Pesti Napló, 1858. február (9. évfolyam, 2413-2427. szám)
1858-02-14 / 2422. szám
kfzt vádol, különös volna, ha most is maga nem nyújtana példát az elferdítésre, midőn ez ellen panaszkodik. Nyújt is, ne féljünk, nem csak egyet. De mi ezúttal csak egyet emelünk ki, ezt az egyet is csak azért, mert ebben Szegfi úr vak hiúsága is jellemezve van. Azzal áll elő Szegfi úr, hogy a P. Napló Ítésze őt két novellájáért „annyi dicsérettel halmozta el." Ebből az látszanék, hogy a P. Napló Ítésze dicséretnél egyebet nem is mondott Szegfi úr novelláiról , mert hiszen Szegfi úr egy szóval sem említi, hogy azon „dicséret" mellett megrovások is voltak. Pedig voltak ám. Az ismertetés igen szelíd hangon van tartva, de a megrovás határozottan felülmúlja benne a dicséretet. Rövid értelme az, hogy a szerző bebonyolítja a dolgot, aztán meg nem tudja kibonyolítani. Nyelvhibalajstrom is van hozzácsatolva, melyből kitűnik, hogy a szerző nem sokat ért a magyar szókötéshez. (Lásd a P. Napló 2026. számát.) Hát nem elferdítés, nem csonkítás az, ha valaki, kit egyazon tárgyban meg is dicsértek, meg is róttak, a kapott dicsérettel kérkedik, a megrovásokról pedig hallgat? Azt mondja valaki, hogy Szegfi úr jó posztóból dolgozott, de hibásan szabta és varrta; Szegfi ur pedig fogja magát s azzal kérkedik, hogy: de megdicsérték a ruháját! — De a Budapesti szemle szerkesztője felhívta Szegfi urat dolgozótársul. Ön ajánlkozott, mint halljuk, s határozottan nem utasitaték el. De kapott-e valamire megbízást az érintett szerkesztőtől, aki vállalatában ki szokta osztani a teendőket, s nem abból szerkeszt, amit a véletlen tárczájába dob ? Ki tudta e eszközölni, többszöri kérés és panasz által, csak azt is, hogy tiszteletpéldányt nyerjen, mi a dolgozótársaknak jár. — Hogy szokott Szegfi polemizálni , ime egy példa. Nem kevesebb merészséggel, mint tudatlansággal állitá, hogy a magyar tudósok nem írtak oly világraszóló műveket, mint a magyar szépirodalmi írók. Mi erre azt feleltük : „mit tudja Szegfi, minő állást foglal el egy Teleki és Szalay más nemzetek irodalmi állásához mérve, mit tudja, milyen figyelmet ébresztett le. Eötvös nagy munkája Európában stb! S mit válaszol ezekre Szegfi? Talán megmutatja, hogy Teleki, Szalay és Eötvös művei a tudományos irodalomban nem állanak európai színvonalon? Nem jó ezekre, úgymond, nem felel, mert ezek személyeskedések és gyanúsítások !“ Vane aztán ezen embernek legkisebb fogalma a személyeskedésről és gyanúsításról ? S ezen ember akarja kijelölni a kritika korlátait! — Azt mondja Szegfi, hogy a szépirodalom iránt lenézéssel viseltetnek bizonyos emberek, akik magokat tudósoknak nevezik, mert teremteni nem tudnak. Annyi badarság, együgyűség egy mondatban, hogy alig tudjuk, hol kezdjünk taglalásához. Szegfi szerint vannak emberek, akik lenézik a szépirodalmat, és vannak akik tudósoknak nevezik magukat. Hogy hol vannak ilyen emberek, ki volt a ki megvetést fejezett ki a szépirodalom iránt, ki és hol nevezte magát tudósnak , minderről hallgat. Egy kis psychologiai ismeret azonban kezünkbe adja a kulcsot a fent idézett mondathoz. Ha tudjuk, hogy vannak írócskák, akik felviván magukat, úgy vélekednek, hogy a szépirodalom az ő becses énök, (mint XIV. Lajos mondá az államról), s a ki az ő műveiket megbírálja, a szépirodalmat támadja meg , azonnal tisztában vagyunk. S ha a kritika azt mondja ez emberkékről , a mit megmutatott Szegőről , hogy tudatlan : ~~ -tw----/ - —---«V nagy dünynyögve : „no hiszen tudós vagy te. — Ők nevezik tudósnak kritikusukat, mert tudomása volt valamiről, a miben egyik vagy másik írótársukat megigazította. S aztán rá fogják, hogy a kritikusok oly szerénytelenek, hogy magukat tudósoknak nevezik. S miért nevezik tudósoknak ? Halljuk a bölcs felfedezést. „Mert úgymond Szegfi, teremteni nem tudnak. S mit nevez Szegfi teremtésnek ? A tudományos munkát nem. Azon belátásra pedig épen nem emelkedett, hogy a kritikai dolgozat is szintoly nagy irodalmi becscsel bírhat, mint bármely más irodalmi mű. Mit nevez tehát teremtésnek ? A költői művet? Csupán a phantasia üres játékát. Mert maga mondja , hogy a költőt nem tudománya, hanem költői tehetsége szerint kell megítélni! Nem a mű minőségéről, hanem mennyiségéről ítéli ő meg a teremtő erőt. Ezért mondja, hogy Gyulainak nagyobb széthányó, mint teremtő ereje van. Pedig a természetből megtanulhatná Szegfi úr, hogy minél nagyobb a fa termékenysége, rendesen annál silányabb a gyümölcse. Kevés a kivétel, az irodalmi, és ha minden nagy ízó, régen fölfedezett különbségek daczára is, abban itt: minek a különböztetés az első esetben, vagy miért kerülve az utolsóban ? De önnek egy nagy igazságot terle kivini, s hogy annál szembetűnőbb legyen tétele, alkatlanul oda tudit minden példát a tényekből, minden szabályt az elméletből. Hanem a tények igenis beszámítvák, azaz több van bizonyítva velük, mint amennyi telik tőlök. Mert minden példa sem bizonyít többet mint egy szabályt. És ha egy a szabály : a példák legalább hasonlók legyenek; vagy a többféle gyakorlat többféleséget hoz be az elméletbe is szükségkép, s ön erre ott ügyelt, ahol nem kellett volna. Ugyanis lévén elég példa reá az irodalmakban, s hogy némely készületien, de sokszor annál lelkesebb szó, a szóözönig, böbeszédig viszi az előadás mesterségét, s ír, tanít mindenről, csak azt nem lehet kivenni : miről, mikor a képzelődés csapongásai figyelmetlenül, számadásra vonhatlanul űzik játékaikat, mikor a meggondolatlanság beszédei, ajakon teremve inkább, mint lélekben foganva, üres dagálylyá duzzadnak ki, mi a rhetorika diadala; vagy mikor úgy vélt s ráfogott erősségek mint végső ok és alap erőszakkal préseltetnek ki a tárgyból, s az avatlant elhódítják inkább mint meggyőzik, mi a dialektika diadala: mondom, miután észrevette ön mind e példákat, melyeknek nem kellene lenniök , ön e példák után csinál elméletet a formára, elméletet, melybe oly szerencsétlenül belopkodvak a praxis gyarlóságai, és szabálylyá emelvék az irodalmak vétkei, melyet aztán egész jó íhszemmel vall ön az irodalmi forma elméletének. Mi ez ? Önfeledés vagy elméleti járatlanság ? Lám, ahelyett, hogy a klassikusok szellemét a lehető mélyen meghatva, iparkodott volna ön feltisztult nézetekre, s különbségek éles kihatásolására emelkedni, azzal viszi meg áldozatát az irodalmi formának, hogy hévé- ben a roszabb részt választja s az irodalmi bűnöket megkoronázza. Példái helyesek, tételei gonoszak. Látszik, hogy mi becse lehet annak a nyers empíriának tudományban, s mennyire nem életrevalóság az mindenkor, mit az élet, a gyakorlat annak hazud. Sokkal helyesebben tette volna ön, ha egyes példák helyett, miket magának határjául kiállított, ragaszkodik a forma elméletéhez és pedig, ha már elkezde ön különböztetni, a különböző színű, modorú írók sajátságai szerint. Sokkal helyesebben, ha sok minden tétova és mellékesség felhordása nélkül tajnítja ön az irodalmi formáról, hogy az fölötte ajánlatos itt a tudományok, a szép izlet terjesztésére, hogy nélküle alig, vagy csak későn mehet ki az ismeret a világba, s válhatik közjóvá az irodalomban. Helye■ s ebben : ha felvallja ön, hogy az író eltérve olykor a tartalom szigorától, el a tudományhoz illő s mégsem mindig egyforma merevséggel követendő lassúságtól , bizonyos engedélyt ad magának a könynyebb, elevenebb érzéki előállításra, de megköti magát másrészről sohasem távoznia el oly messze tárgyától, hogy csak épen fülnek ejtett szó legyen a mit mond, hanem hagyja éreztetni örök állandóul, hogy a szóban, az előadásban az eszme, a gondolat viszi magát előre, és nem egyéb mint a tartalom az, mi akár a mondatok kerekdedségében kigömbölyül, akár a rövidségben, úgyszólván, értelmünkre ver s meglepi a gondolkodásunkat. Helyesebben : ha mondja, hogy itt nem a tudományos buvárlás, elvont fejtegetés a czél, hanem a buvárlatok eredményének gyönyörködtető, elmefoglaló előadása, mire a népszerűsítés igen áldott eszköz ugyan, devigyázva kell vele bánni, mert, mint példából tudjuk honn és künn, vajmi hamar és könnyen laposítja el magát a tudományt, vesztegeti s erkölcsteleníti meg az írói akaratot, midőn a könnyűre szoktatja; és semmi nehezebb mint a határnak, melyen innen megállapodni, melyen túl száguldozni egyforma bűn, kijelölése. Hiszen se a tudomány oly hideg és mély, hogy magához ne bocsássa együtt vagy külön a képelődést, a népszerűsítést; sem ezek oly hitvány elem, hogy bennök elpárologjon vagy alakot ne vehessen a tartalom, habár a tudománynak legigazabb és legmagához valóbb formája utó végre is a tudományos forma. Helyesebben : ha hirdeti ön, hogy az nem a puszta gondolat világa, mert ennél mozgalmasb, érzékibb, nem is a puszta képzelődésé, mert ennél nyugodtabb, őszibb, hanem közép a kettő között, vagy a kettőnek vegyülete; hogy épen azért a szepelmű és szellemdús írók — vagy ha nem szellemdúsak is, de a fiatalok — itt jelennek meg seregestül és először, amikor lelkesedve adják elő, amit nem tanultak, de annál erősebben hisznek tudni a velük született képesség után, hogy ez ama csábító neme az írásnak, melyben házilag érzi magát a gúny és ötlet, a szeszély meg a nedély, az elmésség és az elmefuttatás ; azon nem, melyben írónk a vezérczikkek, röpivek, felhívások. Helyesebben : ha kifejti ön, hogy ez az a mező, mely szabadabb mint a tudományos forma tere, ugyanazért lazább is, melyen egyforma otthoniassággal lép föl a szépelme és a kontár, s mindkettő, a legnagyobb ellentét daczára is geniálisnak mutatkozik, utoljára egyik sem az. Helyesebben : ha bevallja ön, hogy mint a világon minden írásbeli forma, úgy az irodalmi forma becse is abban áll: mennyi észi tartalom mennyi formai szabatossággal van benne feldolgozva; mert az a forma, melyben a tartalomtól független adalék van, nem is forma, csak száguldozás a forma körrül, annálfogva szűkölködik is minden eszthetikai becsben most és mindörökké. De ön mindezt nem tette. Sőt ellenkezőleg megnyugodott ama könnyelmű s félkegyelmű írói felekezet eljárásában, mely a szépírás ürügye alatt jogosítva hiszi magát,gúnyt űzni a „tudós“ névből, és hazai irodalmunkban is népszerűséget csinált az üresnek, a vétkesnek. E felekezet légmentesen van védve az ön elmélete által, s ön mindezt kifeledte számításából. Ezek mind tények, tényei az elmélet gyakorlatbavételének. Ön ahelyett, hogy példákból alkotna elméletet, alkotja példákért; ahelyett, hogy választással járna el a tények, a példák között, egyiránt befoglalja mindegyiket, s belopkodja, mint feljebb mondom, elméletébe a gyakorlat gyarlóságait. Fumum ex fulgore! Mindezek után könnyű belátni, hogy a tudománynak úgy irodalmi, valamint tudományos formájához legelsőbben is szükséges a tudomány. Ez, hiszem, oly tétel, melynek nincs szüksége magyarázatra; s ezt mondván, sietek kifejezni értelmemet a harmadik állítás iránt, mely szerint az ön tanácsaira jelenleg semmi szükség az irodalombanvelőkört inkább mint használ. — Legelsőbben is kérdéssel szólok ez állítás bebizonyításához s felhívom önt, okát adni annak , honnan, minő irodalmi szükségből hozta elő épen ma, épen nálunk az irodalmi formának—akár maga, akár én szerintem magyaráztassék is az — ily hamaros védelmét, ajánlatát. Európa nemzetei természetesen oly nagyok irodalmi tekintetben, hogy lehetlen volt észre nem vétetniük, de minő czélból, állítja ön előtérbe őket ? Azért, hogy minket hozzájuk mérjen ? Az istenért ! csak nem akar ön ad analogiám csinálni tudománytörténetet ? Van e nekünk oly praegnans múltúnk a tudományosságban mint a nyugati népeknek? Nincs, bizony nincs, de van ezek mellett és magunk érdekében, az igaz, nem régtől kezdve, annyi haladásunk, amennyi egyiknek sincs magához képest, ha mindjárt a gyermek vagy ifjúkor szapora növekedésére fogjon is az emlékeztetni. Jól tudom én, miszerint a németek azon is törik fej őket, hogy Hegelt a nők előtt is felfoghatóvá tegyék. A szerző nevére, ki ezt ígéré, nem tudok bizonyost, de a tény áll. Minálunk larfinknak is kora munka volna. Jól tudom én, hogy szép dolog a történetben oly szót leírni, mint Macaulay , de Huine, Gibbon Robertson és mások nélkül vagy előtt Maculay nem születhetik. Jól tudom és meg is untam már a franczia formásságot, s majd annyira meguntam, mint maguk a franéziák jobbjai, kiknek épen az a bajuk, hogy rajtuk veszett, s nem tudnak tőle menekülni. — E helyen, úgy hiszem az olvasó magától is belátja : minő érdekes összevetéseket, hasonlításokat lehetne tenni köztünk és európai vagy új irodalmi népek között, ha ezen már rég túl nem volnánk, ha ezt az összevetésekből eredő igazságot, irodalmi szabályt, régen föl nem dolgozta, maga bensőjévé nem hasonlította volna át irodalmunk ezelőtt körülbelül harmincz esztendővel, még Kazinczy korában. " ERDÉLYI. (Folytat. köv.) — Halljuk csak, mit fostól Szegfi Gyulai kritikájában. „A helyett, úgymond, hogy a (természetesen a magyar) szépirodalmi müvekből aesthetikai elveket kifejtene (olvasd : fejtene ki), anticipált elvekbe szorítja azokat. “ Tehát rászalja, hogy általános irodalmi törvényeket követ Gyulai, s azt szeretné, hogy külön aestheticát írjon — az ön számára ; oly aestheticát, melynek elveit az ön műveiből merítse a bíráló. De Szegfi úr, Homer legyen az, aki azt akarja, hogy Aristotelese akadjon! — „Neveletlen iskolás, gyermek !“ íme Szegfi Mór legújabb vitatkozásából egy aestheticai kifejezés — Szegfi úr ferdít. A „Szépiroda Közlöny“ azt állítván, hogy a „P. N.“ egyik múlt havi számában bebizonyította olvasóinak, hogy a szépirodalmi lapok minden kivétel és különbség nélkül csupa merő ponyvairodalom: felszólítottuk a „Szépirod. Közlönyt“, hogy mutassa meg, hol állított ilyesmit a „P. N.“? Szegfi úr a „Szépirod. Közl.“ utóbbi számában e felszólításunk folytában a „P. N.“ dec. 20-kai számára hivatkozik, állítása igazolására említett lapunk tárczájából néhány kikapott sort idézvén. Rosszul idéz, ferdít, nem bizonyít. De merész állítását nem is bizonyíthatja be, mert azon tárczaczikk illető sorai (melyek közt előkerülnek a Szegfi úr által idézett 13. és 36-ik sorok) minden kihagyás nélkül, ekként hangzanak : „Tehát nekünk le kell mondanunk nemzeti irodalomról? Ez azon kérdés, melyen oly remegő buzgalommal évődnek jobbjaink. Ellenben vannak, kik diadalmas elégültséggel mutatnak két duózat divatlapjainkra, s naponkint felmerülő verselőink s novellistáink ujoncz seregére. Mintha ez volna az, mit irodalomnak nevez a miveit világ. Holott ez az, mi irodalmunk jövője iránt legalaposabb kételyeket kelt. Minden nemzeti irodalom két rétegből áll. Az egyik a miveitek irodalma, másik a tömegek irodalma. Az egyik a tudományt, az emberi ész legmagasb fogalmait, az emberi kedély legnemesb ösztöneit, a természet legmélyebb titkait, legszebb, legillőbb alakban kifejezve, komoly vagy tréfás felfogásban tartalmazza. A másik az átlagos közepesség színvonalán fölül nem emelkedik se tartalma se formáival Mindakettő lehet nemzeti idomú. Mind akettő megfelelhet bizonyos igényeknek. De az egyik csak korának szolgál; a másik korának is s az örökkévalóságnak. (Római hagyományok sok obscurus író s költőről szólnak, kik korukban nagy sikernek örvendettek s Horacz és Catull fölé helyeztettek.) Az egyik bizonyos közepes osztályok eldelete, a másik a nemzet közös gyönyöre. Az egyik a szó komoly értelmébeni, a magasabb irodalom , a másik csak az állja, hulladéka. Ezen közép színvonalú, magyarán ponyvairodalom igen nagy anyagi sikernek örvend mindenütt.“ (Tehát nálunk is, s mondhatjuk-e ezt szépirodalmi lapjainkról?) Hol mondatik e sorokban, hogy a szépirodalmi lapok csupa merő ponyvairodalom ? Olvassa meg Szegfi úr azt ezentúl jobban, mit idéz, s ha nem érti, magyaráztassa meg magának. (Folytatjuk). — Nagyváradról, febr. 10. Írják a B. P. Hírlapnak : Vasutunkon egy sinvonal már pályaudvarunkon egész a főépületig be lévén vezetve, tegnap egy mozdony azon egészen behatolva meglátogatott bennünket. A pályái és többi vonalak lerakásán s a püspöki-váradi vonal kövecsezésén szorgalmasan dolgoznak, hogy mint bizonyosul kitűzött napra, márt. 19-ére az egész Tiia TWilf-taffTijr-víirjiji v II II alui v b .«v. h a s s é k. Az első mozdony beérkeztének ünnepére tegnap 9-én a vasúti indóházban (a társaság vagy hivatalnokai s vállalkozói által ?) egy fényes tánczvigalom adatott, melyre a város elitejének nagy része hivatalos volt. — A tánesegylet gyűlését illetőleg folytatjuk tegnapi közlésünket, mindenekelőtt helyrehozván egy tullhibát. Az elnök t. i. nem gr. Károlyi István, hanem gr. Károlyi György volt. Az alaguton való átjárásból 1854. márt. 19-kétől, midőn a munkálatok nem voltak még befejezve, de a gyalogjárók számára az átjárás ünnep és vasárnapokon megengedtetett, egészen 1856. márt. - ig, midőn a szétvettetési munkálatok befejeztettek, s az átjárás hétköznapokra is kiterjesztetett, az egész jövedelem 12,683 frt. 14 kr. volt. Ez utóbbi időtől a tulajdonképi megnyitásig, mely 1857-ben ápril 30-kán történt, a jövedelem 23,885 frt 52 kr. volt. Ez utóbbi naptól egészen folyó évig jan. 31-ig a bevétel 20,322 frt 11 krra ment. S igy az eddigi egész bevétel 56,891 frt. 17 kr. Ebből fedeztetett a lebegő adósság kamatja és az átjárási szolgálat költsége. Örvendetes, hogy az alagút forgalma folytonos növekedésben van, a jövőre még szebb eredmény kecsegtet, kivált ha a buda-székesfehérvári vasútvonal elkészíti, melynek pályaudvara a budai Krisztinavárosban lesz. Az alagút szilárd építési modoránál fogva sokkal csekélyebb fántartási és javítási költségeket kíván, mint a másnemű építések. — A személyzet isaránylag csekély részt von el a jövedelemből. — Az erre kiadott 7000 forintot is csak azon esetben növeltetik valami kevéssel, ha a forgalom tetemesen nagyobb lesz. — Némely sérelmek előterjesztése után, melyeknek felsőbb helyen leendő orvoslását remélhetni, a titoknak befejezte előadását. — Az újabb részvények kibocsátását illető előterjesztést a gyűlés elfogadta. A 200, idegeneknek átengedendő részvényből az alagúttal kapcsolatban állandó nyilvános mulatóhely fog elkészíttetni. Ez a bécsihez hasonló „Elysium“ lesz. Nemzeti szintasz.Febr.il. A „Próféta“. Ellinger szabadságidejének használata után a czimszerepben lépett fel. Jelesül énekelt, hangja tiszta volt. Ellingernélmint Fides szintén sok tapsot nyert. Bertha szerepét Fehérváry Mari k. a. éneklé kevés sikerrel. A magas hangokban nem volt biztos. A táncz, a templomjelenet sokat veszített érdekességéből. — Febr. 13 ikán „A velenczei kalmár“ és „A lakat“, Ira Aldridge föllépteül. A színháznál még nagyobb volt a tolongás, mint Othello előadásakor. A közönség tetszése most sem maradt ki, de nem volt oly nagy, mint Aldridge korábbi vendégszereplései alkalmával ugyane művek előadásánál. Pedig a játék, a művészet ugyanaz volt. Okát egész bizonysággal megmondhatjuk. A színész maga a jeles játék daczára elvonta az illusiót azzal, hogy a közönség előtt érthetőbb kívánván lenni, angol szavai közé más nyelvből is vegyített egyegy szót, nemcsak a „Lakat“ czímű bohózatban, hanem a komolyabb „Velenczei kalmár“ban is. Ez egyes szavak által nem sokkal, lett érthetőbbé azok előtt, kik mit sem értenek angolul; az angolul tudók előtt fülsértő volt az idegen szavak belevegyitése s végül mindenkinek rontá illusioját, hogy a szinész kiesvén szerepéből a közönségnek akar hízelegni. Azonban még hízelgésnek is rész volt az eszköz. Epen ellenkező hatást tett, mint a színész várta. Minden jobb ízlésűt bántott, hogy a bohózatban a szerecsen Mungo egyszer „éljen“t kiáltott, — de sokkal bántóbb volt, hogy a „kalmár“ban „flesh“ helyett fleischt, „I am content“ helyett „Ich bin zufrieden“t mondott. Oly műveit közönség előtt, mely legkevésbé sem nevetett, midőn másikjának egy lényeges része lehullott, az ilyféle kétnyelvűség nem tetszhetik egyáltalában — s boszankodást keltett. Gazdasági és kereskedelmi szemle. Mai időben keserves dolga van a mezei gazdának, de még a gazdasági szemleírónak sem irigylendő az állapotja. Hogy örökösen ne panaszkodjunk, vigasztalásul elmondhatnék, mikép Lengyelországban már házról házra járnak a hajhászok, s a gabonát összevásárolván, Danzigba szállítják, innen tengeren Angol- és Svédországokba vitetvén. A berlini „Nat. Zig“ is ezt írja, hogy Poroszországban, sőt még a gabnavés gabnakészlet van, mi tavaszszal élénk gabnakereskedésre és becsületes árra nyújt reményt. Nem tudom mennyi igaz van e tudósításokban, de ha félig igazak is, szívesen meghívjuk szeretett szomszédainkat, jöjenek hozzánk, adunk mi gabonát eleget és jutányosan, mert mi tőszomszédok épen nem vesszük észre, hogy a gabonaüzlet javulni kezdene. Pesten búzára eladás nem történt, csupán egy szállítmány zabra és rozsra köttetett alku tavasz nyíltával ezt Új-Becsére, amazt Győrbe szállítva, valamint több ezer mérő kukoricza, de az árakat bizonyosan nem tudjuk. Benczét mintegy 5000 mérőt vettek meg részint helybeli, részint idegen olajgyárosok, köblét 10%, 11 ftjával. A gyulai vásár mind a gabonára, mind marhára, mind más nyers terményekre roszul ütött ki, különösen az ökör-, ló-, bárány- és nyúl-bőrök ára felényire leszállott. Valóban úgy látszik, mintha a mezőgazdák ellen ég, föld, emberek, állatok összeesküdtek volna.. Rendes időben is sokat kell küzködni a mezőgazdának az időjárással, az elemekkel s az egész természettel. Néha a korai, máskor a késői fagy, egyszer a szárazság, máskor a sok eső teszi tönkre a termést. Egész légió ellenség ólálkodik a gazda keserves munkájának gyümölcse után, hogy azt martalékául ejthesse. Üszög, penész, rozsda, rothadás, aranka, földi bodza, aczat, csimasz, vakondok, ürge, görény, patkány, egér, hangya, cserebogár, hernyó, kukacz, zsizsik, repete- és répaféreg, erdei rovar, sáska, varjú, veréb, vad lúd és mindenféle madár, marhavész, aprómarhadög, áradás, jég, tűzkár, stb. bizony szép csapatot képeznek együtt. Hát még a sok hitelen cseléd, a sok tilalomtörés, csalás, lopás, rablás, gyilkolás, mit vétettek ? Ezt nem azért hoztam fel , mintha honfitársaimat a gazdaságtól akarnám elriasztani, ellenkezőleg azt akarom mondani, hogy a mezőgazdaság az állam részéről kitűnő pártolást, méltányosságot, sokszor elnézést érdemelne még akkor is, ha nem ez szolgáltatná a nyersanyagokat az iparvilág számára, s ha nem az adná az anyagot részint közvetve, részint közvetlenül az egész kereskedésnek, hanem földmivelők képeznék is az ország népességének túlnyomó részét, s legnagyobb részben nem ezek állítanák ki a hadsereget. Azonban addig is, míg a segítség megérkeznék, ne hagyjuk el magunkat, hanem kövessük azon jelmondatot ! „Segíts magadon, az Isten is megsegít.“ Türelem, munkásság, nélkülözés, takarékosság, kitartás, mindent keresztül viszen. Gazdasági egyletünket, mely f. hó 8 és 9 napjain már megkezdte szabályszerű működését, egész erővel pártoljuk és karoljuk fel. Az egylet programmjában egész serege a teendőknek van elősorolva, melyek csak úgy léphetnek életbe, ha az egylet nevezetes pénzösszegről rendelkezhetik, és ez ismét akkor lehetséges, ha a magyar vetélkedve igyekszik magát tagul felvétetni. Tíz forintot évenként fizetni egyikünknek másikunknak nagyon nehezen eshetik ugyan, de okkal móddal mégis megfizetjük, hát vagyonosabb polgártársaink miért maradnának hátra? Mert bizony mezőgazdaságunkon még sok javutni való van, sőt hogy az egész birodalom sokkal többet termelhetne, mint jelenleg kiállít, erre kézzelfogható bizonyíték a birodalomnak külfölddel való kereskedése így például gaboneműekből 1856-ban 7,767,810 mázsa hozatott be, holott csak 4,700,000 mérő vizetett ki, s igy mintegy 3 millió mázsával többet hoztunk be mint kivittünk. 1853-ban pedig 13,000,000 pftot fizettünk külföldieknek gabonáért. Igaz azonban, hogy 1857 ik év 11 első* hónapjaiban csak 2,241,997 mázsa gabonát hoztunk be külföldről, s ki 1 millió mázsával többet vittünk mint behoztunk, de ez évet szabályszerűnek nem mondhatjuk. Itt vagyunk a borral és a marhával is. 1857-ben bort vitt ki az ausztriai birodalom 194,442 mázsát s hozott be 265,468 mázsát, főleg Piemontból. Ugyanazon év 11 hónapjában (decemberről még hiányzik a kimutatás) hozatott be a birodalomba 45,462 darab ökör és bika, 31,686 db tehén és fiatal marha, 38,908 gyenge borjú, 91,312 juh, kecske, bárány és gödölye, 360,050 sertés, 11,802 malacz, 9481 lá. o.orv.A. — Vitetett ki ellenben : 32,210 ökör és bika, 26,962 tehén és fiatal marha, 30,249 hornya, 127,855 juh, kecske, bárány, 100,784 sertés, 22,256 malacz, 12,424 ló, szamár. Tehát behozatali többség 13,252 ökör és bika, 4724 tehén és fiatal marha, 259,266 sertés. És igy a a kiválólag földmivelő osztrák birodalom rendesen mind gabonából, mind borból és állatból többet hoz be mint kiviszen. Gazdasági s üzleti hírek. Győr, febr. 10-én. Gabnaüzletünk változatlan irányú : a rozs élénkebb tárgya volt az üzletnek, s néhány ezer mérő jegyzett áron adatott el; az árakban azonban semmi változás nem történt, s azok a. a. mérőnkint v. p. ekként jegyezhetők. Búza, marosi 89 fontos, 7 frt 9 kr.; Búza, bánáti 88—88'/2 fontos, 6 f. 48 kr. -7 f; Búza, bácskai 86 - 87 fontos, 6 f. 18 kr. — 6 f. 24 kr.; Búza magyar felföldi 6 f.— 6 f. 30 kr.; Magyar köpyvészet. 26. A katholika nő. Irta Ventura Joakim. Olaszból fordította Gyurics Antal. Pest, 1858. Lauffer és Stolp bizománya. Nyomatott Gyurián Józsefnél. 8 rét. Első kötet. Xll. és 291 lap Ára 1 frt 30 pkr.