiadott egy rendeletet, amely ha haladást is jelent, őt nem elégíti ki. Arra akarja a súlypontot helyezni, hogy emberek, akik jóvátették a múltat, akik fiatalkori tévedés áldozatai elháríthassák maguktól a veszélyeket. Pártpolitikai szempontok egy pillanatig sem irányítják ebben a székben, s most is gyakorlati szempontból kéri az indítvány visszavonását. A mi büntetőtörvénykönyvünk ismeri a büntetésért kiállott bűntettes becsületét és védelemre alkalmat ad neki. Ha hajlandó lesz is a rehabilitációhoz való jogot elismerni, nagyobb terjedelemben inkább a lehetőséget kívánja biztosítani. Az igazságügyminisztériumban már élénken előkészített javaslat van, ez idő szerint azonban sürgősebb teendő lebonyolítására kívánja munkaerejét fordítani. Gál Jenő a megnyugtató kijelentések után visszavonta indítványát. A fővárosi és vidéki képviselők vitája négyszázezer pengő elvonása körül. Ezután a föld-, jövedelem-, vagyon-, kereseti adóra, és a közadóra vonatkozó törvények módosításáról szóló javaslatot Orfly Imre előadása után általánosságban elfogadták. Arészletes vita során Farkas István azt indítványozta, hogy a létminimumot vonják le az adóalapból, mire Wekerle Sándor pénzügyminiszter kijelentette, hogy ha elvben el is fogadja a létminimum felemelését, az 8—10 milliós terhet jelentene az államra. Annál a rendelkezésnél, amely arról intézkedik, hogy az állami nyugdíjasok illetményeiből kereseti adóra levont összeget a községi háztartások segélyezésére fordítsák. Wolff Károly ép úgy igazságtaalannak tartja, hogy a kérdéses összeget a vidék céljaira fordítsák. Veszedelmes dolog, ha a vidéket a fővárossal állandóan szembe akarják állítani. Egyre több terhet hárítanak a fővárosra. A halálsorompók eltávolításának költségeit is a fővárossal akarják megfizettetni. A főváros lakossága tartja fenn azokat a kórházakat, amelyekben az egész ország betegeit ápolják. A polgárok teherbíróképessége lassanként felmondja a szolgálatot. Nem lehet négyszázezer pengőt egyszerűen törölni a fővárosi költségvetésből. A szakasz törlését indítványozta. Bródy Ernő az utolsó szóig aláírja Wolff felszólalását. Hiábavaló kísérlet ellentétet szítani a vidék és a főváros között. Tizenhatmillió pengővel tartozik ma is az állam a fővárosnak betegápolási adó címén. A főváros képviselői között ebben a kérdésben pártkülönbség nélkül egyetértés van. Krisztián Imre azt magyarázta, hogy a négyszázezer pengőt egy napon, Szent István napján itthagyja a vidék. Csizmadia András is a szakasz fenntartását kérte. Szerinte a kereskedők Szent István napján silány árut adnak a falu népének. Farkas István után Csontos Imre szerint a községek nem bírják az adminisztrációs költségeket. A vidék termelésének minden jövedelme a fővárosba folyik be. Friedrich István kis összegnek tartja a négyszázezer pengőt a mai milliókkal dobálódzó kormányrendszernél, amely mellett egy holland gróf megjelenik és mindjárt kap váltóra nyolcszázezer pengő vámhitelt. Ha egy bank zavarba jön, nem számít ma pár millió. Várjuk a beígért összefoglaló pénzügyi gondolatot Bod főminiszter úrtól. Van arról fogalmuk, mi az a csend, amely az országban honol? Reszketek az önök sorsáért, mi lesz, ha meginognak. A zálogházakban ötvenöt százalék a kamat. Wekerle Sándor pénzügyminiszter: A képviselő úr bizonyára nem tudja, hogy leszállítottam a kamatot. Friedrich István: A miniszter úr olyan gesztust csinál, mintha kisebbségi részvényekről volna szó. Hiányzik az összefoglaló gazdasági koncepció és akkor jön a kormányzati intézkedés, hogy a nyugdíjas tisztviselő kereseti adóját adjuk a falunak. A Házban tárgyalták Balatonfüred ügyét és senki sem mondta, hogy vegyék meg azt. Amint azonban egy bankvezérről van szó, mindjárt van rá néhány millió. Ne vásároljanak olyan nagy szeretettel erdőket, amelyekben kevés a fa. A négyszázezer pengős ügy csak arra alkalmas, hogy a fojtott csendből néhány hangot pattantson ki. Ne bántsák a fővárost, amely a vidék betegeit ápolja kórházaiban. Egyik oldalon áll a négyszázezer pengő, másik oldalon a parádéra, luxusra, fürdőkre kidobott milliók, amelyekkel még el kell majd számolni. Várnai Dániel azt fejtegette, hogy nem lehet a városok jövedelmét elvenni. Wekerle pénzügyminiszter beszéde, Wekerle Sándor pénzügyminiszter sajnálattal látja, hogy Wolff fulmináns beszéde fájó sebek felszakadására szolgáltatott alkalmat. Ha ebben a csonka országban ilyen másodrendű kérdésben ,ilyen szenvedélyes vitát provokálunk, valóban aggodalommal kell nézni az ország sorsát. (Gál Jenő: Kis okok és nagy következmények!) Kis okok csak kisszerű embereknél okoznak nagy következményeket. A múltban súlyos adókat engedtek át községeknek, városoknak, hogy segítsenek rajtuk. Ez a gyors segítség nem volt elég a rendezésre. A kérdés reformálandó lesz a vármegyék, városok és községek háztartásáról szóló törvényjavaslatban, amelynek előkészítése hoszszabb időt vesz igénybe, ezért kell átmenetileg segíteni a vidéken jelentkező égbekiáltó bajokon. Az, hogy egyes községek nem tudják tisztviselőiket fizetni és legelemibb kultúrszükségleteiket kielégíteni, nem nézhető tovább. (Felkiáltások: Százötven százalékos pótadót fizetnek!) Ezzel a segélyezési alappal elérhető, hogy egyetlen község sem lesz, ahol 50 százaléknál magasabb pótadót kell fizetni. Az ország szívének, fejének mondták a fővárost. Miért tiltakoznak hát az ellen, hogy abból a vérkeringésből, amelyik a szívet táplálja és ezt a fejet emeli, az ország testének, az a négyszázezer pengő jusson. Tiltakozik olyan beállítás ellen, mintha az egyik része a főváros érdekeit viselné, a másik nem. Csak egy érdek vezeti, a nemzet érdeke. A főváros 1928. évi költségvetése 7.000.000 pengő felesleget mutat. Tény, hogy ez a felesleg úgy állhatott elő, hogy a főváros nem használhatott fel igen jelentékeny összeget. Petrovácz Gyula: Ez nem lojális kijelentés. (Zaj.) Wekerle Sándor: Sohasem fogom a képviselő úrtól megtanulni, hogy mi a lojalitás. A nagy felzúdulás a költségvetés két ezreléke miatt támadt. Sokkal nyugodtabb a főváros életképessége felől, semhogy ez a kérdés aggasztaná, amelynek nem tulajdonít fontosságot. A Ház a javaslatot Wolf Károly és Petrovácz Gyula felszólalása után részleteiben is elfogadta. Friedrich István: Hát a sárospataki erdőben nincs sokkal több fa! (Derültség.) — Tudja, az a Tigris, aki néha elfoglalja a maga helyét . . . — Tőle fél tehát? — Nem, — de titokban az én lelkemben is ott rejtőzködik a tigris. Jack felállt. A leány tétova mozdulattal a hom'lokához nyúlt. — Néha úgy érzek valamit a torkomban, — olyan különös — mintha énekelnem kellene, vagy sírnom, — nem is tudom, mi lehet. Szavakkal nem lehet ezt kifejezni. Hirtelen lecsúszott az Íróasztal széléről és megragadta a férfi kezét. Az arca lángba borult, a szemei ragyogtak. — Tigris, Tigris, Tigris! — suttogta. Az utcán egy nyomorúságos kintorna valami divatos shimmyt nyekergett. De Jack úgy érezte, hogy a világ legcsodálatosabb muzsikáját hallja, mintha ujjongó szimfóniát zengne a leghatalmasabb zenekar. Mintha ragyogó aranyfolyam hömpölyögne előtte, és ez a töméntelen gazdagság mind az övé volna. Közelebb hajolt a leányhoz. Mary kissé hátrahajtotta a fejét. Közel jutott félig nyitott ajkaihoz. Hirtelen mélyen a szemébe nézett és ezekben a nagy, tiszta szemekben egyszerre meglátta, hogy az a csodálatos, gazdag világ, amely Dover Mary lelkében él, csupa fény, csupa zene, csupa ragyogás. Ekkor váratlanul elhalt az utcán a kintorna zenéje. — Tigris! — kiáltotta a leány. Jack felegyenesedett. Az ijedtség, amely a leány szeméből áradt felé, képtelenné tette őt arra, hogy tovább is fogva tartsa Maryt. Elengedte a kezét— Tudtam, hogy ez veszélyes, — suttogta Mary. — Menjen! Jack megremegett. Háromszor egymásután úgy érezte, hogy újra elveszíti saját énjét, mint akkor, amikor Gonzalessel került szembe. Háromszor egymásután lobogott fel a rémület Mary szemében. De végül mégis győzedelmeskedett az ember a tigris felett. Jack az ajtó felé indult és onnan még egyszer visszanézett. A leány az íróasztalra borult és arcát kinyújtott karjaira hajtotta. Jack lábujjhegyen kilépett a szobából és gyöngéd áhítattal halkan becsukta maga mögött az ajtót. XVII. FEJEZET. Figyelmeztetés. Jack, amint visszatért a szobájába, nagy munkában találta Sanfordot. A komornyik csomagolt. A szekrényeket már kiürítette, az ágyakat teleszórta becsomagolnivaló ruhaneművel. Amikor Jack belépett, az inas összerezzent és fehér lett, mint a fal. — Hál’ Istennek, hogy maga az, uram — sóhajtott fel aztán megkönnyebbülten. — Miért? Kit vár? — En ... — És mit jelent ez a csomagolás, Sanford? — Uram, itt az idő, hogy menjünk. — Ejnye, Sanford, félrebeszél talán? — Odalépett a komornyikhoz, az álla alá nyúlt, a világosság felé fordította arcát és belenézett rémülettől tágra nyílt szemeibe. — Mi baja? Mi történt? — Olyan dolog, uram, ami lehetetlenné teszi, hogy akár egy percig is itt maradjunk még! — Ugyan ne mondja. — Szörnyű veszély fenyeget! — Mi történt? Talán egy új Boynton Larry jelent meg a színen? Vagy új Gonzales és Hagen? — Gonzales? Hagen? — ismételte Sanford és megvető mozdulatot tett, mintha azt akarná mutatni, hogy egyetlen legyintéssel két tucat ilyen jelentéktelen embert is leráz magáról. A gazdája leült és cigarettára gyújtott. A füstfelhőn át tanulmányozta Sanford arcát. — Érdekes. Mit történt hát? Sanford az ajtó felé sandított. Aztán az ablakhoz lépett és összehúzta a függönyöket. Mégegyszer végigkémlelte a szoba minden sarkát. Félhomály volt, csak egy kis lámpa égett a szoba közepén. Sanford Jackhez lépett és a fülébe súgta: — Itt a Pávián! — Ne beszéljen így, az Istenért, — szólt Jack és összeborzadt — hisz libabőrös lesz a hátam. Ki az a Pávián? No, jöjjön, üljön le és gyújtson rá. Ez majd megnyugtatja egy kissé. (Folytatjuk.) PESTI HÍRLAP 1929. május 1., szerda.