Pesti Napló, 1855. április (6. évfolyam, 1518-1541. szám)
1855-04-22 / 1535. szám
1855. hatodik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Pesten házhoz hordva , évnegyedre 5 frt. — kr. p. Fálávre 10 „ — „ „ A havi emfletén , mint a vámonkinti eladta la magasfint. A lap politikai tartalmit illető mindan közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyelt tárgyszó pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő : mintoz a 8-ik szám Fálávre . 8 frt — kr. p. Évnegyedre 4 írt — kr. p. 92-1535 Szerkesztési Iroda : Urlutoxa 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Vasárnap, apr. 22-én. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt hasíbos petit sora 4 pgc krajcárjával számlttatik. A beigtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefizetendő a Magínyíték öt hasíbos sora 5 pengő krejozér jával számíttatik. — A fölvételi díj szinte mindenkor élenre lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Hegyelen a PISTI NAPLÓ — hétfőn és ünnep utáni napokat kivéve — feliévnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás. Április — juntus három hónapos folyamára. délire postán küldve 5 frt. Budapesten házhoz hordással, 4 forint Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, uriutcza 8. sz.l-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könykereskedésében, úri- és kigyóutcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadóhivatala, Bécs, ápr. 19. Ha az orvosok azon elve, miszerint valamely betegség megismerése máris félgyógyításnak tekinthető, általánosan igaz volna, úgy pénzbajunkon legalább félig segítve volna, mert a közvélemény egyhangúlag elismeri, miszerint a forgalom, nevezetesen az ipar és kereskedelem azért szűkölködik annyira pénzben, mert a vagyonos osztály, sűrűbben mint valaha, tőkéit közkötelezvényekbe fekteti s ez által a tőke folytonos mozgósága mellett elég magas kamatra is szert tesz. Ezen baj legújabban a „trieszt újság“ által hosszú tárgyalásra lön méltatva, anélkül, hogy a világ abból valami újat tanult volna. Hogy valamely állam gazdagsága egyedül polgárai munkájának gyümölcse lehet, igen szép tétel s néha igaz is, hanem csak azon egyet feltételezi, hogy a polgárnak alkalma és módja van a munkára. Ha dolgozó osztályainknak azt mondjuk: munkálkodjatok! Ők egyszerűen azt fogják felelni: Adjatok munkát! Ha az éhezőnek épületes felolvasásokat tartunk a gyomor rendes emésztésének előnyeiről, azt fogja mondani : adjatok hát enni valót; ha nincs, az elmélet sem kell! A munkásosztályokkal hasonlókép áll a dolog; ha nincs munka, akkor a munka áldásait feszegető peroratiók sem használnak, a ha van munka, akkor sem kellenek, mert akkor a nagy tömeg, az önmegtartás ösztönénél fogva, úgy is munkálkodik. A vagyonos ember, ki a közkötelezvények jelen állásából minél nagyobb nyereséget akar hozni, e czélra minél nagyobb tőkét fordít s így kiadásait is megszorítja, azaz kevesebbet dolgoztat. Rendes körülmények alatt a szekrényt, mit most 20 fton veszek, ugyanannyiért vagy még olcsóbban kapom, hanem az 5°10-es metalliques-t akkor nem kapom 85-ért, hanem 90 vagy 95-ért. Azon régi elv szerint pedig, hogy akkor kell vásárolni, mikor az áru olcsó, most papírt veszek, nem pedig munkát, amaz jelenleg olcsó, imez drága! Ez oly természetes, mint hogy a föld esőkor megnedvesül, eső után megszárad. Már pedig ki segítsen e bajokon ? A munkásosztály maga ? Hisz az úgyis tenné, ha lehetne ! A kormány ? Mit tegyen a kormány ? Ez nem időtöltésből bocsát ki kötelezvényeket, hanem azért, mivel pénzre van szüksége. Neki tehát arra kell törekednie, hogy minél több pénz forduljon a közkötelezvények felé, nem pedig, hogy a tőkét onnan elvonja. Hogy ipar és kereskedés ez alatt szenved, a kormány is átlátja, de szükségeit azonnal fedeznie kell; ipar és kereskedelem emelésére majd ezután tehetend valamit. Mindezen fejtegetésekből tehát csak annyi világlik ki, amit úgy sem vont kétségbe senki — hogy a baj megvan s hogy ennek orvoslása e perezben lehetetlen; gyökere a politikai helyzetben keresendő, s mig ez nem változik meg, addig a pénzforgalom emelésére tett kísérletek nem igen nagy sikerrel kecsegtetnek. De épen ez remélteti velünk azt, miszerint a politikai helyzetnek meg kell változnia, mégpedig rövid idő múlva; evvel nem azt akarjuk mondani, hogy a nyavalya gyógyítás, hanem hogy a krízis felé fog haladni. A hadsereg, ha csatákat visel, nem kerül többe, mintha harczkészültségben áll, az ipar és kereskedelem pangása akkor sem nagyobb a mostaninál, de a javuláshoz közelebb járulunk és ha valamely czélt rögtön elérni nem lehet, már a közeledés is nyereség ! Adja Isten, hogy a conferentia minél inkább siettesse a válságos perez bekövetkezését, ha Oroszország a legvégsőt kívánja, ám legyen meg neki kivánata szerint, de a többi Európa ne tegye magát az észak szeszélyének labdájává. Ha Drouin de l’Huys „palástja redőiben“ békét vagy háborút rejt, ám rázza ki a háborút. Tegyen úgy, miként azon ókori követ tette, ki hasonló helyzetben sem telegráfra, sem conferentiára, sem diplomatiai ebédekre nem szorult, hanem egyszerűen kiterjesztette köpönyegét s azt mondta : legyen hát háború. — Tudjuk, hogy könnyebb mindezt mondani, mint tenni, de ezen koptatott ellenvetés csak annyit mond, hogy a tettre nagy elhatározás és erélyes lépés kell. Nos aztán ? Történt-e még valaha valami nagyszerű , nagy és erélyes elszánás nélkül ? Korunkat rendesen kisszerűnek rágalmazzák, de nem lesz az, ha nagyszerű jellemek fellépnek, kik a kort is azzá teszik. A korszak rendesen az abban élt emberek tükre, nem pedig megfordítva; a körülmények gyorsabban vagy lassabban érlelhetik a nagy embereket, de nem teremtik s a történet számtalanszor tanúsította, miszerint valódi nagy férfi még a legmostohább körülmények közt is felvergődött s magával együtt egész korát is a jelentéktelenség homályából előre nem sejtett fénypolczra emelte! s korunk nem birna oly férfival ? ... De igen ! van egy, kiben a fiatalkor tüze a tapasztaltság bölcsészi nyugalmával, a kormányzási ildom harczedzettséggel s mély tudománynyal, a jóakarat erélyes szándékkal párosul s ez egy — nem fog tétlen maradni. Tőle várjuk azon „mentő tettet“, mely ellenes ármányait semmivé, szövetségeseinek poros adáit pedig — feleslegesekké teendi! London, april 14.4. Fejedelmi vendégeit, a francziák urát s asszonyát várja Anglia. Fogadásra sürög és készül minden: a windsori s buckinghami paloták, a city tanácsterme, a Gog és Magogiáról híres Guildhall, a „naval and Military Club,“ az operaház, a sydenhami palota, és többek közt — a titkos merényletek sötét barlangjai, e földi poklai a rendpolitikai biztonságnak. Az ország jelen körülményei, a nemzet jelen hangulatánál fogva kétséget nem szenved, hogy a paloták s viskók részéről egyaránt leendővatiók tárgya a császári pár. Az udvar a térdszalag rend lovagjává ütendi, s ekként a brit aristocratia választottjainak sorába veendi fel a — saját büszke kikiáltása szerint — parvenüből lett uralkodót; a kormány egy épen itt mutatása idején felveendő hadi kölcsönnel kedveskedendik a „béke„császárság alapítójának; a parliament, mely a fejedelmi pár épen megérkezésének napján 16-kán élend ismét össze, mint állittatik, demonstratio vagy resolutióval üdvözlendi a csatornán túli nemzeti képviseletet összedöntött „decemberi mentő tény“ férfiát; a municipális szabadságnak régente a főpalladiuma a city, amelynek egykoron pénzpiaczait tetemesen megzavarák a strassburgi s boulognei expeditiók a hazafiság legszebb czimével, a „polgáriéval szándékozik megtisztelni sarjadékát egy önmagát kereső, világambitiók sas szárnyain repdeső dynastiának; a cambridgei egyetem neve tudósainak koszorújába óhajtja fűzni a tudományok s művészeteket csak egy azon irányban fejlődni engedő fejedelmet, mely államczéljaival párhuzamban futja katonai egyletek, melyek tagjai közt nem kevés az almai, inkermani s balaklavai csatákban megsebesült hősök száma, bajtársul leendnek bátrak felkérni a krimiai kirándulás tervével felhagyott császárt. Igen, tárt karral várja az alkotmányos Anglia a szomszéd nemzet urát. — Tempora mutantur, et nos mutamur in illis. Volt idő, midőn az angol nemzet keble hasonlított harag lángjaitól kigyuladt vulcánhoz, mely a boszu láváját minden perezben kiönteni kész vala a fejedelemre, ki ma hódoló tiszteletének tárgya; ámde akkor e nép ösztönö s hajlamainak nem állott útjában az, mi lelkében legerősebb, az érdek. Vannak ugyan, kik azt hiszik, hogy Anglia roszul fogja fel saját érdekét, s hogy akkor, midőn állítólagosan III-ik Napoleon invasionális tervet füzögetett agyának gondolataiból, kevesebb oka volt harag s aggalomra, mint van öröm s megnyugvásra ma, midőn az alliance még dictatort ültethet a Downing utczai palota karszékébe; dictatort, kinek első rendszabálya lehetend a westminsteri színház kapuinak betétetése; de ítéljen erről a történet.Tény az, hogy Napoleon, ki pár év előtt Britannia legerősebb ellenszenveinek volt tárgya , ma az egész brit nemzet részéről számíthat hízelgő fogadtatásra. A közhangulat e gyökeres megváltoztatásában nagy része volt a sajtónak. Eleinte a pártok közül csak a manchesteri , a státusférfiak sorából egyedül Palmerston lord, a lapok légiójából csak a tory-k szóltak védmileg a császár ügyében; később a kereskedelmi s liberál közlönyök is kiengesztelődtek free trade-re hajló politikájával, végre a szövetség eljöttével a radikál újságok nyelve is magasztalásra oldódott. Ma már nemcsak a franczia Post rak egyre történt a tuileriák felé hajtott ezüst füstölőjének kábitó széntüzére, nemcsak az aristocrat. Herald sütögeti a nagyság dicskoszorúját az önalkotta császár halántéka körül, nemcsak a „Chronicle“ hódol s bókol a trónszerzőnek, mint ki „daczára az angol sajtó által illetett bántalmaknak, ellenére a nagybátyjáról reászállott hagyományoknak, s boszujára az őt hasztalan csábítgatott Sz. Pétervárnak, nem álmodott Waterloo megboszulásáról, nem tört titkon egy uj tilsiti szerződés után“, hanem a Napoleon császár ellenében magát azáltal erősen compromittált „Times“ is, hogy hasábjait megnyitotta a legclassikusabb névtelen angol journalista, az ismeretes „an englishman“ filippikának, ugy szinte a coup detai-t illetőleg hosszan hű emlékezetű „Daily News“ s „Advertiser is, stb. feltétlen capitulánsok. A dicsőítés húrját pengetik a hetilapok is, oly közlönyöknek, minek a „Leader“, „Examiner“ stb. sem kivételével. „Nekünk semmi közünk a franczia császár és nemzet közti kérdéssel; ez az ő dolguk. Mi III. Napóleonban Anglia barátját, Oroszország ellenségét fogadjuk, s megkívánjuk a vendégföldünkön élő idegenektől is, hogy a nemzeti fogadás komoly méltóságát meg ne zavarják, hacsak nem akarnak Anglia ellenségeinek, a vendégjog aljas megsértőinek, a lovagiasság minden érzetéből kivetkezett árulóknak tekintetni.“ Ily értelemben ir az egyetemes sajtó; igy érez az egész nemzet. — Magasra fokozá a nemzet e közérzületét, a sajtónak dicséret s elismerésben ömledezéseit a „Moniteur“ legközelebbi czikke a háború katonai eseményei fölött. E czikk a népszerűség igen magas polczára emelé III. Napóleont, ki katona politikában is : mielőtt lépne, előre, hátra, jobbra s balra tekint, kikémei s felhasznál mindent maga körül, így jön, midőn hivatalos lapjának toll alá mondta többnyire azon nyilt titkokat, melyek felfedezésével ügyesen lemosván kezéről a krimiai büntető fekete iszapját , — egyrészről lefegyverzé gyanúiban, s megnyugtató távozta előtt aggalmaiban Francziaországot, a mennyiből t. i. ezek tárgya a trón vala; másrészről igazoltan lép a Roebuckféle bizottmány vizsgálatainak folytán felizgatott Anglia partjaira. Különösen élőbeszédében hatalmas, kilátásdús és jelentékeny a moniteuri czikk. „Nagy nemzetnek, minő Francziaország, elvitázhatlan joga az állam biztonságát s hatalmát érdeklő igazságot ismerni, melyet viszont minden erős kormánynak, ha csak hazafi tekintetek hallgatásra nem parancsolják, kimondani szent kötelessége.“ E szavak Francziaországra nézve azt tanúsítják, hogy e nemzet lappangó közvéleménye is erős, s hogy a „népválasztotta“ császárnak csak egyheti távolléte is az országból elvbeli concessiót tesz részéről szükségesnek. Angliára nézve pedig, mint a melynek alkotmányos kormánya titokban űz mindent, s mely a blue bookban csak régebb történt s érdeket vesztett dolgokat, s ezeket is csak kivonatban, juttat közre, — szégyenitők s veszélyesek is e szavak. Ez utóbbi azért, mert az angol népet, — mely vagy önmagától, vagy a franczia szövetség kihatásából, vagy végre a szabadság elleneinek titkos cselszövényei, s az ezekkel czimboraságban álló bizonyos lapok ármányos sugallati folytán egy idő óta párhuzamot von Napóleonnak erős önuralmi, s Angliának gyenge parliamenti kormánya közt e nembeni további hasonlitgatásokra ösztönzi; pedig ily hasonlitgatások szükségkép has árnyat vetők az angol alkotmányra ma, midőn a Palmerston kabinet, e hirtelen eltörpült óriás, (félre)vezeti az ország ügyeit; s midőn —ad normám Eduard und Kunegunda, Kunegunda und Eduard, — Anglia csak Aberdeenek, Palmerstonok s Russellek közt választhat, s e hatalomra született családok circulus vitiosusából ki nem szállhat az ész- s akarattehetségben pezsgőbb középrétegekbe. S ez okból tarthatni attól, nehogy a népszerű urnák csak rövid idézése is Angliában, az ez ország alkotmányára idővel károsan kihat- A ROM TITKAI Regény. Irta Észther, stb. szerzője. Ünnepély. I. (Folytatás. *) Őszintén bátyám, mond Elemér: engemet Kardos is figyelmeztetett arra, hogy makacs ellenállással kellene küzdenem — s ezélzott, ha nem is világosan arra, amit bátyám most mondott. — De én azt hiszem, hogy ily ügy, ily világos, bármi után sem veszhet el. Adja Isten öcsém, Kardos egyébiránt becsületes ember, mond Elieser; — ezt az is bizonyítja, hogy velünk tart, de úgy látszik, távolról sincs mindenbe beavatva, holott mindentudónak véli magát. — Maradjunk e mellett: — vigyázz! vigyázz! és újra vigyázz ! Megfogadom e tanácsot kedves bátyám, mond Elemér derültebb hangon, mint valaki e társalgás után hinné, azután hozzátette: — tudja Isten, hogyan van, szivemben félelem nincsen ! — Ellenségeim táborában két angyal él, — miként várhatnék onnan nagy veszélyt ? Két angyal ? Igen, viszonzá az ifjú, Ilma és Aurélia. Aurélia, legyen, mond Elieser, míg mosoly vonult el ajkai körül. Melusina kisasszony Ilma húgom — nem! — ez nem angyal lehet tündér — angyal nem, százszor nem! Elemér hallgatott. Csodállak! folytatá Elieser, miután Elemér utóbbi szavait felelet nélkül hagyta: — téged is elkábitott e bájos színésznő, kiben semmi sem természetes, kiben minden külső máz, — külsim belérték nélkül. Mert belértékét e tévútra vezetett remek gyermeknek kiismerni senki sem vett időt magának, viszonzás) Lásd „P. Napló“ 1534. n. Elemér hévvel: — van-e szebb, miveltebb, kecsesebb teremtés hazánkban, mint Ilma? — Csalhat-e ily arcz, ily tekintet, e tiszta homlok ? A báj körülé épen az öcsém, hogy mindez csak De ezt átlátni hideg vér kell! — s te úgy látszik, forró vérrel birsz, s szerelmes vagy a czikornyás gyermekbe, ki téged megvet? Szerelmes ? mond Elemér, míg pir futott el vonásain. — Ah! kit e leány szeretne, — szeretni tudna! Félek öcsém, mikép bűnei egyike az leend, hogy megbocsáttatnak azok, mivel sokat szeretett! — Hallj engemet nyugodtan. — Miveltségről szóltál, megfejtem neked a káprázatot, mely annyiakat elszédít. — Ilmának minden miveltsége azon — nem tagadom — bámulandó ügyességben áll, a miveltség külcsillámát ellesni. Ki őt hallja, azt hiszi, hogy mindenhez ért, művészethez mint tudományhoz, hogy ítélete tiszta, józan, higgadt. — tévedés ! — Egy esetet mondok neked, mely őt festi. — Alig egy órája annak, itt e szobában történt — ítélj. Látod ama képet ott gyönyörű arany keretében. — Egy nő átlátszó fátyolba burkolva egy kövön ül, s gyermekét szoptatja, mig egy másik, ki mellette áll, kezét teszi vállára, s egy harmadik a földön játszik? Látom, mond Elemér, de művész nem lévén nem tudom a kép becsét megítélni. E kép, mond Elieser, a fiatalabb Cranach Lukács műve s a könyörületet ábrázolja. Tréfát akartam magamnak Ilmával csinálni, folytatá Ekieser e képmásolat s eleven színei, eléggé sikerült redőzete daczára minden egyébben, tehát a fődologban messzi távol van az eredetitől — melyet én bírok. — Ilmának azt mondtam,hogy ez egy eredeti Rafael — a legszebbek egyike ! Az szólt Ilma, magasztaltsággal megállván a kép előtt: — azonnal a hires olasz remekére ismertem! — ki tévedhetne! — minő bevégzettség! minő finom ecset! — mennyi ihlet e szép madonna arczában ! — A német és olasz iskola nagy különbsége daczára, Ilma mihelyt a Rafael nevet hallotta, elfogadta e képet remeknek, s a könyörület képviselőjében madonnát látott. Mit bizonyít ez ? mond Elemér. Azt barátom, hogy vannak és sokan, kik keveset tudva, a még kevesebbet tudók előtt — valami dicsörében a miveltségnek tűnnek fel. — A dolog kevésből áll, nem nehéz mesterség s vázlatban elmondhatom neked. — Ha egy híres festő vagy szobrász nevét hallod, akár tetszik a mű neked akár nem, tettess magasztaltságot és ihletet. — Ha zenéről van szó, bámuld a mester műveit, akár érted, akár nem. — Ha valami megkap, legyen az egy szép festvény,egy szobor,egy zene darab, utasítsd viszsza — s beszélj róla kicsinyléssel. — Nevezd az újat, ha remeknek gondolod is, kontárságnak. — Ha a zene felmelegít, ha lelkedet hatja át, mondd, hogy érzék csiklandó s rosz ízlésű mű. De légy óvatos, jegyezd meg az elismert nagyságok neveit, s esküdj szavaikra. Ha aztán a művészi nyelvet elsajátítottad, ha dicsérni és gyalázni művészi kitételekkel tudsz, százat fogsz elaltatni s ismerőnek kiált ki a világ. Bátyám tehát nem barátja a régi s a remek művészeknek? kérdé Elemér. Az öcsém, a valódi művész, az avatott — ez egészen más! — Ott, miként a született költőnél, egy érzékkel több van mint az avatlannál. Ő látja, hallja, érzi, mit az avatlan nem lát, nem hall, nem érez! — Ezek ítélhetnek, mert értik, mit mi avatlanok meg nem foghatunk. — De épen azért, mivel a valódi mester oly magasan áll, s mivel a valódi műértő oly jogos ítéleteket hozhat: lehetlen valami nevetségesebbet gondolni, mint amaz arany papiros sugárai az avatlannak, az avatott dicsfénye mellett. Elemérre kellemetlen hatást ten az öreg úr makacs ellenszenve Ilma iránt. Ő maga sem tudta miért s Ilmának szembetűnő ellenszenve daczára maga iránt, valami ellenállhatlan vonattatást érzett e szép tündérleány felé. Meglehet, viszonza az ifjú, miután az öreg úr kibeszélvén magát — mit nagyon szeretett — várta szavainak hatását: meglehet, ismétlé , — hogy Ilmát sokkal több balfogásra szoktatta, vagy tanította anyja körözete, mint a mennyi a kellőnek határiban megsérteni gondom erre; ez nem lényegéből jó, azért hogy a jobb benne elfojtva szurkolva van, miért ne létezne mégis! E pillanatban, többen jöttek a szobába, a mellékteremekben újra megcsendült a zene s Elemér felkelt úrhelyéről. Holnap minden esetre látlak, mond Elieser. Mikor Elemér újra a táncteremben volt, valami meglepte őt. Vele az ünnepély elején a jelenlévő magyar urak közöl többen szóltak, de elég különösen, most szembetűnőleg kerülték, sőt pár tánczosnétól is tagadó választ kapott. Elieser ezt talán elébb vette észre, mint az ifjú. — Azért az első alkalmat használván közeledett hozzá, és suttogó hangon mondá: Elemér, úgy látszik, hogy a vihart rejtő fellegek gyülöngnek fejed felett. Legkevesebbé sem csalódom, hogy ez mostohádnak, Czobor Márk öcsémnek s szeretetre méltó nejének, főleg pedig bájteljes Ilma húgomnak műve, kinek szive örvényt rejt. Elemér egy fényes tekintetet vetett bátyjára, azután nem minden színezete nélkül a búskomolyságnak szólt: — Csalódik bátyám — Ilma angyal ! — kit senki sem ismer, ő magát nem ! Elemér, mond Elieser komolyan vigyázz, nehogy ifjú szeszélyed tágabbra ássa az örvényt, melytől óva intettelek. Elemér hallgatott, volt valami tekintetében, mi elárulta, hogy Elieser őt megsértette, és sajgó sebet érintett jóakaró intéseivel. Talán épen ez utóbbi meggyőződése a sajátos, de mély emberismerettel biró öregnek jó szándékáról, okozta, hogy Elemér hallgatása által szabta ki határát a további értesülésnek. Egy óra múlva e beszélgetés után Czobor Pál elhagyta a teremet s Elemér is szállásán volt. Pihent-e ? — Mint tarka jelentéktelen álom, vonult- e el fölötte a múlt évnek kéjes mámora ? ezt a jövő tanusítandja, vagy cáfolja meg. Most egy visszapillantást fogunk tenni. (Folytatjuk).