Pesti Napló, 1858. szeptember (9. évfolyam, 2567-2591. szám)
1858-09-01 / 2567. szám
— Részvétet egyesületeink iránt. Aide toi, et le ciel l’aidera. Midőn időjártával a viszonyok új alakulása bekö- I vetkezett, a kényszerű változások sokunkat találtak I készületlenül. Innét tova egy évtized surrant el fejünk I fölött s legtöbben alig vagyunk tovább a tájékozásnál. I Ki elegendő rugékony elmével, gyors felfogással bírt, I s az ehhez segédül szükségelt anyagi erővel rendel- l kezhetett, ma már az uj viszonyok közepette talpon I áll, 8 tájékozta, sőt rendezte is magát. Tagadhatatlan, hogy mind az, mit szépet, nagyot s s a tökéleteset megközelítőt a világ felmutatni képes, s eredetileg a hűbéri rendszerrel szoros kapcsolatban van. Nagyobb tömeges erő összeműködését igénylő művek, csak is a hűbéri állapotok coactiv szervezete mellett voltak előállíthatók. De azért igen csalódnék, ki azt hinné, hogy mivel ezen coactiv erőkifejtés, erőhalmozás hűbéri rendszere megszűnt, többé nagyszerű vagy terjedelmes alapú művek nem létesülhetnek, és hogy nem lévén törvény, mely a kezek ezreit egy irányra késztesse, már azok nem is összesíthetők tömeges működésre. A hűbéri rendszer helyébe az egyesülés, a szövetkezés eszméje tört utat. S ha eddig egyes dynasták vagy kényurak népeik ezreivel egy pontra rendelkezhetnek a hűbériség alapján nagyobbszerű művek állítására, ma az egyesülés, a szövetkezés milliókat vezérel egy czélra — s ha kell ezen czél eléréséhez — egy pontra. ■ s , . - »mi Az egyesülés eszméje magában foglalja az emberinem tökéletesülésének biztosítását. Mi e tekintetben az egész világra elméletileg áll, az egyes nemzetek fennmaradására nézve is tagadhatlanul meg fog állani. Egyes népcsoportok, nemzet családok fennmaradása tevékenységük és életrevalóságukról van feltételezve. A viszonyok, melyekben a nemzet él, csak buzdítólag vagy zsibbasztólag hathatnak ; életét, fenmaradását azonban önmagából kell hogy merítse, magára számolhat csak legbiztosabban s magából meríthet csak romlatlan nedveket életfájának fentartására. Egyesüljünk tehát és segítsük min magunkat. „Aide toi et le ciel t’aidera“ Ha magadon nem segítesz, ha nem egyesülsz, nem szövetkezel, elszigetelve állasz a nemzet minden tagjától s ha rokonod nem segít, ki segítsen ! Egyesüljünk tehát s ha azt akarjuk, azt kívánjuk, hogy az egyesületek érdekeinket erős kézzel támogathassák, tömegesen kell járulnunk az egyesületek alakításához. Alakítsunk minden czélú és minden érdekű egyesületet, és elmélkedjünk a felett, mi végre kellene egyesülnünk, mi az égető kérdés korunkban? Mindenekelőtt két égető kérdés van ez idő szerint hazánkban, mely az egyesülés által szerencsés megoldáshoz vezettethetik, mely sokat, igen sokat pótoland az elveszettből, mely fel fogja tartani a magot melyből a nemzet élete csiádzik fel. Ezek egyike a szellemi, másika az anyagi gyarapodást eszközli. Nemzeti tételünk legerősebb biztosítékát, szellemi erő s anyagi függetlenség képezik. A „közszellem“ ébresztése legszentebb kötelességünk, s az egyesülés, mint fő feltétele a szellemi erő kifejlesztésének s az anyagi függetlenség elérésének, minden lehető módon és téren életbe hivandó. Különösen pedig pártolnunk kell fennálló szellemi egyesületeinket s gyámolitaunk az anyagiakat czélzó intézeteinket. Mielőtt újabbak alakítására vállalkoznánk, tájékozzuk magunkat s vessünk számot a már létezők állása, hatása és körére nézve. A magyar tudományos akadémia nemzetünkhöz nem illő lábon áll, mert anyagi ereje csekély is! Emlékezzünk meg ezen intézetünk felől, valahányszor egy fillért a hivalkodás zsarátnokára vittünk; emlékezzünk meg, midőn életünk fogytára józanul gondolva végintézetünkét irunk, s hagyjunk magunk után, kitől mennyi telik, emléket. Ha nem , egyénenként fog is az utókor megnevezni, de hálásai , mondana áldást azon idők férfiaira, kik őszrehalmozzák bucsufilléreiket a jövő kor fiai számára! Nem kívánunk keserű visszaemlékezésekbe mélyedni és nem felemlegetni, hányan hunytak el nem köznapi jellemű férfiaink közül, kik elfeledkezve haza intézeteinkről, végrendeletet nem tőnek, s ma a neveti örökös hálátlanul említi nevüket, vagy feledi hírüket is; hányan hunytak el a nélkül, hogy megemlékeztek volna pár forint adománnyal ápolni oly egyesületeket, melyek értökben legjobb meggyőződésük szerint becsesek voltak előttük! -— e helyett inkább vigasztalódni akarunk a reményen, melyet a közszellem ébredése kebleinkben kelt. Kik szorongó családot hagynak vigasztalatlan állapotban hátra, azokat segítsük mi, kik túléltük az elhunytat, de kik független vagyont, kényelmes életet biztosítottak hátrahagyott kedveseik számára, ez adományt kedvessé teszik, ha a nemzet közkincsét az egyesületeket is fölveszik örököseik sorába, habár nem egyenlő részben is, csak csekély adománynyal! Mit szóljak azokról, kik senkit nem hagynak maguk után, kikhez obligát érzés kötötte volna azokat, az agglegények, az aggleányok, a magtalanok és családtalanokról! Van-e szebb, szentebb érzés, mint nemzetet, vagy annak kis részecskéit tenni örököseinkké? Van-e magasztosabb gondolat, mint hátrahagyandó vagyon-okánkat oly helyre tehetni , hol az emberiség számára a szeretet oltárán fog örökre gyümölcsözni ? A természettudományi társulat„ a minő szépen indult, oly csendesen haladott az elmúlt évtized leforgása alatt; tagjainak évenkénti szaporodása mutat ugyan részvétre, tekintve azonban a kitűzött nagy czélt, ezt majdnem csekélynek is keveselhetjük. A Kisfaludi -társaság egy második kis academia ! —mi szép, mi nemes czéllal homlokán tört utat s nyitott ösvényt az irodalom tövisei között a szép, nemesebb, aesthetikusabb irány felé. Ha részvét nem karolja fel testvér szeretettel, ezen intézetünk is a történetíró számára lesz feljegyezhető. Nemzeti színházunk, annak nyugdíjintézete, a nemzeti múzeum, a zenede, művész egyesület, meg annyi serdületlen gyermeke nemzeti életünknek, melyekre édesebb érzelmekkel, tevékenyebb pártolással kellene fordulni hazánkfiai részvétének, — mert megannyi alapkövei ezek mivelődésünk s nemzeti sajátságaink fenmaradási épületének, — melyet ha mint ilyet tekinteni megszokjuk, soha gyámolitatlanul többé nem hagyhatjuk. Visontai. (Folytatjuk). A cs. k. Apostoli Felsége a belügyminiszterhez következő legmagasb kéziratot méltóztatott kibocsátani : „Kedves báró Bach! Azon szándékban, hogy a Koronaherczeg születésének Beám. Házam és birodalmamra nézve egyaránt örvendetes eseményét a felebaráti szeretet egy állandó művével megünnepeljem, elhatároztam ez alkalommal a szegény szenvedő emberiség számára Bécs szék- és birodalmi városomban egy új kórházat alapítani, s rendelem, hogy az, elsőszülött fiam tiszteletére, örök időkre „Rudolf alapítvány“ nevet viseljen. Ezen kórház legalább ezer betegre, a hovátartozóság és a vallás minden különbsége nélkül, lesz berendezendő és a fozélnak megfelelő építészeti szélben fölépítendő. Annak építésére körülbelül 8800 négyszögölnyi szükséges tért szentelek a „Landatiassé“-n fekvő, „Császárkert“ nevezetű birtokomból, ez ingatlanságnak a Halter-utcza s a lovaglási intézet közt nyűgat felé fekvő részében s rendelem, hogy az építéshez és berendezéshez megkivántató pénzeszközök az udvari kórházi alapból vézessenek. Ezen alapítványom életbeléptetése, különösen az építési tervnek nyilvános csődhirdetés útján leendő megszerzése végett, ön a szükséges lépéseket megteendi . Nekem az elfogadandó tervről, valamint a kibocsátandó formaszerü alapítványi okmányról a kellő előterjesztéseket megteendi.“ (Bp. H.) Laxenburg, aug.1 261,1858. Ferencz József, s. k. FENARVAMERZETSÉG. Irta SANDE A VI Folytatás. VIII. Emlékezhetik az olvasó, hogy a mansi veszteség után Renáta sokáig káborgott tanyáról tanyára s csak igen sok viszontagság után érkezhetett ősi birtokára. De nem tudta az olvasó, hogy e fáradalmak s veszélyeknek hosszú sora egy oly episoddal végződött, melyet a sors, úgyszólván, nem várt osztalékképen ad. Egy este, Niorthoz közel, a grandecampi kastélyban azt hallották, hogy egy vendég leány, egy idei „zsiványnő“ kért szállást a majorháznál, ki alig tud lábán állani, arcza be van esve s lábait a mező tüskéi összevérezték. A leírás olyan volt, hogy kíváncsiságot ébresztett e kóbor nő látására. Grandchampué leányával azonnal a majorházhoz sietteti, s meglepetvén a szép száműzött kevély tekintete által, a ki gőgösen vacsoráit egy darab barna kenyeret, a kastélyba hízták, nem is kérdezvén, kicsoda. Midőn a vendégszerető ház küszöbén átlépett, maga mondta meg nevét, s a figyelem és előzékenység kettős lett iránta, oly jó hangzású volt az egész poitoui vidéken a Penarvan név. Itt folytonos figyelem, előzékenység, őszinte tisztelet és szeretet tárgya lévén, több hetet töltött, várva, hogy a bábom vége megengedje visszatérnie ősi birtoka romjainak átvételére. Grandchamp kisasszony ez egyszerű, szelíd, önfeledt és gyöngéd szívű, regényes képzelődésű lény azon szenvedélyes vonzalomra gyűlt iránta, melyet gyakran ébresztenek a viszonzásra képtelen emberek. Erőnkért jellemző hősi hajlamok, e gőgös hideg vérmérséklet annyival mélyebb benyomást ten az ifjú Máriára, mivel benne egyáltalában semmi sem volt meg abból, ami őt Renátához vonzotta. Az, hogy a hasonlók bírnak egymás iránt vonzalommal *), egyike azon tévedéseknek, melyek a nép bölcseségének csekély voltát árulják el; — mert rendesen azt keressük másban, ami nincs meg bennünk. Renáta a Mari szemeiben minden nagyot, szépet képviselt, a mi csak képzelhető, s midőn elbeszélte hadjáratait, bátyja halálát s azon borzasztó jeleneteket, melyeken átment, Mari egész elragadtatással nézte és hallgatta. Penarvan kisasszony királynőként vette e bámulatot és ragaszkodást, ki elég nagylelkűnek hiszi magát, ha elfogadja, amit neki adnak; azonban kedves benyomást vitt magával a grandechampi vendégszeretetről. Megváltakkor fogadást tettek, hogy mint jó barátnők gyakran imák majd, s kölcsönös szeretetet ígértek egymásnak; tudjuk, mi lesz az ily fogadásokból, ígéretekből, melyek életnek reggelén létetnek. A mi hősnőnknek nem volt ínye szerint a nevelőintézetbeli növendékek levelezése." Mari szorgalmasan irt mindaddig, míg a szerelem feltűnvén, egészen elverte az érzelmek, dús tenyészetét. Ez sorsa a fiatalkori barátságoknak , magasztosságoknál fogva sokkal közelebb állanak a szerelemhez, semhogy ez féltékenynyé ne váljék; mihelyt megérkezik, jog szerint foglalja el illető helyét. Mindketten csaknem egyidőben menvén férjhez, közlötték egymással ez eseményt, egyik a kevélység elragadtatásával, a másik a boldogság ömlengésével — s ezzel be is érték. Mig egyik reménytelenül, s családjának mintegy omladékai alá temetve, sivár, önző és meddő gyászt viselt a magányban, a másik becsülettel teljesité a földön élő minden teremtmény hivatását. Mint feleség, anya és barátnő el nem mulasztotta a gondviselés szabta egyetlen kötelességét is: teljesítette egyről egyik. Türelmes, igénytelen lelke a jósággal, mely az erénynek zamatját adja meg, kellemet párosított, mely a jóság illata. Dicsőségnek tartották bizalmas barátságban lenni vele, s oly édes volt őt szeretni, hogy hálára érezték magukat kötelezve az általa ébresztett vonzalomért. Mari egy vagyontalan nemeshez ment nőül s Bordeauxban lakott, ahol férje de Soleyre ur, ugyanaz, ki a „száz nap“ alatt oly fontos szerepet játszott, 1815. óta megyefőnök volt. Bordeaux máig is emlegeti a restauratio alatti főnökségében nyitva volt salonjait: máig sem feledték a bájos Soleyre-nét, ki tiz évig uralkodott a szivek és szellemdús emberek fölött ama szerelmes városban, hol minden oly válogatott ízlést árul el s még a kereskedésnek is meg vannak finomabb hajlamai s nemes ösztönei. A két barátnő nem levelezett többé, de nem vált közönyössé egymás iránt. Valahányszor Renáta emlékezetében az ifjúkor képei felmerültek, mindig megállapodott a grandecampi kastély előtt. Meg voltak lelkében azon ércztulajdonok, melyekből teremtve volt, ha valaha egy név jön felírva rá, örökre vésve maradt. Mari is hű maradt azon szép hősnőhöz, ki szerelmének első tárgya volt. Megtörténik, hogy az első barátságok felvirulnak a viharos korszak múltával s túlélik az őket elborított szerelmet; vagy ha nem is, kedves marad örökké az emlék. Számtalanszor tette fel magában Soleyre-né, hogy meglepi várában egykori barátnőjét, de épen a legkönnyebben és egyszerűbben kivihető tervek szoktak igen sokszor teljesítetlenek maradni. Végre ,1818 ősze elején Mari épen Nantesen menve keresztül, nem birt ellenállani szive ösztönzésének. Postalovakat rendelt s egy két óra múlva a Penarvan kastélyban termett. Ha kedves a viszonlátás néhány napi távollét után, sokkal kevésbé az számos évi elváltság után ; az örömök, melyeket tőle várunk, rendesen szomorú csalódássá lesznek. A szép fiatalkor eleven reggelén váltunk meg, s mondjunk isten-hozzádot; egymás lelkében mint mosolygó, virító kép éltünk , aztán egyenlő bámulattal nézünk, alig ismerünk egymásra, egymásnak irgalmatlan tükrei vagyunk, s az ölelés közben nem tudunk annyira örülni, mint csodálkozni. Ez elmélkedés, tegyük hozzá, itt nincs a maga helyén. Renáta mindig ily méltóságos alak volt, melyen az idő nem változtat. Mari mindig ily kellemes arcza volt, melynek fiatalsága túléli a hanyatlás korát. Soleyrené csak egy két napra jött, de nem is hitte volna, hogy ennyire ne tudjon távozni. A régi barátság emléke vonzotta ide, de egy új barátság felbonthatatlan varázsa tartóztatta. Nagyon kevés időre volt szüksége, hogy kiismerje e ház életrendét, melynek elhagyatottságáról, szegénységéről fogalma sem volt: azon éles szemmel, melyet az élettapasztalat ad, nála azon rokonérzet, gondos figyelem párosult, mely az önzéstelenséget szokásként elsajátított lélek tulajdona. Azon este, midőn megérkezett, hosszú beszélgetésbe merülvén Renátával, képes volt azonnal fölfedezni e kevély lény sebeit, melyek folyton vérzettek; látta, amint az öreg Pyrmil apát örökkétartó kézirata fölé hajolva, vakarta, simította, csiszolta ékes mondásait, s félbeszakította munkáját, hogy burnóttal tömje meg orrát. Paulina hallgatag alakját ott látta a salon egyik zugában , ki kíváncsian emelte rá nagy, tiszta szemét. Másnap kora reggel a parkba menvén, lassú léptekkel járta be a sétányokat, melyek fáiról, közeledtére ijedve repültek odább a rigók. Elgondolt mindent, ami azelőtt való nap figyelmét magára vonta; bús csodálkozással gondolta el e három ember sorsát, kik árnyakként lakják e félig leomlott kastélyt; de leginkább azon leányka foglalta el, kit csak egy pillanatra látott. A park végesvégén, egy kanyarulatnál, hol a sétány a rétre nyílt, ülve találta őt a felkelő napon, s halványan, bádgyadtan, térdére könyökölve, s a na-pon, mint a dermedt madár, melegedni akarva. — Ön az, kisasszony ? kérdi nyájas hangon. — Úgy fázom! mond Paulina, de nem mozdult meg; mindig fázom, folytatta reszketve. Soleyrené, ki eléje állt, érzékenyen nézett rá. — Ugye, hogy nagyon hideg van itt! Egész életemben soha sem tudtam fölmelegedni. . . . De mi baja ? Ön könyezik, amint rám néz. Mari csakugyan könyezett. — Egy leányom volt, ép oly idős, mint ön, ép oly idős volna, ha Isten el nem veszi. — Meghalt? — Meghalt, édes gyermekem! — De hát miért siratja, hiszen nem szerette ? — Én nem szerettem ? Ne szerettem volna leányomat? mond Solévrené. Úgy szerettem, mint lelkemet; benne volt minden örömmöm s mindent elvesztettem vele, mindenem eltemették vele. — Bocsásson meg hát; azt hittem, ön is óriás Sioby. — De hiszen én Grandchamp leány vagyok s férjem is jó családból való. — S ön annyira szerette leányát ? Furcsa! mond Paulina; azt hittem, hogy az úri házaknál csak a fiukat szeretik. E szavak, melyek annyi fájdalmat mondanak ki együgyü cégekben, egész életét foglalták magukban e gyönge, bús, de kedves leánynak. Soleyrené egész szive mélyéig meg vola hatva , mindent kitalált, mindent tudott már. Leült Paulina mellé, átölelte, szivéhez vonta, s úgy kezdett beszélni vele, mint a legszeretőbb anya. — Akarod-e, hogy szeresselek ? Szeretsz-e engem? mond, s szép keze gyöngéden simult el a lány haján és homlokán; mond csak Paulinám, akarsz-e leányom lenni az én meghalt leányom helyett ? . S amint beszélt, kedves örömfényt látott derülni a leány arczára. Paulina hallgatott, most hallott életében először ily szavakat. Valamint a virág, mely alágörnyed a kelyhét frisstő égi harmattól, az őt ölelő karokra dűlt s csaknem elalélt. Paulina hallgatott, de könyek áradtak szét arczán, s midőn Mari egy perczig elhallgatott s némán simogatta : — Szóljon ön, folytassa kérem! mond halkan, az idegen nő keblére borulva, ön fölmelegit, már nem fázom annyira. (Folytatjuk.) *) Franczia közmondás : „Qui se resemble s’assemble.“ Iskolai programmok. XVII. Értesítvény a bajai főgymnasiumról az 1857/58 tanév végével. Kolmár József tanár „Nézetek a felsőbb nyelvészeti elemzés körül“ czim alatt Útmutatást akar közölni a felsőbb osztályokban, a magyar irodalom jobb terményeit magyarázó tanárok számára, virágokkal ékes nyelven kimondván, hogy „a tudományok fenséges sugárai — csak akkor lehetnek életboldogság tenyésztői, ha fogékony kebel földébe, a ,gondolattá vált érzemény által beszivatnak, elsajátítatnak, egy testté válnak, mint esti széllel a virágillat." Kifogást kellene tennünk az értekezés czime ellen,mert a paraphrasticus értelmezés, a gondolatmenet követése, a „mellérendelt eszméket az alapeszme körül csoportosítani (?) logicai rend és rövidséggel, úgy, hogy amit a költő vagy szónok áradozó ékes nyelven, változatos bőséggel, mint egy ünnepélyes mezbe burkolt aesthelicai szülöttet bocsátott az irodalom szentélyébe, azt az elemzői növendék észtani (?) egyszerűséggel, csupán a megértésre szükséges saját terményű szavakkal fejezze ki,“ mindez épen nem „felsőbb nyelvészeti elemzés,“ de nem akarjuk a czímről az értekezés belbecsét megítélni. „Műelemzési“ (ála , maéneklés, mülovarda stb. quousque tandem?) például Berzsenyink egyik jeles ódája („Fohászkodás“) adatik. Szabadjon ez észrevételt tennünk: a magyarázatnak világosnak, szabatos, tiszta és egyszerű nyelvűnek kell lennie, nehogy a magyarázatot magát ismét magyarázni kelljen. A folytonos gyarapodásnak örvendő nagygymnasiumban összesen 12 tanár (4 kalocsai érsekmegyei áldozat, 8 világi) működik; rendkívüli tantárgyak: franczia nyelv, szépírás, műének, rajz — ez utóbbi a városi rajziskolában történik. Az „előadási nyelv“et illetőleg ezen intézetben, melyben 205 magyar születésű tanuló van, a 4-ik osztályét kezdve több tantárgy német nyelven adatik elő, úgy látszik, mintha a tantárgyakat mind német nyelven kellett, volna előadni; a partiális eljárást úgy törekszik a programm mentegetni: „E határozat(t.i.hogy csak néhány tantárgy adatik elő a mondott osztályban németül) indokául azon tapasztalás szolgált, miszerint a német nyelvben gyengébb tanulók miatt még a legfelsőbb osztályban sem lehet kizárólag ezen nyelven előadni valamely tárgyat; a két nyelveni előadás pedig sok időt fölemészt anélkül, hogy a tudományok kellő fölfogását eszközölni bírnák. Ennélfogva a felébb elsorolt tárgyakon túl („német nyelv, természetrajz , természettan, részben mennyiségtan, történelem“) nem terjeszkedhetünk és nem kételkedünk, hogy a magas kormány kegyes leendő határozatot megerősíteni.“ Ezt olvasva, miképen értsük az „Organ. Entwurf“ 17 - ának 2-ik pontját? A programmnak jeles részét teszi a „Vörösmartyösztöndíj“-ról adott értesítés. Ebben olvassuk, hogy a 8 ik osztálybeli tanulók „a magyar nyelv és irodalom iránti buzgalmak emlékét megörökíteni óhajtván elhatározák, jelesebb dolgozataikat „Emlény“ czimű műbe foglalni és sajtó alá bocsátani;“ a jeles tanár Kalmár József úr ösztönzésére e szép határozat a nemzet költője nevével kapcsoltatott össze; a „Vörösmaty-alapítvány“ biztosítva van. Bár minél több tanintézetről hasonlót jegyezhetnénk föl. Méltánylólag kell még megemlítenünk a „magyar irodalmi jutalmakat, Tóth Kálmánét (3 arany), Parosetich Bódogét (2 ar), a tanári karét (1 ar.) s a Vörösmarty-aranyat. Az intézeti jóltevők közt gr. Zichy-Ferraris Bódogt maga említtetik, ki egy jobb tehetségű ifjúnak 20 pártot ajándékozott. Statisticai adatokat följegyezzük : a tanév végén tanuló volt 303; ezek közöl vallás szerint kath. 250, görög egyesült 3, görög nemegyesült 5, ág. vall. 3, helv. vall. 6, héber 36; nemzetiségre nézve: magyar 205, német 35, szerb 5, dalmát 22, héber 36. Végre fölemlítjük, hogy az ezen intézetnél nyilvános vizsgálat után I. rendű bizonyítványt nyert magántanulók (összesen 7) névsora közöltetik. (Folytatjuk.) A koronaherczeg ö Fensége szerencsés születésének alkalmából herczeg Batthyány Fülöp önmagas különféle jótékony czélokra 3000 pftot ajánlott, s az ezen összeg elosztása iránti rendelkezést a belügyminiszter ő exljára bízta. A stájerországi rendi választmány ugyanezen örvendetes esemény emlékére saját házi pénztárából 5000 pftot ajánlott egy vakintézet alapítására, ezenfölül 1000 ftot a kath. férfi- és 1000 ft a kath. nőegylet rendeltkezésére juttatott. A raguzai vizeken állomásozó franczia hadihajók az ausztriai koronaherczeg születésének hírére az osztrák lobogókat felvonaták s az örvendetes eseményt 101 ágyúlövéssel üdvözlék. 10 cs. Fensége Főherczeg Főkormányzó ur — bécsi tudósítások szerint — m. hó 3- án utazott el Győrön át Budára, hova f. hó 2-kán fog megérkezni. — Viirág Benedek pályatörő költőnk sírja nem marad árván, elhagyottad. A‘ barátság és kegyelet ismét felemeli sírján az emléket, ismét felhantolandja a sírt, mely alatt oly nemes szív porladoz. Irodalmunknak egy köztiszteletü barátja, kinek nevét a régibb írók szeretettel említik,uj emléket fog Virág Benedek sírja felett emelni. Sajnáljuk, hogy nem vagyunk felhatalmazva megnevezhetni e derék hazánkfiát, hogy nevét az ország minden pontján tisztelettel említhesse mindenki, kiben a kegyeletes tettek iránt fogékonyság van. Ha az emlék fel fog állíttatni, értesitendjük a közönséget. Hiszszék, az irodalom újabb képviselői felkeresendik a nemes pályatörő sírját. — Azon tisztelt hazánkfiát, ki Virág Benedek sírja érdekében közelebb egy névaláírás nélküli levelet intézett hozzánk Budáról, bizodalmasan kérjük, hogy becses nevét Magyar könyvészeti 331. Az aradi minorita rendi nagygymnasium értesitvénye 1857—58 tanévre. Aradon, 4-rét. Nyomatott Goldscheider Henriknél. 54 lap. 332. Értesitvény a bajai főgymnasiumról az 1857 —58 tanév végével. VII. évfolyam. Baja 1858. Mederschitzky Jenácz nyomdája. II. 8-ról 35 lap.