Pesti Napló, 1853. szeptember (4. évfolyam, 1043–1067. szám)
1853-09-27 / 1064. szám
1853. negyedik évi folyam ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postánküldve: Pesten házhozhordva . Évnegyedre 5 fr. _ kr. i Félévre 10 , _ Félévre8 „ — A havi előfizetés , mint » számonkinti eladás is megszűnt. Évnegyedre 4 ,, — 1» »» *» Egy hónapra 1 fr. 30 k. f »064 Kszniurot A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ nyagi ügyeit tárgyaz, pedig a kiadóhivatalhoz intézendő mintáza 8-dik szám. Szerkentési Iroda: Orlateza 8 u. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak ! Kedd, sept. 27-én. HIRDETÉSEK és MAGÁN VITÁK. Hirdetések öt haléból petit sora 4 pgő krajcárjával számittatik. A be- Igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Magán viták öt hasábos sora 5 pengő krajcárjával számittatik. A fölvételi díj szinte mindenkor előre lefizetendő a Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen fvnyi alakjában mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhivás PESTI NAPLÓ NEGYEDIK ÉVNEGYEDI (october-decemberi) folyamára. Vidékre postán küldve 5 sor. Budapesten házhozhordással 4 sor. Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir. postahivatalnál — és Pesten e lapok kiadó-hivatalában uri-utcza 8. sz. a. i-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében úri- és bigyó-utcza szegletén. Az előfizetési leveleket bérmentesittetni kérjük. „Pesti Napló“ kiadó hivatala. SZELLEMI TÉR. X. Azon szellemi küzdelemben, melyet minden életrevaló nemzetnek az irodalom terén vívni kell, s melynek czélja nálunk nem egyéb , mint hazánk polgárisodása nyelvünk által közvetítve, kétségtelenül fö szerepet játszanak a tudományok mezején nyert hódítások; de magának az olvasási vágynak terjesztésére nézve, — s erre van most legégetőbb szükségünk — semminek annyit nem köszönhetnénk, mint oly regényeknek, mik az európai regényirodalom színvonaláig emelkedni bírnának. S minthogy ezt mélyen érezzük, legyen szabad néhány sorban ismét a regényre térni vissza, és csak később folytatni kitűzött tárgyalásaink fonalát. Sokan elhitetni akarják, hogy nálunk a regényirodalomra nincs elég használható anyag, s hogy regényeink a külföldiek viszhangjai, utánzásai leendőnek. Mi az utánzást illeti: a literatura minden szakában az úttörők, a kezdeményezők idegen nagy példányok befolyása alatt szoktak állani. Minták szerint dolgoznak. Az anyagot, melyet kezek alá vesznek, a czélszerűség igényei daczára , gyakran szorítják idegen formák közé, sőt a kor szellemét utánzási vágyból meghamisítják, ha történeti, s a társadalom szellemét, ha társadalmi regényt imák. Ez átalános tény. S nem volna okunk panaszkodni , midőn nálunk is előkerült volna- De nem történt meg , vagy legalább meglépésig kicsiny mértékben. Tekintsünk bár vissza. Első figyelmet nyert történeti regényünk Jósika Abafija volt. Ez a formában Scott Walters ugyan, de jellemeire már magyar typus van nyomva. S ha Villámja Flórára a felföldi dán költői kedélyű és férfias leányára emlékeztet is, s ha a leírásoknál, az öltöztetéseknél, s a nők érzésvilágának rajzában átvett modorra találunk is: meg kell engednünk, miként mindez alig fölismerhető , s csak a Scott Waltert szorgalaatosan tanulmányozók által vétethetik észre. Későbbi regényeiben Jósika az utánzással mindinkább felhagy még a formánál is, úgy annyira, hogy munkássága egész körét tekintve, ha őt a Scott iskolájához számítanák, azt csak legnagyobb átalánossággal tehetnék. Újabb regényíróink ellen, kik a históriai szakban kisérlették meg erejöket, nem készíthetünk a gáncsból és megrovásokból oly hosszú lajstromot, hogy abban az idegen minták utánzása is beférhetne. Egy csoport gyerek és növendék literator Jósikát reproducálta vagy tiz évig a szépirodalmi lapokban , de egyik sem vitte a novellánál tovább, egyiktől sem jelent regény meg. Eötvös „1514-kétől“ kezdve pedig Jókai „Törökvilág-‘aig minden históriai regényünk, az utánzás vádja helyett, egészen más tekintetekből bíráltathatik. A legszigorúbb ítészet sem hozhatja egyiknek is önállóságát kétség alá. Társadalmi regényeink pedig a „ Bélteky-ház“tól számítva mai terményeinkig, semmi utánképzést nem árultak el, kivévén azon egypár művet, mely „A párisi rejtélyek“ befolyása közt készült, s minden állandóbb hatás nélkül enyészett el. Ezek gyors feledtetését nem az íróknak talentumtalansága, de maga az utánzás okozá; mert társadalmi viszonyainkban semmi analógia nem volt a mintául választott franczia divatregényben előkerülő állapotokkal, törekvésekkel és világnézettel. Azonban ha a fejlődés első korszakában nem lehet íróink szemére vetni , hogy egy regényből dolgoztak volna mást, s hogy külföldi minták nyomdokain jártak volna el mind a szöveg mind a jellemek előállítása körül; ha eddig az utánzás vádja ráfogásnak tűnik föl : ez esetben nem látjuk át, hogy ezentúlra, irodalmunk későbbi stádiumaiban, miért lehessen hasonlótól tartani? Semmi jelenség nem mutat ily hanyatlásra. S különben is viszonyaink, akár a múltat, akár közelebbi korszakainkat tekintsük, annyira sajátságosak voltak , hogy rajzolásukban a legnagyobb nehézséggel jár a külföldi regények utánzása. Egészen idegen légkör a miénk, egészen más láthatár. Időnkint majmoltuk szokásainkban és világnézeteinkben a külföldet; de még legfelsőbb osztályunk is oly sajátságokat tartott meg, s ha idegen nyelven beszél is néhánya, egészben annyira magyar , hogy egyéneit sikeresen nem jellemezhetjük pusztán csak a franczia vagy más fajbeli salonhősök jól talált képei szerint. A többi osztályokban pedig hiába akarnánk kölcsönzeni típusokat Bulwertől vagy Sandtól, mert viszonyaink eltorzítják, összenyomják, lélektelenekké és hatás nélküliekké teszik azokat. Aztán mi a regényanyagok oly bőségében vagyunk , hogy a magyar élet és történelem tanulmányozása soha sem hagyhat zavarban az alkalmas tárgyak meglelésére nézve. Mindenütt találunk eredeti és jellemző vonásokra. Mert soha sem valánk ugyan az európai befolyás alól föloldva, de szüntelen vegyült politikai és társadalmi életnyilatkozataink közé oly elem, melyet más népek többnyire nélkülöztek, s az általánosra is nálunk mindig nemzeti bélyeg és sajátság volt nyomva. E kettős tulajdon — t. i. a közösség és a jellemző különváltság — teszi élményeinket, s tenné az azokat visszatükröző regényeinket a külföld előtt is érdekdúsakká. Nem falaztuk el magunkat chinailag a polgárosodástól, s mégis az idegen hatások közt megtartottuk jellegünket. Európailag és nemzetileg fejlődtünk Szent Istvántól mostanig. S mi kell ennél több arra, hogy társadalmi mozzanataink művészi visszatükrözései, hogy múltúnk és jelenünk hűn felfogva, könnyen érthető legyen a külföld előtt, s mégis sajátságai által rendkívüli ingerrel bírjon? Valóban nincs szükségünk idegen tollakkal fényleni. Ha éles elmével tanulmányozzuk történészetünket, ha társalmi viszonyainknak jellemző vonásait jól felfogjuk, s ha a phantasia ábraképei helyett az életet adjuk plasticai kézzel vissza, akkor nekünk gazdag és önálló regényirodalmunk lehet, mely csak művészi tökélyénél fogva hasonlítana a külföldi kitűnőbb munkákhoz, nem pedig a szöveg vagy jellemek átkölcsönzései miatt. Ezen megjegyzések után az eszmék fonala más térre vezet. Irodalmunk hatását nagy mértékben csökkenti , hogy nálunk komoly és hivatását értő kritika nem igen van, s íróink és olvasó közönségünk egyaránt érezik hiányát minden oly útbaigazításnak, melynek hasznát vehetnék. Tekintsünk mélyebben e kérdésbe. London, sept. 19 . Lesz-e háború vagy sem ? fognak-e az oroszok és törökök egymás ellen harczolni vagy sem ? ez most a napi kérdés, melyet a vállalkozó John Bulleszélyes fejében szüntelenül forgat, s melyre határozott feleletet szeretne adni önmagának. Én megelőzöm a becsületes John Bull ebbeli ártatlan kívonatát, s minden habozás nélkül fülébe súgom neki, (de ha nincs ellenvetésök, tehát önöknek is) hogy háborúra nem kerül a dolog, mert érdekében áll az európai kormányoknak a háborúnak minden árom elkerülése, de érdekében magoknak a népeknek is, melyeknek szabad munka kell és nem háború, hogy napról napra növekedő életszükségeiket fedezhessék. És erre tagadhatlanul béke kell! Továbbá a megkezdendett háborúnak fölötte hosszú farka fogna lenni, és minthogy végig csattan az ostor, a háború végétől méltán tarthatni. De tegyük egy perczre föl a háborúnak kitörését, s vizsgáljuk meg egyszersmind hadi erejét azon nagy hatalomnak , mely főszerepet fogna játszani a háború viselésében. Kellne hogy világosan megmondjam, miszerint e főszerep az oroszokat illetné? Valahányszor az orosz sergekről hallunk beszélni, annyiszor képzelődő fantáziánk millió katonát lát, s hiszi, hogy egy millió fegyveres ember készen áll vezényszóra , indulandó Európa ellen, mint hajdan a barbárok tömege ment a romlásnak indult római birodalom ellen. Képzelődésünk mindig túlcsigázza a valóságot, s azért igen hasznos dolog visszavezetni mindent a kellő mértékre! Igaz, az orosz birodalomnak, sok katonája van, de nem annyi, hogy Európának oka volna félnie tőle; továbbá katonai ereje minőségére nézve nem olyan, hogy versenyt állhatna ki a civilizáltabb népek harczosaival, ha európai háborúra kerülne a dolog. — A francziák és törökök, stb. elleni egykori hadjáratok, melyeket az orosz sergek e század első felében tettek, több mint elegendőleg igazolják állításaimat. A mostani uralkodó czárnak elődje vola az, ki első jónak hitte, hogy az orosz katonaság ily nagy számra emeltessék. Miklós czár trónra léptekor jónak látta megtartani katonáinak magas létszámát, s Európa kényteleníttetett utánozni e példát. Az angolok, ha valahol illetékesek, a számtanban bizonyára nem illetéktelenek. Egy könyv, melynek czirke: Travels in Russia and a residence at St. Petersburgh az oroszföldi katonaság számát az 1852-dik évre 868,281re teszi, s következőleg osztja fel azt: gyalogság 673,372; lovasság, ide értve a kozákokat is, 119,546; tüzérség 39,637; hadmérnökség, ide értve az előbbiekhez nem számított katonai testületeket, 19,051; gendarmerie 3675; vontató testület 13,000; összesen tehát most tudjuk már 868,281. Ide járul 165 ateg 1320 hadjárati ágyúval. E szám nemde mégis csak félelmetes ? Igen de ez csak szám a papíron, és a számtól nem mindig kell félni, főleg ha levonásoknak helyt enged. így le kell vonni a szerző szerint e létszámból az erősségekben, és katonai gyarmatokban , alkalmazott nemharczoló katonákat, számre nézve 290,000 , továbbá a Kaukázusnál, Finland, Orenburg és Szibériában állandósított 80,000 embert —Íme mindjárt egy szép kerek öszletet nyerünk, mely 370,000 emberre rúg, kikre a czár nem számíthat az európai vagy török, vagy más háború esetében. Tehát az orosz katonaság valóságos létszáma 498,281, melyből ismét 100,000 embert szükségkép le kell vonnunk, mert ezek az erősségeken kívül a tágas birodalomnak belső béke, s törvényes rendnek föntartására mulhatlanul szükségesek. Fönmarad így a czár szabad rendelkezésére 398.281 ember; bocsánat ! a hadjárati időkben a betegek száma legalább is 10% részen, azaz 398 ezernél 39,770, fönmarad e szerint a végső elemzésben 358,511 harcoló ember! Ezektől csak nem kellene félnie egész Európának, ha ily ábrándos világhódítási tervnek volna is alapja, főleg ha meggondolja, hogy a tudomány hatalom! Knowledge is power! Az egyszerűleg előadott számkészletek, úgy hisszük, már kevésbbé félelmes színben tüntetik szemünkbe az orosz hatalmat, mely azonban még kisebb lesz, ha eredetét, alapját és szerkezetét vizsgáljuk. Az ujonczozási rendszer lehetőleg a leghibásabb, s borzasztó visszaéléseket eredményez; benne vezérelveket, melyek szerint az ujonczok osztályozásának kellene történnie, ne keressünk, mert itt minden az önkénytől függ, melyet csak a kormány bölcsesége mérsékel. Midőn az ujonczozási idő egyházbani hirdetések által tűzetik ki, általános gyász uralkodik a családi körökben — rendszerint az ujonczokul kijelölt ifjak erőhatalommal elfogatván, erős katonai fedezet alatt, nehogy elillanhassanak, kísértetnek rendeltetési helyökre; az anya, ki hallja, hogy fia katonának fogatott el, sir. olykor el is hal a búban. Általában rokonai a katonául fölavatandó ujoncznak, örökre búcsút vesznek tőle, hivén, hogy soha többé nem látandják őt, mi nem ritkán úgy is van, mert az elfogatott ujoncz tizenhat évre lévén besorozva, elszökik övéitől, s katonáskodási idejének eltelte után, rendszerint nincs kedve visszatérni speciális hazájába — születési helyére, hol reá úgy is csak nyomorúság várakozik. E szerint családja s közte megszűnik miden viszonya , melynek megszűnte, nemzetétől is elidegeníti őt. Egy törvény létezik Oroszországban, mely bizonyos esetekben a nagy gonosztevőket a katonák közé soroztatni rendeli, — ennek következtében a katona szolgálat országilag már büntetésül tekintetvén, világos, miszerint a katonaság szelleme nem nemesíttetik ez által. A szabadalmazott testületeknek tagjaik minden előléptetést csalódássá változtatnak , az úgynevezett átugrás napirenden van az orosz hadseregben. A nemszabadalmazott, habár egyébként legjelesb egyének, megfosztatván minden előléptetési reménytől vagy legalább fölötte akadályoztatván előmenetekben, boszút forralnak a felsőbbség ellen, s csak jó alkalomra várnak ennek kitöltésére. Az említettük munkának szerzője katonaviselt ember, ki, mint írása mutatja, Waterloonál és Keletindiákon harczolt, ítélete tehát illetékes lehet a katonai ügyekben. Szerző a többi közt így nyilatkozik az orosz seregről: „hiszem, hogy Oroszország jól ismeri azon okokat, melyek meggyőzhetik őt, miszerint sergének ereje inkább látszólagos mint valóságos, s hogy ép azért csak szövetségeseivel egyesülten léphet föl cselekvőleg az európai havcrmezőkön.“ (Felesleges elemezése oly veszélynek, mely nem létezik.) Somogy, sept. 30. E lapok 1035. számában közzétett levelemben szerencsés valék a csurgói 4 asztaltanodát, — mint az egyetemes nevelés szent ügyének egyik figyelemre méltó orgánumát , — az érdeklett közönségnek felmutatni. — Idézett közleményemben, magasabb szempontból tüntetétt föl ez intézetet: átalánosan vázolván annak keletkezését és történeti folyamát; napfényre derítvén jelenét ; s szétvonván a függönyt, mely jövőjét — kivált a távolabb állók szemei elöl—elfödé. Engedje meg t. sz. úr , hogy most meg, az iskola és taníttató szülők érdekéből , azon intézet közhasznúságát feltüntető részletekre térhessek át. Tudjuk, hogy a középkorban , s így a reformatio kezdetén, sőt még a legközelebbi időszakban is a tanuló ifjúság teljesen az iskolai életre , — iskolában lakás és étkezés —volt szorítva. Ezen, a múlt század szellemével még öszhangzott és sok tekintetben czélszerű intézkedés, — a legujabbkori szabadabb elvű nevelés fejlődésével korszerűtlennek, egyoldalúnak, s több tekintetben károsnak mutatkozván, — majd minden tanintézeteknél, részint az igazgatóság bölcs belátása, részint s nem ritkán a tanulóifjúság egyetemes nyilatkozata által megsemmizeték; s igy az iskola az élettel — melynek nevel — mintegy szorosabban összefüzeték. Ámde — mint majd minden újításnál — az egyik tulságból itt is a másikba történt az átlépés, s igy nem csak a bentlakás, nemcsak a kasztot alakító „tóga“, de a convictus is , — sok helyen szinte az ifjúság kívonatára — megszüntetteték. Ez intézkedés természetes következménye lett az , hogy a városiak az élelmezés árát fölebb emelők ; ennek következménye pedig , hogy a szegény sorsúak tanulása nehézhizteték. Ily körülmények közt — kivált midőn korunk sokoldalúsága, az élelmezési költségen kívül, számos egyéb áldozatot is követel a szülőktől — jelenthetném-e nagyobb előnyét a csurgói ev. ref. altanodának, mint azt, hogy itt az iskola számos szobáiban többeknek ingyen lakás és a convictusban — hazaszerte tán legolcsóbban — azaz 200 forintért tíz havi élelmezés adatik bármily számú s bármily vallásfelekezetű tanulónak. Az élelmezés természetesen egyszerű : reggelre kenyér, délben húsleves és vacsora. Azonban ez annál üdvösebb, mert hisz : plenus venter non studet libenter ! E jótékony , az egyházak gabona-adományozásából fentartott intézkedéshez járulnak még, egyesekre — bizonyos kellékek mellett — kiterjesztett stipendiumok is. Ezek mellett, az ifjúság szellemi tápláltatására is ép ily figyelem van fordítva. Szépen tanúsítja ezt költségesen alakított tudományos és szépirodalmi könyvtára, mely ez ideig nemcsak a tanulóknak, de a b. somogyi egyhm. lelkészeinek is nyitva állott. Még jellemzőbben nyilvánítja föntebbi állításomat , a költői tapintatú Halka Sámuel tanárnak azon intézkedése , miszerint egy évek óta létezett „Feketekönyvet“, melybe az ifjúságnak sokszor tán csak elevenséget, életrevalóságot tanúsító pajkosságai — mint setét bűnök jegyeztetének, — bepecsétehtetett, s helyébe, hogy — jeligéje szerint —legyenek szellemi emlékei is az ifjúságnak. „Albumokot létesített, melybe az önmunkásság serkentésére, azon legjobb pályamunka iratik be, a melyet Battyányi herczeg kanizsai uradalmi ügyvédje a nemeskeblü Hegedűs János, két természeti aranynyal szokott évenkint jutalmazni. Igaz, hogy a bezárt feketekönyv hivebben tükrözé s igy már jó idején ismerni tanítá az életet, mint hol az érdemet igen sokszor háttérbe szorítják még az esetleges botlások is, de az Album meg nemes irányban nevel az által, hogy mig amaz a nemesebb érzést élőié , ez fejleszti; mig az a magasbra törekvés elé erkölcsi gátat vetett, ez utat nyit; mig az az elmét sötét emlékeivel mintegy földhöz szögezé, ez szárnyra költi. Az újabb szorgalmi év ndt. II-ben álland be, a mikor a M. L. szerencsétlen halála által megürült tanszéket , az egyházmegyei concursus utján megválasztott Odor József s. lelkész töltendi be. Az üstököst népünk észre sem látszott venni, legalább igen csekély figyelemre méltató. Annyival nagyobb figyelmet gerjesztett azonban a magyar szent korona és jelvényeinek, amelyhez néphit szerint a nemzet élet van csatolva, s ezúttal mintegy ujjon született, s nem reménylett megtalálása. Ez esemény hihetetetlen gyorsasággal terjedt el a nép legalsóbb osztályaiban is. A szőlőkór megyénkben kevéssé, s leginkább csak lugasokon mutatkozik. Mind e mellett is a tavaszi, különösen virágzáskori esőzés, később a roppant hőség s máig is tartó szárazság miatt, jó szüretre semmi reményünk. A fürtök ritkák, a szemek aprók, kemények, éretlenek. Mindennek daczára is, néhol már e hó vége felé szüretelni szándékoznak, csupán azon helyes magyar gazdasági szempontból, hogy a marhacsordának, — mely a nagy hőség miatti kopár legelőn, már mi táplálékot sem talál, — legyen hol böngésznie. Folyó hó 18-ra völgyeinket roppant dér lepé meg, s igy a megyénkben nagyon termesztett hajdina-pohánkához is kevesebb reményünk. Végre legyen szabad irodalmi vállalataink legnélkülözhetlenebbikének, hazai emlékeink gyöngytárának, a „Magyarország és Erdély képekben“ czímű folyóiratnak érdekében is szót emelnem Az egészről észrevételemet elmellőzve , a bírálatot avatottabb tekintélyektől várva , ezúttal csak megyénket illetőleg. Vidékünk még eddig legkevésbbé sincs e műben érintve. Későbbi számos füzeteiben lesz ugyan erre elég hely, de ha jól tudom, előkészület még alig van téve. Igaz, hogy ki csak futólag tekinti végig e megye tévéit, az, roppant tertelme daczára is, bajosan talál rajta Szigetváron kívül oly pontot, melynek látására hőbben dobogna a kebel; de vegyen csak kezébe vándorbotot, s induljon el bármily irányban gyalog , tudakozódjék a falvak véneitől, pásztoraitól, kutassa föl az erdők rengetegeit , a vadak rejtekeit, s azonnal, majd minden lépten fog találni egy-egy elpusztult falu vagy város helyére, feldúlt templomának romjára ; tövis és bogács kávéval benőtt mély sánczozatokra; vagy kegyelet nélkül széthordott várak nyomaira, — szóval: annyi és oly szent emlékekre, melyeknek hallására csodálkozni fog az idegen, látásán ihletett érzelemre gyúladni a hazafi és elősorolásán önhittségéből alább szállani a régiség és történetbuvár. Lehet ugyan — korunk szokása szerint — négy fal közt is írni ezen soha nem látott emlékekről, de az ügy nagysága bizonyosan megérdemelné , hogy e tárgyban is bizassék meg alkalmas egyén, ki mindezeket nem egyenként, szétszórtan és így hiányosan, hanem azon összefüggésben, melylyel ezek a múltban egymással érintkeztek, azaz sokoldalú egységekben szemtanúi hitelességgel tüntesse föl. Alkalmas ügytársat fogna találni az illető, a jelenleg Kaposvárott lakó, geniális tehetségű festő Kázay Lajosban, ki — mivel a benne rejlett gyermekkori hajlam, idővel szinte hivatássá emelkedett, — nemcsak teljesen