Pesti Napló, 1858. január (9. évfolyam, 2387-2411. szám)
1858-01-14 / 2396. szám
10—2396. 9-dik évffolyam. PEST, jan. 14. Tájékozás. (Ék) Az ember valóban nem győzi eléggé bámulni annak az európai „concert“-nek a kontárságát. Míg egyfelől a készülőben levő, másfelől a már megtett szövetségekről oly szép dolgokat tudnak beszélni, minden összevisszamegy mint a síporgonán, melynek egyes sipjai — eredeti helyekből kimozdittatván — sohsem adják a hangot akkor, mikor kellene, hanem bele visítanak ám akkor, a mikor nem kell. Az állítólagos angol - osztrák szövetségről már eleget untattuk olvasóinkat; untassuk ma másról, hogy ha már az untatásnak meg kell lennie , legalább legyen benne egy kis változatosság. Berlinben „quid faciamus nos?“ czím alatt egy röpirat jelent meg, mely Poroszország politikáját tárgyalván, azt javasolja, hogy Poroszország Angliával szövetkezzék és mint ,saccessorium“-ot Ausztriát is vonja bele e szövetségbe. Eleinte azt hitték, hogy e röpirat valami magasállású diplomata tollából eredt, hanem — amennyire nekünk tudomásunk van a dologról— szerző bizony csak igen simplex szobatudós, ki saját kivonatait és combinatiót csak a szokottnál nagyobb önbizottsággal tálalja az olvasó elé. Számtalanszor mondtuk, mit tartunk egy osztrák-porosz szövetségről, mely papíron lehetséges ugyan, de mihelyt a praxisban egyetlen lépést tesz, azonnal megbotlik, mégpedig nem történetesen útjába eső akadályokban, hanem olyanokban, melyek a két birodalom benső természetéből erednek. Mindegyik Németországban túlsúlyra törekszik; Ausztria hatalmára, terjedelmére, világhelyzetére hivatkozik, de ennek nagyobb részét nem-német alkatrészeinek köszöni, miknek leszámítása után Poroszország részén lenne a túlsúly. Hogy pedig Ausztria összes tartományaival a német szövetségbe lépjen, ezt a tartományok szintoly kevéssé akarnák mint Németország maga! Nem feszegetjük tovább ezen ismeretes viszonyokat, mert a „quid faciamus nos“ szerzője úgy látszik, maga is érzi a dolog nehézségét s azért az Ausztriával a szövetséget csak „accessorium“ gyanánt akarja tekintetni. Az angol-porosz szövetség természetesebb volna, ha a jelen körülmények közt általában képzelhető lenne a régiekhez hasonló és nemcsak bizonyos alkalomra vonatkozó, hanem átalános érvénynyel biró szövetség. Egy másik röpirat szerzője még különbkosztosa az Úristennek; ő mindenekelőtt szükségesnek tartja az apró német fejedelemségek mediatizálását s egész Németországot a hat főtörzs közt felosztja; természetes, hogy ezek birtoka növekednék, Ausztriáét kivéve, melyet a német professor anyagilag nem akarna gyarapítani, hanem a bécsi kormányt az által kívánná kielégíteni, hogy a német szövetség Ausztriának birodalma integritását biztosítaná és — mit gondolnak olvasóink? — és az európai délkelet germanizálásában segítené. Ezáltal Ausztria belsejében megerősödnék s Németország hat erős alkatrészből állana, melyek Európának imponálhatnának. Ha a dolog oly véghetlenül otromba nem volna, majdnem azt lehetne mondani, hogy átkozottan okos! Okos, ha valósítható lenne, ha a nemzeteket csakúgy össze vissza lehetne hányni, mint a kaleidoskop üveg cserepeit s azokra, miképen nem tetszenek, más szint mázolni. Hanem erről is kár többet mondani. Hamleten meglátszik, hogy Wittenbergából s a német professorok köréből jött, midőn e szavakat mondá : bizony sok van a nap alatt, miről bölcsészetünk még nem is álmodik! Poroszország ezen szövetkezési indítványok közepette minden alkalommal Ausztria ellen lép fel, s a Dunahajózási ügyben is határozottan az orosz-franczia részen áll, pedig e kérdés Németországot közelről érdekli, s az ember azt hinné, hogy a két németországi nagyhatalom legalább ily kérdésekben karöltve fogna járni. Egészen mindegy akár a berlini „Zeit“-ot, akár a brüsseli„Nord“-ot veszszük kezünkbe, mindegyikben ugyanazon indulat nyilvánul Ausztria irányában, amott valamivel enyhébb, imitt ridegebb modorban. A Zeitnak talán sejtelme volt arról, hogy a hajózási szerződés ratificatiója készül, midőn azzal fenyeget, hogy - ha újra megkísértenék az eldöntést valami „fait accompli“ által megelőzni — Európa tudni fogja a befejezett tények politikáját a kellő korlátok közé vissza- s szorítani; a Nord pedig szintén fenyeget, hogy I a conferentia ily esetben megtagadandja a s párt állami bizottmánytól az „absolutorium“ot és annak munkálatát tudomásul nem vévén, s a békeszerződés 18. §-ét teljesítettnek nem tekintvén, annak teljesítését sürgetendi. Ezek a legújabb dissonantiák az európai concertben ! Resid pasa utolsó tette ama szerződés ratificatiója volt; helyébe Ali pasa lépett mint nagyvezér, ki — habár nem ellene, de korántsem annyira hive az osztrák-angol politikának mint elődje. Azonkívül az új külügyminiszter, Fuad pasa tudtunkra, franczia érzelmű, s ez okból Redcliffe lord előtt mindig a gyűlölet tárgya volt. Tehát ezen új hangszerek hangulata sem olyan, mely nagyobb öszhangzatot hozhatna achapaba, s akik gyöngéd hallszerekkel bírnák, azokra úgy hisszük még néhányban igen kellemes meglepetés vár, melyet elhárítani a német professorok sem lesznek képesek Ha hozzánk intézték volna e kérdést : quid factamns nos ? egyszerűen azt feleltük volna — taceatis, ut philosophi maneatis! MÁRTHA. Irta VALUE Y. m. Alig volt reggeli öt óra, már kinn ült egy nő a szegény hajlék küszöbén és ruhát foltozott, két félcsupasz, s kissé vad kinézések daczára szép gyermek hentergett lábainál a porban. Manuelt az anya és gyermekek mint régi ismerőst fogadták. — Hogy van József gazda Katalin ? — Meglehetősen, jó uram ! ha csak tán az utolsó rohamok óta szintoly keveset nem hall, mint amilyen kicsit lát. József gazda meg akarta mutatni, hogy ő nem olyan siker, mint ahogy mondják, mert kikiáltott a kunyhó belsejéből : -T- Kivel cseveg ön olyan korán Katalin ? — Az apát és Mártha k. a. barátjával, válaszolt a parasztnő. — Hogy az Isten fizesse meg nekik mindazt a jót, a mit velünk tettek, mondá az öreg. József egy élemedett tengerész volt, ki gyermekkorától fogva úgy tekintette a földet, mint a tenger jelentéktelen járulékát. Midőn az öregség miatt el kelle hagyni hajóját, eszébe jutott, hogy nejétől, kit feleségül venni ideje akadt a háborúzás szünete alatt, maradt egy leánya, s beköltözködött abba a vityillóba, a hol ez férjével lakott, ki fáradhatlan halász vala s a csalnak volt egyetlen öröme és vagyona. A szegény család két-három évig élt minden nagyobb nyomor nélkül; s József gazda elég kérelmesnek találta a fekvést nyoszolyájában, midőn egy éjjeli zivatar alkalmával, a halász, hajójával együtt elmerült. Következő év tavaszán,midőn Mártha Bretagneba jött, halványan és egészen elfogyva találta Katalint; gyermekei majd elhaltak az éhség és betegség miatt; és az öreg ott didergett rongyokban az elpusztult szalmaviskó alatt. Mártha, megnyerte nagynénje befolyását a szerencsétlenek ügyében. Dernán asszony, József gazdának élethosziglan tartó nyugdíjt adott, s a fiatal aszszony egy uj hajót kapott, melylyel a maga és gyermekei kenyerét megkereshette, a szomszéd szigetekre szállitván a partlakosokat és idegeneket. A társadalom mivelt osztályainál, a szív hálája közönségesen hangos szavakban nyilatkozik; e szegény emberek nem tudtak igy tenni, végtelen volt hálájuk Mártha iránt. Ha ez, azt mondta volna Katalinnak, hogy az örvénybe ugorjék mint Curtius, vagy az égő tűz felé tartsa kezét, mint Mucius Scevola tévé, Katalin csak kötelességét vélte volna teljesíteni, ha neki engedelmeskedik. Manuel jól tudta ezt, nem is késett levelét e jó paraszt asszonyra bízni. Katalinnak fogalma sem volt a mi önkényes előítéleteinkről, melyek szerint jó nevelésű fiatal leánykáknak, csaknem megbocsáthatlan hibául rójják fel olyan levél elfogadását,amelyet legalább is harmad szigten, való rokonuk nem irt. Ő gyakran látta Manuelt csevegni Márthával s cseppet sem ütődött meg azon, ha neki ir, miután írni tud. Azon különös megbízás, hogy a levelet Montbrun kisasszonynak tanult jelenlétében ne adja át, együgyü lelkében, még a gyanúnak árnyékát sem költötte fel. Manuel néhány pénzdarabot osztott ki a gyermekek közt s miután több ízben ajánlotta volna Katalinnak, hogy a lehető leggyorsabban hozza a reménylett választ, távozott. Nem jött néha kedvetek feltörni a levél pecsétjét, hogy visszavonjátok az üzenetet, melyet fenséges ékesszólással hittetek szerkesztve lenni, mig ujjatok hegye a papirt érte, és a melyet egyszerre csak közönségesnek vagy nevetségesnek találtatok, mihelyt már a postán volt ? Manuel ehez hasonlót érzett, midőn már B. . . . fele útjára ért, és a mi kezdetben csak félakarat volt, hihetlen arányokban növekedett, midőn arra gondolt, hogy levele azóta Mártha kezében is lehet. Visszavágtatott hát Katalin kunyhójához, reménylvén, hogy még idejében érkezik meggátolni, hogy levele Mártha szeme, elé ne kerüljön; de nem kevésbé reménybte azt is, hogy azóta választ kapott, anélkül hogy sokat törődjön vele , mint lehet e két egymással ellenkező eszmét összeegyeztetni. A paraszt nőt, két gyermekét és öreg atyját kinn találta egy roppant rézserpenyő körül ülve. Mind a négyen nagy fakanalakat meregettek egymásután az elüttök álló feketés lébe, melyben kevéssé ízletes galuskák úszkáltak. E családi jelenet, a tenger által visszavert szép napfény arany sugáraitól világítva, bizonyos tekintetben egy neme volt a mezei és patriarchális költészetnek; ennek daczára, csak heves szemrehányást idézett az elő Manuelben. — Micsoda kabarékot eszik ez az asszony olyan nyugodtan, midőn zsebében levelem, vagy épen Mártha válasza van ? mondá a hogy a lóról leszállott. S Katalinhoz közeledvén hevesen kérdezé. Felelettéből megértette, hogy ennek a szegény nőnek étvágyát nem lehet annyira felhányni, mint először gondola. Katalin, a népnél oly szokott vontatósággal előadta találkozását Mártha kisasszonynyal. Csak este négy óra felé találkozhatott vele egyedül, a gesztenyefa sorok közt. Elmondta megbízatását, nem felejtvén, hogy Belmár úrtól van küldve. Montbrun kisasszony zsebébe tette a levelet egy hang válasz nélkül, aztán visszament a kertbe tőle elbúcsúzván. Manuel, ötször hatszor elmondatta magának e részleteket s azon meggyőződéssel távozott, hogy másnap reggel Márthától levelet kap. Másnap délig semmit sem kapott; visszament hát Katalinhoz, reménylvén, hogy tőle valamit hallhat. A parasztnő a tengeren volt gyermekeivel együtt. Manuel este megint eljött, eljött másnap reggel és este ismét. Katalin nem hallott Mártha felől semmit, és meg nem foghatván Manuel izgatottságát s összefüggésnélküli kérdéseit olyan bámész szemmel kezdett rá nézni, mi elég világosan kifejezte : megbolondult ez a szegény úriember? A mi eszünk és szívünk zivatarai mindig ostobaságnak tetszenek azon egyszerű lények előtt, kik a természettel folytonos közlekedésben élnek. E morális tüneménynek okát csak úgy adhatjuk, ha azt mondjuk, hogy az érzések és gondolatok nem fejlődhetnek ki azon szegény teremtményeknél, kik arra vannak kárhoztatva, hogy annyi munkában merítsék ki erejöket, napról napra életöket így tengetvén; vagy azt kell megengednünk, hogy végletekben járó szenvedélyeink, nevelésünk beteges jelenségei, hogy a tudomány, művészet és irodalom, az embert megrontják, mint ezt egy híres bölcs állitá. (Folytatjuk.) Az egyleti élet hazánkban. IV. Az ausztriai birodalom s különösen Magyarország dús termő földje, mind népességi s gazdászati viszonyai által őstermelésre földmivelésre a szó legnagyszerűbb értelmében van hivatva, mely okszerűn kezelve s kellő beruházással ellátva a nemzeti vagyonosság kiapadhatlan forrását képezi. Ha fontolóra veszszük, miszerint a földtulajdon évi termésének pénzértéke az ausztriai birodalomban hivatalos adatok szerint kerek számmal vagy 2500 millióforintra ng, s ha tekintetbe veszszük, miként ez óriási összegből hazánkra körülbelül egy harmadrész jut, úgy a mezei gazdászat nagy jelentőségének bizonyításáról felesleg leen, többet szólanunk. Ez összeg ugyanis oly roppant, miszerint ha a világ teremtésétől napjainkig minden perczben egy huszas tétetett volna félre, ezek összegyűjtve, alig képeznének oly összeget, mint hazánk egy évi termésének középértéke. Többrendű társadalmi s közgazdászati körülmények gátolák eddig s gátolják jelenleg is a hazai földmivelésnek olymértékbeni kifejlődését, a minőre hazánk földjénél s a magyar nemzet gazdászati hajlamánál fogva képesítve volna. Itt nyílik a társadalmasságnak az egyesített apró erők hatalmának dicső munkatere, itt várhatunk végtelen sokat, ha nem is mindent a társadalmak jól szervezett és helyesen vezérlett erejétől. A gazdászat jövedelmező s tartós sikerű vitelére anyagi és szellemi tőke, t. i. bizonyos mennyiségű forgó vagyon és jó adag gyakorlati ismeret szükséges; az első nélkül bajos a tudomány legbecsesebb fölfedezéseit gyakorlatiakká s kamatozókká tenni; az utóbbiak hiányában pedig a forgó vagyon úgy forgattatik, hogy többé vissza se kerül. Az anyagi tőke szerzésére a társadalmiasság szelleme a földhitelbankok intézményét találta ki, melyek a hitel szövetkezése által olcsó s elég forgalmi tőkét szereznek a gazdászat számára; történt e részben mozgalom, de még a kellő eredmény nélkül, s habár itt a társadalmiasság csak hézag által válik feltűnővé, mégis felemlítjük, azon reményünket fejezvén ki, hogy ami halad, még azért nem marad. Sokkal örvendetesb eredményt bírunk fölmutatni azon egyleti mozgalmak iránt, melyek hazánkban az okszerű gazdászat másik főtényezőjének a szellemi tőke a hasznos ismeretek gyarapítása és termékenyítése körül mutatkoznak. Ezen szellemi tőke terjesztését illetőleg mindenekelőtt fölemlítendő a magyar gazdasági egylet, melynek ez évben legfelsőbb helyről történt megerősítése nemzetünk társadalmi történetében nem eléggé megbecsülhető, nevezetes esemény. Ezen egylet mind pénzereje, mind tagjainak száma és tehetsége által hivatva van az ország gazdászati értelmiségének gyypontjává válni, hova és honnan az okszerű gazdászati eszmék kis besugároznák, mint a nap sugarai, melyek meleget és világot terjesztenek, nem mintha maguk adnának, de ébresztő erejük által. A gazdasági egylet, mely 1840 ben alapittatván a leviharozott nehéz idők csapásait túlélvén, jelenleg több százra menő tagot számit s reménylem lehet, hogy számuk minden évben szaporodni fog. A gazdasági egylet mint jegeszedési pont körül kívánatos és szükséges, hogy minél több rokon társulatok keletkezzenek, minek hála a magyar nemzet mindinkább szilárduló józanságának már szép számmal, részint fejlődésben, részint képzésben vannak. Ily egyletek vagy fiókegyletek, amennyiben az ország csak egy bizonyos, éghajlati geológiai s gazdászati viszonyai által kiváló részére, de itt a termelés minden ágára kiterjeszkednek, vagy olyanok, melyek működésüket ugyan az egész országra, de csak a termesztés egy bizonyos ágára (mint p. o. juhtenyésztésre, kertészetre, selyemtenyésztésre stb.) terjesztik ki. Mindkét irányban tekintve az ország nagy terjedelmét aránylag csekély, de mindenesetre örvendetes tevékenységet látunk kifejlődni. Míg egy részről a fiókegyletek mindinkább alakulnak addig leginkább a kiállítások által tekintve külön erdészeti, többrendű lóverseny kertészeti, szöllészeti egyletek alakultak, meg TUDOMÁNY IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Egy kis pörpatvar. m. Gyulai Pál válasza. (Vége.) A mondottak után bizton befejezhetném polémiámat ; a főkérdés megczáfolásával a többi magától elesik, de mégis folytatom, hogy még inkább földeríthessem Jókai szemfényvesztő fogásait és szólhassak a K. Eötvös regényéről, amelyre való hivatkozásai Jókai rajtam oly mély sebet vél ejthetni. Jókai el akarván hitetni a közönséggel, hogy én az ő tragoediáját nem a tragicum hiánya és a puszta hatáshajhászat miatt támadtam meg, hanem mert megtámadta benne az aristocratiát, a szőlődézma és tagosztály ellen izgatott s a XVI. század kényurait festve, megsértette a mai kor önfeláldozó nemességét, szörnyen mentegetőzik s művét az oligarchia s nem az aristocratia ellen írottnak vallja be. Szememre veti, hogy nem értem az oligarchia és aristocratia közti különbséget, e két fogalmat kényem kedvem szerint cserélge,tem. Csáky Lórát (egy leányt) oligarchának nevezem és legyaláz minden valaha létezett magyar oligarchiát és föltétlenül magasztalja a magyar aristocratiát Árpád idejétől egész napjainkig. Összezavartam-e az oligarchia és aristocratia közti különbséget, az közönyös a vita alatti kérdésre nézve. Ha már Jókai az oligarchia ellen írottnak vallja be tragoediáját, azt kellett volna bebizonyítania, hogy művében az oligarchák, mint oligarchák s nem mint aristocraták szerepelnek, hogy Dózsa nem az aristocratiai intézményeket, hanem az oligarcha kormányt akarta megbuktatni, s nem a nemességet szándékszott kiirtani, hanem csak az oligarchákat. Egyébiránt Jókai az oligarchia fogalmát nem a legszabatosban magyarázza meg. A philosophiai és politikai műszavak rendesen szoros és tágabb értelemmel bírnak és ritkán szó szerintivel. Oligarchia szoros értelemben azt teszi, aminek Jókai állítja, kevesek uralkodását, azon különbséggel, hogy az oligarchia rendesen az aristocratiai intézmények kinövése, midőn néhány aristocrata bitorolja az egész aristocratia jo-