Pesti Napló, 1850. május (1. évfolyam, 44-67. szám)
1850-05-01 / 44. szám
1850. első évi folyam. ===== ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Budapesten házba külde: Egy hónapra fr.30 kr. p. Évnegyedre 4 „ — „ „ Félévre . 8 „ — „ „ Egy évre . 15 „ — „ „ Egyes szám— „ 4 „ „ A lap polit. tartalmát illető minden közlés bérmentes levélben, s egyenesen a kiadó-tulajdonos CSÁSZÁR FERENCZ úrhoz intézendő. Vidéken postán küldve : Egy hónapra 1 fr. 50 kr. p Évnegyedre 4 „ 40 „ „ Félévre . . 9 „ 5 „ „ Egy évre . 17 „ 20 „ „ Egyes szám— „ 4 „ „ 44. Szerkesztési iroda : Uri utcza, 449. sz. A havonkénti előfizetés mindig a hónap 1 -től számittatik. Szerda, május 1-jén. HIRDETÉSEK ÉS MAGÁNVITÁK. Hirdetések négyhasábos petit-sora 4. pengő krajczárjával számittatik. A beigtatási díj előre lefizetendő Erich Gusztáv ur könyvkereskedésében. Magánviták háromhasábos sora 6. pengő krajczárjával számittatik. A fölvételi díj szinte mindenkor előre leteendő, a Pesti Napló szerkesztőhivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — ünnepeket és vasárnapokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap, délesti órákban. Figyelmeztetjük azon t. előfizetőinket, kiknek előfizetése ápril 30-dikával véget ért, amennyiben lapjainkat továbbra is járatni akarnák, szíveskedjenek eziránt minél előbb rendelkezni, hogy kiadóhivatalunknál a megküldésben hiány ne történjék. Emlékezetbe hozzuk itt egyúttal azt is — mi egyébiránt lapunk homlokzatán naponkint olvasható — hogy a havi előfizetés mindig a hónap első napjától annak utoljáig számíttatik. Budapest, május 1-sején. TELEGRAFI TUDÓSÍTÁSOK. Páris, april 27. A hadiköltségvetésnél indítványozott leszállítások elvettettek. 5 évente 89 frank 65 cent., 3% r. 55 frank, 80 cent. Madrid, april 22. A királyné a minisztérium elbocsátatását kívánja; ez mindazáltal megtartandja helyét. Május elseje van!... Örömnapja a természet barátinak. Hagyjuk el pillanatra a politika fárasztó ösvényét, s térjünk az ájuló természet nyájas ölébe. Az nem mutat semmi indítót, vagy legalább nem sokat mutat a bús magyar kebelnek: ez kelő bájaival édesepedve hatja meg, s fődiszének fejlő színével reményre buzdítja a csüggeteg kedélyt, reményre egy szebb jövő iránt, melly, hitünk szerint, el nem maradhat, ha honfiaink egyszer valahára ildomosb politikára térve át, erejöks tehetségükhöz képest mindegyik tenni iparkodik, mit önkörében tehet — a közös érdek előmozdítására! Künn újra fejledez az élet, s felledezésében áldás van , melly azt előmozdítsa, nincs átok, melly azt lefojtsa ! A terepélyes tölgy, a törpe csipkebokor egy úton haladnak, hogy rendeltetésüknek megfeleljenek; egyik kisebb, másik nagyobb mértékben ékesítendő a természetet. Az nem bízza el magát, hogy nagyobb erővel teheti ezt; Amez nem csügged el, hogy olly nagy dísz nem hárul általa az újuló növényvilágra. Amaz nem nézi le büszke koronája miatt ennek irigykedni nem tudó szerény bogart. —Megvannak békésen egymás közelében... Velünk emberekkel nem így van! — nem lehet így! Bennünk szüntelen működik az isteni szikra, forr szüntelenül a vér szivünkben, e gazdag gyülhelyén a szenvedélyeknek! Az teremteni óhajt, hogy eredetének nyomait kövesse: imer érzethullámokat költ fel önmagában, hogy az élet egyhangúságának unalmát tovaűzze. Öröm s fájdalom közt ringatózik, hogy hanyatlott reményit újra felidézze, vagy az eltűntek miatt epedjen, s magát a sírt, mellybe temetvék, virággal ülteti be, hogy fájdalma édes legyen, hogy kínait öncsalódással enyhítse! És szüntelen kutatása között az ész, szüntelen hullámzata között a szív, régien tévelyt teremtenek magoknak , mellyben minden pályatárs megannyi Minotaurosz, mellyel küzdeniük kell, hogy az életfonal kezükből ki ne tévedjen, s ők annálfogva czélhoz juthassanak. S e czél ?... A boldogság volna a földi zarándoklásban! De e boldogságot mint és hol találja meg az ember? Van-e, lehet-e egy, ki megmondja: mi adná meg neki itt a boldogságot? Valóság-e az, és nem inkább eszmekép, mellyet gyönyörű alakban rajzol magának az ész, s ragyogó színekkel ékesít föl a szív a nélkül, hogy amaz tudná, imez értené lényét? És a vágy, melly folytonosan űzi amaz eszmék után, ha karjaiba szoríthatná azt, lecsilapulna-e? megpihenne-e annak szelíd ölében, hogy véget érjen epedése, s az ember felsóhajtson: ím, fölleltem azt! Azon szívhullámzatot, mellyet egyeseknél tapasztalunk, egész nemzetek szinte úgy érezik. Ezek szinte boldogság után sóvárognak, s a boldogság eszméjét ezer különböző alakban rajzolván magok elé, ezer különböző utat kísértenek meg, hogy azt utolérhessék. Harczi dicsőség, független nemzetiség, szabadság, általános jóléte a polgároknak, magas szellemi műveltség, sat., mind ollyatén dolgok, mellyekben egyes nemzetek a boldogságot feltalálni vélik. És ha látjuk, hogy vannak birodalmak, mellyekben ama dolgok mind élnek, vagy közölök már több létesült, mondhatjuk-e, miszerint azon birodalmak népei boldogak?... Nem! — Folytattatni látjuk a viadalt, a küzdést más eszmék után, mellyek szinte a földi boldogságéi közé tartozókul tűnnek föl.. . De ez nem is lehet máskép. Az ész tökély után tör, mellyet a szív boldogságnak nevez, s e törekvésben hanyatlik el nemzedék, nemzedék után a nélkül, hogy a czél megközelítésénél egyéb eredményt mutathatna fel viadalai dijában! Hanem e közeledés a czélhoz önmagában olly nemes, olly szent gyümölcs, melly egészen méltó az ember mennyei eredetéhez, s melly képes megszentesitni bátor küzdelmeit az észnek, örökös vágyait a szívnek; de egyszersmind mutatja, hogy annál tovább a földön nem juthat el, többet nem nyerhet el! És fog mégis küzdeni, fog századokon át harczolni az ember ember ellen csak azért, mert véleménye azon eszmekép iránt, mellyet boldogságnak nevez, különböző, mert véleménye azon utak iránt, mellyek a boldogsághoz vezetnek, szinte különböző! Feledni fogja tettekben a testvériséget, mellyet újabban ismét feltüzött a nagy czél felől haladás zászlajára, s dúlni fog pályatársai között, kik e szót máskép értelmezik, vagy érteni nem akarják! S csodálkozzunk aztán, ha mi magyarokat kivételt nem képezünk az egész emberiséget vezérlő ime közös szabályok alól ? ... Nem csodálkozhatunk, s nem is csodálkozunk, de azért még szabad édesen táplálni keblünkben a vágyat: vajha e Nemzet, annyi vihar, annyi átkos megszakadás, annyi küzdés után legalább önnön fiai közt tudná létesítni a testvériség nagy és szent fogalmát! Gömürbő!, ápril végén. A hosszadalmas tál után valahára megnyílt az idő, s a gazdaember , miután tökéletesen megetette takarmányát, hozzálát a tavaszi munkához, hogy azt elvégezze későn, és erőtlen barmain feszül. Hiába, már az úgy van! A múlt nyári hadjáratkor hetekig vonszolta magával a sereg a szegény előfogatost, sokszor csupán azért, hogy piaczi amazonok légióját szállitgassa elébb tovább , mig itthon legsürgetősebb dolgai múltak; némelly határon egy marok széna sem maradt; sok embernek télrevaló kenyerét ették meg; még többnek fele vagyona veszett el Kossuth-jegyekben, s mindez nem elég jó egy irtóztató tél, hogy végpusztulásra juttasson annyi embert. A baj sohasem jár magában! Gabnavetéseink sok helyen, kivált a lapályon, megromlottak , s ki azt hiszi, hogy ezen körülmény a termény árát mint A PESTI NAPLÓ MÉTÁRA. GÖRGEY, BUDA ALATT. Történeti regényes beszélt) ’) x I. Mi örömzaj ez a magyarok fővárosában ? Mit jelent e csapongó széles kedv? ezen élénk sürgésforgás ? a harsány ének- és zeneszó ? Miért tolong a nép szerte az utczákon ? Mi ez ? Mi történt ? Tán az ég valami csodát tett az egész ország üdvére ? Tán a szerencse istennője önté ki bőségszaruját a két testvérváros fölött ? Tán egy uj Kalifornia tárult fel az Árpádok honában ? Vagy tán e hónapok óta harcz-véres országba ismét visszatért a béke? Vége valahára a harcznak? azon testvéri harcznak , melly, a nemzetiségek által előidéztetve, mindig tátongóbb mélységet nyitott a néptörzsek közt, mellyek századok óta testvérileg ölelték egymást ? Dehogy, dehogy! Mind ebből semmi! Nem égi csodák, nem arany, nem béke késztik ma Pest lakosit örömzajongásra; nem csodák szülik e nagy lelkesedést, nem kincshalmazok ez elragadtatást, nem béke olajága e zajgó örömet! Nem ! — Az első magyar huszárok vágtatnak Pestre be. Az osztrák hadsereg visszavonult; a magyarok ismét urai a Dunának, Komáromtól Váczig. Milly fordulata a dolgoknak! A kápolnai nagy csatának még alig múlt két hónapja; mi azon napok óta történt, azt a Tiszának ködei takarják; kérdezzétek azokat ott fent, ők talán választ adandnak; mi itt alant azt nem tehetjük. Mi csupán a tett dolgokat tudjuk , t. i. hogy a magyar tábor Pesttől kezdve, Váczon és Komáromon keresztül Fer hoszszant egészen Nyitráig húzódott; tudjuk, hogy a fölkelőknek, ha ki nem akarák Pestet a bombáztatás veszélyinek tenni, mindaddig a Rákoson kelledözniök, míg az osztrák seregek Pestről és Budáról kellő rendben ki nem vonultak, s a betegek és sebesültek nem voltak biztosítva. Április 24-kén történt. A huszárok a Rákoson megunták végre a hosszú veszteglést. Egy osztály bevágtatott Pestre s birtokába vette az ország fővárosát. Milly bevonulás ! milly örömzaj ! Az utczákon hemzseg a sóvár néptömeg; fiatal s öreg, nő és férfi, gazdag és szegény, mindenki talpon van. A házak ünnepileg diszítvék; virágfüzérek pompáznak házcsúcsokon, kapukon s ajtókon; szőnyegek függnek az ablakokból alá. Mindenütt, hova a szem pillant, a nemzeti háromszin mutatkozik, mellyet vígan lebegtet; a szellő az épületek tetőin, ablakain, erkélyein és tornyokon. Hah, milly tolongás! Az utcza olly széles, s im mégis keskeny az óriás hullámnak, melly — minden csep egy ember — a házak közé szorítva, zajosan tolul. Hurrah ! éljen ! milly fülhasitó ürömrivalgás ; alig hallhatni a zene hangjait, mellyek a tömeg zajából közönkint előtörnek. E zenehangok a lelkesítő Rákóczy- és Hunyadi- s ezekkel szövetségben harmadik a magyart ihlető Kossuth-induló. A huszárok, fényesre kent bajuszszal s vihar edzett arczczal szilárdul s biztosan ülnek magyar kis paripáikon, tüzes szemök végigvillan a lelkesült néptömegen, nyájasan mosolygnak s integetnek fejekkel, mintha mondani akarnák: No’s hazafiak! most ismét itt vagyunk; meg vagytok velünk elégedve ? Él-e még vagy meghalt a hires magyar vitézség? — E néma kérdésekre harsány örömhangok feleltek: Éljen a Magyar! éljen Kossuth! éljen a huszár ! S a bátor lovasok légben villogtaták kardjaikat, s a paripák büszkén tánczoltanak, fejeket rázták, daczosan szőköltek, a fékszíjat feszesre húzták, uraikat mintegy emlékeztetni akarván , hogy rólok ne felejtkezzenek meg. A huszárok egyike, ki erre figyelt s ki, mint valamennyi bajtársa, lovának mozdulatait érte, megsimogatta az okos állat karcsú nyakát s mormogá: Csak lassan, Kedves! nem felejtlek el! — De nemcsak az utczák, hanem még azon házak ablakai is, hol e huszárok elvonultak , telve valának nézőkkel. Itt különösen a nővilág volt az, mellynek tüzes szemei a bátor vitézek felé ihletten ragyogtak. Nemzeti szalagok repkedtek le az utczákra , fehér kendők lebegtek a légben, virágbokréták, koszorúk hulltak a lovagok ölébe, s a gyöngéd ajkakról az ,éljenek, szintolly élénken hangzónak, mint a zordonabb férfi-torokból. És minél beljebb vonult e lovascsapat a városba, annál magasb fokra szállt a lelkesedés, annál kiterjedtebb s óriásibb jön az örömzaj. A huszárokhoz nyomult mindenki; sokan a népből lerángatták őket lovukról, hogy keblükhöz szorítván, megcsókolhassák őket. Fiatal urihölgyek közhuszárok nyakán csüggve örömkönyüket sírtak; emberek, kik nem ismerték és sohasem látták egymást, örömittasan ölelkeztek. Valamint a nagy szerencsétlenség, úgy a rendkívüli öröm is testvéresít bennünket. A háború nyomai feledve valának, feledve a kiállott vészterhes napok; mindenki csak a jelen pillanatnak élt, s mit sem gondolt a legközelebb jövővel. A figyelmes vizsgáló, e túláradozó lelkesedésben, láthatott volna itt amott aggódó arczokat is, kik ez örömben nem osztoztak, kiknek komoly vonalunkban bánat és szomorúság jelentkezett. Ezen ellenesei az ismét kormányra jutott pártnak félemülten, s szemlélődve inkább mint résztvevőig, húzódtak háttérbe, csak titokban merészkedtek néha néha egyet sóhajtani s fejeket gyengén csóválni. Nézzetek oda, milly látvány ! milly bűvös erővel hat az elmenőkre! Egy, emeletes ház. Fenn az emeletben nyitvák az ablakok; nők, gyermekek, leányzók kifelé hajlanak, s kendőikkel integetve, éljent kiáltoznak. Csak egyik ablaknál áll két hajadon. Ajkaik nem nyílnak éljen-kiáltásra. Pillanataik túlrepülnek a néptömegen; az egyik mosolyog s nyájasan viszonozza a hozzá intézett köszöntéseket; a másik pedig komoly maradt és hallgatag. Milly fölséges alakok! Mindkettő sudár és teljes termet, s majd egyenlő magas. Egyik barna, másik fehér arczu; egyiknek haja fekete, a másiké szőke. ‘) Bieter Ede urnák Bécsben 1849-ben megjelent német eredetije után.