Pesti Napló, 1853. december (4. évfolyam, 1119–1143. szám)
1853-12-03 / 1121. szám
1 LI 1853. negyedik évi folyam. 1121 Vidékre postán küldve: Évnegyedre 5 fz. — kr. p. Félévre 10 „ _ „ „ A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ anyagi ügyeit tárgyszó pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő orl-ntoza 8-dik szám. Szerkesztési Iroda: Orl-ntoza 8 ». Sérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. ELŐFIZETÉSI föltételek. Pesten házhozhordva Félévre . 8 „ — „ Évnegyedre 4 „ — „ „ Egy hónapra t fr. 30 k. p. Szombat, dec. 3-án-HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt hasbos petit-sora 4 pgő krajcárjával számíttatik. A beiktatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Magánviták öt hasábos sora 5 pengő krajczárjával számittatik. A fölvételi díj szinte mindenkor előre lefizetendő a Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünnep utáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap reggeli órákban. kJ Hí A „PESTI NAPLÓ December- mártiusi négyhónapos, úgy szinte december—júniusi héthónapos folyamára ezennel előfizetés nyittatik, úgymint: december, január, február - martiusi folyamra Vidékre postán küldve 6 frt 40 kr. december, január—-júniusi héthónapos folyamra Vidékre postán küldve 11 frt 40 kr. Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir. postahivatalnál — és Pesten e lapok kiadó hivatalában uri-utcza 8. sz. a. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében úri- és bigyó-utcza szegletén. Az előfizetési leveleket bérmentesittetni kérjük. „Pesti Napló“ kiadó hivatala. MIKÉP LEHETNE A MAGYAR DOHÁNYTERMESZTÉST EMELNI? Budapest, nov. 50. Mióta az új birodalmi szerkezettel a dohánymonopólium Magyarországra is kiterjesztetett, s egy új nevezetes szempont alakult, melyből a magyar dohánytermesztést tekinteni szükséges. Az előtt nem lehetett egyéb kérdés, mint hogy hoz-e átalában a birtokosnak hasznot a dohánytermelés ? S mily dohányfaj mily mivelésmód mellett jövedelmezőbb? S a tények akkor azt mutatták , hogy a földmivelés ezen ága évről évre nagyobb terjedést nyert s emelkedő kamatokat nyújtott. A monopólium behozatala óta egy uj szempont támadt, az t. i.: várjon melyek a legczélszerűbb rendszabályok a végre, hogy a dohánytermelésnek a jövedelem ösztöne által korábban adott lendület a monopólium mellett is progressiv emelkedésben tartassék, s a közben, míg egy részről a termesztő kielégítve érzi magát, az állam is azon kedvező állapotba jusson, hogy a kincstár, a közbirodalom státusgazdasági világos előnyével folyvást kedvesebb vagy épen semmi külföldi dohány vásárlásokra se szoruljon. Vagyis a kérdés rövid veleje az : mikép lehessen a dohány-monopólium czélját, vagyis a kincstár egyik nevezetes forrását a dohánytermesztők magánérdekével oly biztos öszhangzásba hozni, hogy az állam közgazdászati igényei tartósan s gyümölcsözőleg biztosítva legyenek. E nagy kérdés nem könnyű megoldása kétségkívül az eldöntő körökben is komoly taglalat tárgya. S épen azért hisszük, hogy minden erre vonatkozó nézet, mely minden alanyi szenvek mellőztével egyedül a kérdés tárgyilagos megvitatásával foglalkozik , oly szívesen fog fogadtatni, amily legális szándékból ered. S ezért bátorkodunk egyik tisztelt ügybarátunknak véleményét, ki erre hosszas közgazdászati stúdiumánál fogva hivatva van, hasábaink közé felvenni: * * * I. A dohány-monopolium I. Leopold alatt hozatott be, s egyedül a német örökös tartományokra levén kiterjesztve , attól egy ideig 400 ezer vfnyi évi árenda fizettetett. E jövedelem már 1780-ban 1,800,000 váltó forintra emelkedett. A dohányzás átalános megkedvelése, s később a szivarhasználat elterjedése e közjövedelmi kútfőt évről évre gazdagabbá teve, s az állam ezen monopóliumból 1831-ben már 7,800,000 párt, 1834-ben 10 millió, 1847-ben több mint 12 millió tiszta nyereséget volt képes felmutatni; e roppant öszvegek legvilágosabban szólottak ez intézkedés hasznossága mellett, és így egy pillanatig sem habozott az állam, a dohánymonopóliumot mintegy három év előtt Magyarországra is behozni. Akkor igen sok elméleti vita keletkezett, melyek majd ezen lépés czélszerűségét, majd épen az ellenkezőt akarták bebizonyítani, de az ily dolgokban végre is a tapasztalat szokott határozni; a kétévi tapasztalat pedig azon tant hozta napvilágra, miszerint a kereskedésnek belföldöni megszorítása csak akkor mondható sikeresnek, ha egyéb korlátozások egész lánczolata, mint már fennálló, mégpedig szükségkép fenálló elfogadtatik. Azon pillanatban, melyben ez utóbbi föltétel megszűnik, széthull egyszersmind mindaz, mi arra támaszkodik, valamint a láncz is csak addig ép, míg abból egy szem sem hiányzik. A dohánymonopólium a közbirodalomra nézve korábbi években leginkább azért mutatkozott oly előnyösnek, mivel Magyarországban a dohánymivelés minden korlátozás nélkül teljes díszében kifejlődhetett, s az ausztriai államnak oly vásárpiaczot nyithatott, melyen az, mint legjelentékenyebb vevő, a legjutalmasabb áron vehetett, előlegezések által maga számára még a jövendőbeli termést is biztosíthatta, s a nyers terményt minden vám vagy egyéb teher nélkül saját gyáraiba szállíthatta. Sőt még a Magyarországból nem ausztriai tartományokba történt csempészet is , ha közvetlenül ártott is az állami kincstárnak, de volt mégis annyi relatív haszon benne, hogy a Bodentótól egész Krakóig az ausztriai határokat övedző tartományokban, tisztelt szomszédaink dohány- és burnótraktáraikból annyival kevesebb áru kelt el, s így szép összegecske pénz maradt benn a birodalomban. Magában értetik, hogy a dolog állása lényegesen változott, mióta a közbenső vám sorompói lehullottak, s a dohány-monopólium Magyarországra is behozatott. Az iparkamarák jelentése s egyéb tapasztalások nyomán, részint a dohánytermelés, részint a fogyasztás csökkenése miatt, attól tarthatni t. i. hogy az állam jövedelme e forrásból talán nem fog emelkedni aránylag a monopólium mezejének terjedelmével, annál is inkább, minthogy az állam, mely az első években egy részben még régibb , s olcsóbban bevásárlott készletekkel dolgozott, ezentúl, a magyarországi termelés progressiv sülyedésénél fogva, évről évre kénytelen leendő külföldnek magasabb árakat ajánlani, ha a különben bizton remélett erélyesebb rendszabályok ideje korán be nem következnek a magyarországi dohánytermesztés emelésére, avégett, hogy az állam szükségleteinek legnagyobb részét, mint azelőtt, úgy ezután is ezen országból húzhassa! Igen természetes , miszerint nem elegendő mindezt csak elmondani, hanem azt be is kell bizonyítni. Márpedig, ha számok valamit bizonyíthatnak, a megmutatás nem leend nehéz, jóllehet a statistikai adatok, melyek rendelkezésünkre állanak, mindez óráig oly hiányosak, milyenek csak lehetnek. Fényes, ki az összes termelést legközelebb az 1818—1827-diki évek átalános eredménye szerint számítja föl, a termelés egész mennyiségét legalább is 400,000 mázsára teszi évenkint. Belek (1847-ben) több mint 500,000 mázsára, 1848 előtt rendesen 700,000 mázsára számították, s egy, 1850-ben, Lipcsében megjelent munka, a belső fogyasztási kivitel alapján, fölszámítja, miszerint az összes termelés évenként nyolczszázötvenezer mázsára rúg. Bármi kéthetőleg ítéljen is az ember ezen számok pontosságáról, azt az egyet azonban mégsem tagadhatjuk , miszerint Magyarországon a dohánytermesztés, a monopólium behozataláig évről évre gyors emelkedésben volt. A monopólium behozatala után azonban, még tökéletlenebb dátumok állnak szolgálatunkra , de ezek is tökéletesen elegendők állításunk bebizonyítására. Mi tehát a Fényes-féle, tehát a legcsekélyebb adatok mellett maradunk. Ezek szerint p. o. Szabolcs megye termelt évenkint 60,000 mázsát; a debreczeni kereskedelmi kamara jelentése szerint 1852-ben 38,700 mázsát; a hiány tesz 21,300 m. — Szathmármegye (Fényes szerint) 18,000 m., 1852-ben csak 10,679 m.; a hiány: 7321 m.; tehát két megyénél, mintegy 30,000 mázsa , s igy 37%! — Ha meggondoljuk , hogy a debreczeni kereskedelmi kamra, adatait valószínűleg csak a szabadalmakért folyamodványok számára alapítja , miből még be kellene mutatni , hogy ezen szabadalmak valósággal használtattak is; továbbá, hogy a termelés a monopólium behozatala előtt legalább is kétszer annyi volt, amennyinek azt Fényes állítja lenni (miután a pesti kereskedelmi kamara is 1847-re , mintegy 800,000 mázsát vesz föl): azon állításunk, hogy a dohánytermelés Magyarországon tetemesen csökkent, több, mint igazolva leend. Az ily eredmények már magukban is a termesztők megváltozására mutatnak , mit ezen felül , minden psychológiai éles belátás különös alkalmazása nélkül, s nem tekintve a dohánytermesztés megcsökkent jövedelmét, az e kérdés kivitele körül alkalmazott rendszabályokból lehet netán magyarázni, melyekkel a monopólium kezelése egybe van kötve. A nagyobb ültetvényes vagy nagyban kereskedő ezt nem veszi fel annyira, hol oly üzletről van szó, mi mellett ezreket lehet keresni, ahol a dohánytermelés a főkereset-ágat képezi, ott némi kényelmetlenséget , idővesztegetést stb. nem vesznek sokba , de a magyar dohány legnagyobb része azelőtt apró darab földeken termett; a gazda először magát látta el a szükséges dohánykészlettel, s csak a maradványt adta el a szomszédoknak, vagy pedig nagyobb kereskedők ügynökeinek, kik őt felkeresték falucskájában; vagy pedig házalók által vásároltattak be. A néhány forint könynyen meg volt keresve, s ezzel — mint mondani szokták — még mindig beérhette; de ezen kis összeg nem volt, s most sem oly édesgető nyereség, hogy a paraszt ezt valami szokatlan módon szerezze magának, annyival inkább , miután jól tudja, miszerint az eddig fennállott beváltási árak szerint egy hold dohányföld alig jövedelmez tiszta portot, míg ugyanazon területről, ha búzával veti be, a mai árak szerint legalább is kétszer annyi, ha pedig kukoricával, még nagyobb tiszta nyereséget húz. Mi azonban azt óhajtjuk, hogy a dohánytermesztés hazánkban az emelkedő virágzás megindult útján maradjon, miután e mellett még minden egyéb gazdanövények számára az országban több mint elegendő mivelési tér marad. Azt óhajtjuk, hogy a dohánytermesztés egyiránt gyarapítsa a földmivest és az államot. Somogy, nov. 15. (?) Legközelebbi levelemben az idei termések, szüret, Siószabályozása, s a piaczok távolsága miatt anyagilag ránk háramló hátrányokról emlékezvén, nézzük most kissé e népnek szellemi életét! a szellemi életet, melynek erejénél fogva jutott el emlékezet óta tán minden nemzet azon álláspontra, hol a népek számára a történeti szótárakban ez aranybetűkkel irt szót — „nemzeti nagyság“ — kiérdemlé. Nem mondjuk, hogy a szorgalom s ipar — az anyagi érdekek e legerősb és sebesebb gőzmozdonya — villámsebességgel nem segíté culminálni a földgömb különbféle népeit, — de hiányozván náluk a szellemi élet, a miveltség, olvasottság, alapos, megért eszmék nyilatkozata —• e mind megannyi idvességre vezető út az erkölcsök, józan élet s felvilágosultság mennyéhez, — a sülyedés mindig bizonyos volt számokra. Az ipar s szorgalom anyagi jóllétet, boldogságot ad ; az olvasottság, tanulmányok, (mikből aztán önként következik a tiszta, feddetlen erkölcsiség stb.) szellemi életet biztosítanak. Hol pedig e kettő párosul a nemzetek életében, elég erősek s nagyok a népek elfoglalni azon tért s magas állást, honnét nem igen zilálja őket szét porszemként a világesemények sodró vihara. Pedig mi szentebb czél e rövid életben, mint erkölcsileg s anyagilag nagygyá lenni ?!.... Szavaim erősítésére, melyekre egyébiránt maga a V EGY MAGYAR NÁBOB Folytatás. * XXXI. A Abellinoról senki sem tarta érdemesnek tovább beszélni. A gazdag majorátustól elmaradt, s rá lesz szorulva azon egy pár ezer forintnyi jövedelemre , melyet nagybátyja kegyelemdijal hagyott neki. Ez mindenesetre legnagyobb bűne, ami valaha terhelő. Ölhetett akárhány embert könnyelmű párbajokban, tehetett semmivé akárhány nőt könnyelmű szerelemben, azt nem rótták fel neki vétkül, azért megbocsát a világ , az csak érdekesebbé teszi az embert; dehogy koldussá lett, hogy legmagasabb kilátásaiból alásülyedt, azt nem bocsáthatták meg neki. D e pillanattól fogva csak nevetség tárgya lehet. Vájjon mit fog kezdeni? — Legjobb volna, ha instructornak szegődnék unokaöcscse mellé, szólt valaki. — De isten annak már megválasztá János ur Rudolfot, szólt Kecskereg kikötve, hogy semmire se taníttassa a fiút, mint lovagolni és pipázni. Képzelem, Rudolf neje mennyire örül, hogy ilyen könnyen jutott családhoz ! Ez olyan jó tréfa volt, hogy az emancipált delnő neveltében szinte hanyatt vete magát székestül: alig bírták elkapni. A liberális Darvay Jenő csak annyit szeretett volna még megtudni, várjon utolsó óráiban megtért-e az öreg az ellenzék zászlói alá? — Volt rá gondja! nevetett Kecskereg, egészen más érzések között múlt ki. Egy banda czigányt állított oda ágya fejéhez, akik paraszt nótákat húztak fölötte, s körülrakta magát tokaji üvegekkel, hogy még a más világra se menjen át józanon. Végrendeletében meghagyta , hogy koporsójára szőlőkoszorút tegyenek s ezt a nótát húzzák a czigányok, mikor a temetőbe viszik : „Múlik, mint az árnyék, ez az élet,amely igen szép halotti melódiával kezdődik , hanem azután végződik egy allegrón, melynek szövege: „fogj nosza kulacsokat!“ Két czigánybandának pedig vitalitiumot rendelt, hogy egyik reggel, másik este mindennap elhúzzák sirja fölött kedvencz nótáit; a kortyondi fratrereknek pedig átok alatt hagyta meg, hogy minden esztendőben halála napján összegyűljenek s ott a sirja fölött igyanak egyet az ő egészségére; azután jutalmat tűzött ki azon három szűz számára, a kiknek egy esztendő alatt legtöbb szeretőjük fog lenni, csupán azt kötötte ki, hogy a temetőbe ne járjanak csókolózni, mert ő azt nem szereti hallgatni ; azon felül mindenét a czigányokra hagyta. — Csak az a kár — szakitá félbe Gergely gróf a * Lásd Pesti Napló 1119. számát, kedélyes rágalmakat, sardonicus mosolygással, — hogy azoknak nem hagyományozott semmit, a kik emlékét válogatott anecdotákban fogják örökíteni, legalább mi sem fáradnánk itt ingyen ! * Hallottuk Kecskerey urat, most hallgassuk a kortyondi frátereket. Kutyfalvynál vannak. Oda kaptak most valamenynyien. Forog az örök pohár kézről kézre. Elemükben vannak. Azaz, hogy az elem van ő bennük, a bor. Óriási nagyokat kaczagnak. Az a boldogabb, aki bolondabbat tud mondani. — Megtért az öreg vénségére, mond Horhi Miska, folytatva egy régen nyújtott beszédet. Egész nap zsoltárt énekelt s megtanult vénségére francziául, meg németül , hogy a más világon, haneha az angyalok nem tudnának magyarul, tudjon beszélni velők. — Hahhahha ! Francziául s németül! — Utolsó nap befalaztatá a pinczeajtót, magam beszéltem a kőművessel, a ki ott dolgozott, hogy senkinek se legyen alkalma az ő borának miatta a részegség bűnébe esni, s megtiltotta a bormérést valamennyi domíniumán, csak a patikában szabad ezentúl árulni. — Hahhahhá ! orvosságos üvegekben! — Megparancsolá még azt is, hogy senki a más feleségére rá ne merjen nézni, a ki az ő jószágain lakik, s valahány csapodár asszony van, fojtassék a Berettyóba, s a mely iskolás leány az iskolás fiúkkal játszik, kövessen eklézsiát. — Hahhahha! A templomajtóban! — De az unokaöcsét csak nem merte kitagadni. Esztendei fizetést rendelt neki, híjába, félt, hogy megátkozza a más világon — Dehogy. Szégyenlette, hogy egy Karpathynak na legyen mit enni. — Félt szegény öreg a haláltól nagyon, azért változott úgy meg; ha csak koporsót emlegettek előtte, odalett, s mikor érezte elközelgetni halálát, nyolcz papot állított az ágya körül s meghuzatott minden harangot, úgy imádkoztak mellette, majd lehúzták lábaiknál fogva az angyalokat az égből, hogy csak ne haljon meg. Mindenét templomokra hagyta. — Kivéve a fiát. Azt Szentirmay urnak ajándékozá. — De isten, szólt Kutyfalvy, csúf, szemtelen pofával, élt volna csak még sokáig a menyecske, s kaptam volna én oda a házhoz, fogadom, hogy lett volna neki mit elajándékozni holta után. — De már arról magam is felelek ! szól mellére ütve Csenkő Laczi. ■— Én is, én is kiáltanak valamennyien. És nincs senki itt, aki vagy egy poharat a fejükhöz vágjon. Míg élt e nő , meg nem mertek előtte állani, s nem tudtak egy okos szót váltani vele, s most halála után jut eszükbe rágalmazni. Ez is egyike az eredetiséghez tartozó vonásoknak. Hagyjuk őket magukra, ezek gyógyíthatatlanok. Betegek, akik az orvosságot be nem veszik. * * * Vessünk most egy pillantást a boulevard dei Italiensi clubba. Az ismerős seigneurök és lordok most is ott szólják a világot az erkélyszobában, s ha kifogytak a közellevőkből, előveszik azokat, akik távol vannak. Jelen van a különcz lord, az északi herczeg, marquis Debry, és többen, akikre semmi gondunk. Épen most lép be monsieur Griffard, a gazdag bankár, ugyanazon sima, mosolygó képpel, amilyennel rendesen láttuk. — Ah, monsieur Griffard legjobban fogja azt tudni, mert ő körülményesebben ismerte , kiált elé a vidám marquis. (Hihetőleg valamely érdekes tárgy felől foly kétséges vitatkozás, amely eldöntésre várt.) Mondja csak monsieur, igaz-e, hogy Abellino nagybátyjának fia született? — Tökéletesen igaz, szól mr. Griffard, leoldva hosszú téli shawlját nyakáról. — Ez nagy baj Abellinora nézve. Kivált ha be nem bizonyíthatja, hogy a kérdéses örökös úgy helyettesítetett. — Azt pedig be nem bizonyíthatja , szól Griffard az egész bizonyossággal. — És azt sem, hogy nagybátyjának neje valakivel tilos viszonyban élt volna. — A nő példánya volt az erénynek, viszont mr. Griffard. — Eh. Ez akkor nagyon rosz helyzet Abellinóra nézve. — Még roszabb a hitelezőire, szól közbe Jord Burlington. — Úgy hiszem, hogy hitelezői, kik reménylett örökség fejében pénzzel tartották, most szép savanyú képeket csinálnak. — Az kétségtelen, szól mr. Griffard, mosolygó, derült orczával. Egy vonás, egy szemhunyorítás, egy ráncz a homlokon nem mutatja , hogy ő maga is egy pár milliót vesztett e fatális új örökös miatt. Azt ő nagyon restellene, ha valaha a világ megtudná, miszerint egy vastag fejű barbár táblabiró keresztet vont számadásain keresztül.* * * Ha találkozott valaki Mayerné asszonysággal s kérdezé, kit gyászol ? — Az én feledhetetlen angyali leányomat, az én gyönyörű Fannymat, nagyságos Karpathy János úr hitvesét, az én szívemtől szakasztott gyermekemet. És azután sírt, mint a záporeső. A Mayer leányokig feketében jártak. A fekete ruha nagyon emeli a szépséget. De már ha mégis valaki elég kiváncsi volt azt hinni, hogy a viselet előnyén kívül más egyéb okuk is lehet e sötét szinű kelmékhez s ez iránt tudakozódni kezde, nem sirtak ugyan , mert az árt a szép szemeknek, hanem ők is elmondák: --Nagynénénk(!) halt meg: a gazdag Karpathy Jánosné, s ámbár mi ránk nem hagyott semmit — a fukar, azért mi még is meggyászoljuk. Egy napon annyira vitte az anyai elérzékenyülés Mayernét, hogy levelet irt Rudolfhoz , melyben ,,sürű könyhullatások“ kiséretében elmondja, hogy ő egyetlen , feledhetetlen angyali leányától, az ő gyönyörű Fannyjától, nagyságos Karpathy Jánosné asszonyságtól még csak egy czipőszalagot sem bir, a miről rá emlékezhessék , amit keblében viselve , naponta százszor elővonhasson és százszor meg százszor összecsókolhasson , s hogy ez milyen nagy keserűség egy anya szívének. Reménye, hogy Rudolf nem lesz oly kegyetlen, miszerint egy szegény, szerencsétlen, balsors által látogattatott anyát imádott leányára való emlékezéstől meg akarjon fosztani, hanem utána nézend, ha nem találna-e örökre megsiratott leányától vagy egy félkeztyűt, vagy más egyéb értéktelen tárgyat ? Ne legyen annak egy fillérnyi becse is, mert ha valami értékest akarna neki küldeni, azt el sem fogadná, stb., stb. . . . Rudolf megérte a jó asszonyáig kivonatát, s küldött neki emlékül — tízezer pengőt. S Mayerné olyan kegyes volt, hogy — nem küldte vissza. Másszor ismét Flórának irt levelet az érzékeny anya, illetőleg nagyanya, a melyben ismét keserű könyhullatások között borul lábaihoz, elmondván, hogy milyen fájdalmas az egy nagyanya szivének , ha egyetlen egy unokáját még csak nem is láthatta, ha még csak álmodni sem képes felőle. Ha meghal, még a más világon is snjába fog vele találkozni, mert ott sem ismerhet rá! __ Esedezik tehát, a kezeit, lábait csókolva a méltóságo3 asszonynak, adja tudtára, hogyan és miképen láthatná ő meg egyetlen egy reményteljes unokáját? Hallja, hogy milyen szép , milyen remek, milyen kedves gyermek. (3 gyalog is elmegy oda, ha térden állva kell is odáig csúsznia, csak hogy egy pillanatig láthassa, valahonnan, valami erdő széléből, vagy valami toronyból, akár egy pinczeablakból, hogy őket észre ne vegye senki, azután nem bánja , ha meghal, s a többi, s a többi. Szentirmayné igazán megdöbbent a fenyegetéstől. Hiszen csak az kellene még a világ nyelvének, hogy Mayerné oda menjen, érzékeny jeleneteket játszani leánya gyermekével. Mit tehetett? Irni veszedelmes volt neki, mert képes volt levelére feldicsekedni s azt nem akarta , hogy kezének irásít oly háznál, mint Mayereké, hányódjék vetődjék, s közszemlére legyen kitéve, 1 J . (Folytatjuk.)