Pesti Napló, 1858. február (9. évfolyam, 2413-2427. szám)

1858-02-14 / 2422. szám

kfzt vádol, különös volna, ha most is maga nem nyújtana példát az elferdítésre, midőn ez ellen panaszkodik. Nyújt is, ne féljünk, nem csak egyet. De mi ezúttal csak egyet emelünk ki, ezt az egyet is csak azért, mert ebben Szegfi úr vak hiúsága is jellemezve van. Azzal áll elő Szegfi úr, hogy a P. Napló Ítésze őt két novellájáért „annyi dicsé­rettel halmozta el." Ebből az látszanék, hogy a P. Napló Ítésze dicséretnél egyebet nem is mondott Szegfi úr no­velláiról , mert hiszen Szegfi úr egy szóval sem említi, hogy azon „dicséret"­ mellett megrovások is voltak. Pedig voltak ám. Az ismertetés igen szelíd hangon van tartva, de a megrovás határozottan felülmúlja benne a dicséretet. Rövid értelme az, hogy a szerző bebonyolítja a dolgot, aztán meg nem tudja kibonyolítani. Nyelvhibalajstrom is van hozzácsatolva, melyből kitűnik, hogy a szerző nem sokat ért a magyar szókötéshez. (Lásd a P. Napló 2026. számát.) Hát nem elferdítés, nem csonkítás az, ha valaki, kit egyazon tárgyban meg is dicsértek, meg is róttak, a kapott dicsérettel kérkedik, a megrovásokról pedig hall­gat? Azt mondja valaki, hogy Szegfi úr jó posztóból dol­gozott, de hibásan szabta és varrta; Szegfi ur pedig fogja magát s azzal kérkedik, hogy: de megdicsérték a ruháját! — De a Budapesti szemle szerkesztője felhívta Szegfi urat dolgozótársul. Ön ajánlkozott, mint halljuk, s hatá­rozottan nem utasitaték el. De kapott-e valamire megbí­zást az érintett szerkesztőtől, a­ki vállalatában ki szokta osztani a teendőket, s nem abból szerkeszt, a­mit a vé­letlen tárczájába dob ? Ki tudta e eszközölni, többszöri kérés és panasz által, csak azt is, hogy tiszteletpéldányt nyerjen, mi a dolgozótársaknak jár. — Hogy szokott Szegfi polemizálni , ime egy példa. Nem kevesebb merészséggel, mint tudatlansággal állitá, hogy a magyar tudósok nem írtak oly világraszóló mű­veket, mint a magyar szépirodalmi írók. Mi erre azt fe­leltük : „mit tudja Szegfi, minő állást foglal el egy Te­leki és Szalay más nemzetek irodalmi állásához mérve, mit tudja, milyen figyelmet ébresztett le. Eöt­vös nagy munkája Európában stb! S mit válaszol ezek­re Szegfi? Talán megmutatja, hogy Teleki, Szalay és Eötvös művei a tudományos irodalomban nem állanak európai színvonalon? Nem jó ezekre, úgymond, nem fe­lel, mert ezek személyeskedések és gyanúsítások !“ Van­­e aztán ezen embernek legkisebb fogalma a személyeske­désről és gyanúsításról ? S ezen ember akarja kijelölni a kritika korlátait! — Azt mondja Szegfi, hogy a szépirodalom iránt lené­zéssel viseltetnek bizonyos emberek, a­kik magokat t­u­­­dósoknak nevezik, mert teremteni nem tudnak. Annyi badarság, együgyűség egy mondatban, hogy alig tudjuk, hol kezdjünk taglalásához. Szegfi szerint vannak emberek, a­kik lenézik a szépirodalmat, és vannak a­kik tudósoknak nevezik magukat. Hogy hol vannak ilyen emberek, ki volt a ki megvetést fejezett ki a szépiroda­lom iránt, ki és hol nevezte magát tudósnak , minderről hallgat. Egy kis psychologiai ismeret azonban kezünkbe adja a kulcsot a fent idézett mondathoz. Ha tudjuk, hogy vannak írócskák, a­kik felviván magukat, úgy véleked­nek, hogy a szépirodalom­­ az ő becses én­ök, (mint XIV. Lajos mondá az államról), s a ki az ő műveiket megbírálja, a szépirodalmat támadja meg , azonnal tisz­tában vagyunk. S ha a kritika azt mondja ez ember­kékről , a mit megmutatott Szegőről , hogy tudatlan : ~~ -tw----/ - —---«V n­agy dünynyögve : „no hiszen tudós vagy te. — Ők nevezik tudósnak kritikusukat, mert tudomása volt valamiről, a miben egyik vagy másik írótársukat meg­igazította. S aztán rá fogják, hogy a kritikusok oly sze­rénytelenek, hogy magukat tudósoknak nevezik. S miért nevezik tudósoknak ? Halljuk a bölcs felfedezést. „M­ert úgymond Szegfi, teremteni nem tudnak. S mit nevez Szegfi teremtésnek ? A tudományos munkát nem. Azon belátásra pedig épen nem emelkedett, hogy a kritikai dolgozat is szintoly nagy irodalmi becscsel bírhat, mint bármely más irodalmi mű. Mit nevez tehát teremtésnek ? A költői művet? Csupán a phantasia üres játékát. Mert maga mondja , hogy a költőt nem tudománya, hanem költői tehetsége szerint kell megítélni! Nem a mű minő­ségéről, hanem mennyiségéről ítéli ő meg a teremtő erőt. Ezért mondja, hogy Gyulainak nagyobb széthányó, mint teremtő ereje van. Pedig a természetből megtanulhatná Szegfi úr, hogy minél nagyobb a fa termékenysége, rende­sen annál silányabb a gyümölcse. Kevés a kivétel, az irodalmi, és ha minden nagy ízó, régen fölfedezett különbségek daczára is, abban itt: minek a külön­­böztetés az első esetben, vagy miért kerülve az utol­sóban ? De önnek egy nagy igazságot t­erle kivini, s hogy annál szembetűnőbb legyen tétele, alkatlanul oda tudit minden példát a tényekből, minden szabályt az elméletből. Hanem a tények igen­is beszám­ítvák, azaz több van bizonyítva velük, mint a­mennyi telik tőlök. Mert minden példa sem bizonyít többet mint egy szabályt. És ha egy a szabály : a példák leg­alább hasonlók legyenek; vagy a többféle gyakorlat többféleséget hoz be az elméletbe is szükségkép, s ön erre ott ügyelt, a­hol nem kellett volna. Ugyanis lévén elég példa reá az irodalmakban, s hogy némely készületien, de sokszor annál lelkesebb s­­zó, a szóözönig, böbeszédig viszi az előadás mester­ségét, s ír, tanít mindenről, csak azt nem lehet ki­venni : miről, mikor a képzelődés csapongásai figyel­metlenül, számadásra vonhatlanul űzik játékaikat, mikor a meggondolatlanság beszédei, ajakon teremve­­ inkább, mint lélekben foganva, üres dagálylyá duzzad­nak ki, mi a rhetorika diadala; vagy mikor úgy vélt s ráfogott erősségek mint végső ok és alap erőszakkal préseltetnek ki a tárgyból, s az avatlant elhódítják inkább mint meggyőzik, mi a dialektika diadala: mon­dom, miután észrevette ön mind e példákat, melyeknek nem kellene lenniök , ön e példák után csinál elméle­tet a formára, elméletet, melybe oly szerencsétlenül belopkodvak a praxis gyarlóságai, és szabálylyá emel­­vék az irodalmak vétkei, melyet aztán egész jó íh­­szemmel vall ön az irodalmi forma elméletének. Mi ez ? Önfeledés vagy elméleti járatlanság ? Lám, a­he­lyett, hogy a klassikusok szellemét a lehető mélyen meghatva, iparkodott volna ön feltisztult nézetekre, s különbségek él­es kihatásolására emelkedni, azzal vi­szi meg áldozatát az irodalmi formának, hogy hévé-­­ ben a roszabb részt választja s az irodalmi bűnöket megkoronázza. Példái helyesek, tételei gonoszak. Látszik, hogy mi becse lehet annak a nyers empíriá­nak tudományban, s mennyire nem életrevalóság az mindenkor, mit az élet, a gyakorlat annak hazud. Sokkal helyesebben tette volna ön, ha egyes pél­dák helyett, miket magának határjául kiállított, ra­­­gaszkodik a forma elméletéhez és pedig, ha már el­­kezde ön különböztetni, a különböző színű, modorú írók sajátságai szerint. Sokkal helyesebben, ha sok minden tétova és m­ellékesség felhordása nélkül ta­­j­nítja ön az irodalmi formáról, hogy az fölötte ajánla­­­­tos itt a tudományok, a szép izlet terjesztésére, hogy nélküle alig, vagy csak későn mehet ki az ismeret a világba, s válhatik közjóvá az irodalomban. Helye­­■ s ebben : ha felvallja ön, hogy az író eltérve olykor a tartalom szigorától, el a tudományhoz illő s még­sem mindig egyforma merevséggel követendő las­súságtól , bizonyos engedélyt ad magának a köny­­nyebb, elevenebb érzéki előállításra, de megköti ma­gát másrészről sohasem távoznia el oly messze tár­­gyától, hogy csak épen fülnek ejtett szó legyen a mit mond, hanem hagyja éreztetni örök állandóul, hogy a szóban, az előadásban az eszme, a gondolat viszi ma­gát előre, és nem egyéb mint a tartalom az, mi akár­­ a mondatok kerekdedségében kigömbölyül, akár a rövidségben, úgy­szólván, értelmünkre ver s meglepi a gondolkodásunkat. Helyesebben : ha mondja, hogy itt nem a tudományos buvárlás, elvont fejtegetés a czél, hanem a buvárlatok eredményének gyönyörköd­tető, elmefoglaló előadása, mire a népszerűsítés igen áldott eszköz ugyan, de­­vigyázva kell vele bánni, mert, mint példából tudjuk honn és künn, vajmi ha­mar és könnyen laposítja el magát a tudományt, vesztegeti s erkölcsteleníti meg az írói akaratot, mi­dőn a könnyűre szoktatja; és semmi nehezebb mint a határnak, melyen innen megállapodni, melyen túl száguldozni egyforma bűn, kijelölése. Hiszen se a tu­domány oly hideg és mély, hogy magához ne bocsás­sa együtt vagy külön a képelődést, a népszerűsítést; sem ezek oly hitvány elem, hogy bennök elpárologjon vagy alakot ne vehessen a tartalom, habár a tudo­mánynak legigazabb és legmagához va­­lóbb formája utó végre is a tudományos forma. Helyesebben : ha hirdeti ön, hogy az nem a puszta gondolat világa, mert ennél mozgalmasb, érzé­kibb, nem is a puszta képzelődésé, mert ennél nyu­­godtabb, őszibb, hanem közép a kettő között, vagy a kettőnek vegyülete; hogy épen azért a szepelmű és szellemdús írók — vagy ha nem szellemdúsak is, de a fiatalok — itt jelennek meg seregestül és először, a­mikor lelkesedve adják elő, a­mit nem tanultak, de annál erősebben hisznek tudni a velük született ké­pesség után, hogy ez ama csábító neme az írásnak, melyben házilag érzi magát a gúny és ötlet, a szeszély meg a nedély, az elmésség és az elmefuttatás ; azon nem, melyben írónk a vezérczikkek, röpivek, felhívá­sok. Helyesebben : ha kifejti ön, hogy ez az a mező, mely szabadabb mint a tudományos forma tere, ugyan­azért lazább is, melyen egyforma otthoniassággal lép­­ föl a szépelme és a kontár, s mindkettő, a legnagyobb­­ ellentét daczára is geniálisnak mutatkozik, utoljára­­ egyik sem az. Helyesebben : ha bevallja ön, hogy­­ mint a világon minden írásbeli forma, úgy az irodal­mi forma becse is abban áll: mennyi észi tartalom mennyi formai szabatossággal van benne feldolgozva; mert az a forma, melyben a tartalomtól független ada­lék van, nem is forma, csak száguldozás a forma kör­­­rül, annálfogva szűkölködik is minden eszthetikai­­ becsben most és mind­örökké. De ön mindezt nem tette. Sőt ellenkezőleg meg­nyugodott ama könnyelmű s félkegyelmű írói feleke­zet eljárásában, mely a szépírás ürügye alatt jogo­sítva hiszi magát,gúnyt űzni a „tudós“ névből, és ha­zai irodalmunkban is népszerűséget csinált az üres­nek, a vétkesnek. E felekezet légmentesen van védve az ön elmélete által, s ön mindezt kifeledte számítá­­sából. Ezek mind tények, tényei az elmélet gyakor­­latbavételének. Ön a­helyett, hogy példákból alkot­na elméletet, alkotja példákért; a­helyett, hogy vá­lasztással járna el a tények, a példák között, egy­­iránt befoglalja mindegyiket, s belopkodja, mint fel­jebb mondom, elméletébe a gyakorlat gyarlóságait. Fumum ex fulgore! Mindezek után könnyű belátni, hogy a tudomány­nak úgy irodalmi, valamint tudományos formájához legelsőbben is szükséges a t­u­d­o­m­á­n­y. Ez, hiszem, oly tétel, melynek nincs szüksége magyarázatra; s ezt mondván, sietek kifejezni értelmemet a harma­­dik állítás iránt, mely szerint az ön tanácsaira jelenleg semmi szükség az irodalom­ban­­velők­ört inkább mint használ. — Legelsőbben is kérdéssel szólok ez állítás bebizonyí­tásához s felhívom önt, okát adni annak , honnan, mi­nő irodalmi szükségből hozta elő épen ma, épen ná­lunk az irodalmi formának—akár maga, akár én sze­rintem magyaráztassék is az — ily hamaros védel­­mét, ajánlatát. Európa nemzetei természetesen oly na­gyok irodalmi tekintetben, hogy lehetlen volt észre nem vétetniük, de minő czélból, állítja ön előtérbe őket ? Azért, hogy minket hozzájuk mérjen ? Az iste­nért ! csak nem akar ön ad analogiám csinálni tudománytörténetet ? Van e nekünk oly praegnans múltúnk a tudományosságban mint a nyugati népek­nek? Nincs, bizony nincs, de van ezek mellett és ma­gunk érdekében, az igaz, nem régtől kezdve, annyi haladásunk, a­mennyi egyiknek sincs magához képest, ha mindjárt a gyermek vagy ifjúkor szapora növeke­désére fogjon is az emlékeztetni. Jól tudom én, misze­rint a németek azon is törik fej őket, hogy Hegelt a nők előtt is felfoghatóvá tegyék. A szerző nevére, ki ezt ígéré, nem tudok bizonyost, de a tény áll. Miná­­lunk larfinknak is kora munka volna. Jól tudom én, hogy szép dolog­ a történetben oly szót leírni, mint Ma­caulay , de Huine,­ Gibbon Robertson és mások nélkül vagy előtt Maculay nem születhetik. Jól tudom és meg is untam már a franczia formásságot, s majd annyira meguntam, mint maguk a franéziák jobbjai, kiknek épen az a bajuk, hogy rajtuk veszett, s nem tudnak tőle menekülni. — E helyen, úgy hiszem az olvasó magától is belátja : minő érdekes összevetéseket, ha­sonlításokat lehetne tenni köztünk és európai­­ vagy új irodalmi népek között, ha ezen már rég túl nem volnánk, ha ezt az összevetésekből eredő igazságot, irodalmi szabályt, régen föl nem dolgozta, maga ben­sőjévé nem hasonlította volna át irodalmunk ezelőtt körülbelül harmincz esztendővel, még Kazinczy ko­rában. " ERDÉLYI. (Folytat. köv.) — Halljuk csak, mit fostól Szegfi Gyulai kritikájában. „A helyett, úgymond, hogy a (természetesen a magyar) szépirodalmi müvekből aesthetikai elveket kifejtene (ol­vasd : fejtene ki), anticipált elvekbe szorítja azokat. “ Te­hát rászalja, hogy általános irodalmi törvényeket követ Gyulai, s azt szeretné, hogy külön aestheticát írjon — az ön számára ; oly aestheticát, melynek elveit az ön mű­veiből merítse a bíráló. De Szegfi úr, Homer legyen az, a­ki azt akarja, hogy Aristotelese akadjon! — „Neveletlen iskolás, gyermek !“ íme Szegfi Mór leg­újabb vitatkozásából egy aestheticai kifejezé­s — Szegfi úr ferdít. A „Szépiroda Közlöny“ azt állít­ván, hogy a „P. N.“ egyik múlt havi számában bebizo­nyította olvasóinak, hogy a szépirodalmi lapok minden kivétel és különbség nélkül csupa merő ponyvairodalom: felszólítottuk a „Szépirod. Közlönyt“, hogy mutassa meg, hol állított ilyesmit a „P. N.“? Szegfi úr a „Szépirod. Közl.“ utóbbi számában e felszólításunk folytában a „P. N.“ dec. 20-kai számára hivatkozik, állítása igazolására említett lapunk tárczájából néhány kikapott sort idézvén. Rosszul idéz, ferdít, nem bizonyít. De merész állítását nem is bizonyíthatja be, mert azon tárczaczikk illető so­rai (melyek közt előkerülnek a Szegfi úr által idézett 13. és 36-ik sorok) minden kihagyás nélkül, ekként hangzanak : „Tehát nekünk le kell mondanunk nemzeti irodalomról? Ez azon kérdés, melyen oly remegő buzga­lommal évődnek jobbjaink. Ellenben vannak, kik diadal­mas elégültséggel mutatnak két duózat divatlapjainkra, s naponkint felmerülő verselőink s novellistáink ujoncz se­regére. Mintha ez volna az, mit irodalomnak nevez a miveit világ. Holott ez az, mi irodalmunk jövője iránt legalaposabb kételyeket kelt. Minden nemzeti iroda­lom két rétegből áll. Az egyik a miveitek irodalma, má­sik a tömegek irodalma. Az egyik a tudományt, az em­beri ész legmagasb fogalmait, az emberi kedély legne­­mesb ösztöneit, a természet legmélyebb titkait, legszebb, legillőbb alakban kifejezve, komoly vagy tréfás felfogás­ban tartalmazza. A másik az átlagos közepesség színvo­nalán fölül nem emelkedik se tartalma se formáival Mindakettő lehet nemzeti idomú. Mind akettő megfelelhet bizonyos igényeknek. De az egyik csak korának szolgál; a másik korának is s az örökkévalóságnak. (Római ha­gyományok sok obscurus író s költőről szólnak, kik ko­rukban nagy sikernek örvendettek s Horacz és Catull fölé helyeztettek.) Az egyik bizonyos közepes osztályok eldelete, a másik a nemzet közös gyönyöre. Az egyik a szó komoly értelmébeni­, a magasabb irodalom , a másik csak az állja, hulladéka. Ezen közép színvonalú, magya­rán ponyvairodalom igen nagy anyagi sikernek örvend mindenütt.“ (Tehát nálunk is, s mondhat­juk-e ezt szépirodalmi lapjainkról?) Hol mondatik e so­rokban, hogy a szépirodalmi lapok csupa merő ponyva­­irodalom ? Olvassa meg Szegfi úr azt ezentúl jobban, mit idéz, s ha nem érti, magyaráztassa meg magának. (Folytatjuk). — Nagyváradról, febr. 10. Írják a B. P. Hír­lapnak : Vasutunkon egy sinvonal már pályaudvarunkon egész a főépületig be lévén vezetve, tegnap egy mozdony azon egészen behatolva meglátogatott bennünket. A pá­lyái és többi vonalak lerakásán s a püspöki-váradi vonal kövecsezésén szorgalmasan dolgoznak, hogy mint bizo­nyosul kitűzött napra, márt. 19-ére az egész T­iia TWilf-taffTijr-víirjiji­­ v II II a­l­ui v b .«v­. h a s s é k. Az első mozdony beérkeztének ünnepére teg­nap 9-én a vasúti indóházban (a társaság vagy hivatal­nokai s vállalkozói által ?) egy fényes tánczvigalom ada­tott, melyre a város elite­jének nagy része hivatalos volt. — A tánesegylet gyűlését illetőleg folytatjuk tegnapi közlésünket, mindenekelőtt helyrehozván egy tullhibát. Az elnök t. i. nem gr. Károlyi István, ha­nem gr. Károlyi György volt. Az alaguton való átjá­rásból 1854. márt. 19-kétől, midőn a munkálatok nem voltak még befejezve, de a gyalogjárók számára az átjá­rás ünnep és vasárnapokon megengedtetett, egészen 1856. márt. - ig, midőn a szétvettetési munkálatok befejeztet­tek, s az átjárás hétköznapokra is kiterjesztetett, az egész jövedelem 12,683 frt. 14 kr. volt. Ez utóbbi­ időtől a tulajdonképi megnyitásig, mely 1857-ben ápril 30-kán történt, a jövedelem 23,885 frt 52 kr. volt. Ez utóbbi naptól egészen folyó évig jan. 31-ig a bevétel 20,322 frt 11 krra ment. S igy az eddigi egész bevétel 56,891 frt. 17 kr. Ebből fedeztetett a lebegő adósság kamatja és az átjárási szolgálat költsége. Örvendetes, hogy az alagút forgalma folytonos növekedésben van,­­ a jövőre még szebb eredmény kecsegtet, kivált ha a buda-székes­­fehérvári vasútvonal elkészíti, melynek pályaudvara a budai Krisztina­városban lesz. Az alagút szilárd építési modoránál fogva sokkal csekélyebb fántartási és javítási költségeket kíván, mint a másnemű építések. — A sze­mélyzet is­­aránylag csekély részt von el a jöve­delemből. — Az erre kiadott 7000 forintot is csak azon esetben növeltetik valami kevéssel, ha a forga­lom tetemesen nagyobb lesz. — Némely sérelmek elő­terjesztése utá­n, melyeknek felsőbb helyen leendő or­voslását remélhetni, a titoknak befejezte előadását. — Az újabb részvények kibocsátását illető előterjesztést a gyűlés elfogadta. A 200, idegeneknek átengedendő rész­vényből az alagúttal kapcsolatban állandó nyilvános mu­latóhely fog elkészíttetni. Ez a bécsihez hasonló „Elysi­um“ lesz. Nemzeti szintasz.Febr.il. A „Próféta“. El­lin­g­e­r szabadságidejének használata után a czimszerep­­ben lépett fel. Jelesül énekelt, hangja tiszta volt. Ellin­­gerné­l­­mint Fides szintén sok tapsot nyert. Bertha sze­repét Fehérváry Mari k. a. éneklé kevés sikerrel. A ma­gas hangokban nem volt biztos. A táncz, a templomjele­net sokat veszített érdekességéből. — Febr. 13 ikán „A velenczei kalmár“ és „A lakat“, Ira Aldridge föllépteül. A színháznál még nagyobb volt a tolongás, mint Othello előadásakor. A közönség tetszése most sem maradt ki, de nem volt oly nagy, mint Aldridge korábbi vendégszereplései alkalmával ugyane művek előadásánál. Pedig a játék, a művészet ugyanaz volt. Okát egész bizonysággal megmondhatjuk. A szí­nész maga a jeles játék daczára elvonta az illusiót azzal, hogy a­ közönség előtt érthetőbb kívánván lenni, angol szavai közé más nyelvből is vegyített egy­­egy szót, nemcsak a „Lakat“ czímű bohózatban, hanem a komolyabb „Velenczei kalmár“ban is. Ez egyes szavak által nem sokkal, lett érthetőbbé azok előtt, kik mit sem értenek angolul; az angolul tudók előtt fülsértő volt az idegen szavak belevegyitése s végül mindenkinek rontá illusioját, hogy a szinész kiesvén sze­repéből a közönségnek akar hízelegni. Azonban még hízelgésnek is rész volt az eszköz. Epen ellenkező hatást tett, mint a színész várta. Minden jobb ízlésűt bántott, hogy a bohózatban a szerecsen Mungo egyszer „éljen“t kiáltott, — de sokkal bántóbb volt, hogy a „kalmár“ban „flesh“ helyett fleischt, „I am content“ helyett „Ich bin zufrieden“t mondott. Oly műveit közönség előtt, mely leg­kevésbé sem nevetett, midőn másikjának egy lényeges része lehullott, az ilyféle kétnyelvűség nem tetszhetik egyáltalában — s boszankodást keltett. Gazdasági és kereskedelmi szemle. Mai időben keserves dolga van a mezei gazdának, de még a gazdasági szemleírónak sem irigylendő az állapotja. Hogy örökösen ne panaszkodjunk, vigasz­talásul elmondhatnék, mikép Lengyelországban már házról házra járnak a hajhászok, s a gabonát össze­vásárolván, Danzigba szállítják, innen tengeren An­gol- és Svédországokba vitetvén. A berlini „Nat. Zig“ is ezt írja, hogy Poroszországban, sőt még a gabna­vés gabnakészlet van, mi tavaszszal élénk gabnake­­reskedésre és becsületes árra nyújt reményt. Nem tu­dom mennyi igaz van e tudósításokban, de ha félig igazak is, szívesen meghívjuk szeretett szomszédain­kat, jöjenek hozzánk, adunk mi gabonát eleget és ju­tányosan, mert mi tőszomszédok épen nem vesszük észre, hogy a gabonaüzlet javulni kezdene. Pesten búzára eladás nem történt, csupán egy szál­lítmány zabra és rozsra köttetett alku tavasz nyíltá­­val ezt Új-Becsére, amazt Győrbe szállítva, valamint több ezer mérő kukoricza, de az árakat bizonyosan nem tudjuk. Benczét mintegy 5000 mérőt vettek meg részint helybeli, részint idegen olajgyárosok, köblét 10%, 11 ftjával. A gyulai vásár mind a gabonára, mind marhára, mind más nyers terményekre roszul ütött ki, különösen az ökör-, ló-, bárány- és nyúl-bőrök ára felényire leszállott. Valóban úgy látszik, mintha a mezőgazdák ellen ég, föld, emberek, állatok összeesküdtek volna.. Rendes időben is sokat kell küzködni a mezőgazdának az idő­járással, az elemekkel s az egész természettel. Néha a korai, máskor a késői fagy, egyszer a szárazság, máskor a sok eső teszi tönkre a termést. Egész légió ellenség ólálkodik a gazda keserves munkájának gyümölcse után, hogy azt martalékául ejthesse. Üszög, penész, rozsda, rothadás, aranka, földi bodza, aczat, csimasz, vakondok, ürge, görény, patkány, egér, han­gya, cserebogár, hernyó, kukacz, zsizsik, repete- és répaféreg, erdei rovar, sáska, varjú, veréb, vad lúd és mindenféle madár, marhavész, aprómarhadög, ára­dás, jég, tűzkár, stb. bizony szép csapatot képeznek együtt. Hát még a sok hitelen cseléd, a sok tilalom­törés, csalás, lopás, rablás, gyilkolás, mit vétettek ? Ezt nem azért hoztam fel , mintha honfitársaimat a gazdaságtól akarnám elriasztani, ellenkezőleg azt akarom mondani, hogy a mezőgazdaság az állam ré­széről kitűnő pártolást, méltányosságot, sokszor elné­zést érdemelne még akkor is, ha nem ez szolgáltatná a nyers­anyagokat az iparvilág számára, s ha nem az adná az anyagot részint közvetve, részint közvetlenül az egész kereskedésnek, ha­nem földmivelők képez­nék is az ország népességének túlnyomó részét, s leg­nagyobb részben nem ezek állítanák ki a hadsereget. Azonban addig is, míg a segítség megérkeznék, ne hagyjuk el magunkat, hanem kövessük azon jelmon­datot ! „Segíts magadon, az Isten is megsegít.“ Tü­relem, munkásság, nélkülözés, takarékosság, kitartás, mindent keresztül viszen. Gazdasági egyletünket, mely f. hó 8 és 9 napjain már megkezdte szabályszerű működését, egész erővel pártoljuk és karoljuk fel. Az egylet pro­­grammjában egész serege a teendőknek van előso­rolva, melyek csak úgy léphetnek életbe, ha az egy­let nevezetes pénzösszegről rendelkezhetik, és ez is­mét akkor lehetséges, ha a magyar vetélkedve igyek­szik magát tagul felvétetni. Tíz forintot évenként fi­zetni egyikünknek másikunknak nagyon nehezen es­­hetik ugyan, de okkal móddal mégis megfizetjük, hát vagyonosabb polgártársaink miért maradnának hátra? Mert bizony mezőgazdaságunkon még sok javutni való van, sőt hogy az egész birodalom sokkal többet termelhetne, mint jelenleg kiállít, erre kézzelfogható bizonyíték a birodalomnak külfölddel való keres­­kedése így például gabonemű­ekből 1856-ban 7,767,810 mázsa hozatott be, holott csak 4,700,000 mérő vize­tett ki, s igy mintegy 3 millió mázsával többet hoz­tunk be mint kivittünk. 1853-ban pedig 13,000,000 pftot fizettünk külföldieknek gabonáért. Igaz azon­ban, hogy 1857 ik év 11 első*­ hónapjaiban csak 2,241,997 mázsa gabonát hoztunk be külföldről, s ki 1 millió mázsával többet vittünk mint behoztunk, de ez évet szabályszerűnek nem mondhatjuk. Itt vagyunk a borral és a marhával is. 1857-ben bort vitt ki az ausztriai birodalom 194,442 mázsát s hozott be 265,468 mázsát, főleg Piemontból. Ugyanazon év 11 hónapjában (decemberről még hiányzik a kimutatás) hozatott be a birodalomba 45,462 darab ökör és bika, 31,686 db tehén és fiatal marha, 38,908 gyenge borjú, 91,312 juh, kecske, bá­rány és gödölye, 360,050 sertés, 11,802 malacz, 9481 lá. o­.orv.A.­ — Vitetett ki ellenben : 32,210 ökör és bika, 26,962 teh­én és fiatal marha, 30,249 hornya, 127,855 juh, kecske, bárány, 100,784 sertés, 22,256 malacz, 12,424 ló, szamár. Tehát behozatali többség 13,252 ökör és bika, 4724 tehén és fiatal marha, 259,266 sertés. És igy a a kiválólag földmivelő osztrák birodalom rendesen mind gabonából, mind borból és állatból többet hoz be mint kiviszen. Gazdasági s üzleti hírek. Győr, febr. 10-én. Gabnaüzletünk változatlan irá­nyú :­­ a rozs élénkebb tárgya volt az üzletnek, s néhány ezer mérő jegyzett áron adatott el; az árak­ban azonban semmi változás nem történt, s azok a. a. mérőnkint v. p. ekként jegyezhetők. Búza, marosi 89 fontos, 7 frt 9 kr.; Búza, bánáti 88—88'/2 fontos, 6 f. 48 kr. -7 f; Búza, bácskai 86 - 87 fontos, 6 f. 18 kr. — 6 f. 24 kr.; Búza magyar felföldi 6 f.— 6 f. 30 kr.; Magyar k­ö­p­y­v­é­s­z­e­t. 26. A kath­olika nő. Irta Ventura Joakim. Olasz­ból fordította Gyurics Antal. Pest, 1858. Lauffer és Stolp bizománya. Nyomatott Gyurián Józsefnél. 8­ rét. Első kötet. Xll. és 291 lap Ára 1 frt 30 pkr.

Next