Pesti Napló, 1854. június (5. évfolyam, 1268-1290. szám)
1854-06-11 / 1276. szám
1854. ötödikedfolyam-ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postánküldve: Pesten házhozhordva. Évnegyedre 5 fr. — kr. p. yelvie 10. — ]itt A havi előfizetés , mint a sirmonkinte 1 ad á a la megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi figyelt tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő: mintez a 8-ik szám. Sierkentin Iroda: Drl stoza 8. ex. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Félévre . 8 „ — „ „ Évnegyedre 4 „ — „ Egy hónapra 1 fr. 30 krp. Hirdetések öt hasábos petit-sora 4 pgő krajczárjéval számíttatik. A belgratisis 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefizetendő a Vasárnap, jan. 9-én. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Magényiték őt hasábos sora 5 pengő krajczárjával számíttatik. — A fölvételi díj szinte mindenkor előre lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelenévnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás A JTESlíí K&E&é második félévi folyamára Vidékre postán küldve, félévre julius 1-étől december végéig 10 írt. — Évnegyedre julius 1-től September végéig 5 frt. pp. Budapesten házhoz hordással, félévre 8 frt. — Évnegyedre 4 frt. pp. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyóutcza szegletén-----Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadóhivatala. Göcseji levelek. *) VI. ?! Sokáig tűnődtem a felett: folytassam-e, vagy abban hagyjam fölvett tárgyam további fejtegetését ? midőn szives soraid hozzám érkezvén, véget vetének határozatlanságomnak. Kérsz, maradjak meg elmélkedésim fonala mellett, s közölném lapod olvasóival nézeteimet azok teendőiről, kik az egykori pártokból cselekedhetőleg fenmaradva és egygyé olvadva, magokban erőt s tehetséget éreznek még arra, hogy a hazának és nemzetnek üdvös szolgálatokat tehessenek. Nagyot kívánsz a magamszerű igénytelen falusi embertől ! Úgy érzek én, hogy minden magyar hazafinak, ki e névre érdemes lenni akar, szivében és agyában kell megírva lenni azoknak, miket teendőiül a helyzet és körülmények jelen viszonyai, önmaga jóhírneve s az ország és nemzet közjava érdekében eléje szab. • Ha nincs ösztön a szívben, ha nincs vezéreszme az agyban , hiába írsz nekik szebbnélszebb dolgokat: szavaid a pusztában kiáltozóés valának ! „Eszme eszmét terem,“ szokták mondani. Igen ám, de csak ott, hol, mint a búzamag, jó földbe hull. Szórhatsz a sziklára magot; hiába várod, hogy learathasd a telifejű kalászt, mely magodból érett, így vagyunk az emberekkel is. Azonban e hitem daczára, eleget akarok tenni *) Lásd P. N. 1139. sz. kívánságodnak: rád bizván használni, vagy kosaradba hajiani levelemet, gondolatim közlőjét. Ha eltűntek közöttünk a pártok — s vajha eltűntek volna mindörökre! — s mindnyájan egyesültünk a végre, hogy a különböző birodalmi testvérnép fajok egyenlő tisztelete, s a birodalmi közös érdekek őszinte támogatása mellett, minden ezentúl fennmaradó szellemi és erköcsi erőt , minden áldozat-képességet nemzetünk ápolására s mivelésére fordítsunk; s e tekintetben ismét minden szakadást mellőzve,e varázsjelben: „magyarok“ testvérileg kezet fogunk. •— úgy hiszem , mindegyikünk lelke azt súgja legelőször is : „iparkodjatok megőrizni fajotokat, azaz tinmagatokat !“ Az önfentartás, természeti törvények szerint is, első és fő joga és kötelessége az embernek, s mit a természet jogul és kötelességül tűz ki egyedekre nézve , áll az egész népfajok- s nemzetekre nézve is. Hallgatván tehát e benső szószótára lelkünknek, azon legyünk, hogy e részben a jogengedés és kötelességmulasztás bűnébe ne essünk. Nem nagy ideje annak, hogy hazánkon túl rólunk csak annyit tudtak, hogy van „magyar főnemesség,amely fényűzési pompában seregesen vetélkedik a más országokbeli egyes dúsgazdag családok elsőszülöttivel! Azok, kiknek irányában e hízelgő hit uralkodott, többnyire drágán fizették meg diját a hit dicsőségnek , melyet a „magyar“ névre ilykép árasztottak. Ez idők lejártak i s az ő tünékeny dicsőségök elpárolgott ; helyébe a „magyar“ faj ismerete lépett, mely faj , ha ittott ellenszenvvel találkozik is még jól ismert hibái, gyöngéi, s roszul ismert erényei miatt , mindenesetre megérte azt, hogy létezését a művelt világban többé nem ignorálják. Az, hogy a magyar faj mai időben már nem ignoráltatik a művelt világ előtt, nem a nemesszégünk érdeme ugyan, de azért ő is főleg, s vele általában a születési, s az úgynevezett értelmes osztály, akár ipart, vagy mezőgazdaságot, akár tudományos életet űzzön az, van arra hivatva, hogy nemzetünk neve mindinkább tiszteltebbé legyen. Teljesítni fogják ezt, ha ügyekezeteket, s a nekik leginkább rendelkezésekre álló számos anyagi és szellemi eszközöket oda fordítják,hogy fajunk, keleties tiszta eredetiségét megtartva, mind szellemi, mind anyagi erőben és tehetségben, formákban is azon európai vonalra emelkedjék, melyre fölemelkednie képessége és hivatása egykép van. Hosszas volna és fölösleges részletezni azokat, miket e tekintetben az én igénytelenségem teendőknek vélne. Ezerfélék, és árnyéklataikban végtelenek a módok és eszközök, melyek népfajunk fentartásához és emelkedéséhez vezethetnek, vagy szükségeltetnek. A ki tudja a nép geniusát, ismeri lelkének vágyait, s kitanulni iparkodik önfentartási ösztönének nyilatkozatait, nem fog annak nehéz és sok munkába kerülni a legczélravezetőbb módok és eszközök megválasztása. S ha aztán a jó szándék, a férfiasan szilárd akarat, a tettvágy él lelkében, ha szeretettel csügg a fajon, melynek sarja ő is, melylyel együtt él és hal ősi hírneve és családi dicsősége, könnyű lesz alkalmaznia is a választandott módokat és eszközöket. Bármely népfaj fenmaradásának is legelső, nélkülözhetlen föltétele — a nyelv. E magában szent és megdönthetően igazság, annyiszor és oly sokaktól el volt már mondva minálunk is, hogy szinte átallanám azt ismételni, ha önnön fontossága megemlítését nem kivánná. Rég meg van mondva is, írva is, hogy csak addig maradunk nemzet , míg saját nyelvünket megőrizzük. Ezt tennünk tehát fő és legmulaszthatlanabb kötelességünk, ha magyarokul lenni és tartatni akarunk. Teljesítésében pedig e szent kötelességünknek nem hiszem, hogy gátat találjunk a kormányhatalom részéről; mert azon kívül, hogy fejedelmi szent szó biztosít minden birodalmi népfajt — s így a magyart is — saját nyelve szabad használatában , a közbirodalmi kormányzat elveibe nemcsak nem ütköző, de sőt azokkal épen megegyező az, hogy a „magyar faj“ is gondosan mivelje s nemesítse nyelvét, nemcsak mint nemzetiségének egyik legszebb jellegét, leghatalmasabb tényezőjét, hanem mint azon egyetlen biztos csatornát , melyen keresztül tudományt, ismereteket, miveltséget a nemzet tömege közé elszivárogtatni lehetséges. Ez pedig a közbirodalom szellemi s erkölcsi egyetemes emelkedése szempontjából múlhatlanul szükséges. Arról mégis, minthogy máris hosszúra terjedt e levelem, a legközelebbiben részletesen szólni szándékom. Addig is isten veled! Bécs, jan. 9. Három nap óta nem beszélnek egyébről, mint azon tanácskozásról, mely tegnapelőtt a pénzvilág több kitűnő egyénisége — nevezetesen Rothschild Anselm báró — részvétele alatt pénzügyminiszter úr ő excellentiájánál a pénzérték szabályozására vonatkozólag tartatott. Örömünkre szolgál biztos hallomás nyomán megjegyezhetni, hogy a rendkívüli bizottmány elé terjesztett indítványok csaknem pontról pontra megegyeznek avval, mit e tárgyra nézve körülbelül egy héttel ezelőtt e lapokban közöltünk. Először az adó fölebb emeltetéséről volt szó s a bizottmány minden határozottsággal a kereseti adó fölebbemeltetése ellen nyilatkozott; ugyanős véleményen volt a birodalmi tanács is, melynek ebbeli nézetei a tanácskozókkal közöltettek. A legközelebb létesítendő financzműtételekre nézve pedig a tegnapi börzén azt akarták tudni, hogy az nagy terjedelmű kölcsönben fog állani, azon modalitások alatt, mik minapi levelünkben említve voltak. A kölcsön kényszeres leend, azaz minden adózó köteles ahoz járulni, még pedig az általa fizetett adóhoz aránylagos összeggel; a befizetések tiz részletben fognának történni s 11/ évig tartani, minthogy minden egyes részlet háromhárom hó múlva fizetendő; az összeget mi 500 millióra tettük; mint tegnap hallatszott, az csak 300 millióra fogna rúgni, de sem az előbbi, sem az utóbbi szám helyességéről kezeskedni nem lehet, minthogy az állam nem a kölcsön gyanánt felveendő összeget, hanem az egyes adóosztályokra rovandó percenteket fogja előlegesen meghatározni s igy a begyülendő összeg magassága még nem állapítható meg teljes szabatossággal. A kölcsön kamatozására nézve nem hallatszik semmi s igy még az is kétséges, fog-e attól kamat fizettetni vagy sem ? Mi az utóbbit nemcsak hisszük, hanem reméljük is, s úgy tekintjük a kölcsönt, mint változott alakban kiírt rendkívüli adót; a csekély összegről akárki is örömest lemond, ha azáltal a pénzérték megjavulása elérhető, mert ez oly hatalmas befolyással volna a közélet minden viszonyaira , hogy a kis áldozat közvetve százszoros kamattal kerülne vissza az adózó erszényébe. Különös nyomatéka azon körülmény, hogy a fentebb említett, e kölcsön útján begyűlendő összeg egyedül s kizárólag a valutaviszonyok rendezésére fogna fordíttatni. Minél gyorsabb kivitelt s minél terjedelmesb sikert kívánunk e tervnek ! Az ausztriai úgynevezett „ultimátum“, mely a minap Sz. Pétervárba érkezett, nagy feszültségben tartja a politikai világot; mi részünkről az ezen ultimátumra vonatkozó híreknek soha nagy hitelt nem adtunk s mint most halljuk, az ebbeli mendemondák csakugyan igen túlzottak valának; a bécsi jegyzék nem oly kategorikus hangú, mint a minőnek híresztelték, s a czárnak ajánlatokat tesz és tanácsokat ad, de parancsokat nem osztogat. Egyébiránt mindez mit sem változtat a dolog lényegén; Ausztria helyzete tisztább, mint valaha; elvben rég nyíltan rászalta Oroszország fellépését, s így tehát még csak a tettleges beleavatkozás körül foroghat a kérdés. A háború kitört, a nyugati hatalmak a harcz színterén állanak, a békék utáni kiegyenlítésről tehát már nem lehet szó; ha Ausztria beleavatkozik, a háborúnak igen rövid idő múlva vége lenne; — ha nem, annál tovább tart, de a végeredmény mindig ugyanaz ; Ausztria beleegyezése nélkül sem így, sem amúgy nem történik semmi; — Így tehát csak a mi kormányunkon áll, a háború végét gyorsítani, legalább úgy, hogy az európai színhelyen, mely érdekeinket közvetlenül érinti, valaha zárpontját találja. Reméljük, hogy minden béketörekvések daczára is, már nem állunk távol azon végső perctől, mely Ausztria tettleges fellépése által a keleti krízis új és alkalmasint utolsó szakát meg fogja nyitni. — A császár és porosz király KÁRPÁTHI ZOLTÁN. Regény irta Jókai Mór.n. A kedves barátom uram. (Folytatás*) — Én oly ártatlannak tartom ebben a grófot, mint saját magamat, hanem ez nem tartozik a dologra. Karpathy Zoltán bizonyosan ábrándozott már gyermekészszel a kis Katinka szép szemeiről s több efféle. H hiszen ezt nem szükség magyarázni, mindnyájan voltunk fiatalok. Abellino fölkelt, s félretolta a széket. —Alasszolgája uram.Ön úgy látszik, mulattatni akarja magát velem. — köszönöm. Ha regényt akarok olvasni, megyek a kölcsönző könyvtárba. Maszlaczky megfogta a báró kezét s kényszeríti ismét helyre ülni. — Én egész komolyan a tárgyról beszélek és én nem szoktam haszontalanul fecsegni soha. Kedves nagyságod, jól tudom, hogy nincs szoktatva a hosszas figyelmezéshez, hanem ezúttal épen kiváncsi volt pere felől tudakozódni, tehát legyen szíves azt végig hallgatni is. — De mit tartoznak e magasztalások ügyemhez ? — Nagyon sokat. Az ránk nézve igen fontos és sarkalatos körülmény, hogy az ifjú Karpathy nemesszívü, ábrándos, heves, és érzékeny jellem legyen, és hogy a Szentirmay család magas tekintélye, világi állása, családi viszonya előtte szent, törhetlen bálványul álljon, mert győzelmünk alapja ez. Az ifjú mindekkorig semmit sem tud az őt fenyegető perről. Természetes. Ebben oly botrányos helyzetek, oly sikamlós kitételek fordulnak elő, hogy azoknak sejtelme elől is zárni kell minden ifjúi szivet. Míg teljes korúvá nem leend, addig a nevelési rendszer ellen elkövetett bűn volna e pert vele megismertetni. — Tehát reményű ön, hogy perünk még odáig elhúzódik? ■— Előbb a kérdés meritumára azt felelem, hogy „nem“, azután pedig az ebben foglaltatott sarcarmusra *) Lásd P. N. 1275 számát, bátor vagyok viszonozni, miszerint húzódjék bármeddig ez a per, azért rám nézve nem leend az ,bona vaccal (jó fejős tehén), miután a perköltségeket is saját erszényemből előlegezem. De nem fog sokáig húzódni. Én megindítom az uj actiót, mely súlyosítani fogja a pert, s iparkodom ez alatt ugy bebonyolitani azt, hogy ha Szentirmay gróf az angyalok fehér köntösét venné is magára, a puszta érintkezés által oly tarkává legyen, mint gyöngytyúk. (A fiscalis ur nem állható meg, hogy ez ötletének hangosan ne kaczagjon.) Én valóban sajnálom a nemes grófot, neki ez sok szenvedést fog okozni, de azon reményben vagyok, hogy mindez a legjobbra fordulandó végtére még sem fog kárára szolgálni. Az ifjú Karpathy még egy betűt sem ismer e perből. — De, mon Dieu! Ezt már tizenkilenczedszer hallom. — Jupiter tonans ! Kedves nagyság olyan türelmetlen. Miért mondom el annyiszor, quoniam in hoc signo vinces (mert e jegyben győzünk). Midőn eljövend az idő, hogy az ifjú Karpathy azon korba lép, melyben az ifjúi érzelmek teljes forrásokban vannak, amidőn a fiatal szív oly hirtelen kész gyors, heves elhatározásokra, akkor gondunk leend rá e per iránti kíváncsiságát felgerjeszteni, alkalmat szolgáltatunk neki, hogy e pert végül végig elolvashassa.... Itt nagy lélekzetet vett az ügyész, mintha valami láthatatlant, ami mellére súlyosodik akarata ellen, le akarna vetni onnan. — Nos kedves nagyságos úr. Kezdi-e ön érteni a többit ? Ha e romlatlan kedélyű, nemes szivü ifjú végig olvasandja azon borzasztó iratokat, mikből ha egyet a szélnek bocsátanak, be van fertőzve atyjának, anyjának emléke, feldúlva gyámatyja családjának boldogsága, széttépve erőszakosan minden kötelék közte és annak gyermekei között; mit fog akkor ez ifjú cselekedni ? Engedni fogja talán, hogy a per tovább folyjon, hogy gyalázatra hurczolják azon ősz férfiúnak nevét, kit ő csak tiszteletreméltó arczképében tanult atyjául ismerni, s azon nő ártatlanságát, kinek atyai szende vonásai most is ágyával szemben mosolyognak reá. Engedi-e, hogy azon férfi, ki neki atyja után atyja lett, családja előtt, a világ előtt gyanusitva, megbélyegezve álljon, hogy a féreg bevegye magát azon boldogság gyökereibe, mely vele is oly soká közös volt? Hogy a világi balítélet kitiltsa őt azon család tagjai közöl , melyhez őt az ifjúkori ábrándok helyett undorító, szégyenlendő testvéri szeretet bűnös bilincsei kötik ? nem inkább tűzbe hajítandja-e e pert, nem várva be a kétségbeejtő végítéletet, s beleegyezik föltételeinkbe, a miket mi fogunk eléje szabni, csak hogy megmentse holt szülői tiszta hírnevét, gyámja boldogságát, és azt az ifjúkori ábrándot, mely ép lelkek előtt annyira becses, s lemond inkább kincseiről, csak hogy azt mondhassa : mindez nem volt igaz, el van feledve, el van törölve örökké. Senki sem tudja, való volt-e, nem-e ? Abellino lélekzetvétel nélkül bámult a beszélőre. Oly borzasztó volt az mind, amiket ez mondott, hogy az elfásult szív idegei is érzették a nyomást, amit rájuk gyakorolt. Az ügyvéd úr kiverte pipájából a hamut. Őt magát nem hatotta az meg. Nála csak dialecticai gyakorlat volt az előadás. Meg volt elégedve a hatással, mely védencze n szezvonásiban tükröződött. Újra pipára gyújtott, s füstölt maga körül, mintha méheket irtana, s időközben dicsérte a dohányát; elmondta, hogy kitől kapta azt ajándékba és hogy ki által szokta megvágatni ? Abellinonak pihenés kellett, míg eszméit rendbeszedheti. Kezeit lassankint zsebeibe mélyeszté, s a magasba tévedező tekintetén úgy meglátszott, hogy képzeletében már Kárpátfalva urának látja magát ismét. Egyszerre térdelte, csapott kezeivel s szakadatból (ex abrupto) felkiálta : — S valószínűnek tartja ön ezt ? A fiscalis elébb egyet kettőt billentett a fején s olyakat szítt a csibukból, hogy az orczája két felől behorpadt bele; csak azután tartá helyesnek felelni, beledugva száját a borostyánkő-szipával, mikor több ige jött ki rajta a szükségesnél. — Csalhatatlanul. A philosophia nem csal. A mely ügyvéd a psychologiához nem ért, az menjen kukoriczát kapálni. Azonban mindez nem elég. Abellino újra meghökkent: „mégsem elég.“ A pipa rosszul kezdett égni. Maszlaczky úr kénytelen volt egy akkor divatba jött fortélyos tűzi műszert munkálatba hozni, mely abból állott, hogy apró piros végű fácskákat egy kis üvegbe kellett ütögetni, melyben vitriolos holmi volt, azt azután hirtelen kirántani. Tizedik, huszadik meggyűlt. Addig ideje volt Abellinónak nyugtalanul ismételni: mi nem elég? hogyan nem elég? Végre elsült egy gyufa. A pipa újra füstölt, de ki kellett tölteni a fejéből a narcoticus nedvet , csak a padlóra. — Az a főfőbaj kedves nagyságos úr, ami mind ez ideig gátolta előrehaladásunkat, hogy nincsenek hatalmas pártfogóink. — Én bámulok. Ön azt állítá, hogy a legjobb ismeretségben van a főtörvényszékek minden tagjaival. — Az igaz. Ők engemet szeretnek és becsülnek; de ez kevés; nekünk valaki kellene , aki magát kitegye érettünk; a ki sürgesse, hajtsa a port; a ki mindennel megküzdjön, a mi ellenünk áll, egyszóval : a ki egészen sajátjának tekintse ez ügyet , ilyen emberre van nekünk szükségünk. — Hát szerezzen ön olyat. Ez az ön dolga. Én keressek ? — Nem szükség. Már én találtam. Van egy kifáradhatlan férfiú, ki már az által is, hogy a semmiből küzdötte fel magát a magasra, tanusstá azon erélyt, melyre minekünk okvetlen szükségünk van. Nagyságos Kőcserepy úr, ha méltóztatik ismerni. — Van szerencsém. — Ezt meg kell nagyságodnak nyerni minden áron. De egészen megnyerni, hogy ez ügyet tökéletesen magáévá tegye. Érti kedves nagyság ? Abellino iparkodott utolérni az ügyvéd gondolatait. — Hát hogyan nyerjem meg? mondja ön. Eljárjak piquet-partiékra a nagyságos úrhoz, vagy udvaroljak a nagyságos asszonynak? Nőül vegyem a leányát, vagy mi? Maszlaczky úr nagyot kaczagott. — Nem úgy kedves nagyság, dehogy. A tanácsos úr nem kártyázik soha; a nagyságos asszony nincs imádókban megszorulva s nem igen törődik velök. Ami pedig a kisasszony nőül vételét illeti, azt már csak nem tartja nagyságod valami lekötelező csaléteknek. Abellino szétnézett a levegőben, mintha azon gondolkoznék , hogy vájjon nem volt-e ez gorombaság , amit most Maszlaczky mondott? Nagyon czifrán volt kitéve, nem értette egészen. A fiscalis most tökéletesen komoly arczot öltött, s még a pipát is letéve, egész szelid hangoztatással monda a bárónak. — Nem úgy kedves nagyságos úr, nem úgy. Hanem én megmondom, hogyan? — Ajánljon kedves nagyságod „cessiót“ Kőcserepy urnak. Abellino rábámult: — Qu’est que diable , que cela ez a „cessio“ ? mi az? (Folytatása köv.) 133—1276