Pesti Napló, 1854. március (5. évfolyam, 1192-1216. szám)
1854-03-01 / 1192. szám
1854. ötödik évi folyam-ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK Vidékre postánküldve: Évnegyedre 5 fr. — kr. p. Félévre 10 „ — „ „ A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. Pesten házhozhordva: Félévre . 8 „ — „ „ Évnegyedre 4 „ — „ Egy hónapra 1 fr. 30 kr p. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, nyagi figyelt tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő: mrinteza 8-dik szám. 49 1199 Szerkesztési Iroda: Ürintcza 8. a. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Hirdetések öt hasábos petit-sora 4 pgő krajezírjával számittatik. A beigtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdij előre lefizetendő a Magánviták itt hasábos sora 5 pengő krajezárjával számittatik. — A fölvételi dij szinte mindenkor előre lefizetendő a Szerda, mart. 1-jén. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és inneputáni napokat kivéve — Jelenévnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. mártius-júniusi négyhónapos folyamára előfizetés nyittatik. Vidéki e postán küldve 6 írt 50 kr. Budapesten házhoz küldve 5 írt 30 kr. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyóutcza szegletén___Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadóhivatala. Mezőgazdasági fényűzés. Mezőföld, Enying, febr. végén. I. A feltűnni vágyás egyike a lélekszerkezet azon titkos rugóinak, melyek minden emberi tevékenységnek és iparkodásnak kisebb nagyobb mértékben mozgatói. — Az úgynevezett bravourák, hetvenkedés, hiúság, fényűzés, nagyravágyás és dicsvágy, ez anyaösztönnek, mind megannyi fattyú vagy derék hajtásai, a mint az, az egyéniségek vérideg-alkata, miveltsége és hatásköre, s a beható társas viszonyok kívánalma szerint, kisebb nagyobb fokozatban, félszeg vagy valódilag nemes irányban nyilatkozik. Érdekkel lehetne ezen nyilatkozatait végig kísérni az élet minden változatain, minden társas osztályain és nemein az emberiségnek. Mint az éltető elemek hatalma majd áldásbőségben kifogyhatatlan, majd vészteljes rombolásaiban rettenetes, úgy nyilvánul ez is, a szívnemesség és észműveltség jótékony befolyása alatt, mint a legáldásteltebb művek teremtő szelleme; félszeg korlátlan kitöréseiben pedig mint az emberi társasélet valódi átka. Igen gyakran hallhatni most csaknem minden tájakról fájdalmas feljajdulásokat, a fényűzésnek módnélkül káros terjedéséről minden rangú és osztálynak között. Ezen tüneménynek egyik okát mindenesetre azon körülményben kereshetnék, hogy az ezelőtt a csillogásra ösztönző municipális életben minden jelesebb tehetségeik által könnyen feltűnhetett, és azok kifejtése s gyakorlata által elfoglalva volt erők legnagyobb része, most egyedül a vagyonszerzés és gyarapítás üzletére utaltatván, e téreni képességük eredményét szeretik a gazdagság csillogtatása által tanúsítani és feltűnővé tenni, — ez a kiváltképen a versenyzési pálya; — a gyarlóságnak hízelgő példák pedig ragadók, mint a legveszedelmesebb környavalyák. Különben ez, ismét csak a viszonyokhoz képest társadalmi erény avagy bűn. Szegényebbeknél — kik ingere által a pénzszerzés legocsmányabb tévutaira tántorittatnak, kik gyakran szívük minden jobbb érzését, családjuk és érintkezésükbe jött embertársaik boldogságát képesek áldozatul venni gyáva szenvedélyüknek — valóságos métely, méltó, hogy a józan itéletüek előtt gúny, nevetség és megvettetés tárgya legyen, gazdagoknál ellenben — a polgári élet szükségleteihez idomított arányban — valóságos erény, mint az ipar, kereskedés és művészet élettényezője. Hanem — mint mondom — sok függ a közviszonyoktól azon határok helyes kijelölésére, melyek között kiválólag polgári erénykép üdvözölhetni a gazdagok fényűzését is. — Hol a kereskedés és műipar immár legfőbb tényezői a nemzetgazdaságnak, ott ennek javára méltán kötelezheti Napóleon gazdag környezetét, hogy kincseiket e nagy tengerbe folyvást csepegtessék, a nagy proletariátus élelmi keresetét biztosítandók stb. Nálunk azonban — hol még ezen tényezők egy nagy és állandó alapon leendő biztos felvirágzásukat várják; hol ezen alapon a roppant mezőgazdaságot és belüzletet kell okvetlenül legmagasabb tökélyére emelni; hol a magasabb iparnak nevelő dajkája, a szerény kézművesség is felette sok ápolást igényel: a fényűzésnek legczélszerűbb és a közéletre legjótékonyabban ható neme, kétségtelenül a földbirtok nagyszerű felszerelése munkás ember és állaterővel, gazdasági jeles és kérelm fényes építkezésekkel; a föld minden kis részének hasznossá, azután ha lehet csinossá és kellemessé tevése, ültetések, kertek, gyümölcsösök, és a vidék szüksége szerint gyárak és mozgóművek emelése által. Készakarva sorolom ezen nagyobb részben haszonhajtó intézményeket a fényűzés rovatába, mert óhajtanám a közvéleménynek azon érettségét, mely szerint a családok nagyságának és fényének mértékét nem a pazar csillogó háztartástól és ragyogó díszletektől venné meg jelenleg, hanem említettem instructióinak díszes terjedelmétől, hogy gazdagjainknak kedvök lenne, a nagy világ zajában elszórt kincseik legnagyobb részét ily maradandó becsű felszerelésekbe fektetni, habár azok nem lennének is közvetlenül hasznosak, hanem a «.vardok fényének és büszkeségének mindenesetre megfelelők; hogy e téren nemesen versenyző nagy erők összehatása, a nemzet szorgalma és munkásságának irányát, gazdagulásának szilárd alapját képeznék. Hogy a nagy ur ne számítaná azért kislelkűséggel a forintok kamatjait, melyek nevének és családja fényének oly büszke emlékeibe fektettetnek, melyek egyszersmind egész vidéknek disze és gyönyörűsége, mig a pazar kéjelgés ezereket sodor ki könnyelmű kezéből, hanem a kamatok rovatába irná azon nagy erkölcsi hatást, melyet általok a munkás szorgalom gyarapulására előidéz, a szegények hálakönyvit, kiknek az ínség idejében becsületes kereset mellett kenyeret szolgáltatott, az értelmiség nemes elismerését és hálás vonzalmát , melynek hatási körét nagyszerű intézményeinek létrehozatala által szélesbítette, nevének a késő maradék között is élő emlékezetét és korának kegyeletteljes elismerését. Bécs, febr. 27. dím Az „Österr. Correspondenz“ tegnapi vezérczikkének végszavaira hívjuk fel az olvasók figyelmét; e czikk már itt helyben is annyi félreértésre és balmagyarázatra adott alkalmat, hogy nem lehet eléggé sietni az ily tévedésnek helyreigazításával. A „Moniteur“ minapi czikke ismeretes e lapok olvasói előtt; végszavaiban az mondatott, hogy Francziaország nem tűrendi a forradalmat ausztriai tartományban, míg Ausztria és Francziaország zászlói keleten egymás mellett vívnak. Ez a diplomatiaiból magyarra fordítva, annyit tesz: míg velem kezet fog Ausztria, addig gyámolítani fogom ellenes legyőzésében; ha nem — hát nem ! Erre az Österr. Corresp.“ tegnapi száma azt válaszolja, hogy: Francziaország becsületes gondolkozásmódját örvendetes tudomásul veszi, s erősen meg van győződve, miszerint Francziaország e gondolkozásmód mellett meg fog maradni, bárminő fordulatot venne is a keleti ügy. Ezt ismét köznapi nyelvre fordítván le, értelme körülbelül ez : becsületes ember vagy, ha nemcsak önzésből, hanem minden esetben úgy gondolkozol; de azért mégis azt fogom tenni, ami nekem tetszik. Ezen választ tegnap sok helyütt oda magyarázták, mintha Ausztria azon gondolatot, hogy keleten Francziaország mellett állhatna, vissza akarná utasítani s a félhivatalos czikk által ki akarja nyilatkoztatni, hogy semmi idegen befolyás vagy erkölcsi kényszerítés alá nem hajtandja fejét. Az utóbbi igaz, de az előbbi, úgy hisszük, nem; sőt tán nem igen merész combinatio, ha egyenesen ama félhivatalos nyilatkozványból azt következtetjük, miszerint felsőbb helyen azon esetet, hogy Ausztria a nyugoti hatalmak részére állhatna, a lehetetlenek közé épen nem számítják. Különben a „Moniteur“ csikkére egészen máskép feleltek volna. Amint a válasz most adatott, mi annyit olvasunk ki belőle hogy Ausztria — ha semlegességéből mégis ki kárrendene lépnie — már előre is azon gyanúnak elejét akarja venni, mintha félelemből csatlakozott volna a nyugati hatalmak politikájához; azt kívánja, hogy barátságát önkénytes adomány, de nem aggodalom által kicsikart adó gyanánt tekintsék, úgy hisszük, ezen eljárást senki sem fogja rászalni; —ennyivel minden önálló kormány még a legjobb barát irányában is maga magának tartozik ! Ismételjük, hogy amit fentebb mondottunk, egyéni nézetnél nem akar egyéb lenni, de ha bár, amit mondunk, még nem bizonyos, mégis a valószínűség a mi részünkön áll. Párisi levelek szerint oda Bud gróf részéről a legmegnyugtatóbb tudósítások érkeztek, amiket, miként remélik, nem sokára tett is követend. „Times“ szintén azt akarja tudni, hogy Ausztria nem sokára tettlegesen fogna fellépni a jelen krízisben. Ha e hírek valósulnak, a krízisnek nem sokára vége is leend; a nyugati hatalmak legalább minden erélylyel fognak törekedni a háború befejezésén. Mondják, hogy Victoria királynő, ki eddig még legtöbb személyes hajlammal viseltetett a czár iránt, most szintén másként gondolkozik, minthogy a czár a királynő sajátkezű (?) levelére, mely azonban nyilvánosság elé nem jutott, szintén visszautasitólag felelt. — Mindenek közt azonban Poroszhon magatartása a legmélyebb benyomást tette a czárra, — bár e benyomás oly mély lenne, hogy ő felségét az európai béke helyreállítására s az oly különösen indokolt háború megszüntetésére indítaná! Arad, febr. 26. Első helyet adok levelemben azon kedves érzelmet keltő tudósításnak, hogy f. hó 15-kén Aradon a „fehér kereszt“ nagy termében a honé lett Garay árvák részére tánczvigalom tartatott. A mondott terem nagyszerű , és kiállítása pompás, de annál is nagyobb és fényesebb volt benne a vigalom, mert a tolongás , és vigadók nagy száma miatt a táncz örömeit élvezni sem lehetett úgy, mint azt a tánezért élő hajó, és lihegő keblek óhajták. Annál jobb a nemes ügynek, melyért a vigadók öszvehullámzottak. Mi maradt fenn tiszta haszon a szent czélra küldendő ? — a nemes érzelmű aradi ifjúság, mint a vigalom rendezője, ott a hol kell, bemutatandja vagy tán eddig be is mutatta (lásd fővárosi rovatunkat.) Tudósító a vigalmat azért küldé e lapba, hogy lássa a hazai közönség, miként ez ügyben is megtette Arad a magáét, lássa és melegedjék. Annyi igaz, hogy ennél népesebb s eredménydúsabb vigalom itt több farsangon keresztül nem volt, és meggondolva, hogy sokan vannak a városban, kik el nem mentek, de jegyet váltottak — gondolható, hogy e vigalomból nem csekélység, mi az árvák részére kikerül. Még más jótékony czélú vigalmakat is hozott az idei farsang. Mindjárt kezdetben vigalmat rendezett a kisdedóvó intézet részére,maga a kisdedóvó. És nem volt általa óhajtott eredménye, pedig ő a sükerért mindent megtett, a jegyek házakhoz vitettek, kereskedő boltokban válthatók voltak, a terem ízletesen felkészítve, a zene jó volt, s mégis csekély a részvét s véghaszon! — Miért ? nem érti, nem kegyeli-e az aradi t. ez. közönség a kisdedóvás üdvös eszméjét? — Ezt állítani rágalom volna. Az ok abban van , hogy ez az óvoda — mest lévén a hónaponkénti egy gyermek dij - nem fogadja és nem óvja azon szegény szülők gyermekeit, kiknek több szükségük van az óvodára, LUCIFER KISASSZONY.*) xxvi. Megtört szerelem, újra megkötött szerelem. Az épen elmondott események után mintegy két hónappal , Roqueverde marquis váratlanul Spanyolországba utazott, hol fontos ügyek igénylék megjelenését , egy tetemes örökséget kelle ugyanis felvennie, melyet a marquisnak egy távol rokona huszonöt év óta madridi lakos , Henriette férjének hagyományozott. E rokon meghalározván, és vagyona, melyet egészen Roqueverde marquis vala öröklendő, egy milliónál többre rúgván, a marquis érdemesnek tartotta, hogy érte kitegye magát az utazás kényelmetlenségeinek. Roqueverde marquis tehát elhagyá Francziaországot, s neje magára maradt a roqueverdei kastélyban. Eredetileg a marquisnak csak néhány hétig kell vala oda maradnia, hanem előre nem láthatott körülményeknél fogva kimaradásának ideje jóval hosszabbra nyúlt. Nyolcz nappal a marquis elutazása után az ifjú hölgyet egyedül találjuk a kastélyban. Esti tizenegy óra lehetett. A forró napot fojtott légy, nehéz éj váltotta fel. A nagy fák szunyadé galyjait legkisebb szellő sem mozgatá. Sűrű, mozdulatlan, verhenyes fellegek borták mindenfelől az eget, át nem hatható fátyolt vonván a föld s a halvány ragyogású csillagok közé. Olykor olykor vakító, néma villámok szakiták végig a sötétség ezen leplét. A villámczikázások ezen félmásodperczeiben az ég boltozata tűzben fénylő kúphoz hasonlított. Midőn a villám eltűnt, elenyészett, a győzelmeskedő sötétség annál sűrűbbnek látszik. A fojtó gőzkör nyomása alatt a virágok és lombokból édesen kábító illatok fejledeztek, fel s alá hullámozván a villanyterhes levegőben. Ez és a rémület, egyszersmind szerelem éje volt. Henriette szobájának egyik szegletében az asztalra helyzett éjjeli mécs gyengén s határozatlanul világított. A hölgy nem tudott aludni. Hosszú fehér hálóköntösbe burkoltan, a leeresztett redőerök mögött az erkély kőpárkányzatára könyökölve, különös zavarodást, ismeretlen lankatagságot érzett egész valójában. Lelke, talán egészen öntudatlanul, szerelmi gondolatokban, kéjes álmokban volt elmerülve. — Istenem ! sohajta magában, mily kegyetlenek voltak, kik létemet búval, bajokkal, unalommal tetézek azon boldog és kellemes élet helyébe , melyet egykor lehetőnek tartottam! Mennyire kegyetlenek voltak! .... Most átkozom a nevet, melyet viselek; átkozom e czimet, e rangot s e gazdagságot, miket má*) Lásd Pesti Napló 1191. számát, sok tőlem irigyelnek. . . . Miért nem vagyok én együgyü leánya valamely szegény parasztnak, valamely munkatörte napszámosnak ? Ily leányokra nézve legalább nem lehetetlen a boldogsági Ha ők szeretnek, annak szentelhetik életöket, ki már lelköket birja . . . Őket nem dobják egy aggnak karjaiba; szívüket nem kényszerítik arra, hogy hallgasson és ne dobogjon; nekik nem kell naponkint hallgatni annak gyávalelki gyaláztatását, a ki sziveknek istene ... Ők boldogok, ők nagyon boldogok I . . . Henri, én soha sem leszek a tied, hanem lelkem a tied . . . Tied minden gondolatom I . . . Hol vagy te ? . . . Miért nem engedte az isten , hogy itt légy, itt mellettem, szünet nélkül mellettem? . . . Miért nem engedte az Isten, hogy nőd legyek, a te hűt, a te szerelmes nőd? . . . Mennyire szerettelek volna s mennyire szeretnélek ! mennyire szeretlek! . . . Ezek valának Henriette elmélkedései, s a hölgy lassan kint mindig busább és busább, hanem egyúttal mindig szerelmesebb és szerelmesebb álmodozásokba merült. Szive szabálytalanul és hatalmasan kezdett dobogni. Felizgatott keble a fehér köntös kelméjét erőszakosan emelgető. Fülérzékét határozatlan csengés foglalá el . . . Felindulása pillanatról pillanatra növekedett, s úgy tetszik neki, hogy bizonyos régen előre látott s előre óhajtott esemény végre teljesedésbe készül menni. Egyszerre könnyű nevet hallott, vagy legalább gondolt hallani háta mögött. Gyorsan visszafordult — és Maugiron Henri ott fekvők lába előtt... Az ajtófüggönyök egyikének mozgása bizonyítá , hogy az ifjú ott lépett be a szobába. Az ifjú hölgy első mozdulata az volt, hogy meghökkenés és csaknem ijedelem kifejezésével hátraveti magát. Henrinek egy fájdalmas és szenvedélyteljes mozdulata azonban helyre bűvölé őt. •— Oh ! suttogd Henriette , ön ... itt ! . . . — Igenis . . . én . . . hebegd Henri. — Hogyan merészkedett ön ... ? — Mit nem mernék én, hogy ide, közelébe juthassak ! — Meg nem gondolta-e ön, hogy végveszélybe dönthet engem ? . . . — Én nem gondolok semmit, csak azt, hogy szeretem önt, hogy szerelemittas, hogy bolond vagyok, hogy meghalok, ha önt nem láthatom . . . — Vigyázatlan I ... — Mondja, hogy szerelemittas I . . . — De hát, mit akar ön? . . . — Önre hallgatni, önt látni, a levegőt színi, melyet ön szív egyebet semmit. . . — Ön hallott, látott engem ... és most . . . Henriette ljabozott. — És most ?. . . ismétlő Henri. — És most elmegy ön, ugye bár ? mondd a marquisnő kérelmes kifejezéssel. — Elmenni! . . . kiáltott Henri. — úgy van. — Már? — Meg kell lenni. — Hiszen csak most jöttem. — Én akarom, barátom, azaz, kérem önt, menjen el . . . — De miért ? — Maradhatok-e így? egyedül önnel? és közepén? E szavakat mondván, Roqueverde marquisnő szemérmesen még inkább elburkolta magát köntösében. Maugiron Henri pedig, ki a fentebbi párbeszéd kezdete óta térdre ereszkedve beszélt volt Henriettel, egyszerre felállott. — Minthogy elűz ön, úgymond reszkető hanggal, mely egyszersmind zokogását árulá el , minthogy elűz ön magától, tehát engedelmeskedem, és megyek . . . 8 ezzel lassan az ajtó felé indult. Ekkor a marquisnő tarta őt vissza. — Henri! . . . mond a gyenge hangon. Maugiron gróf megállóit. — Mit mond ? kérdező. — Tehát igy válunk el egymástól 7 ... . mond az ifjú nő esengve : igy válunk el egymástól, mind a ketten izgatott szívvel, s az én szivem megtörve mind saját, mind önnek fájdalmai által I . . . S oda nyujtá kezét Maugiron grófnak, hanem ez nem fogadá el. — Hogyan I. . . kiálta Henriette kétségbeesettem : hogyan ön annyira fel van indulva ellenem, hogy kezemet sem fogadja el ? . . . — Egykor, suttogá a fiatal férfi, egykor szeretett ön engem, legalább azt mondá, hogy szeret . . . Henriette nem válaszolt, hanem éghez emelt szemének kifejezése világosan tanuskodik azon szerelemről, melynek emlékét Maugiron gróf felköltötte volt. — Csak az imént, folytató Henri, csak az imént azt kérdezte Ön tőlem, mit akarok, s én azt felelem, önre hallgatni, önt látni, egyebet semmit. . . Jól van tehát, Henritte, ne higyen nekem, mert hazudtam . . . — Hazudott ? kérdő a hölgy meghökkenve. — Igenis, hazudtam. — Tehát mit akart ön ? . . . — Térdeimen akartam önt megkérdezni, kérvén, hogy ne maradjon adós a felelettel; meg akartam tudni, élnem kell-e vagy meghalnom; bizonyosságot akartam magamnak szerezni az iránt, vájjon a múlt nem egyéb-e álomnál, vájjon van-e még számunkra jövő, vájjon szeret-e még ön engem ... Henriette fájdalmasan összeborzadott. — Önt szeretni! . . . kiáltott. Jól tudja ön, hogy azt nem tehetem, azt nem szabad tennem ... Jól tudja ön, hogy én másé vagyok, ... és kötelességem . .. — Henriette , Henriette ! . . . viszontá remegve az ifjú: nem ezt akarom én öntől hallani, nem ezt kell nekem itt megtudnom . . . Miért beszél ön kötelességről ? miért beszél ön egy harmadikról? ... Én csak azt kérdezem öntől, szeret-e még engem . . . Feleljen, feleljen: igen vagy nem .. . Henriette habozott, lelkében iszonyú harci keletkezik a kötelesség és szerelem között. Azt akarta volna felelni, hogy nem szereti többé, de a szó elhalt njakán, és néma maradt. Henri e habozást, e hallgatást nyilvánvaló bizonyságoknak vette arra nézve, hogy a múlt csakugyan, mint ő maga mondta volt, nem lehet egyéb álomnál, és arcza vonásai keserű, őszinte kétségbeesést fejeztek ki. — Isten velünk tehát... mormogó. Isten velünk !... Ezentúl mit se tartson tőlem, Henriette___ Most már távozom, s ön soha többé nem fog viszontlátni___ E szavak után Henri másodszor az ajtó felé indult. Ide érvén, még egyszer visszafordult. ■— Henriette, úgymond megtörött hangon, ha én többé nem leszek, ne feledje végkép nevemet, s imádkozzék olykor olykor annak lelkéért, ki önt oly igen szerető. ... — Istenem! kiáltott a hölgy, elrémülve Henri szavaitól, istenem ! mit akar ön cselekedni ?... — Nemsokára megtudja ... hebegő Maugiron. — Ön meg akar halni ? ... — Miért tagadjam? felele Henri, pereznyi habozás után. Ön engem nem szeret többé, s én nem élhetek tovább. . . . Roqueverde marquisnet e végszavak kétségbeesett hangja legyőző, s többé nem szegült ellen szenvedélye sodró hatalmának. Meggyőződött, hogy először is és mindenekelőtt le kell beszélnie Henrit öngyilkos szándékáról, hogy minden áron vissza kell őt az örvény széléről rántania. •A Nőknél a szerelem a feláldozás színében szeret fellépni, szívesen elvesztik önmagukat, hogy mást megmenthessenek. ... Oh Éva leányai, nincs-e olykorolykor egy kis önzés még áldozataitokban is ? Henriette oda szaladt Maugiron grófhoz, szerelem és ijedelem teljesen szegte rá tekintetét, aztán könybe, lángba borult szemét lesütvén, s felindulástól, szeméremtől elpirulván, halkkal suttogá: — Henri... Henri... ne menjen... éljen ... Én szeretem önt! . . . Maugiron felkiáltott, s elsáppadott, mint a kit a boldogság villáma lesújt. Az eleven viszhatás azonban csakhamar bekövetkezett, és Henri körülfoná reszkető karjaival az aléló, remegő marquisnőt. (Folytatjuk.)