Pesti Napló, 1854. június (5. évfolyam, 1268-1290. szám)

1854-06-11 / 1276. szám

1854. ötödiked­folyam-ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postánküldve: Pesten házhozhordva. Évnegyedre 5 fr. — kr. p. yelvie 10­­. — ]i­tt A havi előfizetés , mint a sirmonkint­­e 1 a­d á a la megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi figyelt tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő: m­i­ntez a 8-ik szám. Sierkentin­ Iroda: Drl­ stoza 8. ex. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Félévre . 8 „ — „ „ Évnegyedre 4 „ — „ Egy hónapra 1 fr. 30 kr­p. Hirdetések öt ha­sábos petit-sora 4 pgő kraj­­czárjéval számíttatik. A be­­lgratisi­s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefize­tendő a Vasárnap, jan. 9-én. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Magényiték őt ha­sábos sora 5 pengő kraj­cz­ár­jával számíttatik. — A fölvé­teli díj szinte mindenkor elő­re lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen­évnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás A JTESlíí K&E&é második félévi folyamára Vidékre postán küldve, félévre julius 1-étől december végéig 10 írt. — Évnegyedre julius 1-től September végéig 5 frt. pp. Budapesten házhoz hordással, félévre 8 frt. — Évnegyedre 4 frt. pp. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. posta­hivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyó­utcza szegletén-----Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadó­hivatala. Göcseji levelek. *) VI. ?! Sokáig tűnődtem a felett: folytassam-e, vagy abban hagyjam fölvett tárgyam további fejtegetését ? midőn szives soraid hozzám érkezvén, véget veté­nek határozatlanságomnak. Kérsz, maradjak meg elmélkedésim fonala mel­lett, s közölném lapod olvasóival nézeteimet azok teendőiről, kik az egykori pártokból cselekedhető­­leg fenmaradva és egygyé olvadva, magokban erőt s tehetséget éreznek még arra, hogy a hazának és nemzetnek üdvös szolgálatokat tehessenek. Nagyot kívánsz a magamszerű igénytelen falusi embertől ! Úgy érzek én, hogy minden magyar hazafinak, ki e névre érdemes lenni akar, szivében és agyá­ban kell megírva lenni azoknak, miket teendőiül a helyzet és körülmények jelen viszonyai, önmaga jó­­hírneve s az ország és nemzet közjava érdekében eléje szab. • Ha nincs ösztön a szívben, ha nincs vezér­eszme az agyban , hiába írsz nekik szebbnélszebb dolgokat: szavaid a pusztában kiáltozóés valának ! „Eszme eszmét terem,“ szokták mondani. Igen ám, de csak ott, hol, mint a búzamag, jó földbe hull. Szórhatsz a sziklára magot; hiába vá­rod, hogy learathasd a telifejű kalászt, mely ma­godból érett, így vagyunk az emberekkel is. Azonban e hitem daczára, eleget akarok tenni *) Lásd P. N. 1139. sz. kívánságodnak: rád bizván használni, vagy kosa­radba hajiani levelemet, gondolatim közlőjét. Ha eltűntek közöttünk a pártok — s vajha el­tűntek volna mindörökre! — s mindnyájan egye­sültünk a végre, hogy a különböző birodalmi test­vérnép faj­ok egyenlő tisztelete, s a birodalmi közös érdekek őszinte támogatása mellett, minden ezen­túl fennmaradó szellemi és erköcsi erőt , minden áldozat-képességet nemzetünk ápolására s mivelé­­sére fordítsunk; s e tekintetben ismét minden sza­kadást mellőzve,e varázs­jelben: „magyarok“ test­­vérileg kezet fogunk. •— úgy hiszem , mindegyi­künk lelke azt súgja legelőször is : „iparkodjatok megőrizni fajotokat, azaz tinmagatokat !“ Az önfentartás, természeti törvények szerint is, első és fő joga és kötelessége az embernek, s mit a természet jogul és kötelességül tűz ki egyedekre nézve , áll az egész népfajok- s nemzetekre nézve is. Hallgatván tehát e benső szószótára lelkünknek, azon legyünk, hogy e részben a jogengedés és kö­telességmulasztás bűnébe ne essünk. Nem nagy ideje annak, hogy hazánkon túl ró­lunk csak annyit tudtak, hogy van „magyar főne­messég,a­mely fényűzési pompában seregesen ve­télkedik a más országokbeli egyes dúsgazdag csa­ládok elsőszülöttivel! Azok, kiknek irányában e hízelgő hit uralkodott, többnyire drágán fizették meg diját a hit dicsőségnek , melyet a „magyar“ névre ilykép árasztottak. Ez idők lejártak i s az ő tünékeny dicsőségök elpárolgott ; helyébe a „magyar“ faj ismerete lépett, mely faj , ha ittott ellenszenvvel találkozik is még jól ismert hibái, gyöngéi, s roszul ismert erényei miatt , minden­esetre megérte azt, hogy létezését a művelt világ­ban többé nem ignorálják. Az, hogy a magyar faj mai időben már nem ignoráltatik a művelt világ előtt, nem a nemesszé­­günk érdeme ugyan, de azért ő is főleg, s vele ál­talában a születési, s az úgynevezett értelmes osz­tály, akár ipart, vagy mezőgazdaságot, akár tudo­mányos életet űzzön az, van arra hivatva, hogy nemzetünk neve mindinkább tiszteltebbé legyen. Teljesítni fogják ezt, ha ügyekezeteket, s a nekik leginkább rendelkezésekre álló számos anyagi és szellemi eszközöket oda fordítják,hogy fajunk, ke­leties tiszta eredetiségét megtartva, mind szellemi, mind anyagi erőben és tehetségben, formákban is azon európai vonalra emelkedjék, melyre fölemel­­­­kednie képessége és hivatása egykép van. Hosszas volna és fölösleges részletezni azokat, miket e tekintetben az én igénytelenségem teen­dőknek vélne. Ezerfélék, és árnyéklataikban vég­telenek a módok és eszközök, melyek népfa­junk fentartásához és emelkedéséhez vezethet­nek, vagy szükségeltetnek. A ki tudja a nép geniusát, ismeri lelkének vágyait, s kitanulni iparkodik önfentartási ösztönének nyilatkozatait, nem fog annak nehéz és sok munkába kerülni a legczélravezetőbb módok és eszközök meg­választása. S ha aztán a jó szándék, a férfiasan szilárd akarat, a tettvágy él lelkében, ha szeretet­tel csügg a fajon, melynek sarja ő is, melylyel együtt él és hal ősi hírneve és családi dicsősége, könnyű lesz alkalmaznia is a választandott módo­kat és eszközöket. Bármely népfaj fenmaradásának is legelső, nél­­külözhetlen föltétele — a nyelv. E magában szent és megdönthetően igazság, annyiszor és oly sokaktól el volt már mondva mi­­nálunk is, hogy szinte átallanám azt ismételni, ha önnön fontossága megemlítését nem kivánná. Rég meg van mondva is, írva is, hogy csak addig ma­radunk nemzet , míg saját nyelvünket megőrizzük. Ezt tennünk tehát fő és legmulaszthatlanabb kö­telességünk, ha magyarokul lenni és tartatni aka­runk. Teljesítésében pedig e szent kötelességünknek nem hiszem, hogy gátat találjunk a kormányhata­lom részéről; mert azon kívül, hogy fejedelmi szent szó biztosít minden birodalmi népfajt — s így a magyart is — saját nyelve szabad használatában , a közbirodalmi kormányzat elveibe nemcsak nem ütköző, de sőt azokkal épen megegyező az, hogy a „magyar faj“ is gondosan mivelje s nemesítse nyelvét, nemcsak mint nemzetiségének egyik legszebb jel­legét, leghatalmasabb tényezőjét, hanem mint azon egyetlen biztos csatornát , melyen keresztül tudo­mányt, ismereteket, miveltséget a nemzet tömege közé elszivárogtatni lehetséges. Ez pedig a közbirodalom szellemi s erkölcsi egyetemes emelkedése szempontjából múlhatlanul szükséges. Arról még­is, minthogy már­is hosszúra terjedt e levelem, a legközelebbiben részletesen szólni szándékom. Addig is isten veled! B­é­c­s, jan. 9.­­ Három nap óta nem beszélnek egyébről, mint azon tanácskozásról, mely tegnapelőtt a pénzvilág több kitűnő egyénisége — nevezetesen Rothschild Anselm báró — részvétele alatt pénzügyminiszter úr ő excel­­lentiájánál a pénzérték szabályozására vonatkozólag tartatott. Örömünkre szolgál biztos hallomás nyomán megjegyezhetni, hogy a rendkívüli bizottmány elé ter­jesztett indítványok csaknem pontról pontra megegyez­nek avval, mit e tárgyra nézve körülbelül egy héttel ezelőtt e lapokban közöltünk. Először az adó fölebb emeltetéséről volt szó s a bizottmány minden határo­zottsággal a kereseti adó fölebbemeltetése ellen nyilat­kozott; ugyanős véleményen volt a birodalmi tanács is, melynek ebbeli nézetei a tanácskozókkal közöltettek. A legközelebb létesítendő financzműtételekre nézve pedig a tegnapi börzén azt akarták tudni, hogy az nagy terjedelmű kölcsönben fog állani, azon modalitások alatt, mik minapi levelünkben említve voltak. A köl­csön kényszeres leend, azaz minden adózó köteles ahoz járulni, még pedig az általa fizetett adóhoz aránylagos összeggel; a befizetések tiz részletben fognának történni s 11/­ évig tartani, minthogy minden egyes részlet három­három hó múlva fizetendő; az összeget mi 500 millióra tettük; mint tegnap hallatszott, az csak 300 millióra fogna rúgni, de sem az előbbi, sem az utóbbi szám helyessé­géről kezeskedni nem lehet, minthogy az állam nem a kölcsön gyanánt felveendő összeget, hanem az egyes adóosztályokra rovandó percenteket fogja előlegesen meghatározni s igy a begyülendő összeg magassága még nem állapítható meg teljes szabatossággal. A köl­csön kamatozására nézve nem hallatszik semmi s igy még az is kétséges, fog-e attól kamat fizettetni vagy sem ? Mi az utóbbit nemcsak hisszük, hanem reméljük is, s úgy tekintjük a kölcsönt, mint változott alakban kiírt rendkívüli adót; a csekély összegről akárki is örö­mest lemond, ha azáltal a pénzérték megjavulása elér­hető, mert ez oly hatalmas befolyással volna a közélet minden viszonyaira , hogy a kis áldozat közvetve száz­szoros kamattal kerülne vissza az adózó erszényébe. Különös nyomatéka azon körülmény, hogy a fentebb em­lített, e kölcsön útján begyűlendő összeg egyedül s ki­zárólag a valutaviszonyok rendezésére fogna fordíttatni. Minél gyorsabb kivitelt s minél terjedelmesb sikert kí­vánunk e tervnek ! Az ausztriai úgynevezett „ultimátum“, mely a minap Sz. Pétervárba érkezett, nagy feszültségben tartja a po­litikai világot; mi részünkről az ezen ultimátumra vo­natkozó híreknek soha nagy hitelt nem adtunk s mint most halljuk, az ebbeli mendemondák csakugyan igen túlzottak valának; a bécsi jegyzék nem oly kategori­kus hangú, mint a minőnek híresztelték, s a czárnak ajánlatokat tesz és tanácsokat ad, de paran­csokat nem osztogat. Egyébiránt mind­ez mit sem vál­toztat a dolog lényegén; Ausztria helyzete tisztább, mint valaha; elvben rég nyíltan rászalta Oroszország fellépését, s így tehát még csak a tettleges bele­­avatkozás körül foroghat a kérdés. A háború kitört, a nyugati hatalmak a harcz színterén állanak, a békék utáni kiegyenlítésről tehát már nem lehet szó; ha Ausztria bele­avatkozik, a háborúnak igen rövid idő múlva vége lenne; — ha nem, annál tovább tart, de a végeredmény mindig ugyanaz ; Ausz­tria beleegyezése nélkül sem így, sem amúgy nem történik semmi; — Így tehát csak a mi kor­mányunkon áll, a háború végét gyorsítani, legalább­­ úgy, hogy az európai színhelyen, mely érdekeinket köz­vetlenül érinti, valaha zárpontját találja. Reméljük, hogy minden béketörekvések daczára is, már nem ál­lunk távol azon végső perc­től, mely Ausztria tettleges fellépése által a keleti krízis új és alkalmasint utolsó szakát meg fogja nyitni. — A császár és porosz király KÁRPÁT­HI ZOLTÁN. Regény irta Jókai Mór.­n. A kedves barátom uram. (Folytatás*) — Én oly ártatlannak tartom ebben a grófot, mint saját magamat, hanem ez nem tartozik a dologra. Kar­­pathy Zoltán bizonyosan ábrándozott már gyermekész­­szel a kis Katinka szép szemeiről s több efféle. H hiszen ezt nem szükség magyarázni, mindnyájan voltunk fia­talok. Abellino fölkelt, s félretolta a széket. —Alasszolgája uram.Ön úgy látszik, mulattatni akarja magát velem. — köszönöm. Ha regényt akarok olvas­ni, megyek a kölcsönző könyvtárba. Maszlaczky megfogta a báró kezét s kényszeríti is­mét helyre ülni. — Én egész komolyan a tárgyról beszélek és én nem szoktam haszontalanul fecsegni soha. Kedves nagy­ságod, jól tudom, hogy nincs szoktatva a hosszas fi­­gyelmezéshez, hanem ezúttal épen kiváncsi volt pere felől tudakozódni, tehát legyen szíves azt végig hall­gatni is. — De mit tartoznak e magasztalások ügyemhez ? — Nagyon sokat. Az ránk nézve igen fontos és sar­kalatos körülmény, hogy az ifjú Karpathy nemesszívü, ábrándos, heves, és érzékeny jellem legyen, és hogy a Szentirmay család magas tekintélye, világi állása, csa­ládi viszonya előtte szent, törhetlen bálványul álljon, mert győzelmünk alapja ez. Az ifjú mindekkorig sem­mit sem tud az őt fenyegető perről. Természetes. Ebben oly botrányos helyzetek, oly sikamlós kitételek fordul­nak elő, hogy azoknak sejtelme elől is zárni kell min­den ifjúi szivet. Míg teljes korúvá nem leend, addig a nevelési rendszer ellen elkövetett bűn volna e pert vele megismertetni. — Tehát reményű ön, hogy perünk még odáig el­húzódik? ■— Előbb a kérdés meritumára azt felelem, hogy „nem“, azután pedig az ebben foglaltatott sarcarmusra *) Lásd P. N. 1275 számát, bátor vagyok viszonozni, miszerint húzódjék bár­med­dig ez a per, azért rám nézve nem leend az ,bona vaccal (jó fejős tehén), miután a perköltségeket is saját er­szényemből előlegezem. De nem fog sokáig húzódni. Én megindítom az uj actiót, mely súlyosítani fogja a pert, s iparkodom ez alatt­ ugy bebonyolitani azt, hogy ha Szentirmay gróf az angyalok fehér köntösét venné is magára, a puszta érintkezés által oly tarkává legyen, mint gyöngytyúk. (A fiscalis ur nem állható meg, hogy ez ötletének hangosan ne kaczagjon.) Én valóban saj­nálom a nemes grófot, neki ez sok szenvedést fog okoz­ni, de azon reményben vagyok, hogy mind­ez a legjobbra forduland­ó végtére még sem fog kárára szolgálni. Az ifjú Karpathy még egy betűt sem ismer e perből. — De, mon Dieu! Ezt már tizenkilenczedszer hallom. — Jupiter tonans ! Kedves nagyság olyan türelmet­len. Miért mondom el annyiszor, quoniam in hoc signo vinces (mert e jegyben győzünk). Midőn eljövend az idő, hogy az ifjú Karpathy azon korba lép, melyben az ifjúi érzelmek teljes forrásokban vannak, a­midőn a fia­tal szív oly hirtelen kész gyors, heves elhatározásokra, akkor gondunk leend rá e per iránti kíváncsiságát fel­­gerjeszteni, alkalmat szolgáltatunk neki, hogy e pert vég­ül végig elolvashassa.... Itt nagy lélekzetet vett az ügyész, mintha valami lát­hatatlant, a­mi mellére súlyosodik akarata ellen, le akar­na vetni onnan. — Nos kedves nagyságos úr. Kezdi-e ön érteni a többit ? Ha e romlatlan kedélyű, nemes szivü ifjú végig olvasandja azon borzasztó iratokat, mikből ha egyet a szélnek bocsátanak, be van fertőzve atyjának, anyjának emléke, feldúlva gyámatyja családjának boldogsága, széttépve erőszakosan minden kötelék közte és annak gyermekei között; mit fog akkor ez ifjú cselekedni ? Engedni fogja talán, hogy a per tovább folyjon, hogy gyalázatra hurczolják azon ősz férfiúnak nevét, kit ő csak tiszteletreméltó arczképében tanult atyjául ismerni, s azon nő ártatlanságát, kinek atyai szende vonásai most is ágyával szemben mosolyognak reá. En­gedi-e, hogy azon férfi, ki neki atyja után atyja lett, családja előtt, a világ előtt gyanusitva, meg­bélyegezve álljon, hogy a féreg bevegye magát azon boldogság gyökereibe, mely vele is oly soká közös volt? Hogy a világi balítélet kitiltsa őt azon család tagjai kö­zöl , melyhez őt az ifjúkori ábrándok helyett undorító, szégyenlendő testvéri szeretet bűnös bilincsei kötik ? nem inkább tűzbe hajítandja-e e pert, nem várva be a kétségbeejtő végítéletet, s beleegyezik föltételeinkbe, a miket mi fogunk eléje szabni, csak hogy megmentse holt szülői tiszta hírnevét, gyámja boldogságát, és azt az ifjúkori ábrándot, mely ép lelkek előtt annyira be­cses, s lemond inkább kincseiről, csak hogy azt mond­hassa : mind­ez nem volt igaz, el van feledve, el van törölve örökké. Senki sem tudja, való volt-e, nem-e ? Abellino lélekzet­vétel nélkül bámult a beszélőre. Oly borzasztó volt az mind, a­miket ez mondott, hogy az elfásult szív idegei is érzették a nyomást, a­mit rájuk gyakorolt. Az ügyvéd úr kiverte pipájából a hamut. Őt magát nem hatotta az meg. Nála csak dialecticai gyakorlat volt az előadás. Meg volt elégedve a hatással, mely vé­­dencze n szezvonásiban tükröződött. Újra pipára gyújtott, s füstölt maga körül, mintha méheket irtana, s időközben dicsérte a dohányát; el­mondta, hogy kitől kapta azt ajándékba és hogy ki ál­tal szokta megvágatni ? Abellinonak pihenés kellett, míg eszméit rendbeszed­heti. Kezeit lassankint zsebeibe mélyeszté, s a magasba tévedező tekintetén úgy meglátszott, hogy képzeletében már Kárpátfalva urának látja magát ismét. Egyszerre térdelte, csapott kezeivel s szakadatból (ex abrupto) felkiálta : — S valószínűnek tartja ön ezt ? A fiscalis elébb egyet kettőt billentett a fején s olya­­kat szítt a csibukból, hogy az orczája két felől behor­padt bele; csak azután tartá helyesnek felelni, bele­dugva száját a borostyánkő-szipával, mikor több ige jött ki rajta a szükségesnél. — Csalhatatlanul. A philosophia nem csal. A mely ügyvéd a psychologiához nem ért, az menjen kukori­­czát kapálni. Azonban mind­ez nem elég. Abellino újra meghökkent: „még­sem elég.“ A pipa rosszul kezdett égni. Maszlaczky úr kényte­len volt egy akkor divatba jött fortélyos tűzi műszert munkálatba hozni, mely abból állott, hogy apró piros végű fácskákat egy kis üvegbe kellett ütögetni, melyben vitriolos holmi volt, azt azután hirtelen kirántani. Tize­dik, huszadik meggyűlt. Addig ideje volt Abellinónak nyugtalanul ismételni: mi nem elég? hogyan nem elég? Végre elsült egy gyufa. A pipa újra füstölt, de ki kel­lett tölteni a fejéből a narcoticus nedvet , csak a padlóra. — Az a főfőbaj kedves nagyságos úr, a­mi mind ez ideig gátolta előrehaladásunkat, hogy nincsenek hatal­mas pártfogóink. — Én bámulok. Ön azt állítá, hogy a legjobb isme­retségben van a főtörvényszékek minden tagjaival. — Az igaz. Ők engemet szeretnek és becsülnek; de ez kevés; nekünk valaki kellene , a­ki magát kitegye érettünk; a ki sürgesse, hajtsa a port; a ki mindennel megküzdjön, a mi ellenünk áll, egyszóval : a ki egé­szen sajátjának tekintse ez ügyet , ilyen emberre van nekünk szükségünk. —­ Hát szerezzen ön olyat. Ez az ön dolga. Én ke­ressek ? — Nem szükség. Már én találtam. Van egy kifá­­radhatlan férfiú, ki már az által is, hogy a semmiből küz­dötte fel magát a magasra, tanusstá azon erélyt, melyre minekünk okvetlen szükségünk van. Nagyságos Kőcse­­repy úr, ha méltóztatik ismerni. — Van szerencsém. — Ezt meg kell nagyságodnak nyerni minden áron. De egészen megnyerni, hogy ez ügyet tökéletesen ma­gáévá tegye. Érti kedves nagyság ? Abellino iparkodott utolérni az ügyvéd gondolatait. — Hát hogyan nyerjem meg? mondja ön. Eljárjak piquet-partiékra a nagyságos úrhoz, vagy udvaroljak a nagyságos asszonynak? Nőül vegyem a leányát, vagy mi? Maszlaczky úr nagyot kaczagott. — Nem úgy kedves nagyság, dehogy. A tanácsos úr nem kártyázik soha; a nagyságos asszony nincs imádókban megszorulva s nem igen törődik velök. A­mi pedig a kisasszony nőül vételét illeti, azt már csak nem tartja nagyságod valami lekötelező csaléteknek. Abellino szétnézett a levegőben, mintha azon gon­dolkoznék , hogy vájjon nem volt-e ez gorombaság , a­mit most Maszlaczky mondott? Nagyon czifrán volt kitéve, nem értette egészen. A fiscalis most tökéletesen komoly arczot öltött, s még a pipát is letéve, egész szelid hangoztatással monda a bárónak. — Nem úgy kedves nagyságos úr, nem úgy. Hanem én megmondom, hogyan? — Ajánljon kedves nagysá­god „cessiót“ Kőcserepy urnak. Abellino rábámult: — Qu’est que diable , que cela ez a „cessio“ ? mi az?­­ (Folytatása köv.) 133—1276

Next