Pesti Hírlap, 1943. október (65. évfolyam, 222-247. szám)

1943-10-01 / 222. szám

Belgrád, a balkáni védelem pillére Belgrád. (A Pesti Hírlap kiküldött munkatársának tudósítása.) A mai Belgrád külső képe határozottan hábo­rús. Mintha ostromlott városban járna az idegen. A Buna túlsó partján fekvő Zimony repülőteréről állandóan újabb gépek szállnak a levegőbe, ott köröz­nek a háztetők felett, néha egész ala­csonyan szállnak, szinte a kéménye­ket súrolva. Ez a szüntelen közeli mo­tordübörgés, vagy távolabbi zümmö­gés már elválaszthatatlanul hozzátar­tozik a város zajához. A bennszülöttek, akiknek ma is élénk emlékezetükben él 1941 tavaszának szörnyű bomba­támadása, még most is riadtan húz­zák fejüket válluk közé, ha egy-egy bombázó az utca fölött túl éles ka­nyarral fordul és a földhöz túlságo­san közel kerül. Sivatagi sárga gépkocsik Katonák, mindenütt katonák, kü­lönféle egyenruhák tarkítják az ut­cákat. Már a vasúti állomáson feltű­nő, hogy mindenfajta ellenőrzést szu­­ronyos német gránátosok végeznek. Az úttesteken tovahajtó gépkocsik kormánya mellett úgyszólván kivétel nélkül katona ül, német katonákkal megrakott teherautók száguldoznak az utcákon, csörömpölő, hernyótalpas páncélkocsik csikorognak a köveken, kattogó motorkerékpárokon küldön­cök száguldoznak. Érdekes színfoltot jelentenek a homoksárga színű, ala­csony, zömök formájú gépkocsik. Ez az élénk sárga színfolt messze világít a város szürke kőtömegében, pedig eredeti rendeltetése éppen ellenke­zően, az álcázás volt Ezek a gépkocsik a német Afrika-hadtest felszerelésé-­ hez tartoztak, ezek küzdöttek Líbia, Tripolisz homoksivatagjaiban, ame­lyek ugyanilyen sárgán szikráztak a perzselő téli napfényben. A Balkánon ma gyakoriak ezek a sárga járművek, melyekhez ugyanilyen színű egyenru­hák is tartoznak. Az Afrika-hadtest katonái itt, a Balkánon is tovább vi­selik a szaharai uniformist. Belgrád valamennyi nagyobb köz­épülete a megszálló katonai hatóságok céljait szolgálja. A háztömbök előtt szuronyos őrök állnak és igazoltatják az érkezőket, távozókat. A parlament, a Szkupstina palotájába is katonai hi­vatalokat telepítettek. Az egyik haj­dani minisztériumban a német rádió vezérkara székel. Majdnem minden nagyobb utcakereszteződésnél fából ácsolt nyilak mutatják az irányt. A laktanyák városrésze Laktanyákban nem is igen van Hi­ány. Belgrádnak mindig egyik jelleg­zetessége volt a sok kaszárnya. A szerb fejedelmek és királyok mozgal­mas, véres története megtanította az uralkodócsaládot arra, hogy szemé­lyes biztonsága érdekében messzeme­nő intézkedéseket foganatosítson. A királyi palotára egy teljes létszámú hadtest ügyelt fel. Valóságos külön kis városrész ez a katonanegyed, ahol most ugyancsak német szó járja és ahol a tágas udvarokon horogkeresz­­tes páncélkocsik táboroznak. Délidőben vannak helyiségek, ahol bennszülöttet egyáltalán nem lehet látni. Ilyen például a város ma leg­szebb szállodájának, a hajdani Ma­­jestiének étterme. (A legszebb és leg­előkelőbb hotel a Szerb Királyhoz címzett szálló, a Szrpszki Kralj volt, de Belgrád bombázása az épülettömb­nek úgyszólván nyomait is eltüntette.) Maradt tehát a Majestic, amely vala­mi formájú területenkívüliséget élvez. Étterme ajtaján figyelmeztető tábla függ, amely közli, hogy ide csak a német és szövetséges haderő tagjai­nak és azok vendégeinek szabad a be­­­lépés. A megszálló németek tehát itt ebéd- és vacsoraidőre egymás között vannak, de azért a ruhatár elött is újabb falragasz közli a vendégekkel: „Az igen tisztelt tiszt urakat felkér­jük, hogy fegyvereiket ne adják be a ruhatárba, hanem állandóan maguk­nál tartsák.“ Kiserődök, drótakadályok Amikor azt mondottuk, hogy Bel­grád ostromlott városhoz hasonlít, nem túloztunk. A megszálló német csapatok minden eshetőségre felké­szülve, a legmesszebbmenő elővigyá­zatossággal járnak el. Belgrádot szin­te teleszórták acélból, betonból ké­szült kiserődök­kel. Ilyen bunkerek he­lyezkednek el a fontosabb épületek közelében, nagyobb terek központjá­ban, végig a Duna partján, a kikötők felé, sőt akad belőlük a belvárosban is. Elrendezésüket úgy tervezték, hogy a stratégiailag fontosabb pontokat ki­tűnő fedezékből kisszámú kötelék minden irányban védhesse. A járóke­lő gyakran ütközik szöges drótsövé­­nyek áthatolhatatlan erdejébe. Ilyen dróta­kadályok néha egész utcákat zárnak le, a keskeny, könnyen elrete­szelhető bejárat előtt őrség áll, mint­egy jelezvén, hogy az utcában jelen­tős hadifontosságú raktár vagy hiva­tal nyert elhelyezést. A város szélén munkatáborosok még most is ilyen drótsövények felállításával foglalatos­kodnak, derékig meztelenre vetkőzve ássák és hordják a földet, verik le a karókat, fonják föl a drótokat. Az utas nyomban észreveszi azt, amit német részről öntudattal hangoztatnak is: Belgrád a Balkán védelmének egyik legerősebb támaszpülére, Heller Mátyás. magyar álláspont a Mussolini-kormánnyal szemben Ghyczy külü­gy­miniszter levele Ribbentrop német birodalmi külügyminiszterhez A MTI jelenti: Jagow német birodalmi követ folyó hó 25-én megjelent Ghyczy Jenő kül­ügyminiszternél és átadta a német bi­rodalmi kormány üzenetét, amelynek érdelnkében a német birodalmi kor­mány elismerte a Benito Mussolini ál­tal alakított olasz köztársasági fasiszta kormányt. A német követ a német bi­rodalmi kormány nevében kérte to­vábbá a magyar kormányt, hogy ha­sonlóképpen cselekedjék. Egyidejűleg a német követ hozzá­fűzte, hogy ezen kérést a Duce nevé­ben is közvetíti, tekintettel arra, hogy közvetlen érintkezési kapcsolat nem áll fenn a magyar kormány és a Duce között. A magyar kormány nevében Ghyczy Jenő külügyminiszter folyó hó 29-én a következő levelet intézte Ribbentrop német birodalmi külügy­miniszterhez: „Birodalmi Külügyminiszter Úr! Különös köszönettel vettem Nagy­méltóságodnak azon közlését, mely szerint Benito Mussolini kormányt alakított. Ezen kormány fennállását a magyar királyi kormány elismerte. Tekintettel arra, hogy ez idő sze­rint nem áll módomban a Ducéval közvetlen kapcsolatot felvenni, bá­tor vagyok Nagyméltóságodat arra kérni, hogy a fentieket szíveskedjék a Duce tudomására hozni és vele egyidejűleg közölni, hogy a magyar nemzet soha sem fogja elfelejteni, hogy mit tett érdekében és hogy ezért a magyar nemzet örök hálára van neki kötelezve. Kiváló nagyrabecsülésem kifeje­zésével maradok Birodalmi Külügy­miniszter Úr őszinte hive Ghyczy Jenő s. k. Mi a hatása Szardínia-Korzika kiürítésének? Az elmúlt idők viharosan zajló hadieseményei közepette a földközi­tengeri háborúban meglepetésként hatott és igen kiemelkedő jelentőség­gel bírt az a tény, hogy a német csa­patok a nyugati medence két nagy szigetét, Szardíniát és Korzikát, vá­ratlanul kiürítették. Sokaknak bizo­nyára feltűnhetett, hogy a szicíliai partraszállás óta alig lehetett hallani valamit a két szigetről Pedig annak­idején, amikor még a nyár folyamán az angolszász erők valahol a tuniszi hídfő környékén gyülekeztek, igen gyakran emlegették Szardíniát és Korzika évszázados hagyományaihoz hűen ragaszkodó szigetét. Az Olaszország elleni szárazföldi támadás „előestéjén“ a földköziten­geri események előterében egyetlen­egy hatalmas kérdőjel állott: vájjon hol fognak támadást megkísérelni az angolszászok? A katonai szakértők akkor általában háromféle megoldás mellett foglaltak állást. Elsősorban Olaszország, másodsorban a Balkán, harmadsorban pedig Dél-Franciaország jött számításba az inváziós kísérletek szempontjából. A délfranciaországi partraszállási kísérlet egyik előfelté­tele a Szardínia—Korzika kettős szi­getcsoport birtokbavétele volt, éppen úgy, mint a délolaszországi, a calab­­riai partraszállást sem kísérelhették meg az angolszászok addig, amíg Szi­cília szigetét a kezükben nem tartot­ták. Szardínia és Korzika, a délfran­cia partokon kiépült erődvonal elő­őrsállásai. Az angolszász hadvezető­­ség azonban úgy döntött, hogy Európa elleni támadását az olasz félsziget déli részén indítja meg. Ehhez Szardínia és Korzika szigetére nem volt szük­sége az angolszász hadvezetőségnek. Miért ürítették ki a két szigetet? Első pillanatban mindenkit megle­pett az a hír, amely Szardínia és Kor­zika szigeteinek kiürítéséről szólt. A délolaszországi hadjárat első napjai­ban néhány hevesebb légi bombázás érte ugyan a két sziget lakott helyeit és katonai szempontból fontos részeit, az utóbbi időben azonban teljes csend uralkodott a szigeteken. Fölmerül a kérdés, miért ürítették ki mégis a németek a két szigetet, amikor ezek még nem voltak az ellenséges táma­dások előterében. Mindenekelőtt rá kell mutatni arra, hogy amikor az angolszász erők Szi­cília megszállása után Calabriában partraszálltak, Kesselring tábornagy erői pedig észak felé húzódtak vissza, Szardinia és Korzika helyzete egyre inkább tarthatatlanná lett. A két szi­get egy harapófogó két szára közé kezdett kerülni s ez a harapófogó a szigeten tartózkodó német erőket erő­sen fenyegette. A harapófogó egyik szárát az északtuniszi és az észak­keleti algíri partokon álló angolszász erők alkották. Másik szára azzal kez­dett kifejlődni, hogy az angolszászok Nápoly felé nyomultak előre. Ennek a nagy harapófogónak a két szára közé szorult bele a két sziget. A né­met csapatok parancsra, önként hagy­ták el a szigeteket és nem várták be, amíg az ellenséges nyomás esetleg erre kényszerítené őket. Nem vitás, hogy még továbbra is tarthatták vol­na a szigeteket, azonban ez olyan véráldozatokkal járt volna, amely semmiféle tényleges eredményt nem hozott volna. A kiürítés következményei A két szigetre — jegyzi meg egy semleges katonai szakértő — előbb­­utóbb mindenképpen ez a sors várt volna, mivel Szardínia és Korzika csak elővédállásokat jelentett. Az elővédállásoknak a harcászat tanítása szerint pedig a feladatuk, hogy az „ellenséget a főellenállási vonal előtt késleltessék“. A jelen pillanatban a német déleurópai védelem ezen a sza­kaszon valóban a délfrancia partokon húzódik, ahol Rundstaedt tábornagy csapatai szállották meg az erődvona­lat. Amellett a szárdiniai és korzikai német erőket utánpótlással is nehezen tudták ellátni, mert az olasz flotta kiesése óta az angolszász fölény a földközitengeri vizeken még jobban érezhető. Szárdiniát Giraud francia csapatai szállották meg. Az északabbra fekvő Korzika szigetén már az amerikaiak szállottak partra helyenkint és pedig. Bogárné megöregszik írta D. Ferenczy Ibolya A két öregasszony sehogysem tu­dott megférni egymással. Sohasem került azonban sor súlyos össze­tűzésre közöttük. Inkább csak zsör­tölődtek, csipkelődtek egymással Bogárné hibája főkép az volt, hogy sehogysem akart megöre­gedni. Pedig Majomé és őközte csupán három év volt a korkülönb­ség, mégis, mikor vasárnaponként együtt indultak el misére az alföl­di városka kis templomába, Bogár­­né úgy ringatta járás közben a csí­pejét, mintha legalább is húsz esz­tendővel volna fiatalabb a másik­nál. Kackiás baboskendőket, cifra gombos rékliket hordott és Uram bocsá’, a cipője sarkát legalább négy centi magasra csináltatta! Nem is tudta akkoriban megjegy­zés nélkül hagyni Majomé az esetet. — Nem gondolod-é, hogy kifá­rasztja már az ilyen magas sarok a mi reszketős bokánkat? •—• Hát, ha a te bokád reszketős, az a te bajod, — vág vissza Bogár­­né — az enyim antul biztosabb, mentül több flekket rakatok a ci­pőm sarkára. — Úgy beszélsz, mintha nem is a múlt héten töltötted volna be ke­reken a hatvanat! — acsarkodik Majomé. — Egyszer mindenkinek meg kell öregedni. Mér’ nem aka­rod ezt már belátni? — Lássa be az, aki megvénült. Teszem föl, te! — vág vissza Bo­­gárné, miközben kedvtelten for­dul egyet a sarkain. Szóra szó jön, a végén persze mindig ő marad fölül, övé az utol­só szó is. Majomé ilyenkor még pusmog valamit, de már érzi, hogy megint elvesztette a csatát és hogy nem érdemes továbbra is fáraszta­nia magát felesleges visszavágá­sokkal Majd csak egyszer eljön az ő igaza is. Idestova húsz esztendeje lesz, hogy ismeri egymást a két özvegy. Bogárné amolyan ingerkedő, csi­­noskodó, gömbölyded kis asszony­ság volt, akit gyermekei szívesen tartottak maguk mellett, mert keze alatt égett a munka és min­dent kedvvel csinált. Bezzeg sze­gény Majoménak se gyereke, se macskája nem volt, neki még most is alkalmi munkákat kellett vál­lalnia. Hol a jegyzőék fehérnemű­jét foltozta, hol meg a biróéknál vagy a patikusoknál vállalta a va­salást, nagytakarítást. No, meg az­tán itthon is éppen elég munkája akadt a kis szobakonyhás lakás­ban. Uramisten, ma is mennyit összedolgozott! Legalább három napra való gyűjtést aprított fel, majd a dereka szakadt belé... És holnap, hajnalban kell felkelni, hogy az első misére már készen le­gyenek a templom kitakarításá­val. Ugyanis jó pár éve annak, hogy a két asszony önként vállalkozott rá, hogy hetenként egyszer kitaka­rítják a kis templomot. Kimossák, kikeményítik a horgoltszélű térítő­ket, friss vizet öntenek az oltáro­kat díszítő virágokra, szellőztet­nek, felsöpörnek, sőt havonként még pókhálóznak is. Ez utóbbi bi­zony elég körülményes művelet volt. Egyiküknek tartania kellett alul a jó öreg, szélesfokú létrát, miközben a másik bizonytalan láb­bal elindult rajta fölfelé, hogy ameddig a seprő nyele meg a karja hossza elér, megtisztogassa a fala­kat is. Amíg csak az oltár körül tettek­­vettek, nem is igen fordult elő kö­zöttük említésreméltó nézeteltérés. Ám ha elérkezett a pókhálózás ideje, már előtte való napon is ki­csinyesek, ingerkedők és lámpa­lázasak voltak. Reggelre kelve úgy indultak el hazulról, hogy merev volt a nyakuk és ellenségesen szú­rós a nézésük. Felváltva végezték a munkát. Egyik hónapban Majomné mászta meg a létrát, a következőben Bo­gárné igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy ő még vígan bírja a fokokat. A mai, pénteki napon újra Bo­­gárnén volt a sor. Már előre érezte a gyengén doboló kis remegést a gyomorfalában, ami nála mindig a kezdődő mérgelődés jele volt. Hogyne, mikor Majomé már a lét­rát sem úgy nyitotta széjjel, aho­gyan kellett volna. Már megint olyan tehetetlen vagy! Igazítsad el rendesen azt a lajtorját, nem látod, hogy inog az egész mindenség? — szól indulato­san. Hamis ránc kerekedik a másik­nak savószínű szeme szögletében, amint kötekedve visszafelel: — No és ha inog. Nem árt az a fürgelábú menyecskéknek! Lépked­jél csak szaporán, oszt mingyár’ a hegyiben leszel. Bognárné türtőzteti magát, hiszen mégis csak az Isten házában van­nak. Egyelőre beéri egy lesújtó pil­lantással, miközben az indulattól kissé remegő lábát a létra legalsó fokára helyezi. — Milyen nehezen megy ma a mozgás ... — állapítja meg magá­ban kelletlenül. Már tegnap reggel is érezte, hogy az ízületeibe bele-bele hasogat va­lami szúró fájdalom. Tudja ő, hogy nem az öregségtől van ez, már hogyis lenne attól! Nem öreg még ő. Öreg ez a vén asszony itt alatta, aki olyan rusnyán tartja azt a laj­torját. Kínosan lépeget fölfelé, végre a negyedik fokon megáll. — Add ide már azt a söprűt, hal­­lod-e? — S mikor az egykedvűen fölnyújtja neki a hosszú fanyelet, óvatosan végigseper vele a falak mentén. Amint vigyázva nyújtózik, hogy az oltárkép baloldalán szelí­den lebegő, imára kulcsolt kezű gipszangyalka porlepte szárnyait is elérje, egyszerre érzi, hogy meg­szédül . . . Szemhunyásig tart az egész, de nagyon megijed tőle. Le kellene jönni a magasból, ám nincs hozzá bátorsága. Meg aztán, mit gondolna róla Majomé, hiszen még ott lengenek, disztelenkednek a szó­szék fölötti falmélyedésben a hosszú uszályú pókhálók. Csak nem adja át a dicsőséget a másiknak, hogy az fürgeséget fitogtasson és ő helyette hajladozzék odafönn, neki meg a két szeme süljön ki azalatt a szé­gyentől. Nagyot lélekzik, aztán összeszo­­rítja a száját s újfent nyuladozni kezd a pókhálók felé. A következő pillanatban megint ahogyan hírlik, a 7. hadsereg részei. Korzika közelebb fekszik Észak-Olasz­­országhoz, mint Szardinia, amellett Korzika sokkal inkább kulturhely, sűrűbbek a közlekedési útjai, vasutai stb. Az angolszászok szempontjából mint légi támaszpont jöhet számítás­ba Korzika. Innen ugyanis a bombázó repülőgépek könnyen elérhetik Kö­zép- és Észak-Olaszországot, ahol né­met erők vannak. A „Times“ katonai szakértője is ki­fejti, hogy Korzika jó légi támaszpont Észak-Olaszország ellen. A németek, mialatt visszavonják erőiket a két szi­getről, a kis Elba szigetén, szemben Korzikával, lefegyverezték Badoglio 7000 főnyi erejét és hatalmukba kerí­tették a szigetet. Szardinia kiürítése után a német csapatok Korzikára vonultak át a két szigetet elválasztó körülbelül 10 kilo­méteres szoroson, hogy onnan foly­tassák útjukat Elbán át az olaszor­szági német főerők valamelyik cso­portjához. Korzikát a jelen pillanatban leg­inkább, mint angolszász légi támasz­pontot kell figyelembe venni a föld­közitengeri helyzetben. Herczeg Ferenc ünneplése a főváros közgyűlésén és a Kisfaludy Társaságban Október 8-ikán délutánra össze­hívta a főpolgármester a főváros tör­vényhatósági bizottságának rendes közgyűlését. Némethy Károly tanács­nok előterjesztést tesz a közgyűlé­sen Herczeg Ferencnek, a főváros díszpolgárának üdvözlésére, 30-ik születése napja alkalmából. A Kisfaludy Társaság október 6-án a Tudományos Akadémián Herczeg Ferenc tiszteletére ülést rendez, az elnöki megnyitót Voinovich Géza mondja, utána Rédey Tivadar, Kál­­lay Miklós, Bókay János és Tóth László olvasnak fel Herczeg Ferenc­ről. A törvényhatóságok közül újabban Sopron vármegye közgyűlése hatá­rozta el, hogy a nagy írót hálával és tisztelettel üdvözli. Hódmezővásár­hely törvényhatóságának közgyűlése táviratban üdvözölte Herczeget. A kultuszminiszter rendeletet adott ki az internátusi díjak ügyében A kultuszminiszter rendeletet adott le amelyben az állami közép- és középfokú iskolai internátusoknál, illetve tanulóotthonoknál az évi tar­­tásdíj összegének szeptember és október hónapra eső részleteit elen­gedte, minthogy a tanév csak novem­ber 3-án kezdődik. Az évi tartásdíj nyolctizedrészének részletekben való befizetése pedig csak november else­jével kezdődően kötelező Ezt a rendelkezést a miniszter megküldte az egyházi főhatóságok­nak azzal a kéréssel, hogy a főható­ságok alá tartozó internátusokkal és diákotthonokkal kapcsolatban méltá­nyosságból az egyes iskolák viszo­nyainak megfelelően intézkedjenek. A többi internátus és diákotthon fenntartójához a miniszter az illeté­kes tankerületi kir. főigazgatók út­ján fordult hasonló felhívással. Ez a rendelet csakis azokat az iskolákat érinti, amelyekben november 3-án kezdődik a tanítás. Pesti Hírlap 1943 okt. 7. pántét? 3 A Magyar Vöröskereszt A Vöröskereszt az emberiség legszebb és legegyetemesebb intézményeinek egyike. Mikor a világot nagy szeren­csétlenség éri, háború, ínség vagy járvány szánt végig rajta, akkor meg­jelenik a Vöröskereszt s lehajol a se­besültekhez, haldoklókhoz és halot­takhoz. Mikor a világi erő szinte meg­tagadni látszik, Krisztus parancsát, a Vöröskereszt az irgalom megtestesí­tője. Felülemelkedik a háború erő­szakán, jogot teremt a háborúban: a sebesült, a beteg, a fogoly, az orvos, az ápoló jogát, bizonyítván, hogy van jog és parancs, amelyet mindenkinek meg kell tartani. A Vöröskereszt elve régi, hiszen az ember szívébe Isten oltotta az irgal­mat és szeretetet. Az elv régi, de az intézmény szinte mai keletű. A múlt században keletkezett, az emberiesség szolgálatában, a legtisztább krisztusi elv megvalósításaképpen. A svájci emberbarát, Dunant indította meg a mozgalmat azzal a kis művel, amely­ben a solferinói csata borzalmait tárta fel. E könyvecske nyomán támadt mozgalom alapította meg a genfi egyezményt, melyből­ aztán később a nemzetközi Vöröskereszt Egyesületek Központja sarjadt. Legújabban már hatvanegy állam csatlakozott az egyez­ményhez A Vöröskereszt példa arra, hogy a jog nem mindig ott van, ahol a hatalom. Hiszen a Vöröskeresztnek fegyveres hatalma nincs, mégis meg­állítja a háborús cselekedeteket a se­besült ágyánál, a fogolytáborokban, ahol különben a féktelen erő azt te­hetné, amit akar. Ha az államok közt a háború miatt minden érintkezés megszakad, a Vö­röskereszt lesz a szenvedők diplomá­ciája az egész világon, betegek ápoló­ja, foglyok vigasztalója, szenvedések enyhítője. A Magyar Vöröskereszt, mely a boszniai okkupáció alkalmából kelet­kezett és első gyűlésén Erzsébet ki­rályné is részt vett, csakhamar minta­szerű intézménnyé vált. Már a szegedi nagy árvíz idején munkálkodott. Is­meretes az elmúlt világháborúban végzett nagy munkája. A mostani világháború pedig fokozott tevékeny­ségre adott alkalmat a Magyar Vörös­­keresztnek. Hadikórházai és kórház­vonatai mellett főképpen hadifogoly és polgári tudakozó irodái révén mér­hetetlen szolgálatot tett. Tanfolya­main az önfeláldozó ápolónők ezreit képezte ki és állította munkába. A Magyar Vöröskereszt révén ott állha­tunk nemcsak a magunk fiai, hanem minden szenvedő nép, minden hazát­­lanul bolyongó, minden éhező, min­den sebesült mellett, minden feldúlt területen. A Magyar Vöröskereszt tündöklő példája annak, hogyan teljesítheti egy intézmény nemzeti és egyúttal nem­zetközi hivatását. A Vöröskereszt a nemzet élő szíve, tevékeny karja, amelynek erejét növelni mindnyá­junknak szent kötelessége.

Next