Pesti Napló, 1866. április (17. évfolyam, 4783-4808. szám)
1866-04-20 / 4800. szám
Péntek, april 90 181*0. 90 1800 Szerkesztési iroda, Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre : 5 frt 25 kr. o. é. !?♦ évi folyam. hirdetmények díja; 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyilt tér: 5 hasábos petits nr 25 uj kr. Pest, april 19.1866. (Fk) Azon osztrák jegyzéket, melyet Mensdorff gróf e hó 7-kén küldött Berlinbe, nagyon sikerült műnek neveztük, és némi elégtételül szolgál, hogy ugyan e nézetet vallják még porosz lapok is, melyek e tárgyban valóban nem Ausztria részére hajlók. Szerencsés gondolatnak tartják, hogy az osztrák külügyér császár ő Felségének azon nyilatkozatát állítja előtérbe, mely határozottan visszautasítja azon feltevést, mintha Ausztria támadási szándékkal viseltetnék; szintúgy azt sem fogadhatják, hogy Bismark grófnak a húzás-halogatás igen nagyon tetszenék, részint hogy Ausztriát kifárassza, részint pedig, hogy az Al Duna melletti eseményei további fejlődését bevárhassa, és így nem lehet el nem ismerniük, miszerint az ápriliki osztrák felszólítás igen ügyes sakkozás volt a porosz miniszter mindezen tervei ellen. Kettőztetett kíváncsisággal vártuk tehát Bismark gr. legújabb jegyzékét, mely múlt kedden nyujtatott át az osztrák külügyérnek. Ma ez okmánynak már teljes szövegét közölhetjük, s meg kell vallani, hogy a porosz diplomata oly jól vágta ki magát a kényelmetlen helyzetből, amint csak lehetett. Ha Mensdorff gróf császár ő Felsége nyilatkozatára hivatkozik, Bismark gróf ugyanannyi joggal és sullyal emlékeztet a porosz király hasonértelmű nyilatkozatára. Ha Ausztria e királyi nyilatkozat ti c? ra is kívánja Poroszország lefegyverkezését, anélkül, hogy ezt Berlinben a király személye elleni sértésnek vennék, természetes, hogy Poroszország is lefegyverkezést kivánhat Ausztriától, anélkül, hogy ennek oka volna ezt a Felség szava irányábani tiszteletlenségnek bélyegezni. Ekként a két souverain személyisége félre van tolva a vitából, s ez ismét kizárólag a két kabinet közt foly. A dolog komoly, és e komolyságot nálunknál senki jobban nem méltányolja. Mindazáltal némileg gyermekesnek tartjuk azon modort, mely szerint a két kormány e vitát folytatja, amelynek eldöntése utóváre ezer meg ezer ember életébe, és miliók vagyonába kerülhet. Valamint a gyermekek, ha köztük támadt verekedés miatt kérdőre vonatnak, egymást vádolatják, és mindegyik a másikra fogja rá, ha ez kezdte, szintúgy már most vagy felí izat diplomatiai okmány mindig és mindig csak azzal foglalkozik, hogy a hadkészületeket ki kezdte először? Pedig a világ cseppet sem gondol azzal, hogy ki kezdte, hanem azt dicsérné, aki előszür fogná megszüntetni. De vajjon mulhatlanul szükséges-e, hogy a megszüntetésben legyen első és legyen második? Nem lehetne-e mind a két írek egyszerre lefegyverkezni? Holyre lehetne ?! Csak csekélység kívántatik erre: a jó akarat. Még oly hatalom is akadt már, aki ezen együttes lefegyverkezést indítványozta •— Bajország, Ausztria, hallomás szerint, hajlandó is az indítvány elfogadására, de Poroszország részéről ily hajlandóságnak eddigelé legkisebb nyoma sem vehető észre, s míg ez így marad, a háború veszélye nincs elhárítva, sőt a hadikészületek mindkét részről mindig nagyobb terjedelmet fognak nyerni, utóbb pedig be fog állani azon situatiók egyike, amidőn — miként mondani szokás — maguktól is elsülnek az ágyuk! Lehetne ugyan azt is kérdezni, hogy miután köztudomás szerint Ausztria azon hatalom, melyre nézve a háború legislegkevésbé sem kívánatos, vajjon nem tehetné-e a bécsi kabinet azt áz engedményt, hogy a béke érdekében először ő szünteti meg az eddig tett hadi készületeket, hiszen ha Poroszország nem követné aztán e példát, az osztrák kormány az egész világot felhivtatná tanúként a mellett, hogy Poroszország az, mely az európai béke megzavarására törekszik. Rendesen nem szoktunk az osztrák külügyi politikának ügyvédei lenni, s e politika körüli nézeteinket nem egy alkalommal minden kimezés-hámozás nélkül amúgy magyarán ki is mondtuk. De az imént feltett kérdére azt kell felelnünk: nem! — a fennforgó körülmények közt Ausztria nem teheti ezt az engedményt! Ugyanis szemmel kell tartani a két kabinet eddigi álláspontját, mely az ápr. 15-ei porosz jegyzék által sem változott. Ausztria azt állítja: nem én voltam az, aki a békét fenyegette; én csak védelmi rendszabályokat, és ezeket is csak szerény mértékben léptettem életbe, midőn saját biztosságomat veszélyzettnek hittem. Poroszország az ellenkezőt állítja ugyan, de a közvélemény eddigelé átalánosan Ausztria részén állott, és azt mondta: igenis, a bécsi kabinetnek van igaza! Ezen álláspontot elvesztené Ausztria, ha Bismark gróf követelését teljesíti azon pillanatban, midőn ez a megtámadási szándékot, határozottabban mint valaha, Ausztria nyakára tolja. Ravasz egy ellenség az, akivel a bécsi kabinetnek itt dolga van, és ilyennel szemben, a túlságig vigyázónak kell lenni. Ha Ausztria ma azt mondaná: jól van, legyen, én teszem az első lépést! — vájjon ki kezeskedik arról, hogy Bismark gróf nem fogná ezen engedményt holnap már érvül felhasználni, és ország-világ színe előtt kikiáltani: látjátok-e, Ausztria maga bevallja, hogy ő volt az, ki első tett előkészületet a béke megzavarására, holott eddig állhatatosan tagadott minden ilyen szándékot ; ugye , most elhiszitek, hogy csalfa egy hatalom ez, s hogy én ártatlan vagyok, miként az újonnan hullott hó ! Ily előzményből aztán nagyon veszélyes következtetéseket vonhatna a porosz excra. Ausztria pedig feláldozta volna a maga szilárd álláspontját, elejtette volna a maga erkölcsi támaszát, gyengítette volna a maga anyagi védhatalmát, és ki tudja, vájjon mindezek daczára biztosítva volna-e a béke ? Van ugyanis három szó az ápril 15 -i porosz jegyzékben, melyre különösen figyelmeztetjük olvasóinkat , mert egész egy Pandora-szelenczét látunk © három szóban. — Ugyanis azt követeli Bismark gróf, hogy Ausztria húzná vissza a monarchia határszélei felé történt csapat-elhelyezéseket, „és ezzel rokon rendszabályokat.“ (und verwandte Maszregeln.) Mik ezen „rokon rendszabályok?“ Ki fogja ezt meghatározni? Ha Ausztria ma Csehországból kiszólítaná mindazon seregrészeket, melyek teszem három hónap óta oda bevonultak, vájjon ezzel beéri-e Bismark úr? Nem fogja-e mondani, hogy igenis, most vissza lettek huBva a „dialoentiók,“ de fennáll még ez vagy ama „rokon rendszabály,“ melyet szintén meg kell szüntetni ? Ez után pedig Poroszország mindig és mindig találhatna ürügyet beleszólni Ausztria hadi rendelkezéseibe, s bármit tegyen e hatalom, mindent elégtelennek találni. Látni való, hogy ily kelepcébe nem mehet Ausztria. Mihelyt akár csak elvileg elfogadná azt, hogy ő köteles először lefegyverkezni, a porosz követelésnek és feleselésnek vége-hossza nem volna. — Ausztria így aztán már az elvies engedmény által is maga ellen adott volna fegyvert Poroszország kezébe, s a béke mégsem volna biztosítva, sőt néhány hét múlva a helyzet épen oly válságos volna ismét, csakhogy Ausztriára nézve hasonlithatlanul kedvezőtlenebb, mint a jelen pillanatban. Azon „kezdeményezésre“ tehát, melyet Bismark gróf követel, a bécsi kabinet rá nem állhat, s így a helyzet az ápr. 15-ki jegyzék után is csak olyan, mint annak előtte . . . Míg e sorok sajtó alá mennek, addig Frankfurtból talán már a csütörtöki ülés eredményét viszi át hozzánk a távirdai sodrony. Várjuk be ezt, mert bárj L ilyen legyen az eredmény, gyakorlati szempontból mindenesetre többet fog az nyomni, mint Bismark urnak — különben nem lesz — minapi irály-pensuma ! OrszPOTlIcs! tudósítás. A főrendek ülése április 19-dikén. Elnök : b. Sennyey Pál, főtárnokmester. A jegyzőkönyv felolvastatván, hitelesíttetik. Zichy Ottó gr. indítványozza, hogy a főrendek költözzenek át a múzeumba. Szőgyényi László az országgyűlési irományok negyedrétbeni nyomatását indítványozza. Elnek jelenti, hogy ebben már végleges megállapodás történt, a szerződés aláíratott. S egyszersmind figyelmezteti a házat, hogy a napirend most a felirat feletti részletes vita. De ettől a főrendek elállván, Szőgyényi László indítványa tűzetett ki szavazásra, és felállással elfogadtatott. Zichy Ottó gr. indítványára vonatkozólag határoztatott, hogy az elnökre és a ház elnökére bizassék, az átköltözés iránt intézkedni. Más tárgy nem lévén, az ülés befejeztetett. B. Sennyey Pál főtárnokmester beszéde a főrendi tábla ápril 18-ki ülésében. Méltóságos főrendek ! Néhány perczre kénytelen vagyok én is a mért, főrendek türelmét igénybe venni, de lehetőleg rövid leszek, és csak a legszükségesebbre fogok szorítkozni. (Halljuk.) Megvallom, önmegtagadásomba került, ezen discussio folyama alatt, midőn a kormányférfiak eljárása több oldalról éles bírálat alá vétetett, hallgatni, mert azon solidaritás érzeténél fogva, melyet a kormányférfiak eljárására nézve nemcsak a mit főrendek, de a haza színe előtt is határozottan bevallók, és szeplőtlen tiszta öntudatom érzetében gyakran késztetett a vágy, védelmére kelni azoknak, kik megtámadtattak, és saját tapasztalásom szerint tanúbizonyságot tenni arról, hogy azon kormányférfiak és tanácsosok, kiket ő Felsége bizalma választott, alkotmányos és hazafias érzet tekintetében senki után e hazában nem állanak (tetszés), tanúbizonyságot tenni a mellett, méltóságos főrendek, hogy épen azon tanácsosok, kik felséges Urunk személyét legközvetlenebb környezik, a magyar ügy mellett igen nagy, és ha Isten megsegít, még a jelen nemzedék által beismerendő érdemeket szereztek; végre tanúbizonyságot tenni a méltó főrendek előtt az iránt, hogy igenis a kormányférfiaknak számosak, igen számosak nehézségeik, melyek a körülményekben gyökereznek, de hálával mondom, egy nehézségtől megmentett bennünket az isteni gondviselés, mely abban áll, hogy midőn eldődeink a nem magyar kormánytanácsosok ellenszegülésével voltak kénytelenek küzdeni, ma ezen tanácsosok collegialis előzékenysége, a magyar ügy iránti méltányossága az, mely állásunkban lehető eredménnyel kecsegtet, és biztat azon reménnyel, hogy Irtán és a magyar nemzet hozzájárulásával a jelen bonyodalmakból ki fogunk bontakozni. (Élénk tetszés.) Ha nem szólottam, m. főrendek, azon érzés indított hallgatásra, mert ő Felsége bizalma által az elnöki széket foglalván el, elnöki tekintélyemet személyes kérdésben latba vetni nem akartam. Másrészről emoz elnöki tisztemnél fogva kötelességemben állott volna egy méltsgos tagot arra figyelmeztetni, hogy alkotmányos országban a kormány eljárását bonczolni, azt szigorú szempontból bírálni nemcsak jog, de némelykor kötelesség is, de másrészről a kormány eljárását ellentétbe tenni a Felség szándékával és akaratával, a kormány ellen azon vádat emelni, hogy a Felség tekintélyével visszaélve, annak szentséges nevével takaródzik, ez , vélekedésem szerint, valamint nem alkotmányos, úgy túllépi a parlamentáris ildom és tapintat azon mértékét, mely a más főrendek tanácskozásait egész folyamuk alatt annyira kitüntette. Alkotmányos országban, mlgs főrendek, legyen az parlamentáris vagy nem, önkényt következik az, hogy mindazok , kik a Felség bizalmából annak tanácsában ülnek, akár signálják a Felség határozmányait, akár nem, midőn hivatalos állásukat megtartják, magukra vonják az erkölcsi felelősséget azon tényekért, melyek a kormány nevében kiadattak (úgy van), és én azt hiszem, annyit legalább megérdemeltek a jelen kormányfőfiak, hogy az iránt, mintha magukat a felelősség ezen neme alól kivonni akarnák, még gyanú alá se vétessenek. Viszont monarchicus országban — tudtommal — legyen alkotmánya még oly túl parlamenti, a kormány manifestatiéi mindig a korona nevében történnek, és így azon vád, hogy a kormány ő Felségének szentséges nevével visszaélve, ezzel önnön felelősségét takargatja, szerény nézetem szerint, alaptalan. Azonban itt ismét attól kellett tartanom , hogy netán a személyesen sújtott államférfi inspirálhatná az elnök szigorát, és ezért inkább hallgattam. Ez, méltó főrendek, a dualistikus helyzeteknek nehézsége. Most sem fogok védelmére kelni a kormánynak, csak röviden a kormány álláspontját fogom előterjeszteni, a bírálatot nagyméltóságfokra bízván. (Halljuk !) Ha valaki az itt-ott felmerült, talán a journalistika terén is előforduló bírálatokat hallja vagy olvassa, önkénytelenül azon gondolatra juthatna, hogy talán a jelen kormányférfiak voltak azok, kik széles jókedvükben az alkotmányt felfüggesztették. Ámde tudva van, mélt. főrendek, hogy épen a jelen kormány alakításának egyik czélja abban állott, hogy Felséges urunk a törvényes állapotnak helyreállítását kívánta előmozdítani, és igy, mélt. főrendek, midőn ezen kormány alakult, azon első kérdést tette fel magának beható komoly megfontolás tárgyául, ha váljon a törvényesség helyreállítható-e vagy sem; és ha nem, mi azon ösvény, mely bennünket ezen labirintból mielőbb kivezetni képes lenne ? Az első kérdésre nézve elég hivatkoznom arra, hogy a közadministratio minden ágazataiban nemcsak, hanem a magánéletnek minden viszonyaiban oly tényleges állapotok fejlődtek, melyek a törvényesség szempontjából mai nap mindaddig, míg törvényeink pótoltatnak, nem intéztethetnek el. Nagy dolog ez, mélt. főrendek, egy oly rázkódás és változás után, melyen társadalmi viszonyaink 1848 óta keresztül mentek, ha 17 esztendeig szünetel a törvényhozás, és mondhatom, hogy agrárius viszonyainktól kezd-e a kereskedelmi és iparvilágnak és érdekeknek mindennapi jelenségei, a köztéréniselés, a katona-kötelezetség, és általában a közigazgatás mindazon ágazatai, melyek a mindennapi élettel, a népnek mindennapi és legközvetlenebb érdekeivel összeköttetésben vannak, oly tényleges állapotokat teremtettek, melyek alaki vagy anyagi tekintetben nem törvényesek ugyan, de azért az egyes individiumokra, épen mert 17 esztendeig tartottak, a jogosultságnak és magánérdeknek annyira fontos követelményét képezik, hogy teljességgel nem ignoráltathatnak. — Ezek belügyeinkre vonatkozók. Sokkal fontosabb még a Lajthántúli tartományok irányábani viszonyunk. Itt oly közállapottal találkoztunk, mely negatiója volt a magyar közjognak. Ez állapot nehézségét ö Felségének bölcsesége [ideiglenesen megszüntette ugyan; ámde, méltóságos főrendek, e 17 esztendei — nem tagadhatom, tulcentralisticus— rendszer, a közös ügyek és érdekeknek oly számtalan tárgyait fejlesztette, melyek a közös kezelés, s a közös, egymással nolidaris oltalom és kielégittetés szükségét tüntetik elő, melyeket rögtön felbontani, vagy bizonytalanságban hagyni nem lehet, ha csak a lehető legnagyobb nyugtalanságot előidézni nem akarjuk a Lajthán túli tartományokban. (Igaz ! Úgy van!) Hisz saját tapasztalásaik szerint szemlélhették a méltó főrendek, mily aggodalmakat szült a Lajthán túli tartományokban a septemberi manifestum kibocsátása; — már most, ha ennek ideiglenes természetű határozmányán túl, még az említett közös érdekeknek és viszonyoknak biztosítása és közös tárgyalása is felbontatott volna, azon véghetetlen fontos érveknél fogva, melyek ma is emlittettek, melyek szerint t. i. az államéletnek kerekei egy peresig sem akadhatnak meg, — oly gyanú és visszahatás idéztetett volna elő a Lajtuán túli tartományokban, mely a megoldásnak akadályául méltán szolgálhatott volna. (Igaz !) Ha valaki nekem azt mondja, hogy mindezen nehézségek gordiusi csomóját keresztül vágta volna, bámulom bátorságát és merészségét,— és ha sikerült volna politikája — meghajolnék ügyessége előtt, de bevallom, hogy mi nem bírtunk sem ezen bátorsággal, sem ezen ügyességgel , mert bennünket azon meggyőződés vezérlett, hogy koczkáztatni lehet a magánéletben vagyont és életet; koczkáztatni lehet a politikai állást, magán egyéniségünknek hirnevét, de hazánk létét koczkáztatni bűn, azt koczkáztatni nem szabad. (Elénk, hosszas helyeslés.) És, méltó főrendek, arra az egyre nézve ne csináljanak maguknak illusiót, és abban az egyben legyen tisztában önmagával a haza, hogy itt létünkről, vagy nem létünkről van szó. (Hatás.) Ezen nehézségekkel találkozott a kormányzat azonnal megalakulása alkalmával, s mint mondom, beható tanácskozás, komoly megfontolás tárgya volt, miképen kelljen ezen állapotot áthidalni, hogy közeljövőben a lehető törvényesség terét előkészítsük. Magyar ember előtt csak egy tanács lehetett, és ő Felsége kegyes volt e tanácsot elfogadni, e tanács pedig abból állott: össze kell hini a magy. orsz. gyűlést, kitárni előtte egész nyíltsággal és őszinteséggel azon nehézségeket, melyek a törvényesség teljes helyreállításának útjában állanak, és felhívni azt arra, hogy ezen akadályok elhárítására segédkezet nyújtva, s karöltve a kormánnyal, és kielégítve a helyzet követelményeit, egyengesse az utat, mely a törvényesség ösvényére visszavezethet. Ha valaki azt kérdezi tőlem: volt-e, vagy van-e a magyar kormánynak megállapodott programmja? — annak az imént futólag ecsetelt eljárási tervünkkel felelek, azon hitemet fejezem ki, hogy a helyesen felismert nehézségek közepette alkotmányosabb, hazafiasb programmot felállítani nem is lehetett. (Úgy van.) Ez irányban ö Felségének az ország iránt viseltetett atyáskodó szándéka és kegyes bizalma által támogatva, következetesen haladt a kormány, és szerénytelenség nélkül mondhatom, eddig nem csekély sikert aratott. (Helyeslés.) Hogy a magyar országgyűlés egybejöhessen, mindenek előtt szükséges volt a septemberi manifestum által elhárítni azon akadályokat, melyek Magyarország elévülhetlen jogaival ellentétben állottak. A korona részéről ez volt a fennálló körülmények közt lehető jogfolytonosságnak legfényesebb elismerése. A septemberi manifestum kiadása nem azon czélból történt, hogy netalán a Lajthán túli tartományok alkotmányos jogukban, szabadságukban, vagy azok élvezetében bármiként csonkittassanak. A főczél, mely a sept. manifestum kiadása alkalmával a kormány szemei előtt lebegett, az volt, hogy a Lajthán túli tartományokban oly alkotmányos közállapot létezvén, mely a magyar közjog valóságos negatioját foglalta magában, mindenekelőtt ezen akadályokat kellett elhárítani, és Magyarország irányában a kiindulási pontot illetőleg egy közös jogalapot a pragmatica sanctioban felállítani. A második lépés, mely a kormányirányzat complementumául szolgált, a magyar országgyűlésnek kiegészítésében feltalálható. Nem akarom túlságos reményekkel kecsegtetni a méltó főrendeket; e részben a nemzet óhajai még teljesen valósítva nem lehetnek, az erdégi unió, a Horvátországgal való kiegyezés még nem bevégzett tény; bevégzett ténnyé, az én vélekedésem szerint, akkor válhatnék, ha az országgá ülés és ö Felsége közti kiegyezés sikerül, s a közös frigyben a testvérországok saját érdekeik biztonságát találaadják. De annyi bizonyos, hogy már köztünk tiszteljük erdélyországi testvéreinket, ami pedig Horvátországot illeti, küszöbén állunk azon óhajtásunk teljesülésének, miszerint köcsönös egyezmények utján Sz. István koronájának területe teljes épségben visszaállíttassák. (Tetszés.) És midőn az országgyűlés elébe azon öntudttal kellett lépnünk, hogy az alaki törvényesség követelményeit nélkülözzük — mert az tagadhatlan — akkor azzal vigasztaltuk magunkat, és alkotmányos érzületünket azzal nyugtahattuk meg, hogy a nemzet törvényhozásának, saját ügyeinek rendezésére nézve az alkotmányos befolyás szabadon és csorbulatlanul fenntartatott nemcsak, de még azon viszonyokra nézve is, melyek a birodalmi közös ügyeket illetik, nemcsak az alkotmányos közreműködés, de a bizalomnak fokozott jeléül még az initiative is a magyar országgyűlésnek adatott által, így állván a dolog, m. főrendek, megvallom őszintén, hogy a reménységnek bizonyos boldogító érzetével voltam az országgyűlés megnyitásának első perczében, különösen tapasztalván azt, hogy a trónbeszéd, a melyet Felséges urunk tartott, s melyben kijelölé az irányt és feltételeket, melyek bennünket a törvényességhez vezetnek, azon bizalom teljes készséggel fogadtatott nemcsak az országgyűlés, de az egész nemzet által, mely utóhangja volt azon bizalomteljes lelkesedésnek, mely május óta az országban létezett, és az új aera megállapításában nem csekély tényezőül szerepelt. A kormány el volt ugyan készülve arra, hogy a trónbeszéd által még az országnak minden aggodalmai eloszlatva, és minden kivánatai teljesítve nincsenek; el volt készülve arra, hogy a nemzet képviselői és a méltóságos főrendek ezen aggodalmakat felirataikban elő fogják terjeszteni, s nyugodt kebellel fogadta azoknak — szívesen elismerem — loyális hangon történt előterjesztését. És most azon időponthoz jövök, midőn ezen válaszfeliratok következtében a legfelsőbb kir. leirat keletkezett. (Halljak!) Ismétlő, mlgos főrendi, nem védelmére kelek ezen leiratnak, ámbár a felelősségben magamat is részesíttetni kérem. Csak röviden ki akarom jeleiteni, hogy a kormány azon nézetben volt, misz érint az országgyűlési tárgyalások azon stádiumában a leghelyesebb politika: teljes nyíltsággal kimondani z ország és országgyűlés előtt azon nehézségeket, melyek a törvényesség helyreállításának útjában állanak (helyeslés), azon reménységben, hogy az országgyűlés méltányolva e nyíltságot, és megfontolva az aggodalmakat, az által, hogy azoknak megnyugtatására közreműködik, a törvényes állapotok iránti sóvárgó óhajainkat elősegítve, előmozditandja. Ha történetünk évlapjait kutatjuk, mélt. urak, ha nem térünk is vissza a régi esetekre, midőn némelykor a nemzet fegyveres kézzel állott fejedelmeivel szemközt; ha alkotmányos életünk utolsó epocháját tekintjük, halmozott sérelmeinknek kutforrását épen abban találjuk, hogy törvényeinknek betű szerinti értelme nem egyezvén meg mindig a tényleges állapotok követelményeivel, ezen állapotok a kormány és nemzet között nem tisztáztattak határozottan. (Úgy van.) A kormány megelégedett a tényleges állapotoknak a törvényesség némi külszíne általi pillanatnyi kielégittetésével, a nemzet pedig sérelmeinek eszmélett és legisticus vitatásában kereste jogainak oltalmát, és nem ott, hol azok állandó biztosságot találhattak volna, t. i. hazai törvényeinknek a reális viszonyokkal és érdekekkel való állandó és őszinte kiegyeztetésében. Midőn most újabban felmerül az eset, hogy korona és a nemzet egyaránt kölcsönös kiegyezésre vannak utalva, nem kívánok magam részéről semmit oly melegen, mint hogy ezen kiegyezkedés jövőre semminemű félreértésekre alkalmat ne szolgáltasson, s hogy kölcsönös őszinteségen és megnyugváson alapulva, oly állapotokat eredményezzen, melyekben a korona és nemzet egyaránt találják jogaiknak és érdekeiknek állandó biztosságát és kielégittetését. (Helyeslés.) De hogy ez megtörténhessék, a kormánynak első kötelessége, melyet teljesített és teljesitend mindenben, őszinteséggel kizárni azon nehézségeket, melyek a koronánál az 1848-ki törvények iránt léteznek. Nem hitte ugyan, hogy ez által az ország aggályai el fognak oszlattatni, de — bocsássanak meg a mélt.tőrendek — azt sem hihette, hogy az országgyűlés a leiratban foglalt - meglehet, sokaknak kissé ridegnek tetsző, de mindenesetre a tárgyból merített — nehézségek nyílt előterjesztése által aggodalmaiknak fokozatát fogja találni. És itt, méltóságos főrendek, egyre vagyok bátor figyelmeztetni méltóságtokat. (Halljuk !) A kegyelmes királyi leirat vagy félreértetett, vagy oly gyanakodásokra adott alkalmat, melyek, egész bizonyossággal mondhatom, alaptalanok. (Tetszés.) E teremben is hallottam, és úgy látszik, a képviselők felirata is alkalmul szolgált azon aggodalom kifejezésére, hogy a kormány ezen királyi leirat által visszalépést kívánt tenni, hogy a kormány ezáltal a nemzetnek függetlensége és alkotmányos léte iránti vágyait megtagadván, a régi dicasterialis kormány formát, szóval oly állapotot kíván feléleszteni, melynek tarthatatlanságáról a nemzet meg van győződve. Azon biztos hitben és reményben, hogy desavouáltatni nem fogok, egész határozottsággal mondhatom méltóságtoknak, hogy a kormánytól ezen szándék távol állott, midőn a leiratot fogalmazta; távol áll ma is. (Éljenzés.) És ezzel, méltóságos főrendek, körülbelöl azon határvonalhoz jutottam, melynél előadásomat befejezhetném. (Halljuk, halljuk.) Ha szabad nemzetem és méltóságtok előtt egy tanácsot adnom, és véleményemet előterjesztenem, ez, szerényen kifejezve, ebben áll: (Halljuk !) Felség, kormány, nemzet és annak képviselői, az országgyűlés, egyiránt kívánják mielőbb a törvényes állapotok lehető helyreállítását ! (Zajos helyeslés.) Egyben van az akadály, méltóságos főrendek, abban, hogy a törvényességet teljes tisztaságában helyreállítani nem lehetvén, meg kell nyugtatni mindkét tényezőt, mert nagyobb szerencsétlenséget nem képzelhetek, méltó főrendek, mint ha a felelős kormányzat ma felállíttatnék anélkül, hogy az a korona teljes megnyugtatásával történnék, és az Orsszággyűlés azon hatáskörre nézve, melyet mindkét tényező tulajdonít e kormányzatnak, tökéletesen tisztában volna. (Zajos helyeslés.) Ily rögtönzés által a félreértéseknek és veszélyeknek oly útja nyittatnék, melyre nézve a felelősséget magára nem vállalhatná senki. (Helyeslés.) Így tehát, méltóságos főrendek, az által fogunk a törvényes állapotokhoz leggyorsabban eljutni, ha a közös ügyekben dolgozva, mindazokra nézve, melyek kellő nyíltsággal előtárattak az országgyűlés elé, megnyugtatjuk ö Felségét, ha loyális érzéssel kezet fog ván a fejedelemmel, ki a nemzet jogos igényeit széles birodalma területének és érdekeinek fenntartása mellett ki akarja elégíteni, kezet fogván — mondom — ö Felségével, a törvényességet lehetővé is teszszük. (Zajos helyeslés) Méltós főrendek ! A kormány részéről csak annyit mondhatok, hogy a kormány teljes nyugodtsággal és szilárd elhatározottsággal fogja követni az eddigi ösvényt, és csüggedetlenül megküzdve az egyes nehézségekkel, közvetítendi azon tért, mely kölcsönös kiegyezés útján a törvényesség ösvényére vezetheti az országot. Az eredmény sok részben az országgyűlés közreműködésétől is függ. Bármely elismerésben találkozzanak azonban a jelen kormányférfiak, azon egyről meg lehetnek győződve, hogy a ma-