Pesti Napló, 1850. május (1. évfolyam, 44-67. szám)

1850-05-08 / 50. szám

gárok, katonáskodni tartoznak, és nem ritkán jó katonáknak mutatják magukat, és miért ne részesüljenek az alkotmány jó­tékonyságában is ? miért ne várhatnák méltán az illető elöljá­róságoktól, hogy ott, hol ők nagyobb számban laknak, a ne­kik szóló rendeletek czigányul adassanak ki? Azt állítják tán sokan, hogy a czigány nem polgári társa­ságba való. Mi ezt nem hiszszük, s az alkotmánynak nem le­het e hitet alapul venni egy nép­faj elnyomására, melly 130.000- ből áll, sőt mi épen úgy hiszszük, hogy a küldöttség nem fog sükertelenül Bécsből visszatérni. És miért ne is lenne sikere ? Nyelve szebb hangzású mint, az olaszt és magyart kivéve, bármelly európai nyelv, egyéni képesség pedig e népnél aránylagos szám szerint tán legtöbb találtatik; nincs mesterség, művészet, mellyben nem haladna, be­szédeiben élezés, gondolat-járásában eredeti, sőt még a lo­pásban is nem közönséges ügyességet fejt ki. — Emlékezünk az erdélyi Vallon Péterre, ki mint az akkori czigányság vaj­dája, nem csekély szerepet játszott; ügyessége és tudományos­sága által akkoriban a nemességig vitte, mi nem csekély lép­cső volt annak idejében. Vallon Péter után a czigány vajdaság elporlott, tagjai szétszóródtak a két magyar hazában, mert nem volt több Vallon, ki egyesítené , és nem volt törvény, mellyre támaszkodhattak volna. Végre kimondatott a mart. 4-kei alkotmányban a nemzeti egyenjogúság. A czigányok is megértették e nagy eszmét, és mi hiszszük, hogy egyesülési törekvéseiket és méltányos kívá­­nataikat nem fogják megtagadni ott, hol a ruthenek, és magyar­­országi oroszok kérelmei viszhangra találtak. Buda, május 7-kén. A középszerűn tudós, de tapasztalt s őszinte férfiútól többet tanulhatni, mint mennyit nyújthat az álnok sophisták összes száma. SZÉCHENYI. Azt mondják némellyek, kik conservativek egyszersmind a dynasztia egyedüli buzgó híveiül láttatni, vagy meg is ma­radni a sors- és körülményektől megtartattak akkor, midőn mások a forradalmi térre sodortattak, hogy: a forradalomban részt vetteknek többé soha hinni nem lehet, habár a mostani kormány szellemében nyilatkoznának, vagy cselekvőkül mu­tatkoznának is. — A mondásban, mellyel csak a kérlelhetle­­nek — s csak az előttök tudva levő okokból állanak elő — sok igazság mellett, jó adag m­alitia is van. Mit az illy urak csak igy cathegorice mondanak, némi megkülönböztetéssel meg­járná , mint például, ha mondanák: a forradalomban részt vett sok embernek hinni nem lehet, habár a mostani kormány szellemében nyilatkoznék, vagy korszerű intézkedésit tettleg támogatná is ; holott mások — a forradalmi harezmezőkről, hol sajnálat tárgyaivá sanyargattattak — tapasztalatdúsan meg­térve, a nemzet és emberiség, fejedelem és kormány érdeké­ben leghasznosb szolgálatot tehetenének. Ezen uraknak, mint nyilatkozatuk tanúsítja, nemcsak nincs szándékuk kibékülni a forradalomból megtérttekkel, sőt egye­lőre másokat is, kik vagy megbékültek már, vagy kibékülni készek, ellenök keserítenek.­­ A rend barátinak mutatják magukat, s ime ők akadályozzák, miszerint a megbomlott rend, mint kellene, mihamarább helyreállhasson, sőt akadá­lyoztatják magát a kormányt is, miszerint üdvös működésivel a forradalom véres nyomait betemesse, felejtesse ! Vádak, rágalmak, üres ráfogások, sat, ép olly alávaló dol­gok, mint nem használ a dacz, a zúgolódás. Hasonló urak legyenek bárminő conservativek, láttassanak a trón legtüzesb híveiül, valamint ezen eljárásukkal hasznot a hazának nem tesznek, úgy bizonyosan nem nagy örömére szolgálnak a fejedelemnek és kormánynak; mert most, mikor főleg kellene, hogy hasznosokul legyenek körükben , olyano­kul bizonyítják magokat, kik idétlen hörcsökösségökkel és vád­jaikkal gátolják inkább, semhogy elősegítenék a kibékülés nagy és szükséges munkáját.—Urak! nem érdem, sőt bűn a csak félig élőknek, a legyőzetés keservei alatt semmivé erőtlenülteknek, s inkább sajnálatra, mint üldözésre méltóknak, mintegy új háborút szenni. — Szinte új forradalmat előidézni akarni lát­szik, ki keseríti a kormány csilapult, s a fejedelem kegyes kedélyét. E sorok írója szinte vett részt a forradalomban, de meg­térvén belőle, mint ollyan, kin kéklenek a sebek helyei, kit a forradalom koldussá nyomorított, kit abban szerepelni tán csak azért ragadtak el a körülmények, hogy belőle fenmarad­­ván, tapasztalt tanítóul legyen a nemzet népének, mint óva­kodjék maga, s mint hagyja meg utódinak, hogy óvakod­janak azoktól, kik őket forradalomba bűvölni valaha előálla­­nának! Számítani tudjon, ki forradalmat akar előidézni, szá­mítani tanuljon, ki az előidézettben részt venni kiván; mert valamint sok vérbe kerül a forradalom, úgy ritka nemzet is az, kinek életét le nem csapolná. — Mi az egy Amerikának hasz­nál , több önálló országot buktat, semmisít meg! Mig­aman­nak népét emeli, másokét koldusokká silányitja ! Levélíró, a rend, béke, és emberiség érdeke­­s nevében emel szót azok ellen, kik a forradalomba sodortatott s igy különben is eleget szenvedett férfiakat üldözni s üldöztetni akarni meg nem szűnnek. Ha volt bű­nük, illy fondorkodók nélkül is bűnhődtek azért s lemosták rólok a kiállott fájdalmak tévedésök vétkét. Bátorkodom tehát a magokbaszállt s megtért forradalmi fér­fiak illyetén üldözői ellen szerényen fölszólalni, s ellenükben bátran állítani, miszerint a forradalomba sodrottak közöl igen soknak nemcsak kell, hogy higyen a kormány, midőn szelle­mében nyilatkoznak, hanem észrevételeiket figyelembe is ve­gye, s hitelt adva nekik, tájékozza magát intézményinek életbe­ léptetésénél. — Ha tisztába akar jöni a kormány, ha tudni akarja, mint kell helyrehoznia, mit helyrehozni tö­rekszik, nem nélkülözheti azokat, kiket önveszedelmek őszin­téknek lenni megtanított, egyébiránt sem tagadhatván meg a legtöbbtől közöttök, hogy az intelligenciához tartoznak; de nem is tarthat tőlök, miszerint ismét s könnyen eltántorod­­janak, mert a ki egyszer, s ollyan forradalomból, mint a ma­gyar volt, kigázolt s politikailag is életben maradt; a ki nem­Esztergom , május 5-e. Prímás e­gysége városunkból elutazván, mint e lapokból értettük, m. h. 30-kán érkezett Pestre, s ott meghalván, a Religio jelentése szerint másnap, azaz f. hó 1-jén, az al­­dunai gőzössel Pécsre utazott, hol, a jubilaeumi áj­tatosság megtartásán kívül — ha a bullák, mint remélhető, még jókor megérkezendnek — Karner és Ranolder püspököket szen­­telendi föl. Lehetlen kellőleg nem méltányolnunk, hyprimásunk azon egélyes buzgóságát, mellyel a még kormányzása alatt levő pécsi megyét főpásztorilag látogatandó, ezen valóban apostoli szent tisztétől sem távolság, sem az út fáradalmai által magát visszatartóztatni nem engedé; de miként e buzgalmát nem méltányolnunk nem lehet, úgy nem titkolhatjuk el azon őszinte óhajtásunkat, vajha a tiszt, hg prímás e látogatási időt a mi fömegyénknek szentelhette volna, melly az utóbbi idők ziva­tarainak inkább kitéve lévén , nagyobb mértékben vehette igénybe a főpásztori látogatást; pedig annál inkább, minthogy e megye különben is ritkán részesülhetett az esztergomi ér­sekek főpásztori látogatásában, miután egykori politikai állá­suk , minden buzgóságuk mellett is, alig engedett időt, hogy megyéjüket s lelki vigasz után epedő nyájokat pásztorilag lá­togathatták volna, mert hiába­ a legnagyobb buzgalomnak is tér és idő szab határt. Azonban óhajtva várjuk prímásunk e­gysége visszatértét, erősen remélvén, hogy forró kivonatunk az ő határt nem ismerő buzgalma által nemsokára szinte teljesedésbe me­nendő. EGY ÁLDOZÓ. Zemplénből, május elején. Csak egy pár sorba akarom foglalni tudósításomat... ír­nék bármennyit Zemplén nyilvános életéről, nem lenne az egyéb egy sötét rajznál, mellynek szemlélete a világosság és fény óhajtását ébreszti fel. Zemplénben több mint tizenhét hivatalnok köszönt le e na­pokban. Nem szülte ezt izgatottság, nem elkeseredés, hanem csupán azon egyszerű ok, hogy embereink legjobb akarat mellett sem teljesíthetők azon föltételt, melly a miniszteri biztos (Szvecsenyi) által eléjök szabatott. Azt hittük, hogy az egyenjogúság elve nálunk is úgy fog alkalmaztatni, mint azt józanul magyarázhatni: egyik nemze­tiségnek sem adni túlsúlyt a másiknak elnyomásával. És e bi­zalmunkban ime csalatkoztunk. Nem tudjuk, milly czéllal intézi lépteit a miniszteri biztos, nem tudjuk, miféle utasítás az, melly­et arra jogosítja, hogy az egyenjogositás elvének, s igy a mart. 4-kei alkotmánynak sé­relmével olly intézkedéseket tegyen, minőket megyénkben mármár életbe léptet!! Zemplénnek mintegy felét szlávfalu népek teszik... És uram­­fia, mintha a más fele­ rész világon sem volna, mintha egy tündérpalota ütésére mindjárt tótokká válhatnának azok is, kik nem tótoknak születtek: kimondatik, hogy ezután nem szabad hivatalos nyelvül használnunk anyai magyar nyelvün­ket, hogy hivatalos levelezéseink, ügyvitelünk, jegyzőköny­veink az egyes vidékek szerint tót, orosz, ruthen nyelven szerkesztessenek, minden nyelven, csak magyaréi nem ! Leirhatlan azon megütközés, mellyel miniszteri biztosunk­nak ezen rendelete fogadtatott... Tisztviselőink alkalmatla­nokká lőnek azon pillanatban, mellyben e rendelet kiadatott; de ha alkalmatlanok nem lettek volna is, magyarok voltak, s tovább szolgálaiok erkölcsi lehetlenséggé vált. Mi nem hihetjük, hogy az illy ügykezelés akár előleges, akár utólagos jóváhagyását bírná a birod. kormánynak; vi­déki coup d’état-nak tartjuk, melly születése pillanatában ma­gával hozta a kivihetlenség halálmagvát, s mihelyt a kor­mány értesülni fog annak jogtalansága és keresztül nem vi­­hetése felöl, rögtön visszaállítandja sértett nemzetiségünket azon térre, mellyet számára a mart. 4-kei alkotmány az egyen­jogúság életbeléptetése által biztosít. . . Ezt várjuk és re­méljük. Székes-Fejérvár, május 4-én. Bezzeg J. szerkesztő úr! ugyancsak replikáz valaki a szín­­ház-kapu alatt, azon minapi, — de azért mai állításunkra is: „hogy a színházi zenével nem nagy becsületet vallunk.“ Czifránál czifrább epithetonok hangzanak azon tisztelt valakinek káromló ajkairól; — „s ö ezen szörnyű lealáztatást nem tűri, — már a „Platzmaj­orral“ is szólt; s hogy „ő Pestre menend, s a szer­kesztőségnek azon levelet kezéhez kell adnia; csak az a g.— ember legalább nevét tette volna ki ? De ha megtudja , ki az a lump, mindjárt kést döf bele.“ Rettentő dolog ! — No, az Istenért! csak ne olly tüzesen, tán mégis tanácsosabb leend motos componere fluctus? Mert mi azért, daczára a sok vad üres lármának, egy hajszálnyit sem engedünk ám állításunkból, sőt ma ismételve megerősítjük hitünket, s vele a t. közönsé­gét is­­ ,hogy a mai „Szökött Katona“ czimű darab alatt való­ban altató volt a zene, mert ma meg épen csak három zene­szer volt hallható, t. i. a brugó, egy trombita, és néha egy hegedű is nyikkantott közbe.4 — De ez, se baj! Nem kellene ám azért, főleg Náczi bácsinak olly nagyon tüzeskedni, mert vajmi könnyen ártalmassá válhatik e baj, s utóbb még a lábszárakba is vehetné magát. — Aztán meg különben a múltkor nem is önt érdeklé a dolog, s igy hát csak gyanu­­sítá magát a közmonda szerint: „A kinek háza ég — az leg­jobban lármáz.“­­ Hogy pedig a minap valót mondottunk, az tagadhatatlan; csak hallott az utánai veszedelmekről, hanem ki is állotta azo­kat, kit siratának övéi, s ki szeretett övéit siratá — kétes kimenetelű jövendőjétől gyötörtetvén, kinek meghalnia egy­szerre könnyebb leendett, mint annyi ideig mintegy haldo­kolnia ; az forradalom után bizonynyal őszintébb leszen, mint azok, kik magokon kívül minden egyebet feledve , nagy­szerű, de nyiltlelkűnek alig mondható felírásokkal figyel­meztetnek kormányt és fejedelmet — a csak önérdekek kívánta teendőkre. — X ■ — min ha mégis kétkednék, majd aláírási ívet köröztetünk, s akkor higye el nekünk, hüledezni fog annak láttára, milly parányi a t. közönségből a zene jóságáért kereskedők száma! -----------Egyébiránt azt is ajánlhatnék még Nóczi bácsi­nak : Ne csodásítsa olly rendkívül magát, é­s ne tartson olly hatalmas, elragadó, és fülrepesztő dictiókat a kapufa alatt, mert mi azért még meg nem ijedünk árnyékától,­­ de sze­mélyétől sem, s a zenét valahányszor csak érdemlik, dicsérni meg nem szünendünk ? Mi a többit illeti: mi sem a Platzmajor urnak, sem másnak nem vétettünk, becstelenítési pert sem indíthat ellenünk, me­rt személyeket sérteni nem tulajdonunk. — Csak az igazságot nem szoktuk leplezni, vagy magyarán szólva: „macskát zsák­ban árulni.“ Ha pedig tisztelt és érdeklett ön u­tán személyeskedésre is vetemednék, akkor majd bátrak leszünk ön engede­lmével, ön irányában e magyar közmondás szerint járni el­ ,Miilyen a jó nap, ollyan a fogadj Isten.4 Többen. Pest, május 3. A Pester Morgenblatt bevégezvén a 24 conservativ fő ur által Magyarország nevében ö Felségéhez benyújtott „Emlék­iratnak aknászi munkáját, bonczkése alá véve lapja 77-ik számában a román népnek megbízottai által ezen év mártius 11 -i, ugyancsak ő Felségéhez felterjesztetett ,Emlékiratát.­ A conduite azonban, mellyel azt olvasóival megismerteti, bízvást elmaradhatott volna. Mi a P. Morgenblatt szerkesztőjének ama czikkében előa­dott nézetivel sehogysem barátkozhatunk meg. Olly dolgokról elmélkedik ő, mikről — bocsásson meg a szerkesztő, miután csakugyan igaz az , hogy savoir tout n'est donné á personne — tiszta fogalmakkal nem bir, sőt az egész forrongás ideje alatt a végbement események színhelyétől messze esvén, nem is bírhat. Különben meg nem foghatnék, hogy akkor, midőn egy nép legkitűnőbb s kétségkívül legnépszerűbb férfiai némi elkese­redéssel ugyan, de mégis lehetőleg történethíven ecsetelik nemzetük állapotát, s a várt remények s óhajtott nyeremé­nyek meghiúsultát panaszolják, hogy, mondjuk, akkor talál­­kozhassák egyén, ki az érintett .Emlékirat­ban foglalt s elő­sorolt tények ellenében elég merész legyen egyszerűen a té­nyeket valótlanokul nyilvánítani, a­nélkül, hogy állítását spe­cialitásokra redukálni jónak vélné ? S várjon mi alapon vagy jogon állíthatja a P.Morghl., hogy a román nép által a dynasz­tia és összes monarchia érdekében tett szolgálatok színházi díszítő ecsettel annyira kiczifrázvák, miszerint azoktól a glei­che Berechtigung elv legtöbb barátja is, az olly igényteljes magasztalás fölemlitésénél kellemetlen érzelemmel fordul el ? Tehát a P. Morgbl. olly csekélyeknek tartja azon fölemlített szolgálatokat ? A P. Morgbl. valóban méltánytalan, s nálánál ő­felsége sokkal méltányosban méltóztatott nyilatkozni ugyan­csak a román népnek kitünőbb egyénei által 1849-ikévi febr. 25-kén benyújtott föliratára adott legkegyelmesb válaszában, midőn hálás elismerését nyilvánitá a terhes áldozatokért, mi­sét a román nép a felséges dynasztia s összes birodalom érde­kében addig hozott, holott a szenvedés és üldözés csak azután nehezedett ám istenigazában az erdélyi román népre, midőn a császári sergek Bem elöl kivonultak Oláhországba, s daczára a Bem által adott amnestiának a térparancsnokok, mint meg­annyi pasák, szenvedélyüket féktelenül gyakorlák a meghódol­­takon, s irtó csapatok csatangolák be az erdélyi oláh falvakat! Figyelmezteti továbbá a P. Marghl, a kormányt, hogy ne ugye, miszerint egyes emberek maga a nép, mit egyébiránt a felvilágosult kormány egyénei nagyon is jól tudnak, hanem a nevezett lap e tekintetben hálátlan munkát tett, miután maga a magas kormány igen jól tudja azt, hogy az emlékiratot aláírt egyének nagyon is bírnak népszerűséggel a román népnél, s ugyanazért, habár nem teljesíté, vagy nem teljesítheté is eddig a kérelmi pontokat, a tagokat nem épen mindennapi kegyes­séggel fogadá, mit, ha meg volna győződve, hogy csakugyan nem bírják a nép bizalmát — mert hiába a kormánynak még­is csak legjobban kell tudni a körülmények constellatióját — az emlékiratot aláírt egyének irányában tanusitni méltatlan do­lognak tartandotta. De ne is tessék a P. Myblad­nak képzelni, hogy azon egyé­nek csak amúgy, mint valami Deus ex machina, vagy mint a 24 magyar ó-conservativ four, hirtelen előteremve, magokat a népnek oktrudálnák. — Oh nem ! — A két emlékirat aláírói között nagy a különbség. A magyar ó-conservativ urak mind ollyanok, kiknek, ha el­ismeri is az ember hazafiságukat, tudományos készültségeket és státusférfiúi képességüket, mind e mellett meg kell vallani, hogy ők, valamint 1848-ik év előtt nem bírtak népszerűség­gel , úgy jelenleg sem bírnak azzal, daczára merész, de min­denesetre elismerést érdemlő föllépéseknek, miután a kö­zönség — miként a M. Hírlap magát egyik számában kife­jező — az 1848-ik év előtti tetteket, ellenében az 1850-ik évbeni nagyszavaknak, nem egykönnyen hajlandó elfeledni. Ellenben a román nép nevében benyújtott „Emlékirat“ alá­írói már 1848-ik évi martius előtt is azon nép legkitűnőbb s legtöbb népszerűséggel biró tagjai valának. S a martiusi na­­pok után még inkább azokká lettek. Mert például az egyetlen egy Janku Abrahám, ki magát egyszerűen, mint ügyvéd ír­ta alá, még a legműveletlenebb románnál is annyi, mond­­hatnók majdnem mystikus, népszerűséggel bir, mikép csak neve említésére is föllángol. A többi egyének pedig többnyire vagy ollyanok, kiknek irodalmi fáradalmaik kölcsönzenek népszerűséget, vagy, kik az utóbbi időben a nemzet érdekei előmozdításában és lankadatlan védelmében kitűnvén, ha nem is épen a legalsó rétegekig, de mindenesetre a műveltebb osztályig, me­ly pedig főleg a román népnél véletlen befo­lyással bir, elhatott működésük, s részökre eredményező a népszerűség nimbusát. — De aztán nemcsak az említett em­lékiratot aláirt egyének kívánják vagy kérik azt, mi azon em­lékiratban foglaltatik. S nem is követelnek azok a nép nevé­ben valami újságot. Mert már az 1848-ik évi május 3-án Balásfalván tartott nagyszerű népgyülésen hozott határozatok.

Next