Pesti Hírlap, 1929. szeptember (51. évfolyam, 197-221. szám)
1929-09-01 / 197. szám
BUDAPEST, 1929. Kifizetési irat! így hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszámára (pályaudvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fillér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres. II. ÉVFOLYAM, 197. (16.965) SZÁM. Vilmos Telefon: 122-95. 78. Tél, mint a szerkesztőségnél. Erzsébetért. 1. Tel. J. 352-96. A fiókok jegyzékét az apróhirdetések élén közöljük. A kert, a hát, a teknő, hét gyerek s egy macska. Irta : Maróthy Jenő. A két gyerekkel kell kezdeni. ők a földi élet zálogai Az Írás szerint bennük fogja a Jehova a mi vétkeinket is megbüntetni, de hébe-hóba juttatnak ők azért ebből a büntetésből nekünk is — néha ugyan csak egy primitív párbeszéd alakjában: — Pista, te akasztófára való! Mit beszélsz már megint? Kitől hallasz te ilyen kifejezéseket? — Apukától! — hallatszik a felelet. — Akinek nem tetszik, az ne hallgassa. Pista a sápadtabb és a csenevészebb: neki álmokkal kell pótolni, amit a természet megvont tőle. — Ha nagy leszek, ha erős leszek, ha bácsi leszek, így és így tesz akkor. János a pirosabb és az erősebb: minden szerve csattanó bizonyítéka az életrevalóságnak. A szeme úgy ég, mint a parázs, a válla nem fér az ingébe s fekete kezeit ökölbe szorítva alszik, mint valami apagyilkos, de azért, ha megszidják, mert megint nem ette meg a kelkáposztát, levágja a fejét s morogva válaszol: — Nem tehetek róla! Engem rosszul építettek, így diadalmaskodnak a jógyomrú szofisták a kákabélű költők felett, akik csak sóhajtozni tudnak saját erényeiken, míg az előbbiek bizony a gyarlóságaikért is másokat tesznek felelőssé. Van aztán az egészséges gyomornak és a küzdelemre teremtett ökölnek más haszna is halványabb s betegesebb testvéréből. Ha amazt csontképző sziruppal etetik, neki is csak ki kell szolgáltatni a maga evőkanalát — pedig ugyan nincs rá szüksége — s ha annak erdei levegőt ajánl a doktor, őt is csak el kell vinni nyaralni az erdő szélére, pedig nincs az az erdő, amelyikben villogóbb agyara kis vadkanok teremnének, mint az a legkisebb, akit három hete hoztak ide a koronás Bükk tövébe. Szép erdő a bükkerdő! Mellet feszítő érzés belépni hatalmas oszlopcsarnokába. Leveszi ott a kalapját a pogány is, mert megsúgja neki a zöld fényben zizegő mennyezet, hogy Isten hajlékába lépett. Hanem az ilyen kis pogányok még nem igen tudnak gyönyörködni annak a láthatatlanul is mindenható kéznek a munkájában. Látják, hiszen látják a szembeeső hegység sejtelmes erdőkoszorúját, érzik, mint sóhajtoznak a fák reggel is, este is és mint árad a tiszta levegő kelő napsugárban, csendes holdsütésben szőlőkön, borházakon, dombokon és lejtőkön keresztül az emberek kitárt szívébe, de hiába, nem olyan érdekes ez azért, mint például jobbra az a kettős ágú létra, amit éppen most állított az egyik megrakott bódiszilvafa alá Balogh néni. Mert úgy van az, hogy az embert eleinte jobban érdeklik az emberi kéz munkái s csak vén korára viszi addig, hogy Isten műveiben gyönyörködjék. Nem is csoda, hiszen nehéz az olyan műalkotást áttekinteni, ahol a művész egész hegyláncokat vés ki az anyagból s ha éppen festeni való kedve van, lecseppent a magasból egy akkora kékséget, mint a Hámori-tó. A kert azonban egészen más. Az megfogható, megtapintható, áttekinthető, sőt imitt-amott meg is kóstolható, ami a világ szépségének mégis csak legérzékelhebb formája. Városi gyermek szemében a kert a legnagyobb csoda. Mert honnan is tudja az almafa, hogy neki almát kell teremnie, a szilvafa, hogy öt szilvára szerződtették, amibe hozzá szemenként még egy-egy csontkemény magot is kell rejtenie, de úgy, hogy egyikből se kandikáljon ki a héja, és a körtefa, hogy neki nem illik a gyümölcsöt gömbölyűre nevelnie, mert az csak a parlagi alma szokása. Bámulatos, hogy ezek a fák keresztül-kasul állnak egymás mellett és mégse zavarják össze a kötelességüket. Hát ez valóban nagyobb rejtély, mint amilyennek az első pillanatban látszik. A kertben azonfelül virágok is vannak. Magastövű mályvák, olyanok, mint a bokrétás vőfély pálcája, néhány te margaréta szagos fodormentával Elfogatva, méhek döngenek, lepkék csaponganak körülöttük, szívvel-lélekkel bizonyítva, hogy a szépből is meg lehet élni. Pedig ezzel még korántsincs kimerítve a kert csodálatos kelléktára, mert ott van középen két összehajló besztercei szilvafa alatt a világ egyik legördöngösebb gépezete: a kerekes kút. Micsoda silány próza ehhez képest a városi vízvezeték, ahol csak egy közönséges rézcsapot kell balrafordítani s ihatik az ember, amennyi belefér. Hanem itt bezzeg meg kell dolgozni azért az egy vödör vízért. Először is bele kell pöknie az embernek a tenyerébe, ami talán nem is illik, de itt elkerülhetetlen, azután meg kell indítani a kereket, de nem bolondjában, mert a lerohanó vödör szétrázná a kút faalkotmányát — s csak azután következik a viz felhúzása. Ez csak a sziszifuszi munka s ha az ember nem ügye eléggé, úgy járhat, mint a múlt héten Balogh néni, aki szórakozottságában elfelejtette a kereket bekapcsolni s az elinduló fogantyú két fogát ütötte ki egyszerre. Hát ilyen szenzációk a pesti vízvezeték tövében nem történhetnek. A kút mellett van aztán a világ harmadik csodája: a teknő. Jóféle mosóteknő lesz az, amiben ingek, abroszok, törülközők s ki merné felsorolni, hogy miféle intim ruhadarabok szokták még időnként visszaszerezni gyermeki ártatlanságukat, — de most nagyot lépett az érvényesülés utján előre s a fürdő szerepét tölti be. Reggel meghúzzák jóféle kútvizzel, a nap süti a vizet, mintha fizetnék s amint egyre magasabbról és magasabbról néz a teknőbe, úgy nős a gyermekben a türemetlenség. — Vetkőztessenek le! — áll meg tiz óra tájban az anyja előtt szétcsapott kézzel s szétvetett lábakkal János. Jánosnak gyerekkorától kezdve (most már három és fél éves) az a főgyönyörűsége, ha megszabadulhat a ruhájától. Tudja Isten, miféle paraszti bajlam ez nála, de minthogy pénzbe nem kerül s ártalmasnak se mondható, senki se küzd --------rr~-^7-----w------------------------------------------- Ne sirasd az ifjúságodat. írta: Nagy Emil. Hegedűs Lóránt egyik legutóbbi cikkében (nem teszem hozzá, hogy szellemes, mert ez az ő írásaira vonatkoztatva felesleges jelző lenne), ezer méteren felüli magaslatról azt az üzenetet küldte le hozzánk, alant mozgó embertársaihoz, hogy ne siránkozzunk elveszett fiatalságunkon, hanem becsüljük meg és élvezzük ki azt a kort, amelyikbe becsülettel és Isten segedelmével beeveztünk. Nálam az ő üzenete nem tapintott elevenre, mert ha a Teremtő úgy véletlenül megkérdezné, hogy kedves szagom, hány évvel akarnál fiatalabb lenni, gondolkodás nélkül kivágnám, hogy Uram, egyetlen eggyel se, ellenben egy füst alatt tüstént megtenném azt a kompromiszszumos javaslatot, hogy viszont legalább még úgy húsz esztendeig ne lennék öregebb se. Mert szép . . . szép a mi korunk, amikor az ember egyesíti magában a fiatalság erejét az öreg kor állítólagos bölcseségével, csak az a baj, hogy ehhez az áldott állapothoz a kurtaság kellemetlen mellékérzése tapad. Mert fél attól az ember, hogy a fiatalság ereje előbbutóbb fogyatkozni kezd, ellenben az nem egészen biztos, hogy az állítólagos bölcseség ugyanabban az arányban fog-e majd nőni!? Itt van a kutya eltemetve! Minduntalan úgy érzem magamat, mint egy olyan nyomorúságos halandó, akit valami csoda beültet egy jómóddal teli pompás, szinte tündéries hajlékba, de azt is iziben tudtára adják, hogy legfeljebb csak tíz évig maradhat ott, akkor lejár a rózsás bérleti szerződés s azután mars vissza a szegénységbe, sőt korábban is kidobhatják minden felmondás nélkül. Az a szegény halandó nem tudja, hogy egészen kiélvezze-e a rendelkezésére álló esztendőket, amely esetben azután a válás annál keservesebb lesz, vagy inkább önmegtagadással előre készüljön-e az elkövetkezendő másik tíz sovány esztendőre, amely módon a kövér esztendőktől válás talán mégis kevésbbé lenne keserves. Ez egy olyan súlyos probléma, amelyről a középkori bölcselők köteteket írtak volna össze. Talán Hegedűs Lóránt az ezer méteren felüli levegőben, havasi mókusok társaságában erre is tud kádenciát. Mindenesetre Hegedűs Lóránt onnan a magasból fején találta a magyar szöget, mert nekünk egyik társadalmi nyavalyánk az, amin még a Társadalombiztosító Intézet se tud segíteni, hogy itt nagyon hamar elintéznek férfit és nőt egyaránt azzal, hogy:.. . öreg! Itt a ligai létem alatt a gyerekeim elcsábítottak Anna-bálra. Ha már el hagyom csábítani magamat, akkor elcsábulok egészen, gondolom, s bizony én is reggelig táncoltam. Sőt egyik csárdásomat az egész közönség megtapsolta. De vesztemre később megcsapta a fülemet — még a halló szervem is nagyon jó — a következő nagyon diszkrét suttogás: — Érdekes, hogy egy ilyen öreg úr milyen nagyszerűen tud táncolni. — Majdnem odakiáltottam, hogy öreg a vakapád, azonban csak gondolom, de nem mondotta szájam. A két jelző nem illik össze. Mert vagy öreg valaki s akkor nem tud nagyszerűen táncolni, vagy nagyszerűen tud táncolni, akkor pedig nem öreg. Angliában, amely országról már annyiszor zengett lantom, nincs öregember, annál kevésbbé vén ember, de nincs öreg nő se, legalább is társadalmi értelemben, ha a szerelem mezején az ügy másképen áll is. Ott rendes, megszokott dolog az, amit az emberek észre se vesznek, hogy 75 év körüli lordok, országos nagybírák, aktív miniszterek épen úgy táncolnak, mint a fiatalok, de ugyanúgy vígan táncolnak a 60—70 év körüli nők is. Ott az idősebbek nem hagyják egyszerűen leterrorizálni magukat azzal, hogy . . . öregek, mint nálunk. Igaz, hogy például sokat adnék azért, ha Klebelsberget láthatnám tangózni, pedig hát ő úgy szalmájára még egészen neofiatal, hisz nincs egyetlen ősz hajszála se, pedig együtt jogászkodtunk. Sőt biztosan belül is még fiatal, nemcsak szalmájára, hanem a búzaszem irányában is, pedig nem is vacsorázik pusztán két őszi barackot, mint Vass József. Ezen utóbbi kegyelmes nagyurunkat, ha nem lenne papi ember, legjobban el tudnám képzelni, amint kirakja a csárdást, de papi méltósága folytán azt el tudom jól képzelni, hogy nevében és megbízásából Dréhr Imre lejti a charlestont, ámbár ő viszont nem úgy fest szalmájára se, mintha ő is, a nyomor és könnyek államtitkára, szintén pusztán csak két őszi barackot vacsorázna, mint a principálisa. Az angol népjóléti miniszter jelenleg a női nemhez tartozik s téves magyar fogalmaink szerint már nem fiatal, de azért nagyon jól el tudom képzelni, hogy Báró Rubida Zichynk, aki most mindenáron érintkezést keres a munkáskormánnyal, megtáncoltatja őt valamelyik követségi bálon ... Ismerek Londonban egy urat, aki 87 éves ember létére nagyszerűen golfoz s Londonban sokat megfordultam egy 60 éves grófnő házánál, aki tánc és sport dolgában lepipálja az úgynevezett fiatalokat. Mindezekből az imént elmondottakból le merem vonni azt a bölcseleti tanulságot, hogy mennél magasabb egy népnél a kultúra, annál kevésbbé siránkoznak azért, hogy elmúlt a fiatalság s annál későbben tartják a fiatalok az idősebbeket — öregeknek. Nem tudom, hogy Hegedűs Lóránt is ugyanígy értette-e az ő legutóbbi elméletét? Én — Bánffy Dezső szavajárásával élve — mint tettekkel tényező, igy értelmezem az aligai szőke vízi mókusok között innen alulról a fekete mókusok közül küldött üzenetét felülről. ** * A napokban azonban tragikus módon jutottam lelki érintkezésbe a saját magam régi fiatalságával. Ez már nem olyan tréfás dolog, mint az eddigiek. Nem úgy, mintha visszasírtam volna a fiatalságot, ami Lóránt barátom szerint tilos cselekedet. Az én lelkemet a fiatalkori szép emlékek valósággal meg szokták aranyozni, de épen ebből a szempontból ért súlyos csapás. A dolog úgy történt, hogy a napokban, épen amikor fürdőnadrágban élveztem az örökké fiatal napot.