Pesti Napló, 1852. március (3. évfolyam, 593–618. szám)

1852-03-24 / 613. szám

1852 harmadik évi folyam. 613 Vidéken, Pesten: Évnegyedre 5 f. — k­p. Egy hónapra 1 fi 30 kr p. Félévre 10 „ — „ „ Évnegyedre 4 „ — „ „ A havi előfizetés, mint a számonkinti eladás is megszünt.______ Félévre Egyes szám PESTI NAPLÓ. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyaid pedig EMICH G.­álhoz intézendő, Dri­ uteza Lalfert ház 8. Szerkesztési iroda: Dri uteza 8. sz. A havonkinti előfizetés (helyben) mindig a hónap elsejétől számittatik. Minden bérmentetien levél visszautasittatik. Szerda, márt. 24-én. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések négyha­sábos petit-sora 4 p. kr.­­jával számittatik­. A be­­igtatási s 10 p. krnyi külön bélyegdíj , előre lefizetendő a Ma­g­á­n­v­i­t­á­k négy­hasábos sora 5 pengő krajczárjával számítta­­tik. A fölvételi díj szin­te mindenkor előre le­teendő a PESTI NAPLÓ szerkeztő-hivatalában Megjelen a PESTI NAPLÓ — ünnepeket és vasárnapokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap, délesti órákban. TARTALOM: Telegraf! tudósítások. Pillantatok az iparvilágra. 1. Lapszemle. Fővárosi élet. Vidéki élet. (Vegyesek.) Külföld. (Francziaország. Németország. Helvétia. Spa­nyolország.) Legújabb posta. (Berlin. Páris. London.) Vegyesek. („Guttenberg“ dráma ügyében. Nemzeti színház. — Börze. —Gabonaár.) M­i­­t­á­r. (A kalóz király. Történeti novella JÓKAI MÓR-tól.) Budapest, mart. 24-én TEUSRAFI TUDÓSÍTÁSOK Velence, mart. 20. — (Gorzkowszky lovassági tábornok gr. Grimine altáborn. és ő Flige főhadsegéde ő excljához Bécsbe.) A della Maestra Poltorkolatnál talált hajdiromok felől bizonyosságot szerezhetés vé­gett, Calm térkapitányt Chioggiából oda kikülden, ki épen most érkezett ide egy ily hajciromokkal ter­helt hajón , melyeket az itteni arsenal munkavezetői egyhangúlag „Marianna“ töredékeinek ismertek. A szétrombolt nagy farészekből bizonyossággal lehet következtetni, hogy e hadigőzös nem a szélvihar által jutott tönkre , hanem talán vigyázatlanságból meggyuladt s a katlan szétpattanása vagy a lőpor­kamra fellobbanása által légbe repült, mert a fada­rabok lőportól feketék és égettek. A hajóromok továb­bi fölkeresésére innét legott egy bragazzo küldetik Maestrába, egyúttal a tengerész főparancsnokságnak erről jelentés tétetvén. Velencse, mart. 21. — (Ugyanaz ugyanahhoz.) Tegnap estre következő telegr. tudósítást kaptam gr. Nobili altábornagytól Bolognából f. hó 20-kán délutáni­­ óráról, melyet mindkét vonal megszaka­dása miatt, azok helyreállítása után csak most kö­zölhetek : Hassa­k kapitány jelenti f. hó 19-kéről, mikép nagy erőfeszítés után sikerült Porto Corsininál a hajórom egy részét parthoz vonni, melyet az ezen időközben Anconából épen oda érkezett Milosich cs. kir. hajózászlótartó „Marianna“ gőzös hátrészéhez tartozónak ismert meg. Turin, mart. 19. — A hadügyminiszter lemon­dását akarta beadni, mivel a Casalei erődítésre vonatkozó törvény mellett csak 4 szavazatnyi több­ség volt. Csupán a kamraelnök és több , még bal­oldali követek rábeszélésére állott el szándékától. Cagliariból jött hírek szerint Durando tábornok visszatért Sassariból, miután ott a csend tökéletesen helyreállott. 35 egyén fogatott el, s 800 nemzetőrt lőfegyveren kívül még 3000 magánfegyver foglalta­tott le. A képviselő kamra mai ülésében Ferracin felszólíta a kormányt, szüntetné meg Sassariban az ostromállapotot, minthogy nem volt joga azt elren­delni. Több más, Szardínia-szigeti követek támogat­ják ezen indítványt. A hadügyminiszter bebizonyí­tandó , hogy jogtalanság nem történt, ez ügyre vonatkozó több okmányt olvas föl. A pénzügyminisz­ter több törvényjavaslatnak nemsokárai előterjesz­­tetését ígéri a sziget gazdászati viszonyainak javítá­sára. Az új belügyminiszter is védi a kormány el­járását. A sziget valamennyi követei közöl csupán PILLANTATOK AZ IPARVILÁGRA. 1. Óhajtjuk,­­ nem is lehet nem óhajtanunk, hogy nálunk is, de a magyar fajnál is a műtudó ismeretek lábra kapjanak, s a magyar képes legyen „arcza verítékében“ kenyeret keresni, óhajtanunk kell azt azért, mivel, bár­mennyire változzanak is a nézetek, vagy a szükség­ pa­rancsolta országlat, ez egyet soha nem változ­hatnak véljük, hogy a szegénység nem volna rész; s hogy azon ország, vagy tartomány, melynek szék­lakossága, ha szabad így monda­ni, a műtudás hiánya miatt elszegényül, soha sem lesz boldog, sem valami nagyra képes. Hogy pedig a műtudás hiánya miatt a magyar szemlátomást, s ezentúl még inkább, mint ed­dig, el fog szegényedni, s az elszegényedés következtében a földbirtokból is ki fog szorulni, az szintoly bizonyos, mint az előbbi. Azért e tekintetből nálunk nem lehet mást óhajtani, mint hogy a műtudó ismeretek a magyar fajnál is lábra kapjanak, ha ugyan egy harmadikat sem lehet tagadni, hogy századok kellenek, míg a koldussá lett szék­ lakosság helyett a vendég­lakosság, mely mindenesetre azon arányban fog­­laland helyet, m­i arányban a tudatlan és elsze­gényedett lakosság minden anyagi és szellemi alkalmazásból kiszoríttatik, — szint azon er­kölcsi ragaszkodást érzi a földhöz, mint a he­lyet engedő érezett. S mert azon erkölcsi ragasz­kodás, azon e földdel mintegy veleszületés az alap, melyből az országos erények támadnak; s mert azon alap nélkül a lakosság inkább csak haszonbérlő, mint sem a veszteségeket is a ha­záért önkényt és szívesen hordozó, azért, ismé­teljük , azért óhajtandó, hogy a magyar faj között is a műtudó ismeretek lábra kapjanak. Innen magyarul tanító gazdaságintézetek , minő az óvári, innen magyarul tanító ipartanodák és műegyetem , minők a bécsiek, legyenek azon alfa és ómega, melyekben óhajtásaink egyesül­nek. Ezzel óhajtjuk a birodalomnak azon jólé­tét is, mely mi tőlünk függ; s ezzel óhajtjuk a magas uralkodónak azon dicsőségét is messze világítónak látni, melyet a magyar faj külön­ben csak a harcz mezején szokta köríteni ki­rályát. De buzgó óhajtásnál egyéb nem telvén tőlünk, egyszersmind tudván, hogy nálunk az ország­­gazdászati elméletek és vitatkozások rész­vért nem okozhatnak, — hisz az nincs meg, a mi másutt a vitatkozókat tüzeli — mintegy nyugodt rérből pillanthatunk kifelé, hogy mit csinálnak másutt, kik a műtudó ismeretek alkalmazásá­ban boldogulnak. S ha csak évtizednek különféle tanait, tapasz­talásait, reményeit s kivált magokat egyedül idvezítőknek kiadott véleményeit és javaslatait összefoglalhatnék, bizony tarkánál tarkább mo­zaikképet állíthatnánk fel, melyről a figyelmes néző sok tanulságot vonhatna el magának. De a tarka képből egy bizonyosság tetszenék ki min­denesetre , az hogy egészben az európai embe­riség azon arányban halad előre, melyben na­gyobb s nagyobb dolgozó erőre tesz szert. A kü­­lönféleséget s ellenmondást, melyet az egyes inté­zetek és tényezők magukkal hoznak, s mely pilla­natra az egyetemes haladást is, vagy annak érde­mét , kétségbe látszik vonni, gyakran a körülmé­nyek szólítják elő, melyek szintén okozatai megelő­zött állapotoknak. Mert sehol sem­ haladhat a fejlődés úgy, mikép az a természetben szokott, mindig közvetitetten él, mindig közvetítve , úgy hogy az elhaló már élőt hagy maga helyében. A természetben az erőszakos változások , mely­­lyeket földindulások, tűzakadó hegyek ontásai, felhőszakadások stb. idéznek elő, csak kivéte­lek, s mikor látszólag legiszonyatosban történ­nek is, valóban kis mértékben hatnak a csen­desen működő törvényekhez képest. Az embe­rek világában, lehet mondani, a csendesen mű­ködő törvények hatása a kivétel: többnyire in­dulatok felhő­szakadásai vagy önkény-vezérelte, s azért mindig csalatkozó intézkedések tolakod­nak fel törvényhozókól. Ennélfogvást azon kel­lene csudálkozni, ha az emberi dolgokban, me­lyek az anyagi munkát illetik, különféleség és ellenmondás nem tűnnek fel. Azon változtatás a vámjegyzékben, melyet birodalmunk bölcs kormánya szükségesnek lá­tott , a birodalom kereskedését és műiparát ver­senyre szólítja a külfölddel; az előbb inkább védettek ki vannak most téve annak, hogy ön­magukban keressék a védelmet, melyet a leszál­lított vám nekik többé nem nyújt. S a biroda­lom anyagi fejlődését, s annak ez úton nyert hatalmát féltő szemmel nézők aggódva lesték a változtatások következéseit. Eddig abban egyez­nek a bécsi lapok, s az ágostai Allgem­eine-nak osztrák levelezői, hogy az osztrák műipar nem ijed vissza a versenytől, jól­lehet nehéz időben történt az új erőfeszítésre szóló fölhívás, t. i. a vámok lejebbszállítása. Mert Cseh- Morva és Szilézia tartományokban a burgonyavész a szokott tápláléknak legnagyobb részét semmivé tevén, a kenyér megdrágult, s ennek következ­tében a napszám is felebb rúgott. Ebben áll azon nehézség, melyet most eleinte az osztrák iparnak le kell győzni. Mert nagyobb napszám mellett hogyan lesz képes a versenyt kiállani . S ha a munkások nagyobb bérhez szoknak, mint fogják leszállítását tűrni, ha majdan olcsóbb leend a kenyér ? E nehézséget azonban nem igyekeztek az illetők kerülni, vagy megoldását későbbre halasztani , hanem bátran szemébe néztek; s ebben látják azok, kik, mint mond­juk, a birodalom anyagi fejlődését, s annak ez úton nyert hatalmát féltő szemmel nézik, az osztrák iparnak életrevalóságát. Tudniillik Cseh­országban több gyártulajdonos, mint azt már 1847-ben tették, gabonát vásárolt, s azt mun­kásainak nem a folyó áron, hanem olcsóbban árulja; igy a munkások beérhetik a szokott napszámmal, s a gyártulajdonosok, jóllehet most áldoznak, de jövendőben kerülik a bajt, s kisebbítik a veszteséget, melyet ne talán a kül­földi verseny reájuk hárít. Különben múlt évben a londoni nagy kiállí­tásban is úgy jelent meg az osztrák műipar, mint szép leány, ki megjelenése által nemcsak személyének kellemét, hanem lelkének tulajdonit, s erszényének tartalmát is mutatni kívánja. Blanqui, ki mint francziaországi műtudós a londoni kiállítást több hónapig tanulta, s kinek leveleit arról az angol közönség is 50,000 pél­dányban vette, tehát ítéleteit méltányolta, — azt mondja az osztrák iparnak Londonban meg­jelent mutatványairól : „Ausztria nagyon jeles helyet foglalt el az egyetemes kiállításban. A némileg mindenből valamit fölmutató gyűjte­ményen látható azon bizonyos férfias komolyság, mely a német nemzetet jellemzi, s erőbeli kü­lönbség, a mint t. i. a birodalomban különbféle nemzetiség van. A csehek, a magyarok, az ola­szok , a merő németek, kik az osztrák műipar bokrétájához adakoztak, bizonyosan megtar­tották különös arczvonásaikat, de nem vesztet­tek semmit azáltal, hogy összetársultak.“ *) Nem gondoljuk, sőt nem is hihetjük, hogy a magyarok által oda vitt darabok az osztrák bi­rodalom műiparának bokrétájában különös arcz­­vonásokat tüntethettek volna ki, melyek az egésznek hatását emelték, de meg vagyunk győ­ződve, hogy az egésznek teljességéhez a magyar műipar is tartozik , mint a külföld előre is oda véli. Azért óhajtjuk, hogy a műtudó ismeretek a magyar faj között is lábra kapjanak. De jelen pillantatunkban csak azt akarjuk kiemelni, hogy az osztrák műipar a vámok le­szállítása által versenyre szólittatott a külföld­del, —­s hogy e versenyben kudarczot nem valland. *) Lettres sur l’exposition universelle de Londres, Paris 1851, 126-dik lapján. A PESTI NAPLÓ MŰTÁRA. A KALÓZ-KIRÁLY. (Történeti novella). Irta JÓKAI MÓR. IV. Folytatót. *) E percztől fogva Rooberts egészen megváltozott. Szive fásult volt minden iránt, meg nem inditá semmi, de ha nőt hallott sirni, akkor futott onnan, azt nem bírta elviselni. A kegyetlenségig szigorú volt legjobb embereihez, a legkisebb mulasztás sem kerülte el büntetését, min­den este büntetőórát tartott, melyen a felrovottakat irgalom nélkül a hajúfenékbe vetteté, vagy megkor­­bácsoltatá, vagy főbelövetó. És mégis, volt egy em­ber , kit bántani nem mert és nem engedett: Glasby. Fölmenté őt a Bonne Fortune kapitánysága alól, s magához vette. Egész éjszakákon át elbeszéltetett magának Glasby családi életéről, anyjáról, menyasz­*) Lásd P. N. 612. számát i­szonyáról, s úgy hallgatta, oly figyelemmel, százszor elmondatva magának az annyiszor hallottakat. Nem irgalmazott senkinek. Az elfoglalt hajúkat meggyújtá, vagy elsülyeszté, sem megadás, sem kö­nyörgés meg nem hatotta, de ha volt egy asszony a hajón, s annak erdő szavát m­eghallá, visszaadta mindenüket, semmit el nem vett a hajár­, s hagyta azt szabadon menni. Nőt nem érintett soha, sem szerelemből, sem ha­ragból; kedvese jutott eszébe mindig, kedvesének halála, és ha férfit látott, kedvesének meggyilkolói. Egy napon összegyűjte mindkét hajón levő kaló­zait a Commodore födezetén. — Fiúk, monda nekik, az élet unalmassá kezd válni itt, a szerencse kendőzött arczc­al jön elénk, s önkényt kínálja kegyeit, nincs senki többé, a kitől félhetnénk ezen oldalán a világnak; prédát eleget találunk, dicsőséget, hirt annál kevesebbet, nincs hozzánk méltó ellenség sehol. Menjünk tovább. Ez a portugál és hollandi kereskedőnép annyira fél már tőlünk, hogy szinte szeret bennünket, jörünk oda, hol még nem tudnak felőlünk, angolok és francziák közé, hol az elhizott hadak bátran alusznak tengerparti vá­raikban, hol a szerencse még kegyeskedő hajadon, ki csak erőszakos kéznek engedi letépni aranyalmáit, ott foglaljunk magunknak hírt, nevet, hol a bölcs jogtu­­dósok száz czikket igtattak törvénykönyvbe ellenünk, menjünk oda, tépjük ki a lapot, mely rólunk szól, s rójuk helyébe azt, hogy a bátrak számára nincsen törvény írva. Barthelemy lelkesülten akart szólani társaihoz, mint hajdan szoká, most roszul sükerült az neki, nem az a hang, nem az a lélek szólt belőle, mely hajdan, ki volt szivében hamvadva a tűz , melynek egyetlen szikrája elég volt máskor a többieket lángra gyújtani. Most csak hidegsége által lehetett hatnia. — Kalózok! folytatá karjait összefonva. Én ti nektek kincseket ígértem, ti én nekem ígértetek vért. Váltsuk be mindketten szavunkat. Itteni munkánk valódi koldulás. Nyomorult kalmárok hajóit kifoszto­­gatni, kik védelem nélkül adják át áruikat, s mit ér­nek azok a mi kezeinkben? csak elajándékozni jók. Én elvezetlek benneteket oda, hol a kincsek hazája van, Afrika partjaira, hol a hajók aranyporral megrakodva járják a tengert, hol a feketék királyai aranyfövényen alszanak, s a fekete harczosok aranyfegy­verrel küz­denek. Mi elraboljuk e hajókat, mi kiássuk az arany­fövényt a kacziba alól, s­őt fektetjük le helyébe, mi kivesszük a néger kezéből a drága fegyvert, s adunk neki helyette olcsóbbat — vasból — szivébe ! Már ez a hang tetszett a rablóknak, helybehagyó zúgással felelének rá egymásnak integetve , a Com­modore legényei mind érdekesnek találták ez indít­ványt, azonban a bonne fortune legénysége durczás képpel hallgatott s vállait vonogatta. Rooberts észrevevé a különböző hatást. Szép csen­desen beburkolta magát bő köpenyébe, s a legszelí­debb, biztatóbb hangon mondá, kezeit eldugva köpe­­nye alá: „volna tán köztetek, kinek ez eszme nem tetszik, lépjen elé , mi kifogása van ellene? mondja el bátran, én meghallgatom. A bonne fortune regényei csoportosulni, sugdosni kezdettek, végre kettő kivált közülök, s megrán­gatva ruháit, elszánt daczczal a kapitány elé lépett. — Igen is, rosszaljuk indítványodat kapitány, monda az egyik, s a másik is rábillentett fejével, s társaik is rámordultak. — Rosszaljátok fiaim ?kérdé édeskés hangon Iloo­­borts, mondjátok miért? — Mert nekünk nem unalmas az, hogy most jó dolgunk van, s veszélyt nem találunk sehol, prédát mindenütt; szólt az egyik. — És nem találjuk mulatságosnak azt, hogy is­meretlen veszélyeket keresünk ismeretlen anyaorszá­gokért; szólt a másik. — A­hol törvénykönyvek vannak irva ellenünk. —­­ a­hol királyi hajóhadak védik a kereskedést. — Minket nem a dicsőség ösztönöz, hanem a zsákmány. — És örömestebb lakunk ott, hol tőlünk félnek , mint a­hol nekünk kell félnünk mástól. — Ila te mitőlünk vért kívánsz, azt is onthatunk számodra, a mennyi kell. — De azért csupán, hogy te boszút állhass a né­gereken , kik kedvesed megölték, nem megyünk ezer mértföldnyire bajt keresni. A Decandia szól a sassarii ostromállapot fentartása mellett. A kamara ezután egyszerű napi­rendre tért. A valencai helyhatóság óvást tett a Francziaország­­gal kötött pótszerződvény ellen.

Next