Pesti Napló, 1859. május (10. évfolyam, 2766-2791. szám)

1859-05-05 / 2769. szám

PEST, MÁJUS 4. — Párisi (máj. 3-ról szóló) távirati sürgöny szerint Hübner báró 2- kán elhagyta Pá­rist. Az angol királyné proclamatiója, mely tetemes matróz-toborzást rendel, nyugtalanító­­lag hatott. Az adriai tengerpart a haditerv fon­tos részének látszik lenni, melyet feláldozni nem lehet. Lord Cowley 11 órakor már Wa­­lewski grófnál volt, a lady Párist a közel na­pokban elhagyandja. A fentek sülyednek.­­ Bécsi tudósítás szerint B­a­n­v­i 11 e fran­­czia követségi ügyvivő tegnapelőtt, 2­kán még Balabine úrral (az orosz követtel) értekezett. Hétfőn reggel Párisból futár érkezett Banville úrhoz; az általa hozott sürgöny igen élénk sür­gönyváltásra adott okot Bécs és Páris közt. Esti 6 órakor kapta a rendeletet Banville úr, hogy Bécset hagyja el. Az éjszaki vasút esti vonatával tehát elutazott. Vele utaztak el a követségi titkár Moosburg gróf úr , a két kö­vetségi attaché, s a kabinetfutár. A pályaud­varig elkísérte őket az orosz követ, s mindad­dig velök maradt, mig a vonat el nem indult. A követségi hotelről a czimer és felírás levé­tetett. Páris, május 4. Napóleon császár a fran­­czia néphez hadi manifestumot bocsátott ki, melyben ezeket mondja : Ausztria az által, hogy hadseregének a Szar­­diniába nyomulásra parancsot adott, háborút üzen nekünk, megsérti a szerződéseket, meg az igazságot, s fenyegeti határainkat. Vala­mennyi nagyhatalom tiltakozott ezen megtá­madás ellen. Ausztria a dolgokat szándékosan annyira a legvégsőig vitte, hogy vagy neki kel uralkodnia az Alpesek tövéig, vagy Olaszor­szágnak kell szabaddá lenni az Adriai tengerig. Eddig — úgymond — mérséklet volt ma­­ga­tartásának zsinórmértéke. Most azonban erély az első kötelesség. Fegyverkezzék fe Francziaország, s szóljon így Európához : „Én nem akarok hódítást, de nemzeti politikámat gyengeség nélkül fentartani akarom. Én meg­tartom a szerződéseket, de azon feltétel alatt, hogy azokat irányomban más is tartsa meg. Én tisztelem a semleges hatalmak területét, de Olaszország iránt való rokonszenvemet fen­­hangon bevallom.“ A háború czélja: Olaszországot önmagának újra visszaadni, nem pedig új urat ráerősza­kolni. Ekkor benne egy baráti népet nyerünk szomszédunkul, mely függetlenségét nekünk köszöni. Nem azért megyünk Olaszországba, hogy ott rendetlenséget csináljunk, sem hogy a pápa hatalmát megrendítsük. Azért megyünk, hogy a szent atyát az idegen befolyás alól kira­gadjuk. A hadsereg élére nemsokára magam fogok állani. A császárnét és fiamat I. Napóleon császár utolsó fivérének oltalmában és tapasz­­taltságára hagyom. Hű hadseregemre, a nem­zetőrség hazafiságára, és az egész franczia népre bízom őket. Bátorság és egyetértés! Francziaország meg fogja mutatni a világnak, hogy nem fajult még el. A gondviselés meg fogja áldani erőfeszíté­seinket, mert az ügy, melyet védelmezünk, igazságon alapszik és emberiségen, melyek Isten szemei előtt kedvesek. (Esen sürgönyhöz a „P. Lloyd“ következő jegyzést csa­tol: „E hadi nyilatkozvány jellemzése végett elég a tényre utalnunk, hogy a phrasisok, melyekből az össze van állitva, már régen valódi értékekre szállíttattak s elegendő czáfolatot nyertek. Ez okirat is elég világosan mutatja, hogy a franczia politika a forradalommal jár karöltve s egész Európában a forradalmi elemek fölsza­badítására czéloz, hogy azokat saját önző czéljaira zsák­mányolhassa ki.“­ Egy másik rövidebb távirati sürgöny így jelenti nekünk a roppant horderejű tényt : Páris, május 4. Napóleon császár hadi mani­­festuma : Francziaország nem akar hódítást, de nemzeti és hagyományos politikáját fen akarja tartani gyenge­ség nélkül. Megtartja a szerződéseket, — tiszteli a semleges hatalmak területét valamint jogait; azon­ban Olaszország iránti rokonszenvét bevallja. A há­ború czélja: Olaszországot önmagának újra vissza­adni, a szent atyát az idegen befolyás alól kiragadni, s a rendet, jogosított érdekek kielégítésének alapján fentartani. Semlegesség.­ ­ A régibb kor legmiveltebb nemzetei között fen­­állott háborús szabályok nem tűrték, miként egy nemzet a béke jogait élvezze akkor, midőn a szom­széd nemzetek háborúztak. A ki nem volt szövetsé­ges, az ellenségnek tartatott. Korunkban a béke malasztjait más államok har­­czai közepette is élvezhetni, minden független állam­nak és felségiségnek elvitázhatlan jogai közé tar­tozik. Azonban mégis lehetetlen, hogy a semleges álla­mok teljesen érzéketlenek maradjanak azon államok közti háború létezése iránt, melyekkel megszokott baráti s kereskedelmi viszonyaikat fentartani kí­vánják. Másolata azon sürgönynek, melyet Walewski gr. Banneville marquishoz 1859. ápril 29-ről Bécsbe intézett. „Uram! Azon pillanatban, midőn e sürgönyt önhöz írni szerencsém van, nem kétkedhetem többé, hogy a Ticinot az ausztriai hadsereg átlépte. Ápril 26-dikán seit távirati üzenetemben tudattam már önnel, minő értelmet lenne kénytelen a császár kormánya tulaj­donítani egy ily demonstrationak. „Ha szinte az események rohanása, fájdalom, a vi­g semlegességi jogok ezeknek megfelelő köteles­ségeket is vonnak maguk után. E kötelezettségek egyike a pártatlanság a hadviselő felek irányában. A semleges közös barátja a hadviselő feleknek, következőleg ezek egyikének nem kedvezhet a má­siknak kára nélkül. A semlegesnek nincs köze a háború jogosságához vagy jogtalanságához; nem hozzá tartozik egyen­súlyt tartani barátai között, kik egymással har­­czolnak, sem az egyiknek vagy a másiknak töb­bet vagy kevesebbet engedni vagy megtagadni — a szerint a mint annak vagy ennek ügyét inkább vagy kevésbé jogosnak vagy jogtalannak találná. Ezek volnának kötelességei azon államoknak, me­lyek semmiféle szerződvénynyel le nem kötelezék magokat s ennélfogva teljes semlegességben állanak. Másik neme a semlegességnek, a mely különös szerződvény által van megállapítva s melynek az eu­rópai közjog több példáit mutatja fel. Ilyen Svájcz és Belgium, ilyen volt Krakkó semlegessége is. E szerződésszerű semlegesség nem tartatott min­dig tiszteletben, mire nézve Svájcz szolgáltat leg­több bizonyságot. Ugyanis a franczia forradalom had­járatai alatt Svájcz is a franczia, osztrák és orosz seregek közti véres összeütközések színhelye volt. 1813 ban, midőn a szövetséges seregek a franczia terület ellen intézék hadjáratukat, az ausztriai had­sereg Schwarzenberg herczeg vezérlete alatt a sváj­­czi területen vonult át . Basel, Lauffenburg és Schaf­­hausennél a Rajnán átkelt a nélkül, hogy a svájczi szövetség seregeinek ellenállásával találkozott volna. A semlegesség módosulhat korábbi egyezmények által, melyek alapján a semleges a hadviselők egyi­kéhez kötve van. A háború előtt kelt ily szerződvé­­nyek szerint a semleges kötelezve lehet a hadvise­lők egyikének korlátolt segítséget nyújtani pénzben, seregekben, hajókban vagy hadi szerelvényekben avagy megnyitni kikötőit a szövetséges hadihajói­nak hadi zsákmányaikkal együtt. Ily kötelezettség teljesítése a semlegességet nem rontja le s a másik hadviselő irányában ellenségeskedést nem foglal ma­gában, mert ez által a semleges, szövetségese ellen­felének általános társává nem válik. Mely fokig tüzetik a hadviselő hatalmasságok által az ily korlátolt semlegesség , ezt inkább politi­kai tekintetek mint a szoros jog határozza meg, így egy előbbi védszövetség alapján Dánia 1788-ban a svédek elleni háborban II Katalin orosz czárnőt a szerződésszerű hajókkal és fegyveresekkel segítette, ezenkívül semlegességi jogával élvén. Ehhez hasonló jelenben a többi között Poroszország magatartása, mely mint a német szövetségben álló hatalmasság a szövetségi sereghez jutalékát megadta, mint nagyha­talom azonban semlegességi joggal él. A háborús jogok csupán a hadviselő hatalmassá­gok területén, nyílt tengeren vagy uratlan területen gyakoroltathatnak. Semleges állam a hadviselők kö­zös barátja lévén, annak területén ellenségeskedés nem gyakoroltathatik. E mentesség kiterjed valamely hadseregnek vagy tengeri hadnak semleges terü­leteni átvonulására is, mely nem tekinthető oly ártatlan átvonulásnak, me­lyet egyik hatalmasság a másiktól követelni jogosít­va van. Sőt még az ártatlan átvonulás is oly tökélet­len jog, melynek gyakorlata a birtokos beegyezésé­­től függ, s ki arra, akarata ellenére nem kényszerit­­tethetik. A semleges állam megengedheti vagy visz­­szautasithatja azt tetszése szerint. Megengedés ese­tében a másik hadviselő hatalmasság részéről felszó­lamlásnak nincs helye, ha e szabadalom részére is megadatik s ha ennek visszautasítására elégséges okai nem volnának. A hadviselő és semleges államok egymáshozi vi­szonyait tárgyazó s az európai nemzetközi jog által elméleti alapul elismert jogelvek a jelen háború fo­lyamában mint fognak gyakorlatilag alkalmazásba vétetni, — a közeljövő fogja megmutatni. A „Wiener Zeitug“-ban olvassuk: „Gyulai gróf, főhadszermester, Lomelloból május 2 -án délután 5 órakor jelenti, hogy a sereg minden akadály nélkül folytatta előnyomulását egészen Can­­dia és Cairo magaslatáig. Eddigien­­ még csak igen csekély előőrsi csatározások történtek, de a­melyek a mi részünkre ütöttek ki.“ Candia, melyet a hivatalos értesítés említ, a Sesia balpartján van, közel e folyamnak a Poba szakadá­sához, s majdnem szemben a Po jobb partján fekvő Casaleval, mely a piemonti és franczia sereg hadvo­nalában esik. Az ausztriai armadia mozgalmáról most csak eny­­nyi adatunk van. — Gróf Gyulai a paviai főhadiszállásról ápril 29 -én következő tábori parancsot bocsátott ki: „Katonák! Ő Felsége a mi legkegyelmesebb Csá­szárunk és Urunk fegyverre hiv fel benneteket, és ti örömmel Üdvözlitek a császári szót, mert ti büszkék vagytok és megszoktátok, hogy abban a győzelemre való felhívást halljátok. „Ti megszentelt jogokért, rend- és törvényességért, Ausztria dicsősége és jólétéért fogtok küzdeni „Csoportosuljatok tehát dicsőséges zászlaink kö­rül. Néhány óra múlva az állam határán túl oly el­enség ellen fogjátok azokat hordani, ki azokat már Volta és Mortaratól fogva ismeri és kit ti most is mint Custozza és Novaránál össze fogtok zúzni. „Piemont elfelejté a nagylelkűséget, melyben őt Ausztria fejedelme már két ízben részesíté; már rég óta bámulá a fegyelmet, hadd ismerje meg újra vi­tézségünket. Rajtatok függ Császárunk tekintete, ve­­ltek van az öreg hős Radeczky szelleme. Fegyverre tehát bajtársak! Győzelemre az örömteljes felkiál­tással: „Éljen a Császár!u­tatást feleslegessé teszi is, részemről nekem köteles­ségem néhány szóban emlékezetbe hozni azon tények összegét, melyek mind a mi magunk tartásának pa­rancsoló szükségességéről, mind más eredményre tö­rekvő folytonos erőfeszítéseinkről tanúságot tesznek. „Bizonyára a császár kormányának nem szükség igazolnia, miért öntött belé oly aggódó gondoskodást (sollicitude) az Olaszországban létező állapot. A vál­ság, mely a félsziget központján most van kitörőben, nagyon is igazolja a mi előrelátásunkat, s nekünk vég­re is elegendő volt aggodalmainkat sejtetnünk, hogy Európa nagyhatalmai azokban mivelünk egyenlőtö­kön osztozzanak. A kabinetek ezen egyidőbeli egyet­értése oly veszélylyel szemben, melyről néhány év óta bensőleg sejtelmük való, bizonyítja, mennyire megért­nek látszék előttük a kérdés. Mi mélyen meg vagyunk győződve, hogy ha a congressus azon feltételek közt összeül, melyekben Oroszország annak egybehivását indítványozta és ha azon programmra szorítkozik, melyet tárgyalásainak ő brit felsége kormánya kije­lölt, az teljesen megoldotta volna a nehézségeket, melyeknek magukra hagyását az okosság többé meg nem engedé. Ki kétkedhetnék ma, hogy a botránykő, melyen a kibékülés munkája megtört, a bécsi udvar részéről kimondott követelés volt oly lefegyverkezés tárgyában, melyről igazságosabban és igazabban lehe­tett volna azt mondani, hogy abban magának kellett volna jó példát mutatnia. Valóban, nem fogadta-e el Szardinia minden utógondolat nélkül azon helyzetet, mely rá nézve Oroszország indítványának szavaiból önként folyt, és ha szinte az ő területén történtek is már katonai előkészületek, azonkívül, hogy az erők aránytalansága az ő részéről minden megtámadást lehetetlenné (inadmissible) ten, nem azon köteles­séget szabta-e elébe a legegyszerűbb józan ész, hogy a nagyhatalmak határozatát nyugalommal várja be? Szóval Ausztriára nézve semmi bizto­síték nem volt valódibb s tökéletesebb a congres­­sus azonnali egybe­gyűlésénél, és ha azon legelső feltétel, melynek teljesítését, mielőtt szövetsége­sei meghívására felelne, kívánta, azon feltétel, melyet mindenki elfogadhatatlannak ítélt , utóla­gosan oly combinatiókra adott okot, melyeket egyedül ő vetett vissza: szabad nekem kimondanom, hogy eleinte úgy mint végül,azon harmóniának, mely a többi udvarok óhajtása valt, akadálya egyedül csak Bécsben találkozott. A helyzet, uram ennyi húzáshalasztás folytán, két­ségtelenül mind komolyabbá és súlyosabbá ten; azonban azon jóakaratok fonadéka, mely a párisi, berlini, londoni, és sz­epétervári kabinetek közt kép­ződött, s azok közt mind­végig fenmaradt, ezen hely­zet veszélyeinek, úgy­szólván, saját ellentállását sze­gezte ellenébe. Még semmi nem volt orvosolhatatla­nul elvesztve (compromis), midőn Ausztria, meg nem elégedve azzal, hogy Anglia utóbbi javaslataiban való megyugvását megtagadó, arra határozta magát, hogy Turinba egy rövid határidőre szóló végfelhívást (sommation) intézzen, melynek szükségképen módo­sítani kellett a mi magunk tartását. A császár kormánya az olaszországi ügyek össze­gében csak nagy európai kérdést óhajta látni, mely­nek rendezése valamennyi szövetségesének közre­­munkálását megkívánja. Ez ügyek mindamellett — egyetlen egy oldaluknál fogva — bizonyos érdekek­hez csatlód­nak, melyek őt személyesebben és külö­nösebben illették. Maga Ausztria megígérvén, hogy Piemont ellenében az ellenségeskedést nem kezdi meg, kefejtőleg elismeré, hogy van oly határ, melynek áthágását békés megoldásra törekvő élénk vágyunk­nál fogva neki meg nem engedhetjük. A császár kor­mánya azonkívül kijelentette volt, hogy Szardiniát támadó kísérletben ugyan nem fogja gyámolítani, de védelmi intézkedéseiben segélyére lesz. E lekötelez­­kedésnek lejárati napját mitőlünk elhárítani csak a bécsi udvaron múlt. Értesülvén a fenyegetésről, mely oly kurta hala­dékkal sulyosodott Piemontra , nekünk ezen oly rö­vid idő alatt kellett úgy elhelyezkednünk, hogy an­nak hatásait gyöngítsük, s Szardinia királya ö­nlégé­­­­nek kértére a franczia hadsereg előcsapatai az ő te­rületére léptek. Rokonszenveknél fogva, melyeket nem habozunk nyilvánítani,bajosan maradtunk volna közö­nyösek egy Francziaországgal szoros viszonyban álló ország viszontagságai iránt; magunk viseletét azon­ban azon ténylegesebb okok határozák el, hogy ez országot a mi küszöbünk előtt látjuk, hogy az egyik határunkat födözi, s végakadályát képezi azon be­folyás továbbterjedésének, melyet Angol-, Porosz- és Oroszország velünk együtt mind Európa egyensú­lyára nézve veszélyesnek, mind olyannak tartott, mely Olaszország azon részében, melyet független és souverain államokká gondoltak volt alakítani, az iz­galom és zavar örökös okát tartja fen. A császár kormánya, megállapodván azon határo­zatban, melynek merőben védelmi jellemét megma­gyaráztam, gondoskodók, hogy a bécsi udvar ne ma­radjon annak tudomása nélkül, hogy ultimátuma és a a belőle oly világosan előrelátható eshetőségek folytán az eddig a párisi, berlini, londoni­­ szentpétervári kabinetek által közösen tárgyalt átalános kérdés mellé egy tisztán franczia kérdés is járult. A vég­tudósítás, az utolsó kísérlet volt ez arra nézve, hogy — a­míg még ideje volt — Ausztria és Francziaország találkozása másutt, mintsem eu­rópai értekezés terén, meg legyen akadályozva. Ez ünnepélyes pillanatban jót merek állani érte, hogy az érzelmek, melyek a császár kormányát szakadatlanul lelkesítették, nem hajták azon vég­letekre, hová egy más akarat vonta végzetesen. Az átkelés a Ticitión arra kötelez minket, hogy a Havasokon keljünk át, a felelősséget az eseményekért Európa színe előtt elhárítván magunkról. Mihelyt te­hát önnek semmi kétsége sem lesz többé az osztrák hadak megindulása felől, azonnal menjen el B­u­o­l gróf úrhoz, s fölolvasván előtte a jelen sürgönyt, melynek másolatát nála hagyja, kérje ki tőle útle­veleit. Fogadja ön, stb. Banneville marquis urnak Budl-Schauen­­stein gr. úrhoz Bécsben 1859-ki május 2-kán inté­zett levelének másolata. Alulirt, azon közleményre vonatkozva, melyet kor­mánya parancsából a külügyminiszter ur ő exc-jának ma szerencsés volt tenni s mely küldetésének véget vet, sajnálkozással köteles kérni Bud­-Schauen­­stein gr. ur ő exc-ját, szíveskedjék neki a megki­vántató útleveleket kiszolgáltatni, hogy Francziaor­szág császári bécsi „követsége személyzetével együtt Ausztria Császárja Ő Felsége államait elhagyhassa s Francziaországba mehessen. Alulirtnak van szerencséje, sat. (A W. Z-ban közlött franczia szövegből) KÜLÖNFÉLÉK. — A k.-szoln­okm­egyei lovas- és gazda­sági egylet évkönyveinek második évfolyama (18­8) csinos kiadásban megjelent. A választmány ne­vében kiadta az egylet elnöke gróf S­z­a­p­á­r­y Gyula. A tisztelt elnök, ki vidékének , egyletének és minden is­merősének becsülését, ragaszkodását lelki tulajdonaiért, nemes törekvéséért s elveiért bírja , kit mint gazdát és takarékos embert, mint magyart sok kortársának sze­­retnék ajánlandó például felmutatni, egy jól írt előszó­ban tömött rövidséggel megismerteti az egylet czélját, a működés feladatát, férfiasan megróvja az apathiát, a részvétlenséget , egy hasznos indítvánnyal a hazafias óhajtással lép a nyilvánosság elé. Két út áll előttünk, mond, mélyen saját jólétünk előmozdítására, sőt mond­hatnám, életünk fentartására egyedül működhetünk : ez a mezei gazdaság vitele és az egyesületi élet. Az egy­let czélja e két eszmét egybefoglalva, a szellemi élet és anyagi jólét fentartá­st eszközölni. Gyarapítani és hasz­nossá tenni azon földet, mely után és melyen élnünk kell. Anyagilag egymást kölcsönösen elősegíteni. Az ifjúság­nak jó példát mutatni, hogy az anyagi jólét fejlődése mellett is hű maradjon azon szokásokhoz, melyek ősein­ket jellemezték Működésünket széles alapra fektetni, hogy az által minden érdek ki legyen elégítve, és az ifjú nemzedéket férfias időtöltéshez szoktatni. Az előszó a jeleskor egy jelenségére hívja fel az egylet figyelmét. Áz emberiség egy osztálya, mond, mely min­dig és mindenütt üldöztetett, annyira birt vergődni, hogy kiragadta kezünkből a kereskedést, le­foglalta jövedelme­inket, s most már földbirtokunk után nyújtja kezét, egy­szóval annyira ment, hogy most már a legvagyonosabb a egyedüli pénzes osztálynak nevezhető. És ezt nagy rész­ben annak tu­­jdoníthatni, hogy az, a­mi nálunk hiány­zik, ő náluk a legnagyobb mértékben megvan, t­i. a ta­karékosság, összetart­ás, kölcsönös se­gítség és bizalom.­­ Egy részvényeken alakult vidéki takarékpénztárt indítványozván, az előszót a de­rék elnök a következő intéssel rekeszti be: „Tartsuk tiszteletben azon szokásainkat, melyektől mint hazafiak és művelt emberek eltérnünk sem szabad, és ne váljunk csupán anyagi emberekké, ha viszont az anyagi dolgok­ról se feledkezzünk m­g, m­otarok mellőzésének tulajdo­níthatjuk talán eddigi bajainknak nagy részét, arról pe­dig szintén ne feledkezzünk meg, miszerint mások segé­lyére nem számolhatunk, és így egész reményünk csak saját erőnkben lehet, ezt pedig eredményével csak úgy használhatjuk fel, ha mindenben egyetértünk, a­hol kell és lehet, egymásnak engedünk és szilárdul összetartunk.“ Holnap még visszatérünk ez évkönyvre. — Örömmel vesszük hazánk több vidékéről azon tu­dósítást, írja a „V. U.“, hogy hölgyeink napról napra felhagynak a szertelen fényűzéssel s mindinkább megha­jolnak az ízléses egyszerűség előtt. Mire való is az a túlságos fényűzés, erőfölötti költekezés, rangfölötti pom­pa, mely napjainkban, fájdalom, végves­élylyel kezdette fenyegetni a magyar hölgyek egyik legszebb tulajdonit : az ízléssel párosult egyszerűséget, mit századokon át oly h­űen meg tudtak őrizni, s mi­által a férfiak beépülé­sét és vonzalmát leginkább megnyerheték. Ha a nőben nincs, vagy kevés a morális alap, semmi sem mozdítja elő inkább az erkölcstelenséget mint a fényűzés, a fel­törni vágyás azoknál, kik erre nem bíznak elég anyagi erővel. S vájjon nem e a fényűzés legfőbb oka annak, hogy ifjaink napról napra jobban idegenkednek a házas élettől. Ezért térjünk vissza nemzeti öltözékeinkbe­; a nők a minden rakonnal változó lebernyők, mantillák stb. helyett hordjanak magyar szabáeu jelölteket, me­lyek nincsenek kitéve az élelmes szabó találékony olló­jának. Legyen a nő kivonataiban szerény, erkölcsös, munkás és takarékos. E tulajdonok minden pipszénél szebbé varázsolják őt s akkor ifjaink bizonyára jobban fognak hajtani a szentirás azon mondatára : „nem jó az embernek egyedül lenni.“ — A „Prot­­egy és iste. lap“ 18 ik száma két figye­lemre méltó czikket tartalmaz. Egyik az egyházi ta­karékmagtárak felállítását indítványozza, a másik adatokkal támogatva azt fejtegeti, hogy a titkár el­leni biztosítás a protestáns egyházakra nézve életkérdés. — A , K. K.“-ben olvassuk: „Az erdélyi nemzeti szin­­házi részvényesek f. hó 2- án gr. M­i­k­ó Imre e­nmaga elnöklete alatt közgyűlést tartottak, melyben az országos színi bizottmány közelebbi három évi működéséről szá­molván, a szépszámú gyűlés b Bánfi Albert és b. Kemény Ferencz tolmácslása által a bizottmány irányában meg­elégedését s jövőre is bizalmát fejezte ki. Ezután elnök ur ö nmga a gyűlés közörömére átnyujtá a kormányzó hg ő ninga áron leiratát, melyben a helybeli nemz.­szín­ház állandósítása érdekében intézendő közadakozási felhívásra engedély ada­­t­i­k. Add­g is, míg lapunk e gyűlés jegyzőkönyvét rész­letesebben közölné, ennyit előre bocsátva, végre örömmel jelenthetjük, hogy az elnökváltozás szóba se jött.“­­ A „K. K.“ben olvassuk azt is, hogy az erdélyi m­ú­z­e­u­m­egylet ügye a minisztérium tárgyalásán jó sikerrel átment, és most legfelsőbb megerősítés alá van terjesztve. — A „Sárospataki füzetek“ második évfo­lyamának IX-ik füzete megjelent. Tartalma : „A lelki­pásztori orvostan történeti fejlődése“ Soltra Alajos­tól. „A legújabb theologiai mozgalmak Németországban“ Imre Sándortól. „A föld népei vallásos tekintetben“ Nagy Józseftől. „Irodalom.“ „Nagybajomi papok emlé­kezete“ Oláh Józseftől. „Kivonatok Gömörmegye régi jegyzőkönyvéből.“ „A Jézus evasgyék­omát bevett helvét egyháznak rövid (első) hitvallása“ Filótól. „Protestáns világkrónika.“ Az évfolyam előfizetési ára 6 pert. — Az „Aradi H.“ 18-dik számának tárcsájában figye­lemre méltó „víg levél“ olvasható a dráma jutalmak tár­gyában. — Lamartine közelebb gazdag örökséget nyert. Egy Martin nevű rgg kisasszony Francziaország Orne-me­gyéjében közelebb meghatározván, Lamartinenak, kit csupán műveiből ismert, 200,000 frankot hagyományo­zott. Azonban a nemes lelkű költő megtudván, hogy a hagyományozónak közel rokonai nyomorban élnek, ezek­nek javára azonnal lemondott gazdag örökségéről, mi

Next