Pesti Hírnök, 1865. november (6. évfolyam, 251-275. szám)
1865-11-02 / 251. szám
Hatodik évfolyam 251. szám. PESTI V 'VAT^/' ATA/'AAA/W' 'VSV'JV'JV'A/'JV'ATJV'JV AAAAA/W 'APA/'JV'J\r'J\rAPJ\rA/'iT) | Előfizetési feltételek: helyben házhozhordás* | is sál vagy postán mindennapi megküldéssel: ^ | egész évre 20 frt; félévre 10 frt; negyedévre | | 5 frt. — Minden hónap 1-től elfogadunk 3 hó- napos előfizetést. | POLITIKAI Csütörtök, november 2-án 1865. HÍRNÖK NAPILAP. lQ A/'AflJ\fJV'J\/'/v\J\flAJ'Af'ArAf'AAf\J'Af'Af'J\J'SJ'Af 'V'ATAfA/WW/VAf > Hirdetések hathasábos petitsorért egyszerű hír-fi (zetésnél 6 kr.,bélyegdíj 30 krjával ssámíttatnak. ^ | Szerkesztőségi és kiadó hivatal: | | a Lipót utca 20-dik szám alatt | |. földszint. % ^ JWWWV./tfJVA/'^JWJV'JWVJWWVJWWWVJVJVJVJWWVW/V'JVÓ Előfizetési felhívás a pesti hírnök politikai napilapra. Előfizetési feltételek: Negyedévre.......................................... 5 frt Félévre ........ 10 frt Egész évre..............................................20 frt auszt. ért. Előfizetés minden hét-től elfogadtatik 10T Előfizethetni: Vidéken minden kir. postahivatalnál, helyben Pesten, ezentúl a „Pesti Hírnök“ kiadó hivatalában, barátok tere, 7.sz., Emich Gr. újságkiadó-hivatalában. A „PESTI HÍRNÖK“ kiadó-hivatala. ‘T,'. 11 1 d • •'~ laloJ* . Hazai közügyek. Pest, nov. 2. In illő tempore, midőn még a magyar alkotmányt aristocratikus hajlamai s intézményei miatt gáncsolták, — sok szemrehányást hallottunk democratikus reformereink részéről azon visszaélések miatt, melyek a restauratiókat s a követválasztásokat megelőzték. Különösen kiemeltetett az akkori erényes (!) oppositió által az erőszak és vesztegetés, mely a hatalmasak által a közvélemény meghamisítására gyakoroltatik, s mely alig megcáfolható okokkal, mint a nemzet demoraisatiójának forrása állíttatott oda. A kiterjedt befolyás végre, melyet a pártok növekedő szenvedélyessége által mindig nagyobb mérvben használt korteskedés a bocskoros nemességnek a választásokra adott, s mindinkább feltűnőbbé tette a nem nemes osztály miveltebb s vagyonos tagjainak kizáratását az alkotmányos jogok gyakorlatából, azért is a negyvenes években már semmi merészség sem kellett hozzá, hogy valaki hazánkban a törvény előtti egyenlőséget sürgesse. A martiusi törvényhozásnak tehát semmi küzdelembe sem került ezen igazságtalanságot megszüntetni. Csak egyben csalódott, abban t. i. hogy tévedett, ha az hitte, miszerint a demoralisatió forrását a jogegyenlőség kimondásával bedugta. Ötvenkét és még néhány municipális corteskedés helyébe ugyanis a legislatio a követválasztások közül csak hazánkban háromszázharminchárom kerületi corteskedést rendszerezett, de mivel egyszersmind a pártszenvedélyt s a politikai éretlenséget meggyógyítani nem tudta, a demoralisatio forrását nem csak el nem zárta, hanem inkább hétszereste. Alig van ugyanis választókerület az országban, honnét panaszok nem érkeznének Budapestre törvénytelenségek, inconvenientiák, erőszakoskodások, és vesztegetések miatt, melyeknek segélyével a különböző pártok egymást legyőzni törekednek, hogy követjelöltjeiknek szavazattöbbséget szerezhessenek. S ami még nagyobb baj, az, hogy nincs bíró, aki a törvényt, s a választás szabadságát akár a cselszövények, akár a nyilvános erőszakolás ellen védje, mert a megyei bizottmányok, melyek a 61-diki politikai láz befolyása alatt alakultak, kisebb-nagyobb mértékben solidaritásban állanak legtöbb megyében az egyoldalú párttörekvésekkel. Ezen egyoldalú irányban vannak közpanasz szerint majd a választási, majd az összeírási helyek felállítva, már t. i. úgy, hogy nem éppen a kerületi választók valódi többsége, hanem a megyei bizottmány követjelöltje legyen minden eshetőségek közt előnyben. Ezen egyoldalú irányban intéztetik el, mint halljuk, sok helyen a választók összeírása is, csakhogy az ellenjelölt minél kevesebb szavazatról rendelkezhessék. A bizottmányok, mint halljuk, ennél is tovább mennek, mert a 48-diki törvények által megállapított választási qualificatiók önkényű interpretatiójába is bocsátkoznak ; — s habár az V. t. c. e qualificatióban amúgy is túlzásig ment, — ezzel ott, hol a párt számára még szavazat szükséges, nem elégesznek meg, hanem ugye szólván a suffrage universel alapjáig terjeszkednek. Igaz, hogy a választási törvény rendkívül hiányos, s nagyon is megismerni rajta, hogy mint köszörűs publicistánk mondja , — „az alkotmányozás gőzerővel folyt,“ mert mig egy részről politikai bőkezűségében a 100 frtos jövedelemig leszállt, más részről a mivelt és vagyonos osztályokban egész cathegoriákat kihagyott; — mindamellett véleményünk az, hogy a törvények magyarázatát anticipálnunk nem szabad, s míg azok hiányait helyreigazítni egyedül a törvényhozás feladata lehet, nagy sérelmet követnek el a központi bizottmányok, midőn pártkedvezésből, vagy democratikus túlteltségből a szavazatokat per analogiam szaporítják. Annyi bizonyos, hogy mindezen mozgalmak élén, a dolog természete szerint még most a miveltebb nemesi osztály áll. De igen tartunk, hogy a jelenlegi pártvezetők, egyoldalú eljárásuk által, a vezetett néptömegnek igen részoktatást s igen veszedelmes politikai nevelést adnak, úgy hogy néhány ily lecke ismétlése után a professorok el fognak iszonyodni attól, amit a nép tőlük a haza bizonyos romlására megtanult. Municipalis mozgalmad HORVÁTH BOLDIZSÁRNAK a vasmegyei szombathelyi várasz ekerület követjelöltjének politikai programja. (Vége.) A legfontosabb kérdésről szóltam, amely, hogy úgy nevezzem, hazai ügyeinknek külügyi részét alkotja ; de ennek tárgyalását és megoldását megelőzni fogja egy más belügyi kérdés t. i. az 1848-iki törvények tettleges elismerése s életbeléptetése. Törvényeket alkotni, módosítani, eltörölni az országgyűlés jogaihoz tartozván, legkevésbé sem lep meg, a midőn tőlünk az 1848-diki törvények revisióját követelik ; de nagy veszélyt látnék abban magának az alkotmányosságnak alapelvére nézve, ha valamely törvény módosításába belebocsátkoznánk, még mielőtt annak gyakorlati érvényt szereztünk. Mert a létező törvény mindaddig fennáll s országot s fejedelmet egyaránt kötelez, amíg törvényhozási uton nem módosíttatik vagy el nem töröltetik. E sarkalatos elvnek, amelyet jogfolytonosságnak nevezünk, elégtételt szerezni legelső feladata lesz az egybegyűlendő országgyűlésnek. E nélkül oly veszélyes előzményt állítana fel az ország, amely idő folytán az összes alkotmány bukását maga után vonná. Erre hivatkozva, bármely törvény életbeléptetését fölfüggeszthetné a fejedelem, azt mondván : „ez nekem nem tetszik , ezt mielőtt a gyakorlati életnek átadnám revideáltatni kívánom,“ — ami lassanként oda vezetne, hogy csak azon törvények nyernének gyakorlati érvényt, a melyek a fejedelemnek tetszenek, a többi pedig holt betű és írott malaszt maradna. — Vagy egy újabb trónöröklés alkalmával azt mondhatná a trónörökös : „e törvény engem nem kötelez, mert azt én nem szentesítettem s azért felfüggesztem mindaddig, amig nem revideáljátok.“ — Ismétlem, ily veszélyes előzményt, a melyet az alkotmány tökéletes paralysise követne, az országgyűlésnek felállítania nem lehet, nem szabad. E szerint elvem és nézetem az , hogy ha a kibékülés munkáját őszintén megindítani, annak folyamat gyorsítni és sikeres bevégzésére biztosítékot nyerni és adni szándékunk, úgy a kezdeményezést egy felelős magyar kormánynak kell kezeibe venni. Hitem pedig az , hogy az országgyűlésnek eme kivánata nem fog eredmény nélkül elhangzani. E hitemnek alapot kölcsönöz a fejedelem jó akarata s azon bizalom, a melylyel a hatalom gyeplőit tartó kormány férfiak becsületes hazafiai törekvése és éles belátása iránt viseltetem, a kiknek lehetetlen fel nem ismerniük, hogy a birodalom kétfele közti viszály magva soha sem a magyar felelős kormány, hanem a közös ügyek kérdésében feküdt, s a birodalom másik felére nézve az , ha váljon a mi saját belügyeinket dicasteriumok vagy egyénileg felelős kormányférfiak kezelik-e ? teljesen közönyös. Ellenben reánk nézve e kérdés életfontossággal beír először a jogfolytonosság szempontjából; másodszor azon tekintetből, mert a kibékülés kölcsönös bizalom nélkül nem képzelhető ; — e nemzetnek annyi csalódás által megingatott bizalmát pedig tények által kell támogatni, amelyek egy tenger szónál és ígéretnél többet bizonyítanak ; és harmadszor még azért is , mert mi nem ismerünk alkotmányos életet alkotmányos megyék nélkül ; ezek újraalakulásának pedig oly akadályai vannak, amelyeket egyelőre csak kivételes rendszabályok által lehet az útból elhárítani ; ezen kivételes rendszabályokat azonban az országgyűlés csak a felelős kormánynak szavazhatja meg. Látom többek arcán a kétkedést, amely a felelős kormány s a megyék együttes felemlítésére lelkükben támadt, s ezért e kérdésnél meg kell állapodnom. Az eszmék zavarában, amelynek a hosszú provisorium oly kedvező volt, hazánkfiai két táborra szakadtak : az egyik parlamentarismust, a másik a municipiumot tűzte ki zászlójára jelszavuk Mint ellenségek állanak egymással szemközt, holott mindketten ugyanazon célért küzdenek. Úgy jártak, mint ugyanazon hadseregnek roszul vezényelt vagy a sötétben eltévedt egyes osztályai, a melyek egymásra tüzelnek, egymás sorait tizedelik, s csak midőn a sötétség szétoszlik, ismerik fel egymást, s kezdik sajnálni a lőport, a melyet egymás ellenében elpazaroltak. Nekünk is csak a homályt kell szétoszlatnunk, amely eszméink látkörét elbobta, hogy hogy mint jó barátok, s ugyanazon ügy hivei ismerjük fel egymást. Bocsássák meg tehát nekem uraim a szerénytelenséget, hogy egyike akarok lenni azoknak, akik e célra fáklyát gyújtanak addig, amig a nap sugarai beköszöntenek, s a mi gyenge fáklyáink fényét feleslegessé teszik. Az eszmezavarra az adott okot, hogy a szabadságnak az államélet gyakorlati terén kettős életnyilvánulása van, de a melyek egymást kölcsönösen támogatják és kiegészítik, s amelynek harmonikus öszszeműködése nélkülözhetlen feltétel arra, hogy egészséges államélet, valódi szabadság fejlődhessék. Az egyiket polgári szabadságnak, a másikat politiki szabadságnak nevezzük. Mindkettőnek forrása s hivatása ugyanaz, csak működési köre más, s azért e kettőnek functióit egymással összezavarni szintoly hiba volna, mint azokat egymással ellentétbe állítani. Menjünk közelebb a tárgyhoz. Miért alapítottunk társadalmat? Semmi másért , minthogy az egyénnek Istentől kitűzött célját, erkölcsi és anyagi jólétét vagyis tökélyesbülését könynyebben elérni segítsük. Alkotmányos fogalmak szerint tehát a társadalom az egyénért van s nem megfordítva;s azon, a mely az ellenkező elvből indulva ki az állam mindenhatóságáról tart leckét, az absolutismus tana, mely az embert vak eszközzé aljasítja le. Ezen elvből önként következik, hogy az egyén a társadalomban vagyis a mi ennek culminatiója az államban csak annyiban köteles a természettől örökölt jogairól lemondani, amennyiben ezt a társas együttlét igényei követelik, s ennélfogva a velünk született ősjog t. i. a szabad akarat gyakorlatában bennünket az állam csak annyiban korlátozhat, amennyire a szabad akarat érvényesítése az együtt élhetést vagyis az állam fennállását lehetlenné tenné. A szabad akaratnak ezen csak a társadalom célja által korlátolt akadálytalan gyakorlata, amely nem csak az egyént, hanem a jogi személyeket is egyformán megilleti, akár nevezzük azokat egyletnek, akár községnek vagy megyének, vagyis az önkormányzat joga, képezi a polgári szabadságot. És mit értünk a politikai szabadság a 1a 11 ? A jogot megállapítani a társadalmi együttlét feltételeit s ellátni az álladalmat oly szervezettel s intézményekkel, a melyek az együttlét feltételeinek gyakorlati érvényt, s a társadalomnak belső és külső biztoságot szerezzenek. E szerint tehát a politikai szabadság is az önkormányzat ős jogából és elvéből foly, s tulajdonképen nem más, mint az önkormányzat elvének alkalmazásá a társadalom összegét illető ügyekben. Nagyon természetes továbbá, hogy mivel a társas együttlét feltételei az egyéni akaratnak szűkebb, vagy tágabb korlátokat szabhatnak, s mivel az állam szervezetének s intézményeinek minőségétől függ kisebb vagy nagyobb biztossága a polgári szabadságnak, amelyet az állam oltalma alá helyeztünk, — ennélfogva, mondom, nagyon természetes , hogy a polgári szabadságnak tulajdonképeni biztosítéka a politikai szabadságban rejlik. Kézzelfogható tehát, hogy a polgári s politikai szabadság nem csak nem ellentétek, sőt feltételezik egymást. Politikai szabadság nélkül a polgári szabadság felett folyvást a Damocles kardja függ, ellenben a politikai szabadság polgári szabadság nélkül egy tűzmentes szekrényhez hasonlítható, amelynek belseje üres. Csak saját történelmünket kell más népekével párhuzamba állítanunk, hogy a mondottakat igazolva találjuk. Amíg például Franciaország parlamentáris szabadságának legszebb napjaiban sem kell menekülni bajaitól, s ismételt forradalmakban keresett sikertelen orvoslatot, mert csak a szószéken gyakorolható szabadságát, ellenben családi, községi és megyei élete a rendőrség békéiban nyögött, mi viszont, akik századok óta a legszélesebb alapokon nyugvó municipális önkormányzatot birtuk, hányszor voltunk tanúi az alkotmányos élet szünetelésének, s annak, hogy a hatalom szeszélye szakállunk rendezésébe is beavatkozott? S hol feküdt a baj oka? Mindenütt a szélsőségekben, ott, hogy amíg Franciaország minden súlyt a politikai szabadságra helyzett, mi az ellenkező hibába estünk, s a polgári szabadság ábrándos szerelmétől elvakítva, közönynyel viseltettünk annak palládiuma, a politikai szabadság iránt. Azt mondják önök uraim , hiszen ott volt országgyűlésünk, amely egyedüli illetékenységgel bírt a nemzet sorsa felett intézkedni, a felmerült bajokat elhárítani, s újabbaknak elejét venni. Azt mondják önök : őseink bölcsesége nem feledkezett meg a polgári szabadság biztosítékairól sem, amidőn az önkormányzat elvét az országos ügyekre is kiterjeszték, s a jogot — a nemzet sorsa felett őrködni, magának a nemzetnek kezeibe tevék le. Igaz uraim , s mégis hány üdvös törvényünk maradt, mint holt betű, a papíron; mennyi sérelmet gyűjtöttünk halomra a nélkül, hogy azok orvosoltattak volna; hányszor borították el az országot patensekkel az ország törvényei ellen; s magától azon jogtól is, hogy az országgyűlés három évről három évre összegyűlhessen szemlét tartani a történtek felett, hányszor fosztott meg bennünket a hatalom ? ! Igen, mert habár nagy nehezen s nagy sokára sikerült is törvényt alkotnunk, mely megszüntesse a sérelmeket, s e nemzet jogait a jövője megóvja : e törvény végrehajtását mindannyiszor a jó Istenre bíztuk, — vagy nem, hiszen az még jó lett volna, ha nem oly kezekre bíztuk, a melyeket nem a nemzet akarata tartott mozgásban; oly végrehajtó «»ilynek alakítására a nemzet semmi befolyást nem gyakorolt, amely a nemzetnek semmi felelősséggel nem tartozott, s amely ennélfogva a nemzeti akarat hű és pontos teljesítése iránt semmi biztosítékot nem nyújtott az országnak. Innen magyarázható azon abnormitás, hogy nálunk megszokta a nemzet a kormányt nem is mint saját közegét, nem mint az alkotmány épületének tetőzetét, hanem úgy mint valami különvált idegen hatalmat tekinteni, innen magyarázható a nemzet csaknem folytonos bizalmatlansága, sőt ellenszenve a kormány iránt; innen a kormány elleni oppositio azon hagyományos rendszere, amely nemzedékről nemzedékre szállt, s magával a hazafiság eszméjével egybeolvadott. E bajon csak az 1848-ks törvények segítettek a felelős kormányzati rendszer, vagyis a Parlamentarismus életbeléptetése által, mely ama törvényhozásnak legüdvösebb és legnagyobb horderejű vívmányai közé tartozik. Tehát miben áll a Parlamentarismus, amelynek nevétől sokan szent borzalommal riadnak vissza?Abban, hogy a nemzet közvetett befolyást gyakorol a kormány megalakulására, s ezáltal az önkormányzat elvét a végrehajtó hatalom régióiba is átviszi, abban, hogy a kormányt azzá teszi, aminek lennie kell:a nemzet legfelsőbb közegévé, amelynek hivatása a nemzeti akaratot nem elnyomni vagy ellensúlyozni, hanem becsülettel végrehajtani. És mikép eszközli ezt a Parlamentarismus? Egyszerűen azáltal, hogy a kormány tagjait egyenként felelőssé teszi az országgyűlés előtt, minek gyakorlati eredménye az, hogy a kormány kénytelen vagy teljesíteni a nemzetnek az országgyűlésen alkotmányosan nyilatkozó akaratát, vagy pedig, ha ezt tenni vonakodnék, visszalépni. És már most mondják meg önök uraim,váljon nem sajátságos jelenség-e az,hogy éppen az önkormányzat, elvének legmelegebb hivei, a municipális élet legbuzgóbb apostolai folytatják a a legelszántabb harcot a Parlamentarismus ellen s azon elvet, amelyhez a polgári szabadság szűkebb körében oly indokolt hűséggel ragaszkodnak, a politikai szabadság magasabb rétegeiben feladni akarják ? — Megadják a jogot a a községnek, hogy a falu biráját szabadon választhassa; a szabadság életkérdését látják abban, hogy a megyei tisztviselők a megye választásától függjenek, s annak felelősséggel tartozzanak, ellenben közönynyal