Pesti Napló, 1855. február (6. évfolyam, 1468-1490. szám)
1855-02-23 / 1486. szám
1855. hatodik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Pesten házhoz hordva : évnegyedre 5 írt. — fer. p. Fílévre 10 „ — „ „ J F«évre . 8 írt — Sr. p. A havi alőfizetés , mint a Évnegyedre 4 frt — kr. p. enámonkintl eladja Is m*gis'3nt ! A lap politikai tartalmát illető minden közlés a 8ZBKKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi figyelt tárgyszó pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő korlatoza 8-ik szám 43—1486 Sxerkeixtéli iroda : Drintcxa 8. ix Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Hirdetések öt uasébos petit-sora 4 pg5 krajerírjával szímittatik. A beiktatási a 10 pengő krnyl katlön bélyegdíj előre lettzetendő m Magánvitik őt belébos sora 5 pengő krajcárjával számittatik. — A felvételi díj szinte mindenkor előre leözetendő e Péntek, febr. 23-án. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PFTI NAPLÓ — hétfőn és fianeputini napokatvéve — jelenévnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás. Február-mártius két hónapos és február—jzunus öt hónapos folyamára. Vidékre postán küldve , két hónapra 3 frt. 20 kr. öt hónapra 8 frt 20 kr. Budapesten házhoz hordással, 2 frt 40 kr. öt hónapra 6 frt 40 kr. pp. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könykereskedésében, úri- és kigyóutcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kit aó hivatala. IVépesités. Budapest, febr. 22. V. Ha a Wanderer tisztelte. levelezője valamelyik magyarországi földbirtokoshoz azon kérdést intézné: „Uram ! neked nincs annyi pénztehetséged, hogy jószágaidat költséges beruházásokkal czélszerűen rendezhessed, az államnak pedig érdekében áll, hogy minden talpalatnyi föld a lehető legnagyobb hasznot hajtsa — miért nem akarod tehát felesleg birtokodat népesítésül (természetesen pénzért) átengedni?“ Erre a kérdezett egyszerűen azt fogja válaszolni: „azért nem, mert nem akarok a gyarmatosítás kedvéért tulajdonomtól megválni, és míg a közhatalom által megállapított kulcs szerint a birtokomra eső adót megfizetem, szomszédaimnak pedig kárt nem teszek, az államnak nincs joga jószágaim kezelésébe, s annak eredményébe avatkozni.41 E válaszát a megkérdezett annyira meggyőzőnek, alaposnak és kimerülőnek fogja tartani, miszerint nézetének támogatására nem is hiszi szükségesnek annak további feszegetését, vajon valamely birtok igen nagy terjedelme jegyezhetetlen akadálya-e az elérhető mezőgazdasági sikernek, és vájjon ellenkezőleg valamely gazdaság csekély volta biztosítja-e minden esetben annak okszerű kezelését? E kérdések megfejtését minden birtokos a kérdezőre hagyja, s ha összes jószágait az úrbéri szolgálatok eltörlése folytán czélszerű felszerelés által majorsági kezelésre alkalmasokká nem teheti, — s adósságok vagy osztályigények miatt eladásukra nem szorul, — akkor kétségkívül felesleg birtokát gyarmatosítás helyett bérbe fogja adni. S ez igen természetes. A föld és annak ingós ingatlan tartozmánya csak épen oly tőke, mint az , mely kereskedésbe, gyárakba, iparvállalatokba, kézi mesterségekbe, váltóüzletbe, vagy nagyvárosi bérházakba van fektetve. A lényeges különbség csak az, hogy mivel a tőkét képviselő föld, természeténél fogva, a készpénznek forgalmi könnyűségével nem bir, —azon széditő kamatozásra soha sem hajtható, mely kereskedelmi, gyári és pénzüzleteknél ügyességgel, nyerészkedéssel, szerencsés viszonyok közt elérhető, — hogy ellenben e kamat-fogyatkozást a földbe fektetett tökének idők folytában gazdagon kipótolja a töke biztossága, mely viszontagságok által csapásokat, veszteségeket szenvedhet ugyan, de úgy, mint minden más töke, tökéletesen meg nem semmisülhet. S ebben fekszik a föld által képviselt vagyonnak egyik előnye. S vájjon minő állammaxima fogna határt szabni annak, hogy mennyi tőkét szabadjon a státuspolgárnak földbe fektetni? vagyis mennyi földet bírhasson valaki? — S ha a társadalom nem képes gátolni azt, hogy a tőkehalmozók Rothschildek, Sinák, Pereirékké váljanak, hogy Schmidingerek a fővárosokban egész utczákat szerezzenek, — hogyan és mi okból ellenezze, hogy az országban dúsgazdag földbirtokosok is legyenek? „Maximum“ törvénye e czélra Európának különböző kormányformájú államainak egyikében sem létezik tudtunkra; miért kellene tehát ilyesminek szükségét Magyarországban feltenni, s ugyan ki fogná e „maximumnak 44 határait kiszabni? tán a Wanderer érdemes levelezője? S ha mégis az államgazdászat legfőbb törvénye ellenére, mely az iparösztönnek, a vagyon- s szerzési képességnek szabad tért engedni parancsol, — a birtokfelhalmozás szempontjából kivételesen Magyarországra nézve maximum törvény találtatnék üdvösnek, vájjon Európa melyik állama vétetnék erre finormértékül? U tán Anglia, hol roppant majorátusokon kívül földbirtok alig létezik, a föld—mivelés magas fokára mégis, s mi több, népességre s átalános jóllétre vele a szárazföld egyetlen tartománya sem mérközhetik? Vagy nincsenek-e a közbirodalom egyéb részeiben Schwarzenbergek, Lichtensteinek, s egyebek, kik kiterjedt uradalmaikkal a kis birtokhoz ott épen azon arányban állanak, mint nálunk az Eszterházyak, Sinák, Károlyiak stb? — Miért tehát e gyengéd aggodalmak épen a magyarországi nagy birtok ártalmassága felett? — Ha Hiedelemből fel nem tennék azt, hogy annyi hívatlan országboldogitanak gyarmatositási sürgetései inkább — tudatlanságból, mint sem más palástok ez él okból erednek, — legalább is némi communistikus hajlamok nyilatkozatát kellene bennök látnunk. Hadd bírja tehát és használja itt is háborgatlanul kiki öröklött vagy önszerzette kisebbnagyobb tőkéjét szűk vagy terjedt birtokában; — attól soha se tartsunk, hogy e tőke felhalmozódása egyes kezekben ma már, midőn a kifejlett polgári szabadság a népet a dús oligarcha zászlai alól elvonta, az államnak veszedelmes lehessen. A sors , mely az emberakant felett uralkodik, a természet, mely titkos törvényeivel a társadalmat szintúgy,mint az egyéni törekvések sikerét szabályozza s egyensúlyban tartja, s elég bámulatosan gyakorolja a „maximum 44 korlátozó hatalmát. S tán épen azon küzdelemben, azon mérkőzésben, melyet az önfenntartási ösztön a mindent felemésztő s átalakító idő, sors és természet ellenében költ az emberi kebelben,s rejlik egyik főrugója azon észrevehető közönséges hajlamnak is,melylyel úgyszólván minden ember bármily kis földbirtokhoz jutni igyekszik, mintha érezné, hogy utódjai sorsa legtartósabban leszen biztosítva, ha azt a legszilárdabb alaphoz, a földhöz köti. Igen természetes, hogy ha a szegényebb sorsú ember utódjai jövőjének zálogául kevés földdel is beelégedni kénytelen, — azon nemzetségek, melyeket sors, szerencse, szorgalom, gazdagság és érdemek a társadalom felszínére emeltek, — szintén tehetségükhöz mért, s annálfogva kiterjedtebb földtérségen akarják nevök fényét, unokáik boldogságát örökíteni. S ez szerintünk egyszersmind a birtokegyenletlenség genesise , melynek ellenkező irányt vagy symmetrikus rámát szabni akár erőszak akár államgazdászati sophismák soha és sehol nem képesek. Nem tudjuk végre, váljon a Wanderer érdemes. levelezője s elvrokonai ismerik-e azon szoros erkölcsi köteléket, melylyel egy nemzetet a honszeretet az őseitől öröklött földhöz köt; hiszen azon cosmopolitikusok, kik a ki- és bevándorlást mint iparüzletet veszik, nehezen értenék a mi fogalmunkat a hazáról; — de annyi tudományuk bizonyosan lehet, hogy a mig az európai társadalom monarchikus intézvényekben leli nyugalmának s biztos fejlődhetésének egyik feltételét, — addig ez intézvényeknek az aristokratia egyik organikus alkatrészét fogja képezni. S ezen a szabadság és haladás legtúlzóbb emberei sem akadhatnak fenn, mert hiszen, mint Nagy-Britannia példája mutatja, az aristocralia mint organikus elem a legszabadabb alkotmánynyal összefér. Vájjon azonban mint aristocralia volna az, melynek minden társadalmi súlyát és tekintélyét csupán születése, rangja, történeti múltja s tán némi szellemi képességei alkotnák, de állása és osztályigényei nem gyökereznének egyszersmind kisebb nagyobb, de oly terjedelmű birtokban, mely mind a közjó iránti szoros érdekeltségének, mind elvei és cselekvése függetlenségének zálogául szolgáljon, egyszersmind módot nyújtson, a haza és emberiség érdekeit kitűnő, s követésre ébresztő mértékben felkarolni? Csak ily anyagi túlsúly mellett képes az aristocratia rendeltetésének a trón, nemzet és önmaga irányában méltóan megfelelni; holott birtokaiból kivetkőztetve nemcsak organicus jótékony befolyását a társadalomra elvesztené, sőt a proletarismus legveszedelmesb fajává s a társadalom életfáján erőfogyasztó s kiirthatatlan paraszt növénynyé válnék. S a jelen kérdés felmerültével azon legfelsőbb határozatra, mely az előkelő nemzetségek fenntartása érdekében az aristocratia birtokain a hitbizományok átalánosból- A NŐK PARADICSOMA Franczia regény. F év a 1 után fordítottak erő. MÁSODIK KÖNYV. Az utazás. (Folytatás. *) II. A gyorskocsiban. A postaszekér s a pompás úti hintó, s ennek kísérete, rég utólérte már a gyorskocsit. A nap hanyatlott, s az eső ismét szemzeni kezdett. A gyorskocsi lassabban kezdett haladni, mert már nem kelle szégyenkeznie a többi, gyorsabban haladó kocsik előtt. — Atyus, mondá a kalauz egy üreges emberhez, ki mellette mint ingyen utas ült a bakon, amazok ott úgy látszik gazdagabbak mint mi. — Bizony gazdagabbak, viszontá az ingyenes Adjon ön nekem még egy harmadik pipadohányt, azután három lesz. Pakisban majd visszaadom önnek. A szives kalauz odanyujtá neki tengeri kutyabőrös zsacskóját. Az ingyenes utazó beleereszté fekete ujjait. Miután pipáját megtömte, fölhasználván azon pillanatot, midőn a kalauz a lovak felé fordította tekintetét, s ekkor egy marok dohányt zsebébe hullatott. E zsebben már jó sok dohány volt, mert a kalauz már valami három vagy négy ízben kölcsönözte vala neki zsacskóját. A kalauz csakugyan nem igen merész volt állításában, midőn azt mondá, hogy azon emberek a díszes hintóban gazdagabbak a gyorskocsi bakján mellette ülő férfinál. Ez utóbbinak öltözete koránsem árult el gazdagságot. Füle aljáig lehúzott fekete selyemsipka volt fején, szürke felsőkabátja zsíros gallérral ékeskedett, mellénye sok helyt kilyuggatott, nadrága mindkét térdén foltos. Czipőjének fatalpa volt , s az kifénymázolt madzagok segélyével szorult lábához. Olykor olykor ez ember zöld kötött rongyokba dugta reszkető kezét, melyek valaha bérkocsis keztyűje valának. Elég erőteljes kifejezésű férfi volt különben. Szürke borzas haja egyenesen nyúlt fel bütykös, földszinti homloka felett; mosolyogni szerető szemét, melynek (* Lásd „P. Napló“ 1485. sz. rendszerinti kifejezése jószivü és szemérmeskedő volt, s csaknem egészen eltakart bozontos öldöke. Ellenben erősen legörbült orra, kiálló ajka s a mély redők szája szegletében ravaszság-, makacsság- és kitartásra mutattak. Ily arczokat talál az ember Normandiában az öreg zsugoriak között, kik uzsorából élnek s takarékosságuk miatt halnak meg. A mi emberünk ötvenesnek látszott. Mig a kalauz szintén pipáját tömögeté, az ingyenes utazó aczélt, kovát és taplót húzott ki zsebéből. Sokáig csiholt, mig a nagyon kicsiny s hüvelykével lenyomott tapló meggyuladt. Rágyújtván ismét kezére húzta rongyos zöld keztyűjét s kényelmesen hátradőlt szegletében. — Van önnek tüze? kérdő a kalauz. — Nincs, volt a felelet. A kalauz mosolyogva nézett rá, s gyufát gyújtott meg a kocsi bőrfedelén. — Bistouri úr, mondá tréfásan, ön olyan, mint a hangyák. — Hát minek a hangyák? — Nem szeretnek kölcsönözni. — Én szívesen kölcsönzök, édes barátom, viszont a Bistouri hasonlag vidor hangon, de a mellett hozzágondold, hogy „zálogra.“ — Már háromszor kérek öntől tüzet, mond a kalauz, s ön mindig azt feleli, hogy nincs tüze, pedig pipáját mégis mindig meggyújtja. Bistouri a kalauz vállát kezdi veregetni. — Kár, úgymond, hogy már vége a szüretnek; ezen cső nagyon felrúgtatta volna a bor árát. . . . Hogy hívják azt a matrózt, ki a két kis koldussal beszélgetett ? — Azt a matrózt a körönében? — Azt. . . . Nevetnem kell, ha látom az együgyüket fülfüggőikkel. . . . Nem hiszem, hogy igazi aranyból legyenek. . . . A kalauz felüté könyvét. — Neve Roblot, monda— ügy? Tehát Roblotnak hívják? viszonzá Bistouri, kit e válasz úgy látszik egyszerre egészen elkomolyitott. De (folytatá) ha ön már felütötte könyvét, mondja meg nekem azon úr nevét is, ki az előrekeszben él. — Durand, mond a kalauz. — Valóban! Durand a neve? . . . Bizonyosan tudja ön ezt? . . . No de hiszen a név mitsem tesz a dologhoz, téve hozzá az ingyenes utas titkos mosolylyal. Aztán ismét elkezdé : — Benn pedig három csinos leányka ül. — Hát oda is benézett ön? kérdé a kalauz s nevetve betette könyvét. — Ezek a nöcskék, folytatá Bistouri, azért mennek Párisba, hogy meglássák, vájjon ott nem repülnek-e sült galambok. A fiatal leányok azt hiszik, meg kell halniok, ha Párisba nem juthatnak..........Egy kettős aranyat a kocsiból kidobni s ez valóban esztelenség. — Ha Rostán herczeg oly gazdag, mint beszélik . . . kezdé a kalauz. — Rostán! ismétlé Bistouri megdöbbenve, s kivetné szájából a pipát. Rostannak hívják? — Ismeri talán e nevet ? Az ingyenes utazó hallgatott és gondolatokba merült. — Istenem ! mondá Durandur Sailloux asszonyhoz : ön még fiatal, ezenkívül pedig minden korbeli nőnek része van e paradicsom örömeiben. — Én csak gyermekemnek élek, susogá az özvegy, kinek egyébiránt villogó tekintete ellenmondást képezett e hősies válaszszák — Kisasszonykája van ? — Nem, fiú. — Az kisebb előnynyel jár. . . . úgy érzem, hogy leány szorosabban ragaszkodik anyjához..........Hány éves fia ura ? — Mintegy húsz. . . . . én igen fiatalon mentem férjhez. — Magam is ugyanez észrevételt akarom tenni___ Nem lehet csodálni, hogy én igen jól ismerem a gombakirályt, mert én a legelőbbkelő társaságokba vagyok járatos. Állásomnál fogva gyakran jövök össze Rostán herczeggel, valamint sok más herczegekkel is. Hogy neki tetemes vagyona van, az bizonyos. Vagyona eredetéről azonban számos mendemonda kering: némelyek azt mondják, hogy Sonorában mint kalandor élt; mások, hogy valaha vendéglős volt San Franciscóban ; meg mások, hogy Londonban nagy Ihea-kereskedést vitt. A dolgot senki sem tudja bizonyosan. — De a herczegi czim? — Azt vette. — Francziaországban ? — Nem, . . . úgy hiszem, Belgiumban vagy más valami országban, hol czimet olcsón kaphatni. ... Ha önnek fiaura ismeretségeket óhajtana szerezni a nagy világban, én bevezethetem őt néhány úri terembe. — Oh, édes úr! viszonzá az őrnagy özvegye : hálával fogadnám ajánlatát, ha fiam közönséges fiatal ember volna; de ő idegen segély nélkül is már nagyon is számos ismeretségeket köt je be, és szépirodalmi lapokba dolgozik. — Lehetetlen ! mondá Durand félhalkan. — Szeretném, ha jövedelmezőbb pályát választott volna magának, hanem sikeres előmenetele mégis nagy örömömre szolgál. — És méltán, asszonyom. — Bocsássa meg ön, téve hozzá az özvegy kissé habozva, hogy ismét visszatérek Rostán herczegre... Én a Bretagneban ismertem ilynevű családot. A kereskedelmi utazó loprást az özvegyre pillantott. Már fél órája forgott agyában a gondolat, hogy ő ezen öreg arczot már valaha látta. — Maurepar Rostán, folytatá Sailloux asszony. — A plouesnoni egyházkerületben, teve hozzá Durand. — Aligha csalódom, kezdé az özvegy igen bizodalmasan, ha azt hiszem, hogy, bár ez már nagyon régen lehetett, nekem már volt szerencsém önt valahol láthatni. — Az nem fehetlen, asszonyom, viszonzó Durand, anélkül hogy hideg s tartózkodó magaviseletét megváltoztatná. A kocsi megállott a maintenoni postaállomáson, negyedórányira a vasúttól. A commis-voyageur kezét nyújtá üli társnőjének, lesegitendő őt a kocsiból. Alig lépett le az özvegy, midőn az öreg ember nagy elővigyázattal s ruhája gondos kimérgelése mellett szintén lekapaszkodott a gyorskocsi födélzetéről. — Lám, lám, úgymond, váltogatva majd Durand urat, majd Sailloux asszonyt nézdelve. Hisz ezek régi ismerősök! ... Jó napot, Lapierrel Hogy vagyunk? — Lapierrel mondá Sailloux asszony bámulva, és visszalépett. — Szolgája, Rio asszony! szólt hozzá az öreg. Hogy szolgál egészsége ? A mérnökkari őrnagy özvegye s a Pétel és Gombard ház képviselője álmélkodva meredtek egymásra, de nem nevettek. Durand a látcsövet illesztő szeméhez, s méregetni kezdé a szemtelent, ki őt oly keretben csak Lapierrenek merte nevezni. (Folytatjuk.)