Pesti Napló, 1859. május (10. évfolyam, 2766-2791. szám)
1859-05-05 / 2769. szám
PEST, MÁJUS 4. — Párisi (máj. 3-ról szóló) távirati sürgöny szerint Hübner báró 2- kán elhagyta Párist. Az angol királyné proclamatiója, mely tetemes matróz-toborzást rendel, nyugtalanítólag hatott. Az adriai tengerpart a haditerv fontos részének látszik lenni, melyet feláldozni nem lehet. Lord Cowley 11 órakor már Walewski grófnál volt, a lady Párist a közel napokban elhagyandja. A fentek sülyednek. Bécsi tudósítás szerint Banvi 11 e franczia követségi ügyvivő tegnapelőtt, 2kán még Balabine úrral (az orosz követtel) értekezett. Hétfőn reggel Párisból futár érkezett Banville úrhoz; az általa hozott sürgöny igen élénk sürgönyváltásra adott okot Bécs és Páris közt. Esti 6 órakor kapta a rendeletet Banville úr, hogy Bécset hagyja el. Az éjszaki vasút esti vonatával tehát elutazott. Vele utaztak el a követségi titkár Moosburg gróf úr , a két követségi attaché, s a kabinetfutár. A pályaudvarig elkísérte őket az orosz követ, s mindaddig velök maradt, mig a vonat el nem indult. A követségi hotelről a czimer és felírás levétetett. Páris, május 4. Napóleon császár a franczia néphez hadi manifestumot bocsátott ki, melyben ezeket mondja : Ausztria az által, hogy hadseregének a Szardiniába nyomulásra parancsot adott, háborút üzen nekünk, megsérti a szerződéseket, meg az igazságot, s fenyegeti határainkat. Valamennyi nagyhatalom tiltakozott ezen megtámadás ellen. Ausztria a dolgokat szándékosan annyira a legvégsőig vitte, hogy vagy neki kel uralkodnia az Alpesek tövéig, vagy Olaszországnak kell szabaddá lenni az Adriai tengerig. Eddig — úgymond — mérséklet volt magatartásának zsinórmértéke. Most azonban erély az első kötelesség. Fegyverkezzék fe Francziaország, s szóljon így Európához : „Én nem akarok hódítást, de nemzeti politikámat gyengeség nélkül fentartani akarom. Én megtartom a szerződéseket, de azon feltétel alatt, hogy azokat irányomban más is tartsa meg. Én tisztelem a semleges hatalmak területét, de Olaszország iránt való rokonszenvemet fenhangon bevallom.“ A háború czélja: Olaszországot önmagának újra visszaadni, nem pedig új urat ráerőszakolni. Ekkor benne egy baráti népet nyerünk szomszédunkul, mely függetlenségét nekünk köszöni. Nem azért megyünk Olaszországba, hogy ott rendetlenséget csináljunk, sem hogy a pápa hatalmát megrendítsük. Azért megyünk, hogy a szent atyát az idegen befolyás alól kiragadjuk. A hadsereg élére nemsokára magam fogok állani. A császárnét és fiamat I. Napóleon császár utolsó fivérének oltalmában és tapasztaltságára hagyom. Hű hadseregemre, a nemzetőrség hazafiságára, és az egész franczia népre bízom őket. Bátorság és egyetértés! Francziaország meg fogja mutatni a világnak, hogy nem fajult még el. A gondviselés meg fogja áldani erőfeszítéseinket, mert az ügy, melyet védelmezünk, igazságon alapszik és emberiségen, melyek Isten szemei előtt kedvesek. (Esen sürgönyhöz a „P. Lloyd“ következő jegyzést csatol: „E hadi nyilatkozvány jellemzése végett elég a tényre utalnunk, hogy a phrasisok, melyekből az össze van állitva, már régen valódi értékekre szállíttattak s elegendő czáfolatot nyertek. Ez okirat is elég világosan mutatja, hogy a franczia politika a forradalommal jár karöltve s egész Európában a forradalmi elemek fölszabadítására czéloz, hogy azokat saját önző czéljaira zsákmányolhassa ki.“ Egy másik rövidebb távirati sürgöny így jelenti nekünk a roppant horderejű tényt : Páris, május 4. Napóleon császár hadi manifestuma : Francziaország nem akar hódítást, de nemzeti és hagyományos politikáját fen akarja tartani gyengeség nélkül. Megtartja a szerződéseket, — tiszteli a semleges hatalmak területét valamint jogait; azonban Olaszország iránti rokonszenvét bevallja. A háború czélja: Olaszországot önmagának újra visszaadni, a szent atyát az idegen befolyás alól kiragadni, s a rendet, jogosított érdekek kielégítésének alapján fentartani. Semlegesség. A régibb kor legmiveltebb nemzetei között fenállott háborús szabályok nem tűrték, miként egy nemzet a béke jogait élvezze akkor, midőn a szomszéd nemzetek háborúztak. A ki nem volt szövetséges, az ellenségnek tartatott. Korunkban a béke malasztjait más államok harczai közepette is élvezhetni, minden független államnak és felségiségnek elvitázhatlan jogai közé tartozik. Azonban mégis lehetetlen, hogy a semleges államok teljesen érzéketlenek maradjanak azon államok közti háború létezése iránt, melyekkel megszokott baráti s kereskedelmi viszonyaikat fentartani kívánják. Másolata azon sürgönynek, melyet Walewski gr. Banneville marquishoz 1859. ápril 29-ről Bécsbe intézett. „Uram! Azon pillanatban, midőn e sürgönyt önhöz írni szerencsém van, nem kétkedhetem többé, hogy a Ticinot az ausztriai hadsereg átlépte. Ápril 26-dikán seit távirati üzenetemben tudattam már önnel, minő értelmet lenne kénytelen a császár kormánya tulajdonítani egy ily demonstrationak. „Ha szinte az események rohanása, fájdalom, a vig semlegességi jogok ezeknek megfelelő kötelességeket is vonnak maguk után. E kötelezettségek egyike a pártatlanság a hadviselő felek irányában. A semleges közös barátja a hadviselő feleknek, következőleg ezek egyikének nem kedvezhet a másiknak kára nélkül. A semlegesnek nincs köze a háború jogosságához vagy jogtalanságához; nem hozzá tartozik egyensúlyt tartani barátai között, kik egymással harczolnak, sem az egyiknek vagy a másiknak többet vagy kevesebbet engedni vagy megtagadni — a szerint a mint annak vagy ennek ügyét inkább vagy kevésbé jogosnak vagy jogtalannak találná. Ezek volnának kötelességei azon államoknak, melyek semmiféle szerződvénynyel le nem kötelezék magokat s ennélfogva teljes semlegességben állanak. Másik neme a semlegességnek, a mely különös szerződvény által van megállapítva s melynek az európai közjog több példáit mutatja fel. Ilyen Svájcz és Belgium, ilyen volt Krakkó semlegessége is. E szerződésszerű semlegesség nem tartatott mindig tiszteletben, mire nézve Svájcz szolgáltat legtöbb bizonyságot. Ugyanis a franczia forradalom hadjáratai alatt Svájcz is a franczia, osztrák és orosz seregek közti véres összeütközések színhelye volt. 1813 ban, midőn a szövetséges seregek a franczia terület ellen intézék hadjáratukat, az ausztriai hadsereg Schwarzenberg herczeg vezérlete alatt a svájczi területen vonult át . Basel, Lauffenburg és Schafhausennél a Rajnán átkelt a nélkül, hogy a svájczi szövetség seregeinek ellenállásával találkozott volna. A semlegesség módosulhat korábbi egyezmények által, melyek alapján a semleges a hadviselők egyikéhez kötve van. A háború előtt kelt ily szerződvények szerint a semleges kötelezve lehet a hadviselők egyikének korlátolt segítséget nyújtani pénzben, seregekben, hajókban vagy hadi szerelvényekben avagy megnyitni kikötőit a szövetséges hadihajóinak hadi zsákmányaikkal együtt. Ily kötelezettség teljesítése a semlegességet nem rontja le s a másik hadviselő irányában ellenségeskedést nem foglal magában, mert ez által a semleges, szövetségese ellenfelének általános társává nem válik. Mely fokig tüzetik a hadviselő hatalmasságok által az ily korlátolt semlegesség , ezt inkább politikai tekintetek mint a szoros jog határozza meg, így egy előbbi védszövetség alapján Dánia 1788-ban a svédek elleni háborban II Katalin orosz czárnőt a szerződésszerű hajókkal és fegyveresekkel segítette, ezenkívül semlegességi jogával élvén. Ehhez hasonló jelenben a többi között Poroszország magatartása, mely mint a német szövetségben álló hatalmasság a szövetségi sereghez jutalékát megadta, mint nagyhatalom azonban semlegességi joggal él. A háborús jogok csupán a hadviselő hatalmasságok területén, nyílt tengeren vagy uratlan területen gyakoroltathatnak. Semleges állam a hadviselők közös barátja lévén, annak területén ellenségeskedés nem gyakoroltathatik. E mentesség kiterjed valamely hadseregnek vagy tengeri hadnak semleges területeni átvonulására is, mely nem tekinthető oly ártatlan átvonulásnak, melyet egyik hatalmasság a másiktól követelni jogosítva van. Sőt még az ártatlan átvonulás is oly tökéletlen jog, melynek gyakorlata a birtokos beegyezésétől függ, s ki arra, akarata ellenére nem kényszerittethetik. A semleges állam megengedheti vagy viszszautasithatja azt tetszése szerint. Megengedés esetében a másik hadviselő hatalmasság részéről felszólamlásnak nincs helye, ha e szabadalom részére is megadatik s ha ennek visszautasítására elégséges okai nem volnának. A hadviselő és semleges államok egymáshozi viszonyait tárgyazó s az európai nemzetközi jog által elméleti alapul elismert jogelvek a jelen háború folyamában mint fognak gyakorlatilag alkalmazásba vétetni, — a közeljövő fogja megmutatni. A „Wiener Zeitug“-ban olvassuk: „Gyulai gróf, főhadszermester, Lomelloból május 2 -án délután 5 órakor jelenti, hogy a sereg minden akadály nélkül folytatta előnyomulását egészen Candia és Cairo magaslatáig. Eddigien még csak igen csekély előőrsi csatározások történtek, de amelyek a mi részünkre ütöttek ki.“ Candia, melyet a hivatalos értesítés említ, a Sesia balpartján van, közel e folyamnak a Poba szakadásához, s majdnem szemben a Po jobb partján fekvő Casaleval, mely a piemonti és franczia sereg hadvonalában esik. Az ausztriai armadia mozgalmáról most csak enynyi adatunk van. — Gróf Gyulai a paviai főhadiszállásról ápril 29 -én következő tábori parancsot bocsátott ki: „Katonák! Ő Felsége a mi legkegyelmesebb Császárunk és Urunk fegyverre hiv fel benneteket, és ti örömmel Üdvözlitek a császári szót, mert ti büszkék vagytok és megszoktátok, hogy abban a győzelemre való felhívást halljátok. „Ti megszentelt jogokért, rend- és törvényességért, Ausztria dicsősége és jólétéért fogtok küzdeni „Csoportosuljatok tehát dicsőséges zászlaink körül. Néhány óra múlva az állam határán túl oly elenség ellen fogjátok azokat hordani, ki azokat már Volta és Mortaratól fogva ismeri és kit ti most is mint Custozza és Novaránál össze fogtok zúzni. „Piemont elfelejté a nagylelkűséget, melyben őt Ausztria fejedelme már két ízben részesíté; már rég óta bámulá a fegyelmet, hadd ismerje meg újra vitézségünket. Rajtatok függ Császárunk tekintete, veltek van az öreg hős Radeczky szelleme. Fegyverre tehát bajtársak! Győzelemre az örömteljes felkiáltással: „Éljen a Császár!utatást feleslegessé teszi is, részemről nekem kötelességem néhány szóban emlékezetbe hozni azon tények összegét, melyek mind a mi magunk tartásának parancsoló szükségességéről, mind más eredményre törekvő folytonos erőfeszítéseinkről tanúságot tesznek. „Bizonyára a császár kormányának nem szükség igazolnia, miért öntött belé oly aggódó gondoskodást (sollicitude) az Olaszországban létező állapot. A válság, mely a félsziget központján most van kitörőben, nagyon is igazolja a mi előrelátásunkat, s nekünk végre is elegendő volt aggodalmainkat sejtetnünk, hogy Európa nagyhatalmai azokban mivelünk egyenlőtökön osztozzanak. A kabinetek ezen egyidőbeli egyetértése oly veszélylyel szemben, melyről néhány év óta bensőleg sejtelmük való, bizonyítja, mennyire megértnek látszék előttük a kérdés. Mi mélyen meg vagyunk győződve, hogy ha a congressus azon feltételek közt összeül, melyekben Oroszország annak egybehivását indítványozta és ha azon programmra szorítkozik, melyet tárgyalásainak ő brit felsége kormánya kijelölt, az teljesen megoldotta volna a nehézségeket, melyeknek magukra hagyását az okosság többé meg nem engedé. Ki kétkedhetnék ma, hogy a botránykő, melyen a kibékülés munkája megtört, a bécsi udvar részéről kimondott követelés volt oly lefegyverkezés tárgyában, melyről igazságosabban és igazabban lehetett volna azt mondani, hogy abban magának kellett volna jó példát mutatnia. Valóban, nem fogadta-e el Szardinia minden utógondolat nélkül azon helyzetet, mely rá nézve Oroszország indítványának szavaiból önként folyt, és ha szinte az ő területén történtek is már katonai előkészületek, azonkívül, hogy az erők aránytalansága az ő részéről minden megtámadást lehetetlenné (inadmissible) ten, nem azon kötelességet szabta-e elébe a legegyszerűbb józan ész, hogy a nagyhatalmak határozatát nyugalommal várja be? Szóval Ausztriára nézve semmi biztosíték nem volt valódibb s tökéletesebb a congressus azonnali egybegyűlésénél, és ha azon legelső feltétel, melynek teljesítését, mielőtt szövetségesei meghívására felelne, kívánta, azon feltétel, melyet mindenki elfogadhatatlannak ítélt , utólagosan oly combinatiókra adott okot, melyeket egyedül ő vetett vissza: szabad nekem kimondanom, hogy eleinte úgy mint végül,azon harmóniának, mely a többi udvarok óhajtása valt, akadálya egyedül csak Bécsben találkozott. A helyzet, uram ennyi húzáshalasztás folytán, kétségtelenül mind komolyabbá és súlyosabbá ten; azonban azon jóakaratok fonadéka, mely a párisi, berlini, londoni, és szepétervári kabinetek közt képződött, s azok közt mindvégig fenmaradt, ezen helyzet veszélyeinek, úgyszólván, saját ellentállását szegezte ellenébe. Még semmi nem volt orvosolhatatlanul elvesztve (compromis), midőn Ausztria, meg nem elégedve azzal, hogy Anglia utóbbi javaslataiban való megyugvását megtagadó, arra határozta magát, hogy Turinba egy rövid határidőre szóló végfelhívást (sommation) intézzen, melynek szükségképen módosítani kellett a mi magunk tartását. A császár kormánya az olaszországi ügyek összegében csak nagy európai kérdést óhajta látni, melynek rendezése valamennyi szövetségesének közremunkálását megkívánja. Ez ügyek mindamellett — egyetlen egy oldaluknál fogva — bizonyos érdekekhez csatlódnak, melyek őt személyesebben és különösebben illették. Maga Ausztria megígérvén, hogy Piemont ellenében az ellenségeskedést nem kezdi meg, kefejtőleg elismeré, hogy van oly határ, melynek áthágását békés megoldásra törekvő élénk vágyunknál fogva neki meg nem engedhetjük. A császár kormánya azonkívül kijelentette volt, hogy Szardiniát támadó kísérletben ugyan nem fogja gyámolítani, de védelmi intézkedéseiben segélyére lesz. E lekötelezkedésnek lejárati napját mitőlünk elhárítani csak a bécsi udvaron múlt. Értesülvén a fenyegetésről, mely oly kurta haladékkal sulyosodott Piemontra , nekünk ezen oly rövid idő alatt kellett úgy elhelyezkednünk, hogy annak hatásait gyöngítsük, s Szardinia királya önlégének kértére a franczia hadsereg előcsapatai az ő területére léptek. Rokonszenveknél fogva, melyeket nem habozunk nyilvánítani,bajosan maradtunk volna közönyösek egy Francziaországgal szoros viszonyban álló ország viszontagságai iránt; magunk viseletét azonban azon ténylegesebb okok határozák el, hogy ez országot a mi küszöbünk előtt látjuk, hogy az egyik határunkat födözi, s végakadályát képezi azon befolyás továbbterjedésének, melyet Angol-, Porosz- és Oroszország velünk együtt mind Európa egyensúlyára nézve veszélyesnek, mind olyannak tartott, mely Olaszország azon részében, melyet független és souverain államokká gondoltak volt alakítani, az izgalom és zavar örökös okát tartja fen. A császár kormánya, megállapodván azon határozatban, melynek merőben védelmi jellemét megmagyaráztam, gondoskodók, hogy a bécsi udvar ne maradjon annak tudomása nélkül, hogy ultimátuma és a a belőle oly világosan előrelátható eshetőségek folytán az eddig a párisi, berlini, londoni szentpétervári kabinetek által közösen tárgyalt átalános kérdés mellé egy tisztán franczia kérdés is járult. A végtudósítás, az utolsó kísérlet volt ez arra nézve, hogy — amíg még ideje volt — Ausztria és Francziaország találkozása másutt, mintsem európai értekezés terén, meg legyen akadályozva. Ez ünnepélyes pillanatban jót merek állani érte, hogy az érzelmek, melyek a császár kormányát szakadatlanul lelkesítették, nem hajták azon végletekre, hová egy más akarat vonta végzetesen. Az átkelés a Ticitión arra kötelez minket, hogy a Havasokon keljünk át, a felelősséget az eseményekért Európa színe előtt elhárítván magunkról. Mihelyt tehát önnek semmi kétsége sem lesz többé az osztrák hadak megindulása felől, azonnal menjen el Buol gróf úrhoz, s fölolvasván előtte a jelen sürgönyt, melynek másolatát nála hagyja, kérje ki tőle útleveleit. Fogadja ön, stb. Banneville marquis urnak Budl-Schauenstein gr. úrhoz Bécsben 1859-ki május 2-kán intézett levelének másolata. Alulirt, azon közleményre vonatkozva, melyet kormánya parancsából a külügyminiszter ur ő exc-jának ma szerencsés volt tenni s mely küldetésének véget vet, sajnálkozással köteles kérni Bud-Schauenstein gr. ur ő exc-ját, szíveskedjék neki a megkivántató útleveleket kiszolgáltatni, hogy Francziaország császári bécsi „követsége személyzetével együtt Ausztria Császárja Ő Felsége államait elhagyhassa s Francziaországba mehessen. Alulirtnak van szerencséje, sat. (A W. Z-ban közlött franczia szövegből) KÜLÖNFÉLÉK. — A k.-szolnokmegyei lovas- és gazdasági egylet évkönyveinek második évfolyama (188) csinos kiadásban megjelent. A választmány nevében kiadta az egylet elnöke gróf Szapáry Gyula. A tisztelt elnök, ki vidékének , egyletének és minden ismerősének becsülését, ragaszkodását lelki tulajdonaiért, nemes törekvéséért s elveiért bírja , kit mint gazdát és takarékos embert, mint magyart sok kortársának szeretnék ajánlandó például felmutatni, egy jól írt előszóban tömött rövidséggel megismerteti az egylet czélját, a működés feladatát, férfiasan megróvja az apathiát, a részvétlenséget , egy hasznos indítvánnyal a hazafias óhajtással lép a nyilvánosság elé. Két út áll előttünk, mond, mélyen saját jólétünk előmozdítására, sőt mondhatnám, életünk fentartására egyedül működhetünk : ez a mezei gazdaság vitele és az egyesületi élet. Az egylet czélja e két eszmét egybefoglalva, a szellemi élet és anyagi jólét fentartást eszközölni. Gyarapítani és hasznossá tenni azon földet, mely után és melyen élnünk kell. Anyagilag egymást kölcsönösen elősegíteni. Az ifjúságnak jó példát mutatni, hogy az anyagi jólét fejlődése mellett is hű maradjon azon szokásokhoz, melyek őseinket jellemezték Működésünket széles alapra fektetni, hogy az által minden érdek ki legyen elégítve, és az ifjú nemzedéket férfias időtöltéshez szoktatni. Az előszó a jeleskor egy jelenségére hívja fel az egylet figyelmét. Áz emberiség egy osztálya, mond, mely mindig és mindenütt üldöztetett, annyira birt vergődni, hogy kiragadta kezünkből a kereskedést, lefoglalta jövedelmeinket, s most már földbirtokunk után nyújtja kezét, egyszóval annyira ment, hogy most már a legvagyonosabb a egyedüli pénzes osztálynak nevezhető. És ezt nagy részben annak tujdoníthatni, hogy az, ami nálunk hiányzik, ő náluk a legnagyobb mértékben megvan, ti. a takarékosság, összetartás, kölcsönös segítség és bizalom. Egy részvényeken alakult vidéki takarékpénztárt indítványozván, az előszót a derék elnök a következő intéssel rekeszti be: „Tartsuk tiszteletben azon szokásainkat, melyektől mint hazafiak és művelt emberek eltérnünk sem szabad, és ne váljunk csupán anyagi emberekké, ha viszont az anyagi dolgokról se feledkezzünk mg, motarok mellőzésének tulajdoníthatjuk talán eddigi bajainknak nagy részét, arról pedig szintén ne feledkezzünk meg, miszerint mások segélyére nem számolhatunk, és így egész reményünk csak saját erőnkben lehet, ezt pedig eredményével csak úgy használhatjuk fel, ha mindenben egyetértünk, ahol kell és lehet, egymásnak engedünk és szilárdul összetartunk.“ Holnap még visszatérünk ez évkönyvre. — Örömmel vesszük hazánk több vidékéről azon tudósítást, írja a „V. U.“, hogy hölgyeink napról napra felhagynak a szertelen fényűzéssel s mindinkább meghajolnak az ízléses egyszerűség előtt. Mire való is az a túlságos fényűzés, erőfölötti költekezés, rangfölötti pompa, mely napjainkban, fájdalom, végvesélylyel kezdette fenyegetni a magyar hölgyek egyik legszebb tulajdonit : az ízléssel párosult egyszerűséget, mit századokon át oly hűen meg tudtak őrizni, s miáltal a férfiak beépülését és vonzalmát leginkább megnyerheték. Ha a nőben nincs, vagy kevés a morális alap, semmi sem mozdítja elő inkább az erkölcstelenséget mint a fényűzés, a feltörni vágyás azoknál, kik erre nem bíznak elég anyagi erővel. S vájjon nem e a fényűzés legfőbb oka annak, hogy ifjaink napról napra jobban idegenkednek a házas élettől. Ezért térjünk vissza nemzeti öltözékeinkbe; a nők a minden rakonnal változó lebernyők, mantillák stb. helyett hordjanak magyar szabáeu jelölteket, melyek nincsenek kitéve az élelmes szabó találékony ollójának. Legyen a nő kivonataiban szerény, erkölcsös, munkás és takarékos. E tulajdonok minden pipszénél szebbé varázsolják őt s akkor ifjaink bizonyára jobban fognak hajtani a szentirás azon mondatára : „nem jó az embernek egyedül lenni.“ — A „Protegy és iste. lap“ 18 ik száma két figyelemre méltó czikket tartalmaz. Egyik az egyházi takarékmagtárak felállítását indítványozza, a másik adatokkal támogatva azt fejtegeti, hogy a titkár elleni biztosítás a protestáns egyházakra nézve életkérdés. — A , K. K.“-ben olvassuk: „Az erdélyi nemzeti szinházi részvényesek f. hó 2- án gr. Mikó Imre enmaga elnöklete alatt közgyűlést tartottak, melyben az országos színi bizottmány közelebbi három évi működéséről számolván, a szépszámú gyűlés b Bánfi Albert és b. Kemény Ferencz tolmácslása által a bizottmány irányában megelégedését s jövőre is bizalmát fejezte ki. Ezután elnök ur ö nmga a gyűlés közörömére átnyujtá a kormányzó hg ő ninga áron leiratát, melyben a helybeli nemz.színház állandósítása érdekében intézendő közadakozási felhívásra engedély adatik. Addg is, míg lapunk e gyűlés jegyzőkönyvét részletesebben közölné, ennyit előre bocsátva, végre örömmel jelenthetjük, hogy az elnökváltozás szóba se jött.“ A „K. K.“ben olvassuk azt is, hogy az erdélyi múzeumegylet ügye a minisztérium tárgyalásán jó sikerrel átment, és most legfelsőbb megerősítés alá van terjesztve. — A „Sárospataki füzetek“ második évfolyamának IX-ik füzete megjelent. Tartalma : „A lelkipásztori orvostan történeti fejlődése“ Soltra Alajostól. „A legújabb theologiai mozgalmak Németországban“ Imre Sándortól. „A föld népei vallásos tekintetben“ Nagy Józseftől. „Irodalom.“ „Nagybajomi papok emlékezete“ Oláh Józseftől. „Kivonatok Gömörmegye régi jegyzőkönyvéből.“ „A Jézus evasgyékomát bevett helvét egyháznak rövid (első) hitvallása“ Filótól. „Protestáns világkrónika.“ Az évfolyam előfizetési ára 6 pert. — Az „Aradi H.“ 18-dik számának tárcsájában figyelemre méltó „víg levél“ olvasható a dráma jutalmak tárgyában. — Lamartine közelebb gazdag örökséget nyert. Egy Martin nevű rgg kisasszony Francziaország Orne-megyéjében közelebb meghatározván, Lamartinenak, kit csupán műveiből ismert, 200,000 frankot hagyományozott. Azonban a nemes lelkű költő megtudván, hogy a hagyományozónak közel rokonai nyomorban élnek, ezeknek javára azonnal lemondott gazdag örökségéről, mi